Big Blue Búvár Blog

A tenger mélyén nyugszanak egy tragikus történet bizonyítékai.

Tíz évbe telt, amíg Grahame Knott sikerrel járt és megtalálta a US Air Force szállítógépét a csatorna mélyén, aminek helyzete fél évszázada ismeretlen volt. Most pedig elindulhat a szisztematikus kutatás a roncsnál, hogy kiderüljön, a repülésben járatlan, a gépet ellopó szerelő hibája miatt zuhant le- vagy esetleg a nyomába eredő vadászgépek lőtték le?

Grahame Knott elmondása szerint egy vagyont költött sörre, amíg a roncsra bukkant. A kutatás ugyanis nem a tengerben kezdődött, hanem az Egyesült Királyság déli partszakaszának kocsmáiban, ahol a sokat látott látott tengerészek meséi és megalapozott történetei közül kellett kiszűrni, mi segíthet a keresésben. A fenéken vontatott hálókba ugyanis sok olyan roncsdarab akad, ami később nyomra vezetheti a roncskutatókat. A halászok számára ez inkább bosszúságot okoz, s jól oda kellett figyelni rájuk, hogy kiderüljön, melyikük akadhatott repülőgépmaradványokat.

Mivel ezekben a vizekben számos roncs nyugszik, ezért egy-egy fém alkatrész csak a hozzáértők számára árulhatja el, pontosan mihez tartozik. Így aztán a halászok sztorijai, aminek még csak tárgyi bizonyítékai sem feltétlenül voltak, sokszor vezethetik tévútra a roncskutatókat. Ám a türelem és az okos kérdezősködés végül segített abban, hogy sikerüljön egy kisebb területre leszűkíteni a kutatást a repülőgép után. Idén márciusban szálltak először úgy vízre Knotték a Deeper Dorset búvárcsapattal, hogy ezen a területen vizsgálódva megtalálják a négymotoros C130 Hercules szállítógépet a tenger fenekén.

A feladat korántsem volt könnyű, hiszen csak a búvárbázis kicsi, 13 méteres hajójával dolgozhattak. Annak fedélzetéről eresztették a vízbe a szonárt, hogy lássák, mi van a víz mélyén. Ám eközben észnél is kellett lenni, mert igen forgalmas hajózási útvonalról volt szó. Persze használhattak volna csúcstechnikával felszerelt roncskutató hajót- de sajnos nem volt napi 30,000 fontjuk annak az igénybevételére. A teljes eszközparkjuk árából két napi hajózást tudtak volna csak finanszírozni, a napi üzemanyagköltséget is közösségi gyűjtésből fedezték. 

Az időjárás sem volt mindig barátságos, így csak 21 alkalommal tudtak kihajózni a kis hajóval a nyílt vízre. Majd elérkezett a 2018-ra tervezett utolsó kutatási nap novemberben, amikor végre valami ígéretes rajzolódotott ki a képernyőkön. Knott elmondása szerint nem egy nagy "Heuréka-pillanat" volt, hanem lassan nyert igazolást a tény, hogy megtalálták a repülőt, aminek 1969 május 23-án veszett nyoma. A vízbe eresztett kamera először azt mutatta meg, hogy ami lenn van, alumíniumból készült (az acél ugyanis máshogy korrodál), majd meglátták a vízből kiálló futóművet, a szárnyakat, és végül kirajzolódott a repülőgép. A csapattagok pedig arra gondoltak, talán a pilóta maradványai még ma is ott vannak a fülkében, fél évszázada- a tenger feneke magányos hely.

Paul Meyer minden bizonnyal nem ilyen sorsról álmodott. A US Air Force kötelékében szolgáló repülőgépszerelő még csak 23 éves volt, de már megjárta Vietnamot. 1969-ben egységével Suffolkban állomásozott, a RAF egyik bázisán. A fiatal katona szenvedett a honvágytól, nagyon szerette volna látni feleségét, akit nem sokkal korábban, kevesebb mint két hónappal azelőtt vett el. Alkoholba fojtotta bánatát, és az végképp elkeserítette, hogy áthelyezési kérelmét Virginiába elutasították. 

