Lemerülünk, megtaláljuk a kincses roncsot, és mienk a világ! Ha ilyen egyszerűen menne...
A víz alatti kincskeresés egyike a tipikus búváros témáknak, gyakran dolgozzák fel könyvekben, dokumentum- és kalandfilmekben is. Ennek hátterében egyrészt van egy teljesen érthető dolog: a merülés során minden egy kicsit új, kicsit váratlan, bármikor láthatunk valami különöset, szokatlant, miért ne lehetne ez éppen egy rég elsüllyedt hajó maradványa? Ilyen gondolatok sokunk fejében megfordulnak, amikor víz alá megyünk, az ember közelebb megy, ha lát egy furcsa alakú sziklát, megnéz minden rozsdás szöget, de aztán úszunk tovább.
A hivatásos kincskeresők viszont nem adják fel ilyen könnyen. Nekik is jó okuk van erre: a tények. Egy dolog ugyanis biztos, mégpedig az, hogy óriási vagyonokat érő kincsek vannak a tenger fenekén még ma is. Az emberek több ezer éve hajóznak a világ tengerein, sőt, a folyókon is, és tudhatjuk jól, a hajók mindenféle okokból (vihar, lázadás, csata, tűz, stb.) el is süllyedtek időnként. A világ számtalan pontján merülhető roncsok mindannyiunkat emlékeztethetnek rá, a tenger mennyi ember és hajó végső nyughelye.
A kérdés már csak az, hol vannak a vagyont érő kincsek. Egyrészt a megtalált roncsok jelentős részének csak eszmei értéke van: a legénység által használt edények, cipők a felszínre hozhatók, de maximum gyűjtők számára érhetnek valamit. Az igazi búvárok nem is nyúlnak ezekhez, nem bolygatják sehol a maradványokat. Láttam már felhozott, aztán valahol a kamra sarkában porosodó tárgyat, aminek sokkal jobb helye lenne a mélyben.
Maradnak tehát célpontként a vagyont érő rakománnyal elsüllyedt hajók. Ami biztos: vaktában szinte soha semmire nem lehet rábukkanni. Egyszerűen olyan óriási területről beszélünk még a csak maximum negyven méteres mélységet tekintve is, hogy esztelenség összevissza úszkálva aranyat, ezüstöt keresni búvárkodás közben. A roncsok kutatása a felszínen kezdődik! Legyen szó akár kincses, akár történelmi jelentőségű hajókról, az első lépés a levéltárak bújásaa, mert ott derül ki, melyik hajónak lehetett értékes rakománya, mi volt az útvonaluk, hol süllyedtek el a kinccsel megrakott hajók.
Ha tudjuk, mi rejt vagyonokat, tudjuk a helyzetet, akkor már nyert ügyünk van, gondolhatnánk- elő a búvárcuccot, irány a tenger, és hamarosan meg is gazdagodunk! Nos, a történet még mindig nem olyan egyszerű. Sajnos GPS-t nem használnak olyan túlságosan régóta, egy több száz éves feljegyzés pontossága a hajó elsüllyedéséről több, mint kétes. Egyáltalán, kitől származik az információ? Ha viharba kerül a hajó, a szelek által felkorbácsolt tengeren hánykolódik, ugyan honnan tudná egy esetlegesen túlélő matróz, hogy egészen pontosan mi volt az utolsó pozíciója? Nagyjából olyan jó a hely meghatározása, mint ha azt mondanánk, kincs van elásva "valahol Győrnél". Északre, keletre, délre, nyugatra? A város szívében, attól 1 kilométerre, vagy 10 kilométerre?
Pechünkre ráadásul a partvonal is sokat változott. Ami a régi feljegyzésekben homokpadként szerepel, talán már rég eltűnt az óceán munkájának köszönhetően. Ahol parti hivatkozási pontként nagy erdőt említenek, ott talán ma már egy nagyváros áll. Ahol bizonyos vízmélységet írnak, az lehet több is, kevesebb is, amennyiben az óceán hoz vagy visz hordalékot. Kis távolság eltéréssel a tenger mélysége lehet 30 vagy 300 méter is- ha a túlélő, vagy a süllyedésről csak hallomásból tudó informátor téved a helyzetet illetően, az búvárszemszögből nagyon nem mindegy.
Szóval van egy hozzávetőleges helyzetünk, jó eséllyel rengeteget kell merülni amíg valamit találunk. Szeretünk búvárkodni, hol itt a hiba? Hát ott, hogy ez egy költséges mulatság. Hétvégente egy merüléssel csak a szóba jöhető terület töredékét vizsgálhatjuk át, hiszen itt nem lehet gyorsan úszni, szisztematikusan dolgozva kell például egy fémkeresővel felszerelve kutatkodni a homokos vagy sziklás aljzaton. Minden nap merülni kell többször, gyakran borzasztó unalmas körülmények közt, bízva a csodában. A tengerfeneket feltérképező szonárt egy több száz éves fahajó roncsánál nem nagyon lehet használni, hiszen a felépítményből ennyi idő után nem sok marad, a fa elkorhad, a tenger darabokra szedi, és gyakran befedi a maradványokat a homok.
Ha a búvár nagyon mázlista, találhat valami valóban régi dolgot. Lehet ez egy hatalmas aranyszobor is, de jellemzőbb, hogy csak egy kis érmére bukkan. Elvileg megtörténhet, hogy a roncs nyomában járunk, és az első apró lelet közelebb visz a nyughelyhez, alaposabban folytatva a terület feltúrását, a homok szivattyúzásával, meglehet a nagy kincs is. De mi van, ha csak egy matróz ejtett bele egy pénzérmét a vízbe pont ott? Telnek az évek, aztán az egyetlen nyamvadt pénzérmét nem követi több, miközben a költségek az egekben vannak. A roncskutató megpróbál túladni azon az aprócska leleten, és aztán kiderül, annyi pénzt kaphat érte, mint a fizetése lett volna két napra egy gyorsbüfében. Megérte?
Ha pedig megvan a nagy kincs, akkor sem olyan sima ügyről beszélünk. Az nem úgy van, hogy találunk egy kisebb vagyont odalenn, és aztán azt szépen felhozzuk és meggazdagszunk. A mélyben levő kincsekre igényt tarthat az ország, amelynek vizeiben találták, vagy az az ország, aminek zászlaja alatt hajózott a hajó. Törvények, előírások, nemzetközi egyezmények vonatkoznak ezekre a roncskutatásokra, a felkészült kincsvadásznak ezekkel mind tisztában kell lennie, mert ha illegálisan dolgozik, gyorsan egy fogdában találhatja magát.
Ezek után nyilván nem meglepő, ha elárulom, maroknyi ember tudott a kincsvadászatból meggazdagodni. Az eredményes csapatok csúcstechnikát felvonultatva akár több ezer méteres mélységben is megtalálhatnak roncsokat, az Odyssey Marine például többször akadt nagy zsákmányra- más kérdés, hogy volt, amit a hajó vitatott tulajdonjoga miatt el tudtak tőlük perelni. De ahhoz rengeteg pénz kell, hogy valaki ilyen hónapokon át tartó expedíciókat finanszírozhassson, több tucat embert megfizessen, távirányítású eszközöket vegyen.
Az amatőrként kincset kereső búvárok például Floridában köthetnek szerződést, ahol egy-egy területre vonatkozóan kaphatnak jogot a kutatásra. Florida igazi mekkája a kincsvadászoknak, mert az arannyal, ezüsttel megrakott spanyol hajók útvonala erre vezetett, és sokban óriási vagyonok nyugszanak odalenn. Vannak kis családi vállalkozások, akik hétvégente kifutnak a kis hajóikkal, valaki merül míg a másik a felszínen figyel, aztán cserélnek, és bíznak a mázlijukban. Időnként szerencséjük is van, és találnak valami értékeset, de nagyobb volumenű feltárásra nem tudnak vállalkozni. A többségüknek be kell érnie az élménnyel, mert soha semmire nem bukkannak rá.
Szóval kell a sikerhez szakértelem, hogy az ember a levéltárakban felkutassa a szóba jöhető roncsokat. Kell jogi háttérismeret, hogy a kincsvadászat ne a börtönben végződjön. Kell drága felszerelés, hajó, fémkereső, búvárcucc. Kell búvár, aki merül. Kell sok idő. Kell annyi pénz, hogy az ember bele tudja ölni a több hónapos vagy több éves munka finanszírozásába. És végül nem árt még egy kis szerencse. Arról nem is szólva, hogy a hivatásos régészek nem igazán kedvelik a lelőhelyeket felforgató, aranyra sóvárgó kincsvadászokat.
Igen, ez ennyire bonyolult ügy. Ezért van az, hogy legendává váltak az igazán nagy vagyonra bukkanó roncskutatók. A leghíresebb történet talán egy spanyol galleon, a Nuestra Senora de Atocha megtalálásához fűződik. Az 1622-ben elsüllyedt hajót Mel Fisher és csapata fedezte fel 1985-ben, a kiemelt kincsek (40 tonna arany és ezüst, smaragd, pénzérmék, ékszerek, stb.) értéke megközelítette a fél milliárd dollárt! Fisher és családja több, mint másfél évtizeden át kutatott a hajó után, az évek során olyan tragédiákkal kellett szembenéznie, mint fiának és menyének halála, aki az expedíció egyik elsüllyedt hajójában vesztették életüket.
Rengeteg küzdelem, kudarc, kínlódás jutalma lett a hatalmas felfedezés. És még komoly jogi csatározás is várt Fisherre, mert az állam igényt tartott a lelet egy részére, végül ennek negyedét kellett átengednie a kincsvadászoknak. Összességében elmondható, Fisher története happy enddel zárult, és az eltelt három évtized során is folyton az ő neve, no meg az Atocha-sztori kerül elő, ha a víz alatti kincsvadászatról folyik a beszélgetés. Ám az ő esete nem tipikus, hanem sokkal inkább nagyon-nagyon egyedi.
Ha valaki pár merüléssel a háta mögött úgy döntene, hogy erre teszi fel az életét, én inkább azt javaslom, ne álmodozzon gyors meggazdagodásról. Az átlagbúvár jobban jár, ha a víz alatt másféle értékekre hajt: merüljön történelmi jelentőségű roncsoknál, örüljön, ha egy különleges élőlényt lát, fotózzon, és akkor szinte minden egyes merülés örömforrás lesz. Aki viszont a homokot túrja álmodozva, annak a merülések túlnyomó többsége keserű csalódással zárul- sőt, talán az összes.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
