Big Blue Búvár Blog

Víz alá került az óriási repülőgép Bahreinben.

Igazi pünkösdi királyság volt a törökök elsősége a legnagyobb merülhető repülőronccsal: a Boeing 747 Jumbo Jet elsüllyesztése pár nappal később a Perzsa-öbölre irányítja a búvárok figyelmét. Igaz, a bahreinek már jóval korábban bejelentették a tervet, és ők egy teljes komplex mesterséges zátony rendszert, afféle víz alatti vidámparkot terveznek, aminek az óriási utasszállító csak az egyik eleme.

Azt nem tudni természetesen még, mennyire lesz érdekes búvárszemszögből ez a projekt, lesz-e olyan, aki csak ezért utazik el arra. Mindenesetre a helyiek már közzé is tettek egy ízelítő videót arról, milyen a 747-esnél merülni: kívülről még teljesen "tiszta", a belső terek pedig hatalmasak. Egy merülés alatt talán még normálisan körbe se lehet úszni- de akkor lesz igazán érdekes, ha megtelepedik rajta a tenger élővilága.

Mindenesetre tény, a gép az égbolt igazi legendája, és akiknek egyszerre szenvedélye a búvárkodás és a repülés, az biztosan elgondolkodik egy bahreini kiruccanáson.

Ezúttal törökök süllyesztettek repülőt mesterséges zátonynak.

Ez a téma kimeríthetetlen hírforrás, mert mostanában mindenki új roncsokkal akarja búvárok tömegét vonzani egy-egy régióba. Általában hajókat küldenek a víz alá, de újabban a repülő is "divatos", és persze minél nagyobb, annál jobb.

Számomra azért az ilyen projekteknél mindig felmerül pár kérdés. Az első: úgy általában van-e búvárélet a környéken, elfogadható merülőhelyekkel, jó látótávolsággal? Egyetlen új roncs nem csinál a halott tengerből víz alatti csodabirodalmat. Ha van pár természetes merülőhely, amik izgalmasak is, szépek is, akkor pluszt jelenthet. 

Azt is vizsgálni kell, a roncs nem okoz-e kárt. Ha a kevéske természetes látnivalót tesszük tönkre a tetejükre dobott hajóval vagy repülővel, aligha érünk el sok eredményt. Ráadásul a sajtója is rossz lenne egy ilyen projektnek, pont ellentétes hatást érne el.

A fentiekre én még nem tudom a választ. Ami tény: Törökország északnyugati csücskén, Ibrice kikötőjében keltett nagy feltűnést, amikor egy hatalmas Airbus A330-as gépet úsztattak a tengerre, majd a parttól bő kilométerre el is süllyesztették azt. Ellentétben más mesterséges zátony-tervekkel, erről korábban nem hallottam, de a törökök titokban az egyik legnagyobb (pontosabban e pillanatban a legnagyobb) merülhető repülőronccsal büszkélkedő országgá váltak.

Az már egy másik kérdés, ugyan ki az, akinek ismerős Ibrice környéke, valaha merült itt vagy tervezett volna itt merülni? Görögország és Bulgária közelebb van, mint a 200 kilométerre található Isztambul, fogalmam nincs, hogy lehet vagy érdemes ide elutazni. A repülőgéproncsokkal pedig az a baj, hogy egy ilyen nagy utasszállító alapvetően nem más, mint egy hosszú cső, nincsenek benne látványos terek, vagy érdekes kis zugok mint egy tipikus hajóban, nincs történelmi múltja se.

Egy-két merülést nyilván megér, de én személy szerint biztosan utánanéznék, mi mást tud kínálni a környék. Ha se a víz alatt, se felette nincs túl sok más csalogató, Airbus ide vagy oda, nem ez lesz az első számú úti tervem mostanában. Természetesen minden ilyen hír után körbenézek, de a híres első világháborús helyszín, Gallipoli közelében nyugvó roncsok valamivel odébb vannak például.

Ha megjelennek az első fotók, videók a merülésekről, majd jobban látjuk, mit kínálhat a hely. A környékbeliek nyilván arra számítanak, hogy az Ibricébe özönlő búvárturistáknak köszönhetően fellendül az üzlet. Ami tény: én ennek a roncsnak köszönhetően hallottam először a helyről, írtam is róla. Ahhoz képest, hogy eddig nulla százalék volt az esélye hogy ide menjek búvárkodni, ez most már akár 2-3 is lehet, ami ugrásszerű fejlődés...

Ókori roncsot találtak Molat szigete mellett.

Horvátországban több helyen találtak már akár kétezer éves hajókat is a mélyben. Mindez nem meglepő, hiszen jól ismert hajózási útvonal volt az Adriai-tenger. Bár sok a búvár, a tipikus merülőhelyek mellett sok olyan feltáratlan pontja van a tenger fenekén a horvát szigetvilágban, ahol viszonylag sekélyen bújnak meg roncsok.

A most felfedezett ókori hajó is 20 méteren, könnyen elérhető helyen nyugszik. Jó állapotban érződött meg, és a rakománya is jellegzetes: a rómaiak által használt tetőcserepeket szállított. A tegula és imbrex nevű elemek egymásba illeszkedve biztosítottak jó fedést az épületeknek, és széles körban használták őket. 

A hajó az időszámítás utáni első században süllyedhetett el, de a régészek bíznak benne, hogy találnak olyan leleteket, amelyek segítségével lehetséges lesz a pontosabb kormeghatározás. Már eddig is kerültek elő edények, amfora, ami segíthet ebben. A cserepek pedig igencsak időtállónak bizonyultak, mert ránézésre akár most is fel lehetne őket használni.

Ezen cserepek annyira gyakoriak voltak, hogy a közelben már találtak roncsot hasonló rakománnyal. Ki tudja, hol bukkannak rá a következő ókori roncsban az Adriában.

A görögök is számítanak a búvárturistákra.

Görögország éveken át szinte mindenhol tiltotta a kedvtelési búvárkodást. A helyi búvárközpontok csak pár ponton merültettek, nem is nagyon érkezett kifejezetten merülni senki. Persze ez valahol érthető, hiszen annyi értékes roncs, különleges ókori maradvány volt (és van) a mélyben, hogy azok védelme indokolt.

2005 óta viszont minden más, mert onnan kezdve változtak az arányok: sokkal több helyen lehetett merülni, mint ahány ponton tiltották. Persze a védett roncsokat így sem lehetett megnézni, de most ebben lehet majd változás. 

Az ország északi részén található Alonisszosz szigete mellett felfedezett ókori kereskedelmi hajó roncsa lehet az első, amiből egyfajta víz alatti múzeum lesz. Az izgalmas roncs sokat mesélt a régészeknek az egykori hajóépítésről, de már jó ideje tart a feltárás, itt az ideje hát, hogy a történelem iránt érdeklődő amatőrök is rácsodálkozzanak. 

A hírek szerint újabb ókori roncsokat tesznek majd szabadon merülhetővé, és ez máris nagyon izgalmassá teszi a görögországi búvárkodást. Akadt már így is pár érdekes, többek között második világháborús roncs, de ha ezek mellett több ezer éves maradványokat is megnézhetünk, az már csábító lehetőség.

A fent említett hajó rengeteg, több ezer amforával a fedélzetén süllyedt a tenger fenekére, s most ezeket meg lehet csodálni- hiszen a fa alkatrészek rég elporladtak már a mélyben.  látvány így is lenyűgöző, hiszen az edények többsége ép, és beborítják az aljzatot. Olyan izgalmas hely ez, ami még a sokat látott búvárrégészeket is meglepi. 

És ez nem egy hagyományos múzeum steril környezete, hanem a tenger fenekén levő "múzeum", ahol úgy vannak ott az amforák, ahogy azok 2000-2500 éve elmerültek. A régészek még dolgoznak azért, mert néhány kérdésre választ keresnek. A korszakból származó roncsok legnagyobbikaként sok titkot rejt a hajó. Úgy tartották, ilyen méretű kereskedelmi hajók csak jóval később épültek, így aztán mindenkit meglepett az i.e. 5. évszázadból származó lelet.

A szakemberek maguk is örülnek, hogy kedvtelési búvárok is megnézhetik, s ők is átélhetik egy kicsit a víz alatti régészet kalandját. Két évtizede még az ötlet is szentségtörésnek számított, de mára sokat változott a felfogás. A könnyen elérhető, 22-28 méteres mélységben nyugvó roncshoz természetesen kicsi, vezetett csoportokban lehet majd merülni, de ez a kedvtelési búvárkodásban máshol is megszokott. Ha ezt kiegészíti egy kis előzetes eligazítás, beszélgetés a roncs jelentőségéről, sok búvárt vonzhat a hely. A roncs mellett is lesznek magyarázó táblák.

Aki már részt vehetett az első ilyen merüléseken, nagyon lelkesen mesélt az élményeiről. Mintha a történelembe merültek volna, mondták el. Hamarosan újabb roncsokat tesznek elérhetővé az EU-s finanszírozású projektben, és állítólag a továbbiakban azt kiterjestik Olaszországra és Horvátországra is. Így válhat közös kulturális örökségünk valóban mindannyiunké. Az majd a tapasztalatok után derül ki, hogyan kell pontosan a merüléseket szervezni, hogy a roncsok állapota hosszú távon is ép maradjon.

A kincsvadászok most Angliában leshetnek prédára.

Egy halászhajó általt vontatott hálóba akadt bele Cornwall közelében egy méretes horgony- ilyesmi megesik időnként, és csak a roncsbúvárok ingerküszöbét éri el egy ilyen hír általában. Most viszont némileg más a helyzet, mert úgy vélik, az a bizonyos hajó aminek a horgonyát ily módon megtalálták, a Merchant Royal nevű angol galleon volt, ami 1641-ben süllyedt el, arannyal és ezüsttel megrakodva.

Úgy tartják, soha az angol hajózás történelmében (ami azért elég hosszú...) nem süllyedt el hajó nagyobb vagyonnal. A pontos(nak vélt) számok megdöbbentőek: 45 tonna arany és 400 ezüstrúd, félmillió pénzérme, rengeteg ékszer... Úgy vélik, a rakomány összértéke mai pénznemben elérheti a két milliárd(!) fontot.

A Merchant Royal John Limbrey kapitánysága alatt három éves kereskedelmi útról tért vissza az Újvilágból, a végcélje Dartmouth volt a spanyolországi Cadiz érintésével. A Scilly-szigetek közelében csapott le rá egy iszonyú erejű vihar, ami a tenger fenekére küldte. A kapitány és 40 tengerésze megmenekült, 18 ember viszont odaveszett. 

Természetesen régről ismert a kincses hajó legendája, néhányan "A tenger Eldorádója" néven emlegették. Így aztán a kincsvadászok már jó ideje próbálják felkutatni, hiszen az elsüllyedés nagyjábóli helye ismert. Nekik adhat új lökést a hír a Land's Endtől 20 mérföldnyire megtalált horgonyról.

A rutinos technikai búvár, Mark Milburn sokkal inkább kutató, feltáró expedícióban gondolkodik. Ő is úgy véli, a jellegzetes horgony valóban lehet a Merchant Royalé, de azért mindenkit óvatosságra int. A helyszínen 90 méter mély a víz, gyakran haragos a tenger, szóval a feketén dolgozók nagyon sokat kockáztathatnak a merüléssel. 

A kiemelt horgony megfelelő kezeléséről is gondoskodni kell, azt vélhetően egy édesvizes tóba helyezik el, hogy ne romoljon az állaga, és tovább lehessen vizsgálódni. De akinek csak a könnyen elérhető gazdagság jár a fejében, annak a horgony csak egy felkiáltójel, ami lökést ad az életveszélyes búvárexpedícióra, és kicsit sem törődik a régészeti szabályokkal. 

Technikai búvárok, irány Málta!

A kis földközi-tengeri szigetország már eddig is búvárparadicsomnak számított: komoly vonzerő a térségben melegnek számító víz, a jó látótávolság, a könnyen elérhető merülőhelyek, a remek infrastruktúra és a sok izgalmas roncs. Nos, utóbbiak terén kínál most újat Málta a mélymerülésben gyakorlott technikai búvárok számára.

Azt eddig is tudni lehetett, hogy a már felfedezett és gyakran merült történelmi jelentőségű roncsok (pl. HMS Maori, Blenheim Bomber, HMS Stubborn) és a mesterséges zátonyok (P29, Rozi, stb.) mellett bőven vannak még a víz alatt maradványok, amelyeknek csak egy részét fedezték fel. Ám ezek már mélyebben, 50-100 méter között nyugszanak. Korábban ilyen mélységbe nem volt rutinszerű a merülés- ma viszont már más a helyzet.

Ezért aztán a máltai hatóságok májustól engedélyezték 8 új roncsnál a búvárkodást. Külön érdekesség, hogy három repülőgép is van közöttük: egy második világháborús német Ju-88 bombázó 60 méteren, egy Fairy Swordfish biplán 55 méteres mélységben és egy még nem azonosított gép 90 méteren. 

A hajók nem kevésbé izgalmasak. A HMS Russell még 1916. április 27-én süllyedt el aknára futva, a katasztrófában 125 tengerész veszett oda. A sírjukká vált hajó 114 méteres mélységben nyugszik, és 2003-ban merülték fedezték fel. Egy nappal később követte a hullámsírba a HMS Nasturtium aknaszedő, ami 67 méteres mélységben található. Az SS Lucistont 1916 novemberében torpedókkal lőtték ki, 105 méterre kell ereszkedni ha valaki meg szeretné nézni.

A második világháború idején süllyedt el a HMT Trusty Star, ami aknaszedőként szolgált, de saját aknája végzett vele 1942 júniusában. Ezt 85 méteres méylségben fedezték fel. A lengyel ORP Kujawiak romboló eredetileg brit hajó volt, HMS Oakley néven szolgált korábban. Szintén 1942 júniusában futott aknára, és jelenleg 90 méteren vannak a maradványai. Négy további roncs megnyitása várható a közeli jövőben, tehát a lista még tovább bővül majd.

Bár a merülés most már lehetséges ezeknél a roncsoknál, a merüléseket regisztrálni kell valamelyik búvárközpontnál, akik ellenőrzik, hogy a búvároknak megvan a megfelelő technikai búvári képzettsége és tapasztalata, és díjat is kell fizetniük. A búvárokat szállító hajókra is külön előírások vonatkoznak majd.

Az új roncsok utáni kutatás pedig folytatódik. A közelmúltban például egy gázvezeték fektetése előtti felmérés során találtak új maradványokat a második világháború idejéből: egy hajóra és két repülőgépre bukkantak. Mivel a víz alatti kulturális örökség is védelmet élvez Máltán, ezért a csővezetéket is áttervezték, hogy azok ne érintsék a roncsokat. 

Szóval akkor is érdemes lesz visszatérni az országba, ha valaki olyan szerencsés, hogy már az összes fenti roncsot megnézhette- lesz miért vízbe csobbanni a roncskedvelő búvároknak a jövőben is.

Megtalálták a USS Hornet roncsát.

A második világháború idején, 1942 októberében veszett oda az amerikai repülőgéphordozó a Santa Cruz-szigetek közelében vívott csatában. A japán zuhanóbombázók és torpedóvetők által elsüllyesztett hajó 2200 fős legénységéből 140 ember vesztette életét. Az alábbi drámai videón a USS Hornet utolsó óráiról készült riport látható.

A nemrég elhunyt milliárdos, Paul Allen alapítványa birtokában levő kutatóhajó, a Petrel csapata találta meg a Hornetet több, mint ötezer méteres mélységben. Ez természetesen minden búvár számára elérhetetlen, sőt, a tengeralattjárók többsége számára is. Időnként ilyen nagy mélységű roncsfelfedezéseknél szóba kerül a merülés lehetősége, hiszen a laikusok nem feltétlenül vannak tisztában azzal, hol a határ. Nos, az átlagbúvárok túlnyomó többségének 40 méter körül, a technikai búvárok mehetnek csak 100-150 méter környékére, míg a 300-400 méter már extrémnek számít a katonai vagy ipari búvárok körében is.

Így aztán a USS Hornet esetében egészen biztosan csak kamerák felvételeivel kell beérni azoknak, akik kíváncsiak rá, hogy néz ki most a hajó.

Olasz bombázó nyugszik egy görög sziget mellett.

A második világháború idején a legendás német, szovjet vagy angol vadászgépek mellett rengeteg olasz katonai repülőgép is bevetésre került. Mivel a németeknek maguknak volt szüksége a korszerű harci gépekre, sok szövetségesüknek kellett beérnie olasz vadász-, bombázó-, szállítógépekkel. Ez igazi volt a magyar légierőre is, ahol nagy számban álltak szolgálatban például Fiat, Caproni és Savoia-Marchetti repülők.

Ez utóbbi gyártmánya volt az SM.75 jelű katonai szállítógép, ami egy súlyos katasztrófa főszereplője lett nálunk. A Jugoszlávia elleni hadműveletek során bevetni szándékozott ejtőernyősöket szállító egyik ilyen gép ugyanis a felszállás után nem sokkal lezuhant a veszprémi repülőtéren. A fedélzetén hősi halált halt katonák között volt vitéz Bertalan Árpád őrnagy, az ejtőernyős fegyvernem hazai megszervezője. 

A Savoia-Marchetti többi típusa közül említhető az SM.79 jelű gép, ami a Sparviero, azaz Karvaly nevet kapta. A harmincas évek közepén szolgálatba állított, kissé esetlen, "púpos" hárommotoros bombázó még sebességi rekordokat is döntött. Kissé elavultnak számított a második világháború idején, ám mivel több mint ezer darabot gyártottak belőle, nem csak az olasz, de a román vagy a jugoszláv légierő is harcba vetette. Az olaszok az SM.79 gépeiket legeredményesebben ellenséges hajók ellen, torpedóvetőként alkalmazták. Több rombolót is elsüllyesztettek, jópár más hajót pedig megrongáltak.

Athéntól délre található az apró Pórosz sziget, és ennek a partjainál fedeztek fel 2011-ben egy hárommotoros gépet 59 méteres mélységben. Mivel a repülő kiváló állapotban, szinte teljesen egyben maradt meg, nem volt nehéz azonosítani a típust: egy Savoia-Marchetti SM.79 gépről volt szó. Az nem keltett nagy meglepetést, hogy ilyen típusú olasz bombázóra bukkantak. Az SM.79-eseket a görögök ellen is harcba küldték 1940-ben, és persze a későbbiekben az Égei-tengeren is támadták a szövetségesek hajóit. Sőt, a jugoszlávok gépei közül is több Görögországba menekült. 

A kutatások során arra jutottak,  hogy ez a gép 1944 augusztusában veszhetett oda, amikor egy olasz SM.79 kötelék támadott angol hajókat Bengázi közelében. Egy olasz szakember szerint legalábbis ekkor kényszerült a vízre szállni az üzemanyag elfogyása miatt az a gép, amit a búvárok felfedeztek. Érdekesség, hogy az olaszok egy része már 1943. szeptember 8-án szembefordult a fasisztákkal, de voltak, akik továbbra is a németek oldalán harcoltak- természetesen a két szembenálló olasz haderő pont ugyanazokat a géptípusokat használta. A németekkel szövetségben maradtak légiereje volt az Aeronautica Nazionale Repubblicana, ennek egységéhez tartozhatott a Pórosz mellett lezuhant torpedóvető.

Az alábbi videó a roncsról készült, és nagyon szépen megmutatja, milyen kiváló állapotban nyugszik a mélyben a "Karvaly". Ugyan az 59 méter már nem kis mélység, ma már ez a technikai búvárok számára rutinmerülésnek számít, így volt idő és lehetőség alaposan feltérképezni a maradványokat.

