Big Blue Búvár Blog

A víz alatt is képest káoszt okozni egy-egy heves hurrikán.

A Kajmán-szigetek és az egész Karib-térség egyik leghíresebb roncsa a USS Kittiwake. Ám a Nate hurrikán tombolása után lemerülő búvárok aztlátták, a hajó már nem egyenesen áll, hanem az oldalára dőlt, és talán a korallzátonyban is kárt tett.

Az 1945 és 1994 között szolgált hajó az egész világon megfordult. A Kittiwake elsődleges feladata tengeralattjárók mentése volt, részt vett ilyenben élesben és gyakorlaton is. Rendszeresen merültek róla búvárok emiatt, így aztán igazán pont megfelelő választás volt, amikor búvárok számára süllyesztették el mesterséges zátonyként 2011. januárjában.

A süllyesztés jól sikerült, a roncs egyenesen állva várta a víz alatti látogatókat. Így nézett ki annak idején:

Most viszont az oldalára borulva találták, ráadásul a korábbi 20 méteres mélységű vízből pár méterre mélyebbre dobta a hurrikán iszonyú ereje. Ezzel az a baj, hogy nagyon közel került egy korallzátonyhoz is, és félő, hogy hasonló vihar után letarolja azt is. Jason Washington képein látható, ám talán meg lehet akadályozni azt, hogy a legrosszabb bekövetkezzen. Az viszont biztos, hogy az egyszer már itt merült búvárok számára egészen új élményt fog jelenteni most a roncs,  hiszen beúszásnál megtapasztalhatják, a fenn és a lenn mást jelent, mint korábban.

Régi terv vált valóra, amikor végre testközelben láthattam az Adria mélyén nyugvó bombázót.

Pár éve röppent fel a hír, hogy egy hibátlan állapotú második világháborús harci repülőgépet fedeztek fel Zirje szigete mellett. Természetesen ez egyből megmozgatta minden roncsok iránt érdeklődő búvár fantáziáját, pláne amikor kiderült, hogy még csak nem is kell túl mélyre menni. Én is azóta készülök egy merülésre.

A harmincas évek közepén, a spanyol polgárháborúban bemutatkozó német zuhanóbombázó, a Junkers Ju 87 Stuka (Sturzkampfflugzeug) rettegett bombái, vijjogó szirénái pár év múlva a második világháborúban is rengeteg pusztítást okoztak. Aztán ahogy fejlődött a haditechnika, a Stukák lomhává, sebezhetővé váltak a gyorsabb vadászgépekkel szemben. Később csatarepülőgépként, tankok ellen vetették be őket, de a nagyjából 6500 legyártott gép túlnyomó része elpusztult a harcok során.

Nem csak a németek vetették be a Stukákat, a Magyar Királyi Légierőben is szolgáltak többek között. Az olasz Regia Aeronautica kötelékében repültek azzal a Ju 87 R2 változatú példánnyal, amit Zirje előtt találtak: 1941 áprilisában a jugoszláv erőket támadó Stuka találatot kapott, majd pilótája a tengerre szállt le vele. A hírek szerint a két fős legénység megmenekült, mert a közeli partra tudtak úszni. A gép pedig szép csendben egészben a tenger fenekére süllyedt, és feledésbe merült.

Amikor megtalálták, mindenkit meglepett, hogy a pilótafülkében ott vannak a műszerek, ép a gép törzse, a szárnyak. Csak a legnagyobb tömegű alkatrész, a motor szakadt ki, ez kicsivel odébb nyugodott, de már közelebb vitték a repülőhöz. Noha a repülő csak 11 méter hosszú és 14 méter széles, rengeteg rajta az érdekesség és kitűnő fotótéma.

Ráadásul több helyről megközelíthető, nem csak Zirje szigetéről jönnek ide búvárok: Murteren, Biogradban, Vodicében működő bázisok hajóval is elérhető. Mélysége ideális a tapasztalt búvárok számára, 24-27 méter, és a védett helyen áramlásra kell számítani. Személyes megítélésem szerint az egész Adria egyik legjobb roncsmerülőhelye történelmi érdekessége, látványossága és merülhetősége miatt.

