Big Blue Búvár Blog

Új búvárfilm került fel a Netflixre, és egyszer feltétlenül érdemes megnézni.

Kezdjük a címmel: angolul No Limit, magyarul Korlátlan befolyás. Ez az utóbbi nekem semmitmondó- ha csak ennyit látok, aligha nézek bele, mi ez a film. A No Limit sokkal többet ígér, mert ez egyrészt a különleges, nagyon veszélyes mélymerülési kategória neve, másrészt valamit sugall. És ehhez képest mi az eredeti francia cím? Sous comprise, azaz befolyás alatt, amihez a magyar verzió áll közelebb- tehát talán pont ez fejezi jobban az alkotók szándékát? Mindegy, ezen túl is lépek, azért a címnél kicsivel több egy film.

Ami egyébként azt állítja, hogy valós események inspirálták. És aki ismeri a szabadtüdős búvárkodás történelmét, annak gyorsan le is esik, milyen eseményeket dolgoztak fel, természetesen dramatizálva. Egy rutinos, világcsúcsokat döntő búvár találkozik egy fiatal lánnyal, akiről kiderül, roppant tehetséges a búvárkodásban, s bajnok nem csak a szeretője lesz, belőle is csúcstartót akar faragni.

Egyértelmű, hogy Fransisco "Pipin" Ferreras és Audrey Mestre története az alap, s csak azért nem árulok el többet, mert az eseményeket viszonylag hűen követő film végét is lelőném azzal, ha mesélnék erről. Mindenesetre javaslom, hogy olvasson utána, aki kíváncsi a valós háttérre- feltétlenül érdemes.

Inkább arról ejtenék szót, hogy például mennyire kell komolyan venni a filmben repkedő 170, 180 méteres merüléseket, a különféle kategóriákat (No Limit, CWT, CNF, stb.)? A helyzet az, hogy valóban értek el ilyen mélységeket egy levegővel merülő búvárok, valóban nagyok a kategóriák közti különbségek.

Manapság a No Limit az extrém mélysége, veszélyessége miatt nem igazán űzött merülési forma, az utolsó érvényes rekord 2007-ben született. Személyes véleményem szerint, noha nem űzöm ezt a sportot, ez így is van rendjén, mert a többi kategória is pont elég kihívást tartogat. Amit a film bemutat annak kapcsán, micsoda csapatmunka egy ilyen extrém rekord elérése, szintén nem kitaláció.

Az is megesik, hogy egy nagyon tehetséges, nagyon ügyes új versenyző viszonylag rövid idő alatt a csúcsra ér- a magyar világbajnok, Korok Fatima is egészen váratlanul robbant be a szabadtüdