Big Blue Búvár Blog

Egy új-zélandi búvárcsapat közel 900 pénzérmét is talált a tenger fenekén a sok hulladék mellett.

A víz alatti szemétszedésbe sok búvárt lehet bevonni (magam is többször vettem részt ilyenben). Egyrészt ők örülnek, mert merülhetnek, másrészt pedig tesznek valamit a tenger megtiszításáért, ami örömmel tölti el őket. Az ilyen váratlan leletek viszont még egy plusz vonzerőt jelentenek.

A tenger fenekén sodródó rengeteg hulladék a felszínről láthatatlan. Azt hinné az átlagember, hogy a gyönyörű, türkizkék tenger odalenn is annyira igéző- nos, nem mindig. Főleg a forgalmasabb kikötők hasonlítanak egy komolyabb szeméttelephez. Épp ezért merültek alá Wellingtonban a 99 Crew Dive Team tagjai zsákokkal, hogy pár órányi munkával is jelentős eredményt érjenek el. Önmagában nem nagy élmény ám a zavaros, a kotorászás miatt felvert vízben búvárkodni...

Találtak állati csontokat, foszló ruhadarabokat, 116 üvegpalackot, 577 dobozt, no és az a bizonyos 868 pénzérme is a felszínre került sok kisebb-nagyobb hulladék mellett. A búvárok siettek leszögezni, a pénzeknek csak egy része képvisel valóban komoly értéket, de azért így is jó bizonyítékai annak, hogy az emberek mindenfélét a tengerbe dobnak vagy ejtenek.

A terv az, hogy miután alaposabban megnézik az érméket, eladják azt, ami pénzzé tehető- de nem meggazdagodni fognak belőle, hanem ebből finanszírozzák a következő szemétszedéseket. Eddig ugyanis saját zsebből fedeztek mindent, és szabadidejüket áldozták fel. Most legalább elmondhatják, a szerencsés leletnek köszönhetően egy kicsit kárpótolja őket a tenger az eddigi erőfeszítéseikért.

Indonéziában a hadsereg is beszállt a környezetvédelem nemes ügyébe. Természetesen a legmagasabb helyről kapták ehhez a biztatást: maga az ország elnöke jelentette be büszkén, hogy az ország függetlenné válásának évfordulóját is korallzátonyok telepítésével ünnepelték.

Nagy ország, sok tengerpart, és ráadásul itt van a kerek, 70. évforduló is, tehát komoly célt tűztek ki maguk elé: egymillió korall telepítését akarták végrehajtani. Ez állítólag sikerült is. A búvárok Indonézia több pontján dolgoztak, így Ambon, Manado, Aceh partjai közelében is merültek. Összesen 51 helyszínen 100 hektárnyi korallzátonyt telepítettek.

Rá is fér az indonéz vizekre a gondoskodás, hiszen a túlhalászat, a környezetszennyezés sok kárt okozott a világszép korallzátonyokon. Azok épsége pedig gazdasági érdek az ország száára, hiszen a tenger sok turisták vonz, és még többet eltart, akik nap, mint nap a tenger gyümölcseit fogyasztják. 

A zátonyok újratelepítésére nem lenne nagy szükség, ha megóvnák a már most is létező élőhelyeket. Ám ha már megtörtént a baj, ez a fajta beavatkozás a természetbe éppenséggel hasznos is lehet. Az ilyen akcióknak ezzel együtt sem az a legfontosabb célja, hogy elvégezzék a korallok építő munkáját- ehhez több száz búvár is kevés lenne. Inkább arról szól a történet, hogy így is felhívják mindenki figyelmét erre a létező problémára, és tudatosulhat helyiekben, turistákban is, hogy a tengert és élőlényeit óvni, védeni kell.

Június 8. az óceánok világnapja, és a tengeri élőhelyek védelmének fontossága miatt ezt a napot az ENSZ is a fontos dátumok közé sorolja.