Naná, hogy én is meg akartam nézni. Főleg azért, mert az a hír járja, hogy hamarosan ki akarják emelni a horvátok. Ennek az az oka, hogy egyben ki lehetne venni, nem is akkora teljesítmény ilyen mélységből, és ki lehetne állítani. Jelenleg múzeumban csak Chicagóban és Londonban látható Stuka, a többi víz alatti példány pedig inkább csak roncshalmaz. Szóval ebből a szempontból érthető.

A murteri búvárbázison arról is meséltek, hogy sajnos lopkodnak is a roncsból, egy osztrák búvárt állítólag a határon csíptek el Stuka-műszerrel. Ha szétszedik a felelőtlen emberek, akkor tényleg múzeumban van a jobb helye- de amíg ez nem történik meg, akit kicsit is érdekel egy ilyen roncsmerülés, ne hagyja ki a búvárkodást.

Nekem személy szerint óriási élmény volt a merülés és a fotózás, és ennek képeit közre is adom. Már az fantasztikus volt, ahogy a tiszta vízben kivehetővé vált az alattunk nyugvó repülőgép formája, amit aprólékosan körbe lehet vizsgálni, be lehet nézni a pilótafülkébe, megnézhetjük a vezérsíkokat, a szárnyakba épített fegyvereket, a különálló motort. 

Azt hiszem, az ilyen élmények miatt csaptam fel búvárnak, s az efféle "csemegék" miatt lehet nagyon jókat merülni a világ sok pontján, így a horvát Adrián is. Ha eddig még nem jártál erre, tervezd be addig, amíg megteheted!

Bali szigetének híres roncsa az egyik legjobb merülőhely az egész világon.

Nekem már volt abban a szerencsében részem, hogy búvárkodhattam a Bali keleti részén, Tulamben előtt elsüllyedt Liberty nevű hajó roncsánál. Az 1918-ban vízre bocsátott hajó USS Liberty-ként állt szolgálatba, és néhány alkalommal vitt magával ellátmányt az Egyesült Államokból Franciaországba az első világháború után, majd kivonták az állományból.

Amikor jött a következő nagy háború, az amerikai hadsereg ismét igényt tartott a hajóra, és az USAT Liberty újból hadi megbízásokat teljesített. 1942-ben egy szállítmányt vitt Ausztráliából a Fülöp-szigetekre, amikor a Lombok-szorosban megtorpedózta az I-166 japán tengeralattjáró. Ugyan sikerült part közelébe vontatni a hajót, aminek a rakományát is megmentették, de a megrongálódott Liberty-t már nem tudták kijavítani, így az megfeneklett Tulamben falu előtt Balin.

1963-ban a szigeten kitört az Agung vulkán, és a megfeneklett hajó a tengerbe csúszott. Jelenleg a lágyan lejtő aljzaton nyugszik 7 és 30 méteres mélység között. Nem csak a sziget vagy a térség, hanem az egész világ egyik legjobban ismert merülőhelyévé vált, pedig az egykori 125 méteres hajó mára alig felismerhető.

Különösnek tűnhet, de pont ez a vonzereje: azért nem látni a hajótestet, mert annyira benőtték a korallok, s belakták a halak. A Balin töltött napok alatt több merülésem is volt itt, hatalmas barakudákat, teknősöket, sügéreket éppen úgy láttam itt, mint színes korallokat, és azokon megbúvó apró élőlényeket. 

Így aztán jó érzés végignézni ezt a szép videót, ami visszaidézi az emlékeket. Azt hiszem, vannak, akik észre sem veszik, itt valójában egy méretes világháborús hajó roncsánál nézelődnek a búvárok. Ettől igazán lenyűgöző a hely...

És ami a legjobb, nem kell hajózni se, ha valaki itt akar búvárkodni: egyszerűen csak begázol a partról és élvezi a látványt...

Kutatás igazolta a mesterséges zátonyok jótékony hatását.

A világ sok részén elsüllyesztett hajók (vagy repülők, betonszirtek, stb.) az évek alatt mesterséges zátonnyá válnak. A cél általában az, hogy több vendéget, nyaraló búvárt vonzzon adott hely az új merülési lehetőségekkel, és persze hogy a túl sokat merült természetes zátonyokra nehezedő nyomást is csökkentsék.

Izrael rövidke vörös-tengeri partszakaszán található Eilat. Az itteni zátonyokat vizsgálta a negevi Ben-Gurion Egyetem kutatócsoportja, különös tekintettel arra, mit eredményezett a mesterséges zátonyok telepítése.

A kutatók szerint egyértelmű, hogy a hatás pozitív. A korábban kizárólagosan merült korallzátonyokon egyértelműen kevesebb a sérülés, a búvárok kevesebb kárt okoznak az óvatlanságukkal. A direkt víz alá süllyesztett hajók nagyon népszerűvé váltak, sokan merülnek ezeken, mert könnyen elérhetőek és látványosak, ráadásul most már ezeken is izgalmas, dús az élővilág. A Satil roncs egy jó példa erre, vagy a Tamar mesterséges zátony. A vizsgálatok szerint kétszer annyi búvár fordul meg itt, mint a közelben levő természetes korallzátonyokon. 

A kutatás azért időszerű, mert egy új partszakaszt nyitottak meg a strandolók előtt az Eilat-Askelon csővezeték közelében. Az itt levő zátonyok is mesterségesek, jórészt oszlopok, és akár ezek is népszerűvé válhatnak.

A búvárok és a korallzátonyok kapcsolata összetett. Miközben a víz alatt nézelődők szeretik a korallok látványát, gyönyörködnek a sürgő-forgó halakban, gyakran előfordul, hogy károkat okoznak óvatlanul, mert nem figyelnek a mozgásukra. Ám kitiltani butaság lenne, hiszen ha nem lehetne itt búvárkodni, akkor nem kevesebb turista jönne, s így bevétel sincs, amiből védeni lehetne a korallokat a többi, esetenként jóval károsabb hatástól.

Hiába vannak védett korallzátonyok, mindig történnek sérülések. A mesterséges zátonyok vonzereje ezért fontos: az, hogy a roncshoz hozzáér egy búvár, nem nagy tragédia. Így aztán Eilaton is azt javasolják, a vendégek körében tegyék ismertté ezeket a helyeket, és ide szervezzék a merüléseket. 

Aki ide szervez búvártúrát, a jövőben tervezzen úgy, hogy a természetes korallzátonyok mellett jusson ideje a roncsokra, egyéb mesterséges zátonyokra is. E sorok írója búvárkodott Eilat közelében, a Satil roncsnál és korallzátonyoknál is, és nyugodtam mondhatom, kifejezetten megérte útba ejteni a mesterséges zátonyokat. Ha valaki kihasználná a még mindig jó áron elérhető fapados utazási lehetőséget az izraeli vörös-tengeri partszakaszra, bátran merüljön ezeknél.

Izgalmas búvárrégészeti felfedezés Horvátországban.

Mljet szigete Dalmáciában található, az ország partszakaszának legdélebbi részén. A természetvédelmi területek szépsége miatt számít ismertnek, de a kulturális örökség szempontjából is jelentős helyszín.

Most ez utóbbi kapcsán beszélhetünk Mljetről, ugyanis a napokban jelentették be, hogy kétezer éves amforákat találtak a víz mélyén. Alig 20 méteres mélységben nyugodott a sok értékes lelet, ami nagyon meglepte a régészeket. Hogy a szuvenírvadászok ne kapjanak esélyt, három éven dolgoztak itt a szakemberek, s csak ez után jelentették be a felfedezést. 