1969 május 22. éjszakáján is komolyan berúgott. Viselkedése miatt kivitték a kocsmából, majd a barakkhoz vitték hogy feküdjön le és aludja ki magát. De Meyer ehelyett nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, az Epstein százados nevet használva megszerezte a 37789 számú C-130 Hercules szállítógép feletti irányítást. Mivel fedélzeti szerelő volt, tudta, mi hol van a gépen, még némi repülési ismerettel is rendelkezett. Felszállt a géppel, nyugatra fordult- és ez lett az utolsó útja. Repülés közben még felhívta a feleségét, akivel néhány szót váltott, és állította, képes lesz hazarepülni.

Ám ekkor már levegőben voltak a szökevény nyomába eredő vadászgépek is. Másfél óra múlva viszont a Hercules eltűnt a radarok képernyőiről, és csak napokkal később sodródott partra egy üres mentőtutaj. Még ma sem vikágos, hogy a gép azért zuhant-e le, mert a gyakorlatlan pilóta nem tudott megbirkózni a gép vezetésével a viharos időben, vagy esetleg a vadászok lőtték le. Erre nem feltétlenül azért lehetett volna szükség, mert így akarták megakadályozni a hazatérést, hanem azért, mert a képzetlen szerelő esetleg lakott területen is lezuhanhatott volna a méretes szállítógéppel, komolyt tragédiát okozva. A roncsot kereső búvár, Knott szerint a roncs vizsgálata majd megválaszolhatja ezt a kérdést.

A Deeper Dorset búvárainak nem ez az első felfedezése. Például ők találták meg az 1874-ben elsüllyedt Aracant, ami egyszer még a híres Cutty Sarkot is lehagyta. Rábukkantak a Miniota nyughelyére is: ez az első világháborús hajó ezüsttel megrakva süllyedt el- Ám a rakteret már kifosztva találták, amiből rájöttek, nem ők voltak ők az első itt, hanem a kincsvadászok. Knott megjegyzi, ők nem vagyont érő kincsekre vadásznak, hanem történetekre, ami egészen más. Éppen ezért tiszteletben tartják a balsorsú roncsokat is, így hiába szerveznek merüléseket kedvtelési búvárok számára, Meyer Herculeséhez nem terveznek túrákat. Az odaveszett szerelő családja ugyanis ma is él, és nem szeretnék, ha a szomorú történetet idéző roncsból egyszerű látványosság lenne.

Tavasszal folytatják a feltáró merüléseket, háromdimenziós modellt is alkotnak majd a roncsról. Persze már most is vannak első elképzeléseik- mivel a gép teste jórészt egyben van, ezért inkább tűnik valószínűnek, hogy a gép vízre szállt, mint hogy lelőtték. Egy nagy sebességgel lezuhanó gép ugyanis minden bizonnyal darabokra szakadt volna. De Knott nem akar találgatni, a merülések majd választ adnak ezekre a kérdésekre. Főleg azért nem akar így elméleteket felállítani, mert a US Air Force korabeli jelentése robbanásról és tűzről szól, ami egészen más jellegű eseményekre utal. Még a repüléstörténészek számára sem tiszta a kép, mert a jelentés csak arról tesz említést, hogy az amerikai elfogóvadász nem járt sikerrel az üldözés közben, ám vannak arra bizonyítékok, hogy angol és francia vadászok is keresték a Herculest. 

Knott mindenesetre a történet emberi oldalát is szeretné ismertté tenni. Itt volt egy fiatal katona, aki nem tudok megbirkózni a rá nehezedő nyomással, a családja távolléte miatt érzett magánnyal. Manapság ezt poszttraumás stresszként ismerik, és igyekeznek feltárni, kezelni. A beszámolók szerint Meyer egyébként is különös figura volt, aki a saját feje után ment, és ez vezethetett a tragikus döntéshez, a repülő ellopásához. A szerelő maradványait soha nem találtak meg. Egy vízben sodródó tetemet láttak hetekkel később a tengerben repülős ruhában, de nem emelték a fedélzetre, nem tudni, ő volt-e. 