Egy Jumbo Jet elsüllyesztésével akar magának kihasítani egy szeletet a nemzetközi búvárturizmus tortájából Bahrein.

Az már senkit nem lep meg, hogy az olajból meggazdagodott közel-keleti országok egyre inkább nyitnak az idegenforgalom felé. Az olaj sem tart örökké, ráadásul mindig javít a megítélésen, ha egy ország befogadó, a turistákat szívesen látó képet mutat magáról.

A probléma jellemzően az, hogy ezekben az országokban nem feltétlenül vannak igazi látványosságok, a sivatag és a hőség pedig csak kevesebb embert vonz. Ezért aztán ők maguk kezdenek eszement építkezésekbe, őrült projektekbe, óriási hotelekkel, mesterséges szigetcsoportokkal, fantasztikus szórakoztató parkokkal, sőt, múzeumokkal. És nem sajnálják a pénzt a minőségre, olyan partnerekkel dolgoznak együtt, mint a Ferrari és a Louvre.

Kétségtelen, hogy sikerült is olyan helyeket feltenni a turizmus világtérképére, mint Dubaj, pedig 15-20 éve még kevesen akartak volna akár egy napot is eltölteni arrafelé. A környékbeli konkurencia pedig nem akar lemaradni, és ha már álmodnak, akkor jó nagyot.

Bahrein például most a víz alatt építkezne. Egy százezer négyzetméter alapterületű "vidámparkot" alakítanának ki a búvárok számára. Itt hagyományos helyi épületeket húznának fel a víz alatt, de a látványosságok közül a legizgalmasabb egy elsüllyesztett Boeing 747 Jumbo Jet lenne. Ekkora óriásgépből még soha nem alakítottak ki mesterséges zátonyt- egészen biztos, hogy érdekes lenne a monstrumnál (és benne) búvárkodni.

Persze a történet másik fele az, hogy a leírásból nagyon úgy tűnik, itt bizony minden mesterséges lenne, szóval nagyon mű az egész. A világban merülhető vonzó roncsok egy része azért érdekes, mert történetük és történelmük van, a másik része meg azért, mert az egyébként is dús élővilágú helyszíneken hamarosan benépesítik a halak, a korallok. Hát a bahreini vidámparkra egyik sem lenne vélhetően igaz, bár úgy sejtem, ha kell, halakat is próbálnának importálni és betelepíteni. 

A mesterséges zátonyoknak mindenesetre komoly a vonzereje, dollármilliókban mérhető egy-egy ilyen projekt által generált bevétel, ha jól van kitalálva. És itt most az a nagy dobás, hogy Jumbo Jet lenne az egész víz alatti játszótér ékköve- mesterséges helyszín vagy sem, bizony egyszer azért én is megnézném a saját szememmel a víz alatt. 

Szóval személy szerint kíváncsian várom a híreket Bahreinből. Állítólag már a 2019-es idegenforgalmi csúcsszezon idején megnyílik a búvároknak szánt vidámpark- meglátjuk, milyen lesz, és akad-e, akit ez győz meg egy utazásról.

A tenger mélyén nyugszanak egy tragikus történet bizonyítékai.

Tíz évbe telt, amíg Grahame Knott sikerrel járt és megtalálta a US Air Force szállítógépét a csatorna mélyén, aminek helyzete fél évszázada ismeretlen volt. Most pedig elindulhat a szisztematikus kutatás a roncsnál, hogy kiderüljön, a repülésben járatlan, a gépet ellopó szerelő hibája miatt zuhant le- vagy esetleg a nyomába eredő vadászgépek lőtték le?

