Big Blue Búvár Blog

A hurrikán által odébb dobott roncs még mindig látványos.

Az idei hurrikánszezon komoly pusztítást végzett a Karib-térségben és az Egyesült Államok keleti oldalán. Saját szememmel is láthattam, mennyi rombolás, törmelék maradt Floridában az Irma dühöngése után. 

A Kajmán-szigeteken 2017 októberében végigsöprő Nate a víz mélyén nyugvó, 2011-ben elsüllyesztett USS Kittiwake roncsot is képes volt elmozdítani. Mindez nagy szó, mert elég méretes hajóról van szó, mégiscsak 76 méteres a hosszúsága. Ám a vihar erejének nem tudott ellenállni: elbillent és közelebb került a zátonyhoz is.

Eleinte aggódtak, nem fog-e teljesen rádőlni az élő korallzátonyra, de úgy fest, ez nem történt meg. A merülési élmény valamelyest újszerű, hiszen már nem egyenesen áll, és így a beúszásnál kicsit megváltozik minden. (Bizton állíthatom, egészen más, amikor egy megdőlt helyiségben kell tájékozódni.)

A helyi búvárközpontok értelemszerűen kíváncsiak voltak, mi változott, és a feltöltött videók szerint továbbra is érdemes felkeresni Grand Cayman talán legizgalmasabb roncsát.

Tragikus sorsú hajó roncsára bukkantak a Lake Huron mélyén.

A Nagy-tavak sok titkot rejtenek a felszín alatt is. A Kanada és az Egyesült Államok között elhelyezkedő Felső-, Michigan-, Huron-, Erie- és Ontario-tó igazi történelmi helyszínnek számít. Itt Európában nem is feltétlenül tudjuk, mekkora jelentősége volt a tavak által biztosított vízi útvonalaknak a két ország életében.

Az évszázadok alatt nagyon sok hajó veszett oda, és mostanában egyre újabb roncsokat fedeznek fel. Egyrészt fejlődik a búvártechnika, jobbak a szonárok is. Másrészt sok olyan lelkes búvár is van, aki idő és pénzt nem sajnálva önállóan is folytatja a kutakodást a Nagy-tavak mélyén, hogy azok történelmének tanúit megtalálja.

A Jane Miller 1881. novemberében süllyedt el a Huron-tóban, a kanadai Ontario közelében. A viharba került hajó a fedélzeten tartózkodó mind a 28 embert magával rántotta a hullámsírba. A 24 méter hosszú hajó viszonylag újnak számított, alig két évvel korábban bocsátották vízre, és rendszeresen szállított utasokat illetve árut Collingwood és Manitoulin-sziget között. 

A helytörténészek számára fontos felfedezésről van szó, mert annak idején ezek a kis hajók kötötték össze a Manitoulin-szigetet a külvilággal. A roncs további vizsgálata olyan dolgokat mutathat meg a 19. század második felének mindennapjaiból, amik nagyon érdeklik a régészeket. A Jane Miller igazi időkapszula, ráadásul helyben is készült, Little Current városában.

A roncs a felvételek alapján egyenesen áll, és ahhoz képest, hogy 136 éve van a víz alatt, egyben is maradt. Egy kivételével valamennyi mentőcsónak a hajó testén van még, mint ahogy a főfedélzeten levő kabinokba is be tudtak nézni a búvárok. A kormánylapát erősen el volt fordulva, a hajócsavarról két lapát is letört, tehát talán manőverezni próbált, és a hajócsavar még forgott, amikor a fenékre ért. 

Jared Daniels, Jerry Eliason és Ken Merryman búvárok fedezték fel a Jane Millert, aminek árboca csak 23 méterre van a tó felszínétől. Nem úsztak be a roncsba, mert arra nem volt engedélyük, viszont benézve emberi maradványokat láttak. A roncs pozíciója nem nyilvános, amíg a hatóságok nem döntenek a továbbiakról.

A roncsot még a nyáron felfedezték, de csak az elsüllyedés 136. évfordulóján hozták nyilvánosságra a megtalálását. Merryman az egyik helyi roncskutató társaság alapítója, és nagyjából húsz roncsot fedezett fel a tavakban. Elmondása szerint az viszont mostanában ritkább, hogy különleges felszerelés nélkül merülhető roncsokat találnak- ám ma már a mélyebben levők sem számítanak elérhetetlennek.