Meyer felesége még ma is él, a nyolcvanas éveiben jár. Őt és Meyer mostohafiát is értesítették a felfedezésről. Bár mostohafia gratulált a búvároknak, azért bevallotta, keserédes pillanat ez a család számára, hiszen felidézte a szomorú történetet. Májusban, a repülőgép lezuhanásának ötvenedik évfordulóján Knott szeretne a víz alatt emléktáblát elhelyezni a roncsnál, és bízik abban hogy a hozzátartozók is el tudnak utazni Angliába a méltó búcsúztatásra.

(Jordániában egyébként tavaly egy pont ugyanilyen Hercules szállítógépet süllyesztettek el a búvárok számára, amit a közelmúltban én magam is meg tudtam nézni.)

Az egyik utolsó videó egy roncsról, aminek hídja a víz alatt összeroskadt.

A Shinkoku Maru nevű japán tanker még a második világháború idején, 1944-ben süllyedt el a Chuuk-lagúnában. A világ leghíresebb roncstemetői közé számított térség egyik ismert roncsa 152 méter hosszú, és teljesen belepték már a korallok.

A tenger mélyén levő hajóroncsok folyamatosan változnak. Egyrészt azért, mert a fentebb említett élővilág egyre inkább meghódítja, megtelepedik rajta. Másrészt pedig az évek, évtizedek alatt folyamatosan rozsdásodik az acélszerkezet, majd végletesen elgyengül.

A Shinkoku Maru hídja igazi búvárlátványosság volt, ám 2018 elején a szerkezet összeroskadt. Így már csak a korábbi felvételeken láthatjó, milyen is volt ez annak idején. E videó készítője szerint talán ő volt az egyik utolsó, aki ilyen minőségben tudta megörökíteni a híd látványát.

Aqaba harmadik merülhető roncsát Tanknak hívják, pedig valójában nem is az.

Amikor a jordániai búvártúrán a merülőhelyekről beszélgettünk, gyorsan eldőlt, hogy a három izgalmas roncs mindegyikét meg akarjuk nézni. Nem nagyon van hely a világon, ahol egyetlen nap leforgása alatt lehet búvárkodni egy hajónál, egy repülőnél és egy tanknál is. Mint kiderült, a C130 Hercules repülő és a tank egy merülőhelyen van, tehát a nap harmadik merülésének a végét terveztük a sekélyben nyugvó járműnél.

Persze a katonai dolgokban járatosaknak még a korallok lepte harcjármű képe is árulkodó: ez nem tank. Én is gyorsan rájöttem, hogy a két ikergépágyú messze nem lenne elegendő egy korszerű harckocsin. Nem sok keresgélés kell hozzá, hogy egy nagy számban gyártott, Vietnamban is bevetett amerikai önjáró légvédelmi gépágyúról van szó: egy M42 Dustert süllyesztettek el a Vörös-tengerben még 1999 szeptemberében.

Bár szokatlan roncs ez, mivel csak a merülés fele jut rá, nem töltöttünk el ott nagyon sok időt- ráadásul november végén korán megy le a nap, ránk is sötétedett egy kicsit. De azért meg lehetett nézni a lánctalpat, no meg azokat a bizonyos 40 mm-es ikergépágyúkat is. Együtt a repülőronccsal kifejezetten érdekes volt a merülés. 

Kicsit úgy tűnhet, hogy ezen a három merülésen magukat az igazi, természetes korallzátonyokat hanyagoltuk. Nos, be kell valljam: tudatosan. Többségünk több helyen is merült már a Vörös-tengeren, akár itt az Aqabai-öbölben Eilatnál, Tabánál, akár Egyiptomban. Az itteni szép korallokat már láthattuk máshol, még szebbeket is, mint amik itt jellemzőek. A repülő és a tank roncsa viszont igazi különlegesség- és nem is bántuk meg, hogy most ezeket részesítettük előnyben.

Jordánia legújabb merülhető roncsa egy hatalmas repülőgép.

A búvárok (és részben az élővilág) számára kialakított mesterséges zátonyok sorát mostanában már nem csak hajókkal igyekeznek gazdagítani. Különlegességként szívesen süllyesztenek repülőgépeket is, és ha azok elég nagyok, akkor egy merülésre elegendő élményt nyújtanak.