Grahame Knott elmondása szerint egy vagyont költött sörre, amíg a roncsra bukkant. A kutatás ugyanis nem a tengerben kezdődött, hanem az Egyesült Királyság déli partszakaszának kocsmáiban, ahol a sokat látott látott tengerészek meséi és megalapozott történetei közül kellett kiszűrni, mi segíthet a keresésben. A fenéken vontatott hálókba ugyanis sok olyan roncsdarab akad, ami később nyomra vezetheti a roncskutatókat. A halászok számára ez inkább bosszúságot okoz, s jól oda kellett figyelni rájuk, hogy kiderüljön, melyikük akadhatott repülőgépmaradványokat.

Mivel ezekben a vizekben számos roncs nyugszik, ezért egy-egy fém alkatrész csak a hozzáértők számára árulhatja el, pontosan mihez tartozik. Így aztán a halászok sztorijai, aminek még csak tárgyi bizonyítékai sem feltétlenül voltak, sokszor vezethetik tévútra a roncskutatókat. Ám a türelem és az okos kérdezősködés végül segített abban, hogy sikerüljön egy kisebb területre leszűkíteni a kutatást a repülőgép után. Idén márciusban szálltak először úgy vízre Knotték a Deeper Dorset búvárcsapattal, hogy ezen a területen vizsgálódva megtalálják a négymotoros C130 Hercules szállítógépet a tenger fenekén.

A feladat korántsem volt könnyű, hiszen csak a búvárbázis kicsi, 13 méteres hajójával dolgozhattak. Annak fedélzetéről eresztették a vízbe a szonárt, hogy lássák, mi van a víz mélyén. Ám eközben észnél is kellett lenni, mert igen forgalmas hajózási útvonalról volt szó. Persze használhattak volna csúcstechnikával felszerelt roncskutató hajót- de sajnos nem volt napi 30,000 fontjuk annak az igénybevételére. A teljes eszközparkjuk árából két napi hajózást tudtak volna csak finanszírozni, a napi üzemanyagköltséget is közösségi gyűjtésből fedezték. 

Az időjárás sem volt mindig barátságos, így csak 21 alkalommal tudtak kihajózni a kis hajóval a nyílt vízre. Majd elérkezett a 2018-ra tervezett utolsó kutatási nap novemberben, amikor végre valami ígéretes rajzolódotott ki a képernyőkön. Knott elmondása szerint nem egy nagy "Heuréka-pillanat" volt, hanem lassan nyert igazolást a tény, hogy megtalálták a repülőt, aminek 1969 május 23-án veszett nyoma. A vízbe eresztett kamera először azt mutatta meg, hogy ami lenn van, alumíniumból készült (az acél ugyanis máshogy korrodál), majd meglátták a vízből kiálló futóművet, a szárnyakat, és végül kirajzolódott a repülőgép. A csapattagok pedig arra gondoltak, talán a pilóta maradványai még ma is ott vannak a fülkében, fél évszázada- a tenger feneke magányos hely.

Paul Meyer minden bizonnyal nem ilyen sorsról álmodott. A US Air Force kötelékében szolgáló repülőgépszerelő még csak 23 éves volt, de már megjárta Vietnamot. 1969-ben egységével Suffolkban állomásozott, a RAF egyik bázisán. A fiatal katona szenvedett a honvágytól, nagyon szerette volna látni feleségét, akit nem sokkal korábban, kevesebb mint két hónappal azelőtt vett el. Alkoholba fojtotta bánatát, és az végképp elkeserítette, hogy áthelyezési kérelmét Virginiába elutasították. 

1969 május 22. éjszakáján is komolyan berúgott. Viselkedése miatt kivitték a kocsmából, majd a barakkhoz vitték hogy feküdjön le és aludja ki magát. De Meyer ehelyett nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, az Epstein százados nevet használva megszerezte a 37789 számú C-130 Hercules szállítógép feletti irányítást. Mivel fedélzeti szerelő volt, tudta, mi hol van a gépen, még némi repülési ismerettel is rendelkezett. Felszállt a géppel, nyugatra fordult- és ez lett az utolsó útja. Repülés közben még felhívta a feleségét, akivel néhány szót váltott, és állította, képes lesz hazarepülni.