Azt, hogy miért fontos a víz a számunkra, talán nem kell magyarázni, hiszen az életünk függ tőle. Ám az óceánoktól egyébként is számtalan okból függünk. A legnagyobb jelentősége annak van, hogy emberek milliárdjait táplálják a tengerek, amelyek mélyéről származó halak, rákok vagy akár algák mind sokak asztalára kerülnek.

De ne hanyagoljuk el azt sem, mennyi örömöt okozhat számunkra az óceánok világa. A sok szörfös, búvár vagy hétköznapi nyaraló, akik a tenger szerelmesei, mind sokat köszönhetnek a vizeknek.

Ám igen sokszor bele sem gondolunk, mennyi kárt teszünk a tengerben. Ázsiában járva feltűnt a rengeteg szemét, amik az utak mentén, a vízmosásokban hányódtak. Nyilvánvaló volt, hogy egy durva eső ezek jelentős részét egyből a tengerbe viszi, és sajnos utazásunk alatt meg is tapasztalhattuk ezt: egy viharos éjszaka után másnap a szép homokos tengerpartot mindenféle hulladék borította el. Aztán szép lassan ezek vagy a korallzátonyokon kötnek ki, vagy valahol egy óriási lebegő szemétszigetben.

Vannak újabb és újabb próbálkozások a tenger megtisztítására, egyre több helyen ügyelnek a megfelelő szennyvízkezelésre, és talán a konrollálatlan partmenti fejlesztéseket is visszafogják a jövőben. De ma még azért nehéz globálisan a javulást látni, mert sokan abban az ostoba hitben élnek, hogy ha nem látjuk, mi van a felszín alatt, akkor nyilván nincs is semmi baj. Szóval van még bőven tennivaló, és nem csak nagy léptékben, kicsiben is: igyekezzünk visszafogni a szeméttermelést, ha valahol hulladékot látunk, vegyük fel, és így tovább. És ezzel nem csak a tengernek teszünk jót, hanem magunknak is.

Szóval ünnepeljük ma az óceánokat, de úgy, hogy tudatosítjuk magunkban, miért van szükség erre a napra, mire akarják ezzel felhívni a figyelmet. Én tengerrajongóként, búvárfotósként is igyekem tenni érte, de most talán az a legjobb, ha néhány olyan képet osztok meg, ami a mélység szépségét villantja fel- vagy azt, hogy próbálnak az élőlények minden körülményekhez alkalmazkodva túlélni, és a maguk szintjén együttélnek az emberi tevékenység káros hozadékauval. De nem végtelen az ő alkalmazkodóképességük sem...

Aki azt hiszi, hogy a francia Riviéra minden szempontból egy pompázatos csoda, meghökkenve nézheti ezeket a felvételeket. Egy búvár, Laurent Lombard összesen csak annyit csinált, hogy kamerával a kezében úszott egy keveset a part közelében, és kiderült, mit rejt a tenger.

A parttól csak pár száz méterre ugyanis olyan a tengerfenék, mint egy szeméttelep: az emberek által a vízbe górt rengeteg hulladék sodródik a hullámok által mozgatva. A sétányon korzózó emberek nem is gondolnak arra, hogy minden eldobott palack, csikk, papír előbb-utóbb a vízben köt ki, és a műanyagok nagyon sokáig ott is maradnak.

Cannes városának illetékesei nem örültek különösebben a felvételeknek, mert szerintük az hamis képet ad a város előtti öböl tisztaságáról, a Földközi-tengerről. Ám én azt gondolom, ha nem a búvár vitte oda ezt a pár kamionnyi szemetet, akkor talán mégsem kéne őt felelőssé tenni azért, mert felhívja a figyelmet egy komoly problémára...

Az Európai Unióban egyre többet foglalkoznak a tengerek szennyezésének kérdésével. A Földközi-tenger egyike a veszélyeztetett élőhelyeknek, hiszen sűrűn lakott tengerpartok veszik körül, komoly a hajóforgalom, sok a halász is. Régóta közismert, hogy csökken a halállomány, egyre több a szemét a vízben, és minden olyan dolog hasznos, ami felhívja erre a figyelmet- akár némileg sokkoló formában is. Mert legyen egyértelmű: ez mind-mind az emberek által termelt hulladék, és ahogy a mi hibánk a tengerbe jutása, ugyanúgy a mi felelősségünk az eltüntetése is.

Sok tengerparti nyaralóhelyen szokványos program a víz alatti séta a kezdők számára is egyszerűen használható búvársisakkal, de sajnos a szervezők igen gyakran nem ügyelnek a környezet védelmére.

Pedig a tapasztalatlan emberek számára a profi búvárok viselkedése lesz a mérvadó. Ha a vezető mindenre rátapos, mindent megfogdos, akkor a vendégek is követni fogják ezt a példát. Ez pedig igen gyakran teljesen értelmetlenül okoz kárt: letörnek a hosszú évek alatt növekedett korallok, megzavarják a tengeri élőlényeket, esetleg azok meg is sérülnek.

Ráadásul a turisták nem tudják, némelyik állatot nem tanácsos megtapogatni, mert azok a maguk módján védekeznek: csípéssel, szúrással, harapással. Akkor pedig máris nem lesz akkora az élmény a víz alatti kirándulás.

Sajnos a különféle oldalakon bőven lehet képeket, videókat találni az ilyen szabályszegésről, de ennek ellenére ritkán lépnek fel a cégek ellen a helyi hatóságok. A turisták pénze nagy úr! Csak kérdés, lesznek-e akik fizetnek, ha nem lesz mit nézni a tenger fenekén...

Mindenesetre aki kacérkodik egy ilyen programmal, bármilyen búvárkodási lehetőséggel, vagy egyszerűen csak úszkálna búvármaszkkal a tengerben, ezeket a képeket elrettentő példaként kezelje. Semmit nem érintünk meg, semmit nem zaklatunk feleslegesen odalenn- ez olyan alapszabály, amit mindenkinek tudnia kellene, aki a vízbe merészkedik. És ahogy fentebb írtam, ez nem csak a korallzátonyok érdeke, hanem a mienk is...

Kutatók szerint a vizek mélyén egészen különleges fenyegető lények leselkednek ránk. Nem hatalmas óriáspolipok vagy szörnycápák fenik ránk a fogukat, hanem épp ellenkezőleg, aprócska, de nagyon is ellenálló lények miatt lehetünk veszélyben. Az antibiotikum rezisztancia képességével rendelkező baktériumok ugyanis ott vannak minden helyen, ahol strandolnak, úsznak, csónakáznak az emberek.

Ezeknek a baktériumoknak a veszélyességéről elég gyakran hallhattunk, mert a fertőzés súlyos következményekkel járhat. A baktériumok több módon kerülhetnek az emberi szervezetbe, de eddig azt még nem vizsgálták, van-e esély arra, hogy a vízben is hasonló történjen. Brit kutatók szerint ez bizony előfordulhat, mert a szennyvizekkel rengeteg nem kívánatos gyógyszermaradék, vegyi anyag kerül a tavakba és tengerekbe, ahol új, rezisztens baktériumok jelennek meg.

Azt már régebbi kutatások is igazolták, hogy a tengerből vett mintákban nem kevés olyan baktérium található, ami ellenáll az antibiotikumoknak. Ahol nem túl hatékony a szennyvízkezelés, ott eleve túl sok baktérium él a partközeli vizekben, tehát érdemes odafigyelni rá, hogy valóban tiszta vízű helyen fürdőzzünk. És ugyan tökéletes védelem nem létezik, mégis meg kell próbálni a baktérium szervezetbe jutásának esélyét csökkenteni.

Akár egy kis pancsolás közben is az ember szájába kerülhet víz, mint ahogy nyílt sebeken keresztül is előfordulhatna fertőzés. Az esélyek nem nagyok, és nem kell emiatt lemondani a tengerparti nyaralásról, a tudósok is inkább arra figyelmeztetnek, minden mindennel összefügg. Ha nem sikerül kezelni azt a problémát, hogy miféle anyagok kerülnek a vízbe, akkor a jövőben ebből nagyobb gond lehet. Nem csak az emberek szednek ugyanis nyakra-főre antibiotikumat, ezeket bizony a nagyüzemi állatartásban is óriási mennyiségben alkalmazzák.

Arra persze senki nem gondol, amikor a tablettákhoz nyúl, hol is fog a maradék kikötni. Nos, ott, ahol semmi szükség nem lenne rájuk. Amikor a nyaralást tervezzük egy álomszép tengerpartra, akkor mindig csak arra figyelünk oda, amit látunk- pedig van ott sok olyan dolog is, amit nem vehetünk észre. És ezek egy részéért az emberiség maga a felelős, szóval a veszélyt nem a cápák és hasonló ragadozók jelentik a testi épségünkre, hanem mi magunk. Ironikus, nem?

Nálunk nem nagyon jellemző az, hogy a búvárok szigonnyal vadásznának. A magyar búvárok túlnyomó többsége nem űzi ezt a hobbit, amit eleve sok helyen komolyan korlátoznak, szabályoznak. Ha már egy magyar búvár eljut egy szép merülőhelyre, csodálja a halakat, nem kilövi őket.

Ez most nem különösebb értékítélet, én se fogtam még ilyen fegyvert a kezemben, és nem is hiányzott soha. Én fényképezőgéppel "vadászok", a zsákmányom is csak pár fotó. De a tengerparttal rendelkező országokban, ahol a halászot sok formáját űzik, a szigonyosokból is több akad. Mennek, vadásznak, kilőnek pár halat, amit vagy megesznek, vagy eladnak. Mostanában a televízióban is látunk ilyen búvárokról sorozatot, és persze a cápás hírekben is gyakran felbukkannak, mert a víz alá merülők közül ők vannak a legnagyobb veszélyben, hiszen a meglőtt halak vergődése vonzza a ragadozókat.

Általában úgy tartják, a szigonyozás viszonylag környezetbarát formája a halászatnak, mert csak azt a pár halat lövik ki, amire szükségük van, nincs "selejt", mellékes fogás, felesleges pusztítás mint mondjuk a vonóhálóval dolgozóknál. Ez egy olyan vélekedés, amit nem nagyon vitattak, pedig komoly válaszokat akkor kaphatunk, ha valós bizonyítékokkal támasztjuk alá a véleményt.

Egy kutatócsoport pedig pont ezt tette: hosszú távú statisztikákat elemeztek a szigonyos vadászat kapcsán. Spanyolországban sokan űzik ezt a hobbit, már évtizedek óta. Így aztán van egy adatsor, ami 1953 és 2007 között rendezett szigonyos vadászati versenyek eredményeit tartalmazza az ország északnyugati részén, Galíciában. A statisztikák alaposabb elemzése szerint pedig a part közelében élő, kereskedelmi szempontból értékes halak száma a negyedére csökkent, és hasonló módon csökkent a kilőtt halak átlagos tömege is. 

Ez talán elsőre meglepő lehet, de ha belegondolunk, van alapja. A szigonyosok ugyanis egy bizonyos területen, a part közelében, maximum 20-30 méteres mélységig vadásznak, és kizárólag az értékes, eladható fajokra mennek. Naná, hogy így le lehet rabolni akár egy egész partszakaszt is, ha elég sűrűn járnak oda vadászni. Hasonlóra egyébként maga Cousteau is rámutatott, amikor egyik korai filmjének halbőségét vetette össze a pár évtizeddel későbbi állapotokkal, ám ilyen jellegű alapos elemzésnek még nem vetették alá a szigonyozást.

Mindez azért érdekes, mert nyilván sokkal nagyobb pusztítást már nem viselnek el a sűrűn felkeresett tengerpartok, tehát a szigonyos vadászatot ugyanúgy szabályozni kell, mint a kereskedelmi célú halászatot. Hosszú távon ugyanis még a viszonylag kevésbé károsnak tartott tevékenységek is nagy károkat okozhatnak, és ha eltűnnek a halak, többé senki, semmire nem vadászhat, mint ahogy a nézelődő búvárok is csak kihalt víz alatti sivatagnál merülhetnek.