A jordánok jó alanyat választottak: az amerikai gyártású C130 Hercules négymotoros teherszállító nagyjából 30 méteres hosszával, 40 méteres szárnyefesztávjával tekintélyes meretű. A Lockheed által tervezett gép igazi legenda a katonai repülés világában: 1954-ben állt először szolgálatba, több, mint 2500 épült belőle, és még ma is több ország légierejében tölti be a megbízható "igásló" szerepét. 

Tavaly év végén küldték a víz alá alig 17 méteres mélységben Aqabától délre a jordánok az egyik Hercules gépüket. Szépen ki van takarítva, kényelmesen körbe lehet úszni, aztán be is lehet nézni. A tágas raktérben nem kell összehúzni magunkat, majd a pilótafülkét is meg lehet nézni. A helyiek egy csontvázt is elhelyeztek benne "pilótaként". Van, aki szerint bizarr látvány, de mivel egy mesterségesen elsüllyesztette roncsról van szó, én azért nem nagyon akarom túlgondolni ezt.

A lényeg az, hogy kifejezetten érdekes, egyedi roncsmerülési élményt nyújt a Hercules, és ugyanúgy partról elérhető, mint a többi jó hely Aqaba környékén. 

Mázli, ha egy király szeret búvárkodni.

Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, mert annyi érdekes helyre eljutottam a világban. A Vörös-tenger különösen kedves a számomra, és most már azzal büszkélkedhetem, hogy az Aqabai-öböl északi végén tülekedő négy ország közül háromban jártam, sőt, merültem is. Egyiptom után jött az izraeli kiruccanás, most legutóbb pedig Jordánia.

A vörös-tengeri partszakasz Aqaba előtt nem túl hosszú, és búvárszempontból elsősorban a déli része érdekes. Itt vannak a legismertebb merülőhelyek, és még csak hajóra sem kell szállni: egyszerűen begázolunk a vízbe és nézelődünk. A roncsokat is úgy helyezték el, hogy be lehessen úszni odáig.

A Cedar Pride nevű hajót már kifejezetten búvárok kedvéért süllyesztették el 1985-ben. A 74 méter hosszú teherhajó a hatvanas években épült Spanyolországban, majd pár névváltozás után libanoni kézbe került. 1982-ben Aqabában horgonyzott, amikor tűz ütött ki rajta, és javíthatatlanul megsérült.

A jordán király, aki maga is lelkesen búvár volt, felkarolta azt az ötletet, hogy az immár használhatatlan hajóból csináljanak mesterséges zátonyt. Alaposan megtisztították, majd hosszas egyeztetések után kijelölték a süllyesztés helyét. És minden a tervek szerint alakult: gyakorlatilag minden képzettségi szintű búvár számára elérhető, nagy és látványos roncsmerülőhely lett. 

A november végi 24 fokos víz már nem volt nagyon meleg, de azért inkább nem panaszkodom- teljesen jó volt itt búvárkodni. Kétszer is merültünk a hajónál, igyekeztünk megnézegetni. A három évtized alatt az élővilág is megtelepedett rajta, szóval kifejezetten érdekes a merülés. Aki Aqabában búvárkodni tervez, annak semmiképpen sem érdemes kihagynia. Mi azért választottuk a Darna Divers Village hotelt, mert ez közel van a merülőhelyekhez és búvárbázisa is van, tehát a céljainknak kiválóan megfelelt.

90 év után találtak meg egy híres roncsot a búvárok a Huron-tóban.

A rendkívül jó állapotban megmaradt Manasoo még 1928 szeptemberében süllyedt el. Az acélből épült gőzhajó a Georgian Bay mélyén nyugszik, és idén nyáron találták meg a búvárok 60 méteres mélységben, a Griffith sziget közelében.

A nagy viharban odaveszett hajó 21 utasából 16-an vesztek oda. A hajó rakományának érdekes darabja egy kiváló állapotú 1927-es Chevrolet Coupe, amiről szintén felvételek készültek.