Igazi élő zátonnyá vált Kanadában a Chaudiere.

Azon senki nem nagyon lepődik meg, hogy a trópusi tengerekben víz alá került hajók pár év alatt teljesen megváltoznak: megtelepednek rajtuk a korallok, szivacsok, színes halak úszkálnak felette, a zugaikban rákok és murénák telepednek meg. Így aztán a meleg tengerekben elsüllyesztett hajókból gyorsan mesterséges zátony lesz.

A Kanada nyugati részén található Brit-Kolumbia körüli hideg vizek is jó merülőhelynek számítanak, mert különleges az itteni élővilág. Ám arról például nekem nem sok fogalmam volt, mi történik a hajókkal, ha itt lesz belőlük mesterséges zátony

A HMCS Chaudiere nevű rombolót 1959-ben állították szolgálatba, majd kanadai zászló alatt több NATO-műveletben is részt vett. A vele egy osztályba tartozó rombolók korszerűsítéséről született döntést megváltoztatták, és a Chaudiere kimaradt a programból költségcsökkentés miatt. Így aztán először kiképzésre használták, majd 1974-ben kivonták a szolgálatból. 

1991-ben a kanadai kormányzat a hajót eladta egy mesterséges zátony telepítését tervező szervezetnek jelképes egy dollárért. A szükséges tisztítás után 1992 decemberében süllyesztették el a 112 méteres hajót Sechelt Inlet közelében. Ennek negyedszázados évfordulója adta az apropót a mesterséges zátony alapos felmérésére.

A videó igazolja, hogy még a hideg óceánokban is teljesen újjá tud éledni egy roncs. Ráadásul a roncsbúvárok számára is érdekes merülőhellyé válik- ha gondosan tervezik meg a műveletet, a mesterséges zátony-programok mindenki számára hasznosak lehetnek.

Paul G. Allen expedíciója újabb hajókra bukkant a tenger mélyén.

Egyre komolyabban kell az egykori Microsoft-társalapító kutatási tevékenységét, mert már nem az első híres roncsot találták meg. Ezúttal a Fülöp-szigetek déli részén dolgoztak, Mindanao közelében, japán és amerikai hajók után kutatva. A Petrel nevű hajót 2016-ban vette meg a milliárdos, és a 35 fős legénység rendelkezésére csúcstechnológiás eszközök állnak, amelyekkel akár hat kilométeres mélységig képesek felderítést végezni.

Meg kell jegyezni, Allen nem azért kutatja a háborús roncsokat, mert zsákmányra vadászik, ki akarná fosztani a maradványokat- elsősorban a történelmi jelentőségű víz alatti emlékhelyeket akarja feltárni. Így tudhattunk meg többet a híres USS Indianapolis, a japán Musashi vagy az olasz Artigliere sorsáról.

A most megtalált hajókból a leghíresebb a USS Ward, ami a legelső amerikai hajó volt, ami lövést adott le a második világháborúban. 1941. december 7-én Hawaii közelében támadott meg egy japán minitengeralattjárót- a Pearl Harbort érő csapás előtt még a hajnali órákban, és el is süllyesztette azt. Egy másik amerikai hadihajó, a USS Cooper is előkerült Leyte közelében 250 méteres mélységben.

Az expedíció által felfedezett öt japán hadihajót is megpróbálták azonosítani. Az első vélemények szerint a Yamagumo és a Michishio rombolókat 100 méteres mélységben, a Yamashiro és a Fuso csatahajókat 200 méteren, az Asagumo nevű hajót 250 méteres mélységben találták meg. A hajók 1944 októberében vesztek oda a Surigao-szorosnál zajlott ütközetben. Ez a történelem legnagyobb tengeri csatájának volt az egyik szakasza, aminek során a japánok az amerikai és ausztrál flottával csaptak össze.