Búvárként természetesen kötődöm a vízhez, de nem kellene sokat magyarázni, hogy nem csak számomra bír jelentőséggel a víz, hanem az egész Föld számára kulcsfontosságú. Ezért 1994 óta március 22 a víz világnapja.

Különös, hogy hiába elképzelhetetlen a földi élet víz nélkül, mi alig figyelünk arra, mi történik a folyókkal, tavakkal, tengerekkel és óceánokkal. A mindennapokban is elég pazarlóak vagyunk, amit mi a világnak ezen a részén ma még megtehetünk, de sok helyen már most sincs elég víz. Nem lenne jó eljutni oda, hogy nálunk is hiánycikk legyen.

Globális szinten a tengerek szennyezése kritikus probléma. Vannak olyan dolgok, amelyek nincsenek szem előtt, de bármikor ökológiai katasztrófát okozhatnak. Rengeteg fegyver és méreganyag került a mélyben a háborús években, amelyek ma is ott vannak, és nagy kérdés, mikor kezdenek el szennyezni.

Az üvegházhatás miatt melegednek a tengerek, ez bizonyos élőhelyekre pusztító hatású, másrészt ha emelkedik a tengerszint, sok partmenti város kerülhet bajba. A túlhalászat megtizedeli az élővilágot, az ipari tevékenység is folyamatosan szennyez (emlékezzünk az olajkatasztrófákra), a kontrollálatlan fejlesztések által okozott károkat pedig csak az látja, aki a felszín alá néz. Volt részem már ebben pár alkalommal, így aztán tudom jól, milyen szomorú dolog letört korallokat látni. 

Ami a leginkább megdöbbentő, az a globális szeméttermelés: ez ugyanis igen jelentős részben kerül az óceánokba. Az áramlatok egész szigeteket hoznak létre a vízben lebegő hulladékokból. Több alkalommal vettem részt víz alatti és vízparti szemétszedésen, zsákszámra szedtük ki mindig a hulladékot, de természetesen soha nem sikerült mindent kiszedni- sziszifuszi munka ez.

A napokban a washingtoni látogatáson részt vevő brit trónörökös, Károly herceg emelte fel a szavát az óceánok szennyezése miatt. Kijelentette, hogy születendő második unokájára is gondol, amikor sürgeti, hogy találjunk közösen megoldást erre a problémára. A jelenlegi vedd meg- használd- dobd el kultúra egy becslés szerint azt eredményezheti, hogy egy évtized múlva minden három tonna, a tengerben élő halra egy tonnányi szemét esik majd! A tengeri emlősök felének beleiben lehet már valamennyi mennyiségű műanyag hulladék, és ezek egy része ebbe bele is pusztul.

Vannak jó példák, és Károly, aki maga is búvár, tehát a tenger szerelmese, ezeket is kiemelte. Ha sikerül kiterjeszteni az újrahasznosítást, akár a negyedére csökkenhet a tengerbe jutó hulladék mennyisége. A szomorú az, hogy még ez is irdatlan mennyiség- de minél kevesebb, annál jobb. 

Így ezen a napon én is arra biztatok mindenkit, gondoljon erre, amikor vásárol vagy kidobja a szemetet. Furcsán hangzik, de akár innen, Európa szívéből is eljuthat valami az óceánok közepére. Nem így kellene kapcsolatot teremtenünk a vizek világával... 

Aki kíváncsi rá, mit veszíthetünk, azt arra biztatom, hogy szerezzen egy búvármaszkot, és tengerparti nyaralása alkalmával lessen be a felszín alatt. Szinte mindenütt fel fog bukkanni egy pár halacska, ha jól figyelünk, láthatunk a kövek között sétáló rákokat, üregekből pislogó polipokat. És szinte biztos, hogy a legtöbb helyen lesz valami szemét is elszórva a mélyben. Ha látunk ilyet, kihozhatjuk, és persze tehetünk arról, hogy se mi, se családtagjaink ne szórjunk el szemetet. A mai gyerekek még belenőhetnek ebbe a felelős gondolkodásba, csak el kell magyarázni, miről van szó.