A 150 amfora háromféle típusba tartozik, valamennyi az I. századból származik. Majdnem két évezreden át érintetlenek maradtak, a homokban heverve, az üledék által belepve védve voltak a külső behatásoktól. 

A nemzeti park igazgatósága is részt vett a feltárás finanszírozásában. Nem csak attól tartottak, hogy valaki ellop valamit, az itt horgonyzó nagyobb jachtok horgonyai is komoly károkat okozhattak volna.

Az amforák ott maradnak a helyszínen, tehát a jövőben a szigetre látogató búvárok is merülhetnek az egykori hajó rakományánál. Ám azokat olyan védőhálóval takarják majd, ami remélhetően elveszi a "gyűjtögetők" kedvét. (Ilyenkor egyrészt arra gondolok, hogy mennyivel szebb lenne ilyesmi nélkül a látvány, másrészt viszont arra, ha ez a háló nem lenne, pár év múlva talán már semmilyen amforát nem találna ott senki...) A leletről készült videók mindenesetre ígéretesek.

A régészek pedig folytatják a kutatást, mert egyrészt ennek a lelőhelynek a környékén is előkerülhet még ez-az, másrészt talán rejteget még roncsokat Mljet nem túl gyakran merült partszakasza.

Csak búvárok nézhetik meg a híres U-2511 maradványait.

A második világháború idején a német hadiipar számos komoly fejlesztése változtatta meg a fegyverek világát. Ők vetették be az első sugárhajtású vadászrepülőt, ballisztikus rakétát, és persze a tengereken is újdonságokkal rukkoltak elő.

A háború elején a németek tengeralattjárói komoly veszteségeket okoztak a szövetségeseknek. Itt pedig megemlíthetjük, az ellenfél mérnökei sem ültek a babérjaikon, így a folyamatosan fejlesztett radarokkal egyre hatékonyabban szúrták ki a német búvárnaszádokat. Egy idő után enyhén szólva sem volt életbiztosítás ilyen hajókon szolgálni, mert sorban küldték őket a tenger fenekére.

Megindult az ötletelés, hogy lehetne javítani a tengeralattjárókon. Egy mérnök, Helmuth Walter újféle meghajtással kísérletezett már a 1920-as évek óta, és amikor a haditengerészet végre ráharapott az ötletre, végre egy hajót is építhetett ami ilyet használt. Ám ekkor már a háború évek óta zajlott, és nem volt idő arra, hogy éveken át kísérletezzenek hidrogén-peroxidos hajtóművel.

Visszatértek tehát a hagyományos dízel-elektromos meghajtáshoz, ám minden korábbinál nagyobb akkumukátorokkal felszerelt tengeralattjárót terveztek. A Walter elgondolásai alapján épített XXI-es osztályú "Elektroboot" korszerűbb kialakítású és áramvonalasabb volt elődeinél, ami jóval gyorsabb lett volna a víz alatt, miközben tovább tudott a mélyben maradni.

Ám a német hadiipar már nem tudott felkészülni a XXI-esek sorozatgyártására. 1944. szeptemberében fejezték be az elsőt, az U-2511-et, aminek legénysége Adalbert Schnee kapitánysága alatt kezdtek meg a felkészülést a bevetésre. A közel 77 méter hosszú hajó 240 méteres mélységig tudott merülni és hat torpedóvetőcsővel szerelték fel. (A Háború művészetének remek cikkéből még többet lehet megtudni a hajó megszületéséről.)

A legelső éles tengeri járőrözésére 1945. április 30-án indult el, és alig néhány nap múlva kapták meg az üzenetet, ami minden harci tevékenység felfüggesztéséről értesítette a kapitányt. Schnee ki akarván próbálni tengeralattjáróját, a közelben felbukkant HMS Norfolk nehézcirkáló közelébe lopakodott, egy szimulált torpedóindítást hajtott végre, majd észrevétlenül eltűnt. A brit hajó kapitánya csak később tudta meg, hogy ha az az üzenet nem jut el az U-2511-esre.