Ám ekkor már levegőben voltak a szökevény nyomába eredő vadászgépek is. Másfél óra múlva viszont a Hercules eltűnt a radarok képernyőiről, és csak napokkal később sodródott partra egy üres mentőtutaj. Még ma sem vikágos, hogy a gép azért zuhant-e le, mert a gyakorlatlan pilóta nem tudott megbirkózni a gép vezetésével a viharos időben, vagy esetleg a vadászok lőtték le. Erre nem feltétlenül azért lehetett volna szükség, mert így akarták megakadályozni a hazatérést, hanem azért, mert a képzetlen szerelő esetleg lakott területen is lezuhanhatott volna a méretes szállítógéppel, komolyt tragédiát okozva. A roncsot kereső búvár, Knott szerint a roncs vizsgálata majd megválaszolhatja ezt a kérdést.

A Deeper Dorset búvárainak nem ez az első felfedezése. Például ők találták meg az 1874-ben elsüllyedt Aracant, ami egyszer még a híres Cutty Sarkot is lehagyta. Rábukkantak a Miniota nyughelyére is: ez az első világháborús hajó ezüsttel megrakva süllyedt el- Ám a rakteret már kifosztva találták, amiből rájöttek, nem ők voltak ők az első itt, hanem a kincsvadászok. Knott megjegyzi, ők nem vagyont érő kincsekre vadásznak, hanem történetekre, ami egészen más. Éppen ezért tiszteletben tartják a balsorsú roncsokat is, így hiába szerveznek merüléseket kedvtelési búvárok számára, Meyer Herculeséhez nem terveznek túrákat. Az odaveszett szerelő családja ugyanis ma is él, és nem szeretnék, ha a szomorú történetet idéző roncsból egyszerű látványosság lenne.

Tavasszal folytatják a feltáró merüléseket, háromdimenziós modellt is alkotnak majd a roncsról. Persze már most is vannak első elképzeléseik- mivel a gép teste jórészt egyben van, ezért inkább tűnik valószínűnek, hogy a gép vízre szállt, mint hogy lelőtték. Egy nagy sebességgel lezuhanó gép ugyanis minden bizonnyal darabokra szakadt volna. De Knott nem akar találgatni, a merülések majd választ adnak ezekre a kérdésekre. Főleg azért nem akar így elméleteket felállítani, mert a US Air Force korabeli jelentése robbanásról és tűzről szól, ami egészen más jellegű eseményekre utal. Még a repüléstörténészek számára sem tiszta a kép, mert a jelentés csak arról tesz említést, hogy az amerikai elfogóvadász nem járt sikerrel az üldözés közben, ám vannak arra bizonyítékok, hogy angol és francia vadászok is keresték a Herculest. 

Knott mindenesetre a történet emberi oldalát is szeretné ismertté tenni. Itt volt egy fiatal katona, aki nem tudok megbirkózni a rá nehezedő nyomással, a családja távolléte miatt érzett magánnyal. Manapság ezt poszttraumás stresszként ismerik, és igyekeznek feltárni, kezelni. A beszámolók szerint Meyer egyébként is különös figura volt, aki a saját feje után ment, és ez vezethetett a tragikus döntéshez, a repülő ellopásához. A szerelő maradványait soha nem találtak meg. Egy vízben sodródó tetemet láttak hetekkel később a tengerben repülős ruhában, de nem emelték a fedélzetre, nem tudni, ő volt-e. 

Meyer felesége még ma is él, a nyolcvanas éveiben jár. Őt és Meyer mostohafiát is értesítették a felfedezésről. Bár mostohafia gratulált a búvároknak, azért bevallotta, keserédes pillanat ez a család számára, hiszen felidézte a szomorú történetet. Májusban, a repülőgép lezuhanásának ötvenedik évfordulóján Knott szeretne a víz alatt emléktáblát elhelyezni a roncsnál, és bízik abban hogy a hozzátartozók is el tudnak utazni Angliába a méltó búcsúztatásra.

(Jordániában egyébként tavaly egy pont ugyanilyen Hercules szállítógépet süllyesztettek el a búvárok számára, amit a közelmúltban én magam is meg tudtam nézni.)