A tenger mindenkié, nincs kivételezett helyzetben még a trónörökös unokája sem. Ugyanúgy élvezhetjük mind a szépségét, és ugyanúgy szükségünk van rá hosszú távon az élethez. Becsüljük meg és tiszteljük, mert ezzel magunknak és leszármazottainknak teszünk jót. A vizek védelme nem egy hóbort, hanem nagyon is racionális döntés- erre is gondolhatunk a víz világnapján.

Egy felmérés szerint a búvárok akár többet is fizetnek azért, hogy szebb helyeken, többet látva merülhessenek. Ez lehet a kulcsa a korallzátonyok hatékonyabb védelmének.

Érdekes dolog a búvárturizmus. Elvileg a víz alatti világ szerelmesei túlnyomó többségükben fontosnak tartják az élővilág védelmét, de maga a külföldre utazás, a hotelben tartózkodás, a merülés is kárt okozhat. A repülés is környezetszennyező, sok hotel építésekor ledózerolják az eredeti élőhelyeket, a turistákat etetni kell, a búvárok a víz alatt óvatlanok és lerúgják a korallt- szóval akár tisztában vagyunk vele, akár nem, hatással vagyunk a világra, amiben élünk.

Eközben pedig a búvár nem szeret olyan helyekre utazni, amelyek "leharcoltak", mert csak pár apró halacska úszkál a halódó korallzátonyon. Ám nagy kérdés, hajlandóak-e áldozni azért, hogy többet lássanak, vagy azért áldozatot hozni, hogy ott jobb legyen a helyzet, ahol valamiért nagy pusztítás történt.

Erről szóló kutatást indítottak amerikai szakemberek. Elsősorban a Karib-tengerre koncentráltak, hiszen az számít az amerikai búvárturisták kedvenc úti célja. A térségben óriási különbségek vannak. Akadnak szigetek, ahol rengeteg a vendég, és ezért kontroll nélkül fejlesztettek, odafigyelés nélkül merültettek és halásztak, így a korallzátonyok messze nem olyan látványosak, mint régen voltak. Máshol viszont felismerték a problémát, és már évtizedek óta védett zónákat jelöltek ki, emellett pénzt fordítanak a tenger védelmére.

Mint a felmérésből kiderült, a búvárok számára valóban fontos, hogy minél többet lássanak. Ebben nincs semmi meglepő, így választunk úti célt mi is, éppen úgy, mint a tengerentúli búvárok. Az már kicsit többet árul el rólunk, hogy a búvárok jelentős része számára fontosabbak a nagy tengeri élőlények, mint a sok kicsi. Jobban örülünk a cápáknak, delfineknek, teknősöknek, mint egy seregnyi apró színes halacskának. Ha belegondolok, ebben is van igazság, a nagy sztorik többsége mindig az ilyen "nagyvadakhoz" kapcsolódik. 

A Karib-tengeren pont a nagyobb halak tűntek el. A halászok ezeket elég sikeresen kifogták, de ma már tudjuk, a helyzet javítható. Ha vannak teljesen védett zónák, ahová halászhajó nem mehet be, akkor ott képesek zavartalanul szaporodni és növekedni a halak, amik természetesen nem maradnak az övezeten belül, és így a többi területen is újból megjelennek a méretes példányok.

A válaszoló búvárok elmondták, hogy hajlandóak akár többet fizetni a merülésért, ha ezzel a plusz pénzzel sikerül segíteni a természetvédők munkáját. A többlet források segítenek abban, hogy hatékonyabb legyen a védelem, több természetvédelmi őr dolgozzon, és persze ez is kompenzál cserében azért, hogy kisebb, fenntarthatóbb szállodákat építenek a gigantikus hotelkomplexumok helyett. Kétségtelen, a pénznek van jelentősége, amikor utazást tervezünk, de ha tudjuk, hogy nem csak profitról van szó, hanem például környezetvédelmi célt is támogatunk, nem sajnál az ember egy kis plusz pénzt.

Ennek oka egyszerű: ahogy az elején írtam, a búvárok többsége alapból természetvédő. Nem szemetelnek, sőt, önkéntesen csatlakoznak a szemétszedéshez, és nyilván pár plusz dollárt is bedobnak. Ám nagyon fontos, hogy az a pénz átlátható módon legyen elköltve, ne pedig elvesszen a bürokrácia útvesztőiben! Fel kell nőni ehhez a kihíváshoz azoknak a helyeknek, akik erre a plusz forrásra szeretnének támaszkodni a tenger védelmében. Mert addig támogatunk minden nemes célt, amíg valóban azért dolgoznak, de ha a pénzt lenyúlják, nagyon ellentétes hatást érhet el a pénzgyűjtés...

Elképesztő kijelentést tett egy polgármester a Fülöp-szigeteken: a cetcápák és delfinek irtására biztatja az embereket, mert szerintük ezek miatt van kevés hal a tengerekben.

Furcsa világban élünk. Miközben azt hisszük, sok tény evidens mindenki számára, szemmel láthatóan nem ez a helyzet. Nézzük ezt a hal-kérdést! Az kétségtelen, hogy a világ sok pontján csökken a halállomány, de ezért akármelyik ragadozót felelőssé tenni elég vicces. Egyrészt egyre több ember él a Földön, egyre többet eszünk, és természetesen ezért egyre több halat fognak ki a tengerből.

És ha még ez nem lenne elég, pár száz éve nem létezett nagyipari halászat. Fáradtságos, de fenntartható módon fogták ki az ennivalót. Manapság viszont léteznek kifejezetten barbár halászati módszerek: a tengerfenéken mindent elpusztító vonóhálók, vagy a dinamitos halászat. Ne csodáljuk, ha kevés a hal, amikor a mélyebb vizeket letarolják a vonóhálók, a robbanóanyagok pedig nem csak a nagy halakat, de a kicsi ivadékokat is értelmetlenül elpusztítják, így a halpopuláció nem tud regenerálódni.

Ehhez képest Cebu tartomány Dumanjug városának "bölcs" polgármestere, Nelson Garcia szerint a megoldás a delfinek és cetcápák eltüntetése a vízből. Amikor az újságírók rákérdeztek, nem érzi-e visszásnak ezt a felvetést, hiszen szigorúan védett állatokról van szó, ő válaszul a Bibliára hivatkozott. Szerinte Isten rendezte úgy a dolgokat, hogy mindent az ember uraljon, és így jogunk van a túlélés érdekében bármit megölni. Szerinte azok a tudományos eredmények csak elméletek, amik szerint nem a tengeri ragadozók a felelősek a halászok kisebb fogásáért.

A vita a Tanon-szoros gazdag vizeiről folyik, amik védettek, de sokak gazdasági érdeke azt szolgálná, hogy engedélyezzék itt a kereskedelmi célú halászatot. Vannak összefonódások a politikusok és a halászflották tulajdonosai közt, nem csoda hát, hogy páran azt szorgalmazzák, ne legyenek ilyen "feleslegesen" védett területek. Saját hatáskörben állítólag több polgármester beengedi a halászhajókat a szorosba- nem a delfinekről szól itt az igazi vita, hanem pénzről.

Garcia azzal érvel, hogy a helyieknek bevételt jelent a halászat lehetővé tétele, de az emberek jótevője azzal nem foglalkozik, mi lesz, ha sikerül teljesen eltünteni a halakat ezekből a vizekből- akkor többé nem lesz pénz se halfogásból, se turizmusból, mert a kihalt, letarolt korallzátonyok nem vonzzák a tenger szerelmeseit többé.