Az amerikai közvéleményt természetesen elsősorban a USS Ward érdekelte, ami 1944-ben süllyedt el, egy sikeres kamikaze-támadás után. A Ward csapatszállítóként és őrhajóként volt szolgálatban amikor súlyosan megrongálta egy japán repülő és kigyulladt. A hajót a legénység elhagyta, majd egy másik amerikai hajó, a USS O'Brien küldte a tenger fenekére. Érdekesség, hogy az O'Brien kapitánya az a William Outerbridge volt, aki 1941-ben a Ward kapitányaként szolgált. 

A szakemberek szerint a most felfedezett hét roncs erősen megviselt állapotban van a tenger fenekén, de a tenger élővilága már benépesítette a maradványokat. Paul Allen csapata a roncsokat háborús sírhelyként kezelte, nem hatoltak be a távirányítású eszközökkel és nem hoztak semmit a felszínre, mint ahogy a pontos helyzetüket sem hozták nyilvánosságra. 

Egy évszázada a mélyben nyugvó roncsnál búvárkodni eleve nagy élmény, de ha még családi kötődés is van a hajóhoz, sokkal izgalmasabb a látogatás.

Alan Lees annak idején rádiósként szolgált a City of Winchester fedélzetén. A brit teherszállítót a németek süllyesztették el 1914-ben Omán közelében, és jelenleg angol búvárok felügyelik a roncsot. Steve Dover ugyanis nagyjából húsz éve jelképes egy fontos összegért vette meg a roncsot az ománi államtól, és azóta több kutatóexpedíciót szervezett oda. A Royal Geographic búvárai mellett a helyi régészek és klubtársai is merülhettek a 30 méteres mélységben nyugvó maradványoknál. Az egyik érdeklődő pedig nem más volt, mint Christopher Lees, Alan Lees unokája.

A 6608 tonnás City of Winchester teherszállító gőzös teával és egyebekkel megrakodva hajózott, amikor 1914. augusztus 6-án a német SMS Königsberg megállította, majd a tenger fenekére küldte. A hajó érdekessége az, hogy ez volt az első világháborúban elsőként odaveszett brit teherhajó. A brit tengerészek elhagyhatták a hajót, és a túlélők mesélhettek a háborús évekről az utódoknak.

Christopher Lees így aztán rengeteget faggathatta nagypapát, aki mesélt arról, milyen volt akkoriban a tengerészélet, és persze részletesen beszámolt a hajó foglyul ejtéséről is. Érzékletes beszámolói alapján Christopher úgy érezte, szinte maga is jól ismeri az odaveszett hajót. Persze az annak idején eszébe sem juthatott, hogy az olyan rég és olyan messze víz alatt nyugvó roncsot egyszer saját szemével is láthatja majd.

A bankárként dolgozó unoka hobbiként kezdett bele a búvárkodásba a kilencvenes években, de akkor még nem sejtette, milyen időutazást köszönhet majd ennek. Egy újságban olvasott Dover expedícióiról, és megkereste a rutinos búvárt a családi történetekkel. Még Alan Lees naplóját is meg tudta mutatni neki. A City of Winchester történetéhez érdekes kiegészítést jelentettek ezek a családi históriák. Christopher Lees akkoriban még nem túl rutinos búvárként inkább csak reménykedett benne, hogy egyszer lemerülhet a roncshoz.

Aztán 84 évvel a hajó elsüllyedése után megtörtént a nagy pillanat. A hosszú szervezés után összehozott expedíció egyik tagjaként maga is megnézhette a City of Winchester maradványait. Láthatta az ablakokat, ahol annak idején nagyapja és tengerésztársai nézhették a tenger hullámait, a felbukkanó kikötőket. Megnézhette, hogy nyugszik a tenger fenekén a hajó, aminek víz alá küldését nagyapja fogságba esve nézhette végig annak idején.

A merülés történetét azért idézte fel Christopher Lees, mert a roncs sorsával törődő Steve Dover különleges díjat kapott munkájáért a brit búvárok szövetségétől. Az ő elkötelezettsége is kellett ahhoz, hogy a védett roncsnál zsákmányolók helyett kutatók búvárkodjanak, feltárják a leleteket, s enélkül nem jöhetett volna létre az unoka különleges merülése sem.

Csak pár hónapja nyugszik Pompano Beach előtt ez a kis hajó.

Florida keleti partszakasza végig roncsokkal van tele. A legismertebb, könnyen merülhető roncsokat direkt süllyesztették el a búvárok kedvéért, s ez olyan jól megy a helyieknek, hogy több száz ilyen mesterséges zátony is van. Így aztán West Palm Beach-től egészen Key Westig mindig van hol merülni- már persze a természetes élőhelyeken kívül.

A Floridában töltött napok alatt természetesen folyamatosan figyeltem rá, mikor és hol lehetne merülni- aztán például Pompano Beach volt az egyik hely, ahol búvárkodtunk. Zátonyoknál is szétnéztünk, tulajdonképpen volt rajtuk élet, az egyik helyen még majdnem egy tucatnyi langusztára is rábukkantunk, de bevallom, a legjobb fotótémának a roncsokat találtam.

Az Okinawa idén nyáron került a víz alá. Az eredetileg LT-1970 jelű, nagyjából 50 méter hosszú katonai vontatóhajó évtizedeken át szolgált. A víz alatt egy sellőszobor is került rá, amit nyilván minden búvár megcsodál.

Sokkal érdekesebb az, hogy a roncsba könnyű beúszni. Meglepően nagy a motor odabenn, hiszen saját magánál sokkal nagyobb hajókat vontatott annak idején. Mindenféle ajtót leszereltek, így aztán viszonylag egyszerű benézni. Természetesen nem árt észnél lenni így sem, de azért egy rutinos búvár számára nem nagy kihívás a belső terek felfedezése.

Bár még nagyon új a roncs, lassan kezd feltűnni rajta az üledék. Az élővilág is megtelepedik előbb-utóbb- meglehetősen nagy meglepetésünkre egy irdatlan méretű góliátsügér is úszkált körülötte. Végig ott maradt a közelében, nagyon úgy fest, ő már itt is lakik. Nem volt annyira barátkozó, hogy le tudtam volna fotózni, de azért így is örültem neki, mert ez a faj a floridai vizek igazi látványosságának számít. S amikor éppen nem őt kerestem, ki-beúszkáltunk a hajóba, jó alaposan felfedeztük magunknak. Egy-egy ilyen merülést bármikor szívesen bevállalok!

A helyiek meséltek arról, hogy a roncs eredetileg teljesen szabályosan, egyenesen állt, de az Irma hurrikán még harminc méteres mélységben képes volt megbillenteni. Új élményt jelent azoknak, akik már merülték korábban, és egyébként is "roncsszerűbb" így, hiszen kicsit meg van dőlve. Így hát mostantól így "szolgál" az Okinawa, továbbra is a tengerhez kötődve, de egészen új szerepkörben.

A Florida Keys egyik legismertebb víz alatti látványossága sok búvárt vonz.

Az USA legdélebbi államának szerepe a kedvtelési búvárkodásban megkérdőjelezhetetlen. Key Largótól Key Westig pedig tucatszámra sorakoznak a remekül felszerelt búvárbázisok, a nagy búvárboltok, sőt, még egy remek búvármúzeum is van itt. Csak egy példa arra, mennyire pörög itt a búvárkodás: az általunk választott bázisnak van öt nagy hajója, mindegyik kifut minden nap délelőtt és délután is, két-két merülésre. Az ember a képzettségének, rutinjának, érdeklődésének megfelelően választhat a napi merülések közül. Mi természetesen meg akartuk nézni a leghíresebb itteni roncsot, a Spiegel Grove-ot.

A kifejezetten búvárok számára elsüllyesztett, meglehetősen nagy hadihajó egyike az egész világ legnagyobb mesterséges zátonyainak. Az 1956-ban szolgálatba állított, 160 méter hosszú hajót 2002-ben küldték a tenger fenekére, de mélysége, mérete miatt csak rutinosabb búvárok merülhetnek itt.

A meglehetősen hullámos kihajózás után élmény volt beugrani a kellemesen meleg, 28 fokos vízbe. A roncs tényleg hatalmas, és mivel csak egy merülés volt a programban, csak részleteket láthattunk belőle. Pár helyen be is lehetett úszni a vezetőnket követve, és az is látható volt, aki nem tudja, merre van a járás, pillanatok alatt el tudna tévedni odabenn. Tényleg óriási a hajótest, és sok érdekeset lehetne látni- csak éppen egy merülés ehhez nagyon kevés.

