Big Blue Búvár Blog

Mauritiuson is van mit merülni a búvároknak.

A Madagaszkártól keletre, az Indiai-óceánban található kis szigetállam népszerű úti cél a nyaralók körében. Azonban a búvárok többsége, akik arra a környékre terveznek utazást, inkább más helyben szoktak gondolkodni.

Nem valószínű, hogy Mauritius a közeli jövőben vetélytársa lehetne búvárkodás szemponjából Indonéziának, a Maldív-szigeteknek vagy a Fülöp-szigeteknek, de ha már arra vetődik az ember, akár látnivalót is találhat a víz alatt. Ez persze nem szokatlan- ahol tenger van, ott lehet búvárkodni.

A Djabeda egy 44 méter hosszú japán halászhajó volt eredetileg, de mára roncsként "szolgál". 34 méteres mélységben nyugszik a tenger fenekén, egyenesen áll, kicsit meg is rongálódott az évek alatt, ám bőven van rajta élet. A videó legalábbis igazán meggyőző. Ha eljutok oda, én sem hagyom ki.

Víz alatti kiállítás a Dominikai Köztársaságban. 

Az Egyesült Államokból érkező búvárrégészek több feltáráson vettek már részt a helyi kollégáikkal a karib-tengeri ország vizeiben. Az évszázadok alatt nem kevés hajó veszett oda, és bőven volt mit megvizsgálni az egykori spanyol kincses hajók maradványai közt. 

Ám a víz alatti régészet egyik sajátossága, hogy általában a nyughelyükön, a tenger mélyén maradnak meg a legjobb állapotban a leletek. Ezeket kiemelve komoly munka a konzerválás, hogy ki lehessen azokat állítani. Másrészt egész más a benyomás, ha egy olyan "múzeumot" láthatunk a saját szemünkkel, ami évtizedek, évszázadok óta adott  helyen nyugvó hajók maradványait mutatja be.

A Indiana University Bloomington szakembereinek közreműködésével már az ötödik olyan "élő múzeumot" alakítják ki, ahol egy igazi roncs maradványai körül nézhetnek szét a búvárok. Ezúttal az 1725-ban elsüllyedt Nuestra Senora de Begona kereskedőhajó nyugvóhelyénél dolgoztak. A roncs darabjai mellett vannak itt felfedezett leletek is, de például a kiemelt hajóágyúk másolataiból is elhelyeztek kettőt a tenger fenekén, hogy a búvárfelszerelést öltő látogatók jó képet kaphassanak.

A helyi kormányzat is támogatja ezt a projektet, mert úgy vélik, az új, érdekes merülőhelyek meglátogatása egyszerre hoz bevételt és szolgál jó célokat, hiszen ismereteket is terjeszt a búvárrégészetről, történelemről. Míg a világ más pontjain esetenként önmagukban érdektelen hajókból alakítanak ki jól merülhető mesterséges zátonyt, itt elsőre talán kevésbé látványos, ám nagyon is izgalmas történetű maradványokat népszerűsítenek- nekünk csak válogatni kell, melyik vonzóbb a számunkra.

Már merülik Ciprus új roncsát.

Hosszú évekig a ciprusi búvárkodás egyet jelentett a Zenobiával: aki ott merült, az szinte biztosan a hatalmas teherhajó roncsára volt kíváncsi, és utólag is leginkább azt emlegette. Azt hiszem, ebben forradalmi változás nem mostanában lesz, mert tényleg az egyik legérdekesebb, legjobb merülési lehetőséget kínáló roncs a világon, de azért törekednek arra, hogy legyen más is, ami látványosság lehet a víz alatt.

Több hajót süllyesztettek már el ilyen céllal az utóbbi pár évben, a napokban jött a következő: az Elpida névre keresztelt 63 méteres teherhajó Larnaca közelében került a tenger fenekére. A maximális mélység 30 méter, de a fedélzet már jóval sekélyebben elérhető, tehát átlagos képzettségű kedvtelési búvárok számára ideális a helyszín. A süllyedésről látványos drónvideó is készült.