A XXI-es osztály olyan izgalmas újdonságnak számított, hogy a németek lefoglalt épp elkészült vagy félkész tengeralattjáróit hadizsákmányként elvitték a szövetségesek. A franciák is szolgálatba állítottak egyet, ami a szuezi válság idején a helyszínen tartózkodott például. A szovjetek pedig több tucatnyit használtak hosszú éveken át a német búvárhajókból.

És hogy mi lett az U-2511 sorsa? Az angolok a lefoglalt német tengeralattjárók nagy részét az Operation Deadlight-nak elkeresztelt akció során szándékosan elsüllyesztették saját partjaik közelében. Az U-2511 1946. januárjában került a tenger fenekére Észak-Írország mellett, és most 69 méteres mélységben nyugszik. 

A kifejezetten épségben maradt hajótest felett úszva a búvárok megnézhetik a negyvenes években forradalminak számító kialakítást, a különböző fegyvereket. Ha jók a körülmények, kifejezetten látványos lehet a merülés, mint az ebben a videóban is látható.

Az U-2511 egyike azoknak a roncsoknak, amelyek igazi múzeumhajóként nyugszanak a tenger mélyén, mint a pusztító háború máig élő emlékei.

Jó merülőhely a kora őszi utazást tervezők számára a KT 12.

Már tegnap is arról elmélkedtem, a fapadosok milyen búvárkordási lehetőségeket nyitnak meg a számunkra (akkor Norvégia volt a célkeresztben), ma pedig egy szeptemberben még egészen kiváló úti cél ugrott be: Szardínia. Az Olaszországhoz tartozó szigeten még remek akkor az idő, a repjegy Wizzair járattal teljesen megfizethető, és van is mit látni.

Ott nyugszik például a KT12 nevű, a második világháború idején elsüllyedt német felfegyverzett teherhajó. Az olasz építésű, 834 tonnás hajót a német haditengerészet 1943 májusában állította szolgálatba, első útján ellátmányt és járműveket vittek volna rajta Észak-Afrikába. Ám nem nyúl túlságosan hosszúra KT12 hadikarrierje, mert már ezen az első úton szerencsétlenül járt: június 10-én a brit HMS Safari tengeralattjáróról indított torpedó a tenger fenekére küldte.

A robbanás szétszaggatta a hajótestet, a hajó orrát jó 300 méterre vitte a KT12-törzsétől. Vélhetően utóbbi, a 28-34 méteren nyugvó rész az izgalmasabb: a roncsból is sok látszik, a rakomány is érdekes, látni lehet az egykori hadieszközöket, a járművekből maradt alkatrészeket, a használati tárgyakat. Errefelé még az élővilág is a látványosabb arcát mutatja a Földközi-tengernek, szóval jó búvárkaland itt merülni.

Több, mint hét évtized után találtak rá a balsorsú hajóra.

A USS Indianapolis Portland-osztályú nehéz cirkáló volt, ami 1932-ben állt szolgálatba. A 186 méter hosszú, komolyan felfegyverzett amerikai hadihajó végigharcolta a második világháborút, több komoly ütközetben vett részt. 1945-ben titkos küldetést teljesített: ez a hajó szállította az atombomba építéséhez szükséges alkatrészeket és dúsított uránt. Ebből állították össze a Little Boy nevű bombát, amivel elpusztították Hirosimát.

1945. július 28-án indult el a Indianapolis Guam szigetéről a Fülöp-szigetekhez tartozó Leytére. Július 30-án 00:14-kor találta el a hajót a japán I-58 tengeralattjáró két torpedója. A súlyosan megsérült hajó 12 perc múlva megfordult és elsüllyedt, nagyjából 300 tengerészt rántva magával a hullámsírba.