Az is gyorsan kiderült, hogy a többi bázis is szereti ezt a roncsot, mert a kötélen tucatszámra lógtunk dekózás közben. Hja kérem, ami népszerű, az népszerű- és ha arra gondolok, a kezdőket viszik a többi, sekély merülőhelyre, mások egyéb roncsoknál búvárkodnak, nagyjából el tudom képzelni, mekkora üzlet itt a merültetés.

Egyébként minden profi és olajozottan megy, a bázisok tényleg mindennel fel vannak szerelve, a hajókon van több vezető, korrekt az eligazítás és így tovább. Meglehetősen árulkodó látni, ahogy a délelőtti és délutáni merülések közt mekkora a pörgés, töltik és cserélik a palackokat a fedélzeten, pakolnak, mert késés az nem fér bele.

Az ott töltött idő alatt láttuk, mekkora csapás érte az Irma hurrikán idején Florida állam déli részét, a híres Keys-t. A bázison kérték, vigyük hírét annak, hogy nyugodtan lehet utazni, nyaralni, mert minden működik, minden nyitva van, és várják a turistákat, szükség van minden bevételre.

Mit is mondhatnék? Az út szélén még vannak takarításra váró törmelékhalmok, de szemmel láthatóan nem sokáig, szállítják őket folyamatosan. Van hol enni, megszállni, merülni, szóval tényleg bátran lehet Floridába nyaralást tervezni. Ha pedig személyes tanács kell, akkor azt mondanám, aki komolyabb búvárélményre vágyik, inkább a roncsokat válassza, mert a zátonyok, hiába védettek, azért messze nem olyan színesek és mozgalmasak, mint az általunk jól ismert egyiptomi merülőhelyek. A hajók maradványainál viszont nem nagyon lehet unatkozni.

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek.

Mostanában többször is írtam az adriai bombázóroncsról, a történelmi jelentőségű német repülő maradványáról. Barátaim is izgalomba jöttek, hiszen könnyen elérhető a helyszín és izgalmas a roncs is, a története is.

Ilyenkor az embernek mindig eszébe jut, hogy mennyivel különlegesebb egy ilyen roncs, mint azok, amiket csak úgy, látványosságként süllyesztenek el. Pedig valójában azokkal sincs semmi baj: egyszerűen nem mindenhol ugyanolyanok az adottságok. Egy bányatóban nyilván ritka a komoly roncs vagy a korallzátony, de sokaknak mégis ezek jelentik a legkönnyebben elérhető merülési lehetőségeket.

Nem csoda, hogy az ilyen tavak gondozói megpróbálják feldobni valamivel a helyet. A repülőgépek pedig kicsi, de viszonylag látványos roncsokká válnak a mélyben, ezért egyre több helyen látni ilyeneket.

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek, és ugyan nem kell hanyatt esni attól, mennyire izgalmas a repülő és milyen sok rajta a látnivaló, számomra érdekes volt, hogy mind a süllyesztést, mind az első körbemerülést megörökítették- aztán pár év múlva rendesen meg fog változni az egész.

Bármennyire nem jelentős a helyszín, naná, ha én is Tennessee államban élnék, akkor megnézném magamnak az új roncsot. Szóval eléri a célját a süllyesztés, bárhogy is nézzük, amíg sikeresen felkelti az érdeklődést. 

Megjegyzem, azért nagyon nem mindegy, hova kerül az a repülőgép. Nálunk például szintén bányatóba került egy An-2 "Ancsa" mezőgazdasági gép, de olyan tragikus volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag csak a kezünkkel tapogathattuk ki- kép nem is születhetett róla. Szóval az, hogy van egy repülő odalenn, önmagában bizony még nem tesz csodát. Épp nagyobb lesz a csalódottság, ha kiderül, a gép érdekes, csak sajnos minden más körülmény elkeserítő a mélyben.

Az amerikaiak helye viszont kifejezetten biztató. Addig jó, amíg van bőven lehetőségünk válogatni ilyen és olyan merülőhelyek között, és mindegyikben megtalálhatjuk azt, ami érdekes és vonzó. Hiszen a lényeg végülis az, hogy merülhessünk, akárhol is tesszük azt.

Különleges alkotást építettek egy elsüllyesztett hajó tetejére.

YO-44 - aligha kapják fel sokan, ha ezt az elnevezést hallják. A meglehetősen jellegtelen kód alatt szolgáló viszont nagyon is izgalmas hajó, hiszen ez a második világháborús amerikai üzemanyagszállító ott volt Pearl Harbor megtámadásakor, és egyike volt az öt hajónak ami megúszta a japán bombázást.

A háború után a lényegesen jobban csengő Kodiak Queen névvel ruházták fel, és mint halászhajó szelte a tenger habjait. Aztán csak repültek az évtizedek, és ahogy az szokott lenni, kiszuperálták. Mike Cochran történész rozsdásodva találta meg egy roncstelepen 2012-ben, és egyből izgalomba jött. Gyűjtést szervezett, hogy megmentsék a hajót. A hír eljutott Sir Richard Bransonhoz is, aki beszállt a projektbe, aminek végcélja az volt, hogy a Kodiak Queen mesterséges zátonyként éledjen újjá, ne pedig szétdarabolják.

A Brit Virgin-szigetek egyik tagja, Virgin Gorda előtt alig 20 méteres mélységben nyugvó kis hajót viszont nem egyedül süllyesztették el 2017 áprilisában. Művészek egy hatalmas, acél rácsszerkezetű krakent, azaz óriáspolipot rögzítettek rá, így válik igazán egyedivé a BVI Art Reef nevű merülőhely. Persze ez a "szörnyeteg" nem hogy elijesztené a búvárokat, azok szívesen merülnek a nagy multú hajó roncsánál. 

Naná, hogy tetszik nekik a hely, hiszen az acélszörny élettelen csak, a tengerben élő sok hal, például cápa és barakuda kifejezetten izgalmassá teszik a merülést, mint ahogy a roncsba beúszás is igazi élmény lehet.

Túl csábító volt a jó idő ahhoz, hogy kihagyjunk egy roncstúrát.

Pár hete merültem először a Zirje melletti bombázóroncsnál, és a képeim, sztorijaim fellelkesítettek pár barátot, így aztán együtt vágtunk bele a tervezésbe. Felmerült, hogy várjunk esetleg jövő nyárig a túrával, de aztán kialakult egy rácsapásszerű minitúra koncepciója: péntektől vasárnapig voltunk Horvátországban, és merültünk kettőt.

Bizonyára van, aki szerint nem túl okos ötlet ennyit vezetni ilyen kevés búvárkodási lehetőségért, de néha alkalmazkodni kell. Igaz, hogy fajlagosan nem olcsó az út a két merülésre vetítve, de a másik fele a történetnek az, hogy nincs zsúfoltság, olcsók a szállások, és nem kellett más búvárokat sem kerülgetni. Ha pedig fotózni akarunk, kell az, hogy csak a "mienk" legyen a roncs.

Október közepén persze szerencse kérdése is, milyen időjárást fogunk ki, és most egyáltalán nem panaszkodhattunk: napközben 24-25 fok volt, a víz pedig kellemes 20 fokával bőven jó volt a merüléshez. Szerintem a hó végéig még simán be lehet vállalni rövid adriai kiruccanásokat a délebbi partszakaszokra.

Szóval megérte az út, nekem másodjára újból élmény volt megnézni a Ju87 Stuka roncsát, a cimboráim pedig lelkesen fotózgatták a roncsot minden szögből. Egyikük még jó kis videót is készített a merülésről.

Az egész kalandban az a különleges, hogy nem csak egyszerűen víz alatt vagyunk, fontos a jó fotózási lehetőség, no meg persze a történelmi jelentősége a roncsnak. Az ilyen maradványok esetén az ember mindig utánajár, utánaolvas a történetnek, és a legendás Stukáról bőven találni információt. Noha ma békésen nyugszik a repülő a víz alatt, annak idején bombái sok pusztításért voltak felelősek. Mindenkinek jobb lenne, ha az ilyen harci repülőket csak múzeumban vagy merülés közben lehetne látni...