Másnap pedig már búvárok is merülhettek a még vadonatúj, tiszta, a tenger által be nem népesített roncsnál. Az Elpida, bár a Zenobiához nyilván nem mérhető, azért ígéretes roncsnak tűnik. Mivel a két roncs egymástól nincs messze, azon búvárok akik Larnacában szállnak meg, mind a kettőt kényelmesen megnézhetik.

És már az első videó is elkészült a helyszínről, ez pedig sokakat győzött meg arról, hogy a Zenobia-merülések sora mellett érdemes itt búvárkodni.

Véletlenül került elő a második világháborús gép.

A floridai búvárkodás említésekor általában a látványos tengeri merülésekre gondolunk. Ám vannak ott folyók is, például a St Johns River, ahol elvileg szintén lehetne búvárkodni- csak épp nem olyan vonzóak, mint a tenger.

Nagyjából három éve egy horgász kereste meg a helyi Underwater Criminal Investigators (Víz alatti bűnügyi helyszínelők) csapatot, hogy egy szonárképen érdekes sziluettre figyelt fel. A képen egy repülőgépnek tűnő alakzat láttak, így a búvárok le is merültek. A St Johns Riverben viszont gyakorlatilag nulla a látótávolság, így csak tapogatva lehet tájékozódni.

A búvárok először arra számítottak, hogy egy elhagyott drogcsempész repülőt vizsgálhatnak meg, ám az első felszínre hozott leletekből látszott, sokkal régebbi a gép. Az alkatrészeket szakértők vizsgálták, és kiderült, egy F4F típusú, második világháborús vadászrepülő nyugszik a folyó mélyén. Ám arról senki nem tudott, hogy és mikor kerülhetett oda.

A legérdekesebb dolgot a pilótafülkében találták meg: a pilóta kézzel írott feljegyzései voltak ott. Akkoriban nem számítógéppel navigáltak, így nem volt szokatlan, hogy ilyet vitt magával valaki. Ám akkor hökkentek meg igazán a búvárok, amikor épségben maradt ujjlenyomatokat is találtak a papíron: vélhetően a felszállás előtt lett olajos vagy gépzsíros a pilóta keze, és így maradtak meg a nyomok. 

Azt egyelőre nem árulják el a búvárok, pontosan hol is van a roncs. A munkát apránként folytatják, és talán egyszer magát a gépet is kiemelik, hiszen a zavaros vízben amúgy sem látható belőle semmi. A felszínen pedig azon dolgoznak, hogy beazonosítsák, mikor és hogy veszett oda a gép, és ki volt a pilótája.

Málta közelében találtak rá a HMS Urge roncsára.

A brit haditengerészet egyik sikeres és ismert tengeralattjárója volt a HMS Urge, ami EP Tomkinson parancsnoksága alatt több ellenséges hajót is elsüllyesztett. Emellett titkos akciókban is részt vett, többek között észrevétlenül juttatott el kommandókat a bevetési helyükre. 

Málta egyike volt a britek fontos földközi-tengeri bázisainak. Stratégiai jelentősége miatt minden áron meg akarták tartani, míg a németek és olaszok folyamatos támadás alatt tartották. Ám elfoglalni nem sikerült, mert a szigeten tartózkodó csapatok keményen védekeztek. Pedig a szigetre ledobott több ezer tonnányi bombát dobtak le, ám az ellenállást nem sikerült megtörni.

Az 1940 és 1942 között zajló ostrom egyik pontján, 1942 áprilisában olyan súlyossá vált a helyzet, hogy a britek elrendelték a hadihajók áttelepülését Alexandria kikötőjébe. A HMS Urge is elindult Észak-Afrikába, 32 fős legénységgel, 11 egyéb tengerésszel és egy újságíróval a fedélzetén, ám soha nem érkezett meg új bázisára.