A búvárok szerencsésnek mondhatják magukat, mert mostanában több izgalmas felfedzést is tettek. A Manasoo után egy nappal a J.H. Jones-t találták meg, még 2017-ben pedig a Jane Millert. Valamennyi a Georgian Bay-ben süllyedt el.

Mivel a Nagy tavakon a feljegyzések szerint hétezer hajó veszett oda, amiből csak kétezret találtak meg eddig, a roncskutatók még sokáig nem fognak unatkozni.

Búvárok találták meg azt a roncsot, ami az első világháború elfeledett hőseinek sírhelye lett.

Az 1914-ben kitört nagy háború számos ütközetéről hallhattunk a történelemórákon, ám sokan olyan bevetéseken vesztették életüket, amiről már az érintett országokban is szinte elfeledkeztek. Ilyenek azok a hadba sorozott halászok is, akik veszélyes küldetést teljesítve aknát kerestek a tengeren.

A brit haditengerészet már évekkel a háború kitörése előtt felismerte, hogy megváltozott a tengeri hadviselés, és a hajókra leselkedő aknáknak nagy jelentősége lesz. Ekkor döntöttek úgy, hogy számba veszik a halászhajókat, és a háborúban be is vetik azokat.

Ezek a hajók rossz időben is megállták a helyüket, alkalmasak voltak a fegyverzet elhelyezésére, ráadásul a halászok személyében volt tapasztalt legénységük is. Náluk jobban senki nem ismerte azokat a tengerszakaszokat, ahol dolgozniuk kellett. 

A feladatuk az volt, hogy a háború évei alatt megtisztítsák a többi hajó számára a hajózási útvonalakat. Aknát kerestek, majd azokat fel is robbantották. A háború előtt halászhajóként szolgáltak mellett 1914 és 1918 között kifejezetten ilyen feladatra is építettek halászhajók tervei alapján aknaszedőket. Összesen több száz ilyen hajó cirkált az Egyesült Királyság partmenti vizein, fedélzetükön rengeteg önkéntessel. Még ósdi lapátkerekes gőzösöket is harcba vetettek, amelyek szintén megállták a helyüket.

A bevetések viszont nagyon veszélyesek voltak. A hajók és velük együtt a legénységük közel ötöde veszett oda a háború során, ez volt az egyik legnagyobb halálozási arány a fegyvernemeket tekintve. Nem meglepő, hogy ennyi volt az áldozat: nem kevés kockázattal járt az aknaszedés. Ezek az emberek azokat a fegyvereket keresték a tengeren, amit mindenki más el akart kerülni.

A közelmúltban a búvárok Cornwall partjainál, St Ives közelében bukkantak rá egyikre az odaveszett aknaszedő halászhajókból. A felfedezésre különös körülmények között került sor: eredetileg rossz helyen keresték a roncsot.

Aztán találtak egy 1940-ben elsüllyedt tankert, és közvetlenül ez alatt volt az aknaszedő roncsa. A legénységből 11-en vesztek oda, és a búvárok egyike, Mark Milburn ki is emelte, hogy hazájuk szolgálatában estek áldozatul.

A víz alatt nyugvó, besorozott halászhajók védelmet élveznek, hiszen tengeri sírhelyek, másrészt az első világháború olyan epizódjáról mesélnek, amiről kevesen tudnak. A jobb állapotban levő roncsokon pedig megfigyelhetőek azok az utólag felszerelt dolgok, amiknek köszönhetően aknaszedőként vethették be őket.

Jó indok a roncsmerülésre: egy elsüllyedt tárgyat kell megkeresni.

Norvégia mellett bőven akad elsüllyedt roncs, számos közülük a második világháború idején veszett oda. A Begonia is ezek közé tartozik: 1940 áprilisában süllyedt el.

Az 1890-ben épült észt teherszállító gőzös Murmanszkból tartott Rotterdamba, és a németek támadásai elől húzdott be a fjord védelmébe Flam közelében. A német repülők viszont észrevették és támadást intéztek ellene. Ekkor vesztette életét a hajó kapitánya. A német gépek a város ellen fordultak, majd elmentek. A norvégok a partra vitték a haja legénységének túlélőit, majd maguk süllyesztették el Begoniát, sekély vízben.