A 1196 fős legénység többi tagjából csak kevesek tudtak mentőcsónakba szállni, nem voltak mentőmellényeik sem. Kétségbeesetten sodródtak a tenger felszínén, segítségre várva. Ám a haditengerészet csak augusztus 2-án értesült a hajó elsüllyedéséről, amikor egy járőrgépről kiszúrtak néhány túlélőt. Azonnal hajók és repülők indultak a helyszínre, és azt látták, a magányosan a tengeren sodródó emberekkörül cápák köröznek.

Az egyik PBY Catalina repülő a parancs ellenére a tengerre szállt, hogy minél több embert fel tudjon venni. Amikor a gépbe már nem fért több túlélő, a szárnyra kapaszkodtak fel. A Catalina nem tudott felszállni, ám így is megmentettek 56 embert. Ez a végül megmenekült 317 tengerész hatoda volt. Több, mint 500 ember viszont hiába élte túl a süllyedést, a tengerbe vesztek. Ez volt az amerikai haditengerészet egyik legtöbb veszteséggel járó hajókataszrófája. 

Utólag próbálták feltárni, miért szereztek olyan későn tudomást a hajó elvesztéséről. Akkoriban az olyan nagy méretű hajóknál, mint az Indianapolis, nem jelentések alapján rögzítették a pozíciót, hanem feltételezték, hogy biztosan célhoz értek. Így július 31-én bejelölték, hogy megérkezett Leytére, és nem néztek utána, tényleg ott is van-e. A vészjelzéseket három helyen is vették, de nem tettek semmit.

A kapitány, Charles B. McVay III túlélte a tragédiát, ám bíróság elé állították. Az volt a kérdés, hogy másféle manőverezéssel elkerülhető lett volna-e a hajó elvesztése, de még a japán tengeralattjáró kapitánya szerint is teljesen mindegy volt ez. Végül visszahelyezték a szolgálatba. A túlélők általában nem hibáztatták a kapitány, ám néhány odaveszett tengerész családtagja őt vádolta. McVay 1968-ban önkezével vetett véget életének.

A roncs helyzete sokáig nem volt ismert. 2001-ben és 2005-ben nem jártak sikerrel a kutatóexpedíciók, majd új információk alapján 2016-ban kezdtek további kutatást tervezni. Úgy vélték, rossz helyen keresték addig a USS Indianapolist, mert a 40 kilométerrel odébb nyugszik. 2017. augusztusában a Microsoft társalapító milliárdos Paul Allen jelentette be, hogy megtalálták a roncsot 5500 méteres mélységben.

Paul Allen érdekes figura. A pénzéből számos kutatást támogat, intézeteket tart fenn, van egy NBA és NFL csapata is. Emellett pedig hobbija a roncskutatás, saját, kitűnően felszerelt luxusjachtjával járja a tengereket. Az ő nevéhez fűződik a japán Musashi nevű csatahajó megtalálása többek között, s most a USS Indianapolis megtalálásával végképp a legeredményesebb roncskutatók közé emelkedett.

A hajó tragikus történetét többször feldolgozták. A tengerben magányos, a véglegetig kimerülve a túlélésért küzdő emberek, akikre cápák tucatjai támadnak, már a Cápa című filmben is előkerült. Akkor Quint, a cápavadász mesélte el a borzongató históriát. Legutóbb 2016-ban készült film az eseményekről, Nicholas Cage főszereplésével. A hajó roncsának megtalálása újabb részlettel egészíti ki a USS Indianapolis tragikus történetét.

Így kerül a víz mélyére a mesterséges zátonynak szánt hajó.

Továbbra is kérdéses annak a megítélése, jó ötlet-e kiszuperált hajókkal, repülőkkel, egyéb járművekkel új élőhelyeket kialakítani a tengerben, vagy inkább a természetes zátonyok védelme lenne a fontos. A választ időnként csak évtizedek múlva kapjuk meg, amikor kiderül, valamelyik ötlet sokkal több kárt okoz mint használ (pl. a gumizátonyok), máskor meg azonnal felpörgeti a búvárturizmust egy látványos roncs, és jól jár vele a helyi közösség, míg csökken a természetes élőhelyeken a nyomás. 

A kérdés igen gyakran az, hogy megfelelően elő van-e készítve a süllyesztés, azaz tényleg minden szennyező anyagot letakarítottak-e a hajóról. Nem hiányzik, hogy olajsáros, mérgező anyagot kiengedő műanyaggal teli rozzant bárkákat küldjenek a tenger fenekére. Míg nyugaton nagyon szigorúak ennek a szabályai, és a mesterséges zátonyok telepítésének költsége ezért égbe szökött, nem biztos, hogy a harmadik világ országaiban is mindenki annyira alapos.

Ezért talán jobb is, ha kisebb hajókat süllyesztenek el, ahol a takarítás azért nem akkora kihívás, mint egy óriási repülőgéphordozó esetén. És azért már ezek is jelentenek akkora látványosságot, hogy búvárokat lehessen oda vinni. 

Persze beletelik egy kis időbe, amíg megtelepszik az élővilág a roncsokon. Eleinte nagyon steril, nagyon újszerű minden, de ennek is megvan a maga izgalma, mondani sem kell. Ez a Thaiföldön készített videó egy halászhajó utolsó útjáról készült, látható, ahogy lassan eltűnik a felszín alatt (nem tudom, mit gondol ilyenkor egy igazi hajós), majd az első búvárélményekről kaphatunk képet, amikor még egy árva hal sincs a környéken.

Tulajdonképpen azért jó, hogy készülnek ilyen felvételek, mert nagyon izgalmas lesz egy, két, öt év múlva visszatérni, újra megörökíteni, hogy vált a tenger részévé a roncs. Remélhetően ez a süllyesztés a sikeres projektek közé tartozik majd, és valóban profitál az új roncsból a helyi közösség, a búvárok és az élővilág is.

Ez a német teherhajó is a második világháború idején süllyedt el.

Skandinávia ismertebb roncsai közé tartozik a Helga Ferdinand. Az 1897-ben épült gőzhajtású teherhajó egyike volt annak a sok vízi járműnek, amit a németek besoroztak a tengeri szállítás bonyolítása okán. Ám értelemszerűen az ehhez hasonló öreg hajók, még ha rájuk is szereltek utólag néhány légvédelmi ágyút, nem számítottak nehéz prédának a szövetségesek hajói, repülői számára.

A teherszállító konvoj Norvégia partjai mellett hajózva keresett védettebb kikötési pontot, így jutottak el 1944. novemberében az ország délnyugati részén található Gulen közelébe. Az éj leple alatt szerettek volna tovább hajózni északra, ám 8-án a délutáni órákban egy brit felderítőgép feldezte a németeket, és ezzel a Helga Ferdinand sorsa is megpecsételődött. Hamarosan Bristol Beaufighter harci repülőgépekből álló kötelék csapott le a hajóra, ami nem sokkal később eltűnt a víz felszíne alatt, az Aquila nevű teherhajóval együtt.

A közel száz méter hosszú hajó roncsa jelentős részben egyben maradt. Érdekes pozícióban található az erősen lejtő aljzaton: az egyenesen álló hajó egyik árbocának a csúcsa van a legsekélyebben, 24-25 méteren már elérhető, a tat viszont közel 70 méteren nyugszik. Becsapós lehet tehát a gyakorlatlan búvár számára a roncs, csak megfelelő felszerelés birtokában szabad elúszni a végéig. 

A jórészt épségben levő roncson az errefelé szokásos jó látótávolság miatt jól áttekinthetőek az egyes részek. A hajózás iránt érdeklődők számára igazi időkapszula a Helga Ferdinand, ami nem csak második világháborús emlékhely, hanem a 19. század végéről származó hajó is érdekes lehet.

Már csak azért is érdekes a helyszín, mert az Északi-tenger hideg, sötét, zöldes színű vízében meglehetősen kísérteties élmény lehet a komor hajóorr megpillantása...