Nagyon sokáig rejtély volt, mi lett a tengeralattjáró sorsa, aminek úgy veszett nyoma, hogy egyetlen túlélő sem került elő. Sok évvel később egy szonárkép alapján úgy vélték, hogy Líbia közelében nyugszik a roncs, de ezt nem sikerült igazolni. A máltai víz alatti régészeknek viszont most sikerült megtalálni a hajó maradványait a sziget közelében, 108 méteres mélységben.

A jórészt épségben maradt, teljesen egyenesen álló hajótest egyértelműen azonosítható a hajóról készült egykori képekkel összevetve. Fotók és videofelvételek is készültek a roncsról. Meg tudták vizsgálni a hajótest sérüléseit, amik egyértelművé teszik, hogy a HMS Urge a Málta köré telepített német aknák egyikére futva veszett oda, ugyanis a hajóorr gyakorlatilag leszakadt. Minden bizonnyal ezért süllyedt el olyan gyorsan a roncs, hogy esélye sem volt a fedélzeten levőknek a menekülésre.

A HMS Urge háborús sírhelynek számít, amit a máltai és nemzetközi törvények is védenek. Így aztán a további kutatások is csak ennek figyelembe vételével zajlanak majd. Az áldozatok családtagjait is értesítik, ugyanis ők eddig nem tudhattak biztosat arról, hol nyugszanak szeretteik.

A Vörös-tenger egyik legismertebb roncsa a Giannis D.

Ennek a hajó az elvesztése kivételesen nem járt áldozattal. Egyszerű navigációs hibát sejtenek annak a hátterében, hogy a száz méter hosszú, fával megrakott teherhajó 1983-ban teljes sebességgel belerohant a Sha'ab Abu Nuhas zátonyba. oda, ahol például a Carnatic is elsüllyedt.

Érdekes, hogy a Salem Express, a Carnatic és a Giannis D hossza egészen hasonló, de mára egészen más hatást keltenek. Egyrészt azért, mert nagy különbség van, mennyi idő töltöttek a víz alatt, másrészt azért, mert más korban épültek, másrészt pedig számít az is, a hajótest darabokra szakadt-e.

A hatalmas Giannis például több darabban nyugszik a tenger fenekén. Ahol a kapitányi híd és a motortér van, ott a leginkább látványos a búvárkodás, de el lehet úszni az orrig is, hogy megnézze az ember például a hatalmas csörlőt.

Nincs igazán mélyen, van rajta látnivaló- a Giannis D régi favoritja az északi szafarit választó búvároknak. Útba esik, ha a Thistlegorm vagy a Ras Mohammed felé tart a hajó, és van a közelben más érdekes merülőhely is. Én is többször láttam már, és megállapíthattam, bizony az évek rendesen meglátszanak a roncson, mert a felépítményből pár rész már nem úgy fest, mint a régen. Ami egyrészt mutatja, hogy a tenger lassan még az acélt is felmorzsolja, másrészt azt, hogy elég régóta merülök, ha emlékezhetek arra, milyen volt annak idején...

A Carnatic roncsa úgy látványos merülőhely, hogy a hajó maga már alig felismerhető.

Különleges roncsból bőven akad a Vörös-tengeren. Nekem az egyik személyes kedvencem az SS Carnatic maradványa, mert fantasztikus módon alakult át, igazi élő korallzátonnyá. Persze ehhez idő kellett: több mint száz éve süllyedt el. 

A búvárok számára nehezen felismerhető ma már a hajó formája, a szerkezetből jórészt csak a bordák maradtak meg. A hajócsavaron is megtelepedtek az élőlények. Az orr alapján az, aki nem a hajóépítés szakértője, aligha tudná kitalálni, milyen is volt ez a hajó egykoron.

Mivel már csak alig maradt a hajóból, a roncsba beúszni nem nagy mutatvány. Odabent pedig elképed az ember, annyi áramló üveghal veszi körbe. Be lehet úszni a halfelhőbe, gyakorlatilag el lehet benne veszni- csodálatos látvány.

Mivel régi roncs, nem nagyon gondolunk arra, hogy a Carnatic elsüllyedése is tragikus történetet idéz. A hajótestben még mindig megtalálható törött borospalackok egykoron az utasok számára voltak félretéve, míg ma már csak egy régi baleset tárgyi emlékei.

Amikor a Salem Express körüli vitákról írtam, akkor arra céloztam, más roncsoknál is sokan vesztek oda. A Carnatic elsüllyedése azért tragikus, mert könnyen elkerülhető lett volna a tragédia. A közel 90 méteres gőzhajó 1889. szeptember 12-én csapódott az Abu Nuhas zátonyba, de nem süllyedt el egyből- gyakorlatilag fennakadt a zátonyon.

A kapitány megnyugtatta az aggódó utasokat, hogy nincs semmi gond, hamarosan érkezik a segítség, a hajó stabilan áll. Ezért aztán nem szálltak mentőcsónakba, vártak türelmesen, talán még boroztak is. A viszonylagos nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az éjszaka folyamán a víz betört a megfeneklett hajó testébe. A helyzet egyre rosszabbra fordult, így pár óra múlva mégis a hajó elhagyását rendelték el. Ám még csak maroknyi ember szállt át a csónakokba, amikor a hajótest kettétört. és 31 embert rántott magával a hullámsírba. Mostanra viszont az egykori roncsból valami egészen más lett: színes korallok, számtalan hal népesíti be. Mi pedig a Carnatic merülése után is felidézhetünk egy történetet, és gondolhatunk az áldozatokra, akik ilyen értelmetlen módon vesztek a tengerbe- a roncs maga a tragédia élő emlékműve.

A hajózás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája volt a Salem Express balesete.

Sokan vélekednek markánsan a Salem Express roncsának merüléséről. A Vörös-tenger egyiptomi részén, Safaga előtt elsüllyedt komphajó több száz embert vitt magával a hullámsírba, s úgy tudni, sok áldozat ma is a hajótest lezárt részén nyugszik. Nyomasztó hely, gyakorlatilag sírhely a tenger mélyén- másrészt a legtöbb roncs úgy süllyedt el, hogy a tragédia emberéleteket követelt. Ilyen alapon tehát sok-sok népszerű roncsot nem merülhetnének.

Én azt gondolom, hogy ha a hatóságok engedélyezik itt a merülést, akkor lehet búvárkodni a Salem Expressnél. Inkább az a fontos, hogy aki lemerül, tartsa tiszteletben az áldozatok emlékét, ne nyúljon semmihez, ne akarjon szuvenírt gyűjteni. Látjuk a személyes tárgyakat, s arra gondolhatunk, milyen szörnyű lehetett az az éjszaka a Vörös-tengeren.

1991. december 17. volt, amikor a Szaúd-Arábiából érkező hajó kapitányának hibája miatt egy zátonynak ütközött nagy sebességgel, és roppant gyorsan elsüllyedt. A zarándokok által zsúfolásig Salem Expressen hivatalosan 470 ember veszett oda- de a nem hivatalos adatok szerint ennél jóval többen. A roncsban ma is minden ott van, amit a hajó szállított, az utasok holmija mellett például autók is.

Elgondolkodtató merülés ez, és persze az ember elgondolkodik a többi szomorú sorsú hajóról is- és az is eszünkbe juthat, bizony vigyázni kell a tengereken. Mert a tenger néha haragos és kíméletlen. S aztán látjuk azt is, hogy bármilyen módon került valami a víz alá, előbb-utóbb a tenger részévé válik. Mára már a Salem Express is afféle tengermélyi oázis lett, amelyet beborítanak a korallok...

Benéztek a búvárrégészek a híres roncs belsejébe.

Igazi szenzáció volt, amikor ráakadtak a HMS Terror roncsára 2016-ban. A hajó még 1848-ban(!) veszett oda, Sir John Franklin balsikerű sarkvidéki expedíciója során. A jéghideg kanadai vizekben nyugvó hajó maradványának feltárása nagy felfedezéseket ígért.

Gyakran dobálóznak azzal a szóval, hogy "időkapszula". Ez egyszerre misztikus és elegáns fogalom, de néha már elcsépelt, s lássuk be, ha nem vagyunk ott és akkor amikor megtörténik a feltárás, nem is annyira átélhető.

Hogy mégis van értelme ennek a kifejezésnek, arra mutat jó például az alábbi, kanadai búvárrégészek által rögzített videó, ami bemutatja a HMS Terror magára hagyott, másfél évszázad során is kitűnően megőrződött belsejét, a kabinokkal, a berendezéssel, a használati tárgyakkal, borospalackkal- s kísérteties hangulattal...

Jordániára figyel mostanában a búvárvilág.

Kettős érzése van az embernek, amikor hallja, hogy a jordánok a múltkor létrehozott víz alatti katonai múzeum ékeként egy hatalmas Lockheed Tristar utasszállító repülőgépet is elsüllyesztettek a Vörös-tengerben. Értem én a célt, de ennyire nincs természetes korallzátony? Biztosan megéri az amúgy is rövidke partszakaszból roncstemetőt csinálni? Hiszen már eddig is volt ott hajó-, repülő- és harcjármű roncs.

A normális az lenne az én szememben, ha meglenne a természetes és a mesterséges zátonyok, élőhelyek egyensúlya. Ennyi roncs már azért sok, és még akkor is ezt mondom, hogy ha arra vetődve nyilván megnézném ezeket az újakat is. Csak valahogy nagyon felpörögtek a dolgok, és ugyan szeretnék bizakodni abban, hogy tényleg alaposan megtisztították az összes harcjárművet és a nagy repülőgépet, de mi van, ha mégsem?

Azért ugyan ne fejlesszük a búvárturizmust, ha ennek az ára a szennyezés lesz. Ennyi ócskavasból azért sok minden oldódhat a tengerbe, és tudható, nyugatabbra egy-egy hajó süllyesztés több éves előkészítő munkával jár. Nem tudom, itt pontosan hogy zajlottak a dolgok, de a jordánok állítják, gondosan dolgoztak és gondosan választották ki a roncsok végső nyughelyét is.

Nyilván lesz akinek szúrni fogja a szemét ez a pörgés, hiszen a vörös-tengeri búvárturizmuson már így is sokan osztoznak. Az egyiptomi helyek (például Sharm, Dahab, Hurghada és Marsa Alam) már így is versengenek egymással, de nyilván Izrael és Jordánia mellett Szudán is vonzaná a búvárokat. Sőt, már Szaúd-Arábiában is mozgolódnak. Aki bekerül a hírekbe, az máris előnyre tett szert. És ne feledjük, a merülőhelyek milyensége mindig csak egy tényező, legalább olyan fontos az is, mit kínál még mellette az ország. A néha bizonytalan hírű Egyiptom mellett a roppant izgalmas látnivalókat kínáló és fejlettebb Izrael és Jordánia ismét labdába tud rúgni, pláne amiatt, hogy jelen pillanatban sokkal olcsóbb oda repülni. Szóval az új roncsok nem csak valós merülőhelyként, hanem reklámfogásként is működnek.

Csak nehogy marketingesek döntsenek arról is, mi környezetbarát és mi nem. Hát ezért vannak az embernek fura érzései, amikor a víz alá tett mindenféle harci eszközöket, egyéb dolgokat látja. Ha választanom kell, azért még mindig különbnek gondolom a varázslatos, természetes szépségű korallzátonyokat az egyiptomi vizekben, ahova mindig jó visszatérni. Ám hazudnék ha nem vallanám be, én is elcsábultam már, amikor új víz alatti látnivalókkal kecsegtető, és a felszínen is izgalmas helyekre utazhattam el, köszönhetően a kedvező áraknak, vagy azért, mert eljutott hozzám a hírük.

(Fotók: Ivana Orlovic, Janez Kranjc, Dan Burton)