A roncs most is ott nyugszik, 15-30 méter között merülhető a legérdekesebb része. A Begonia nagyrészt egyben van, ami miatt látványos roncsnak mondható. Noha közel van a parthoz, érdemesebb hajóval kimenni, mert néha erős az áramlás a fjordban. A látótávolságot nagyban befolyásolja az évszak, illetve hogy keveredik-e édesvíz a tengerbe. Ha a búvároknak szerencséje van, kellemes viszonyok várják őket. 

Az alábbi videó, amellett, hogy egy ilyen jó napon történt merülést örökít meg, más miatt is érdekes. A búvárok azért mentek a vízbe, mert valaki elveszített a roncson egy kamerát, és azt próbálták megtalálni. A film vége happy enddel zárul, mert sikerrel járnak- és még merültek is egy jót...

Az Adria egyik titokzatos roncsát csak 1-2 éve fedezték fel.

Tudjuk, hogy sok ma még ismeretlen roncs nyugszik a tengerekben. Horvátországban is minden évben találnak új hajó- vagy repülőmaradványokat, és ahogy fejlődik a búvártechnika, úgy tudnak egyre mélyebbre merülni a felfedező búvárok.

2016-ban a horvát partszakasz déli részén találták meg az amerikai gyártású PBY Catalina hidroplán, azaz repülőcsónak maradványait. A 100 méteres mélység elérése nem csak a búvárfelszerelés miatt kihívás, a víz alatti fényképezőgépek tokjai közül sem bírja ezt mindegyik. 

A repülőgép 1944. szeptember 12-én veszett oda. A hidroplán egy mentőexpedícióban vett részt, egy lezuhant B-24 Liberator bombázó túlélőit próbálták a viharos tengerből hánykolódva a fedélzetre venni. A bombázó egy nagyobb kötelék tagja volt, ami a BMW motorgyárát támadta Németországban, és a visszaúton műszaki hiba miatt ugrott ki a legénység ejtőernyővel. 

A PBY Catalina pilótája képes volt leszállni a hullámos vízre, fel is vettek öt embert, ám utána viszont a repülőcsónakkal nem sikerült a levegőbe emelkedni. Mindenki elhagyta a Catalinát, ami a tenger mélyére került, és a két odaveszett repülő túlélőit egy hajót vette a fedélzetére, ami Vis szigetére vitte őket. Ám a Liberator legénységének négy tagját soha nem találták meg.

A jó állapotban megmaradt PBY Catalina maradványaihoz csak technikai búvárok merülhetnek le, de szerencsére ők videóznak is, így mi is képet kaphatunk róla, hogy néz ki mostanában ez a ritkán merült adriai repülőgéproncs.

A Catalina egykoron több ezer példányban szolgált a szövetségesek oldalán. A sokoldalú géppel szállítottak, őrjáratoztak s persze mentettek: a fentinél sikeresebb bevetéseknek sok bajba került ember köszönhette életét.

Szenzációs felfedezés Pag sziget közelében.

Újabb fontos lelet bizonyítja, a horvát Adria mennyire izgalmas dolgokat rejt. Egy merülés során fedezték fel a feltehetően az időszámítás szerinti első századból származó hajó maradványait, a tenger fenekén heverő sok amforával a búvárok.

A Simuni közelében található amforák csak 21 méteres mélységben vannak, tehát kifejezetten vonzó látványosságnak számítanának a kedvtelési búvárok számára. Horvátországban komoly bevételt hoznak a búvárkodó turisták, így vélhetően igyekeznek ezt a helyet is jól hasznosítani a helyi búvárcégek.

Ám arra is ügyelni kell, hogy kincsvadászok, szuvenírgyűjtők ne innen akarják gyarapítani gyűjteményüket. Remélhetően sikerül megóvni az értékes lelőhelyet, és eközben lehetőséget adnak a hozzám hasonló érdeklődő búvároknak is, hogy testközelből láthassuk a két évezrede elsüllyedt hajó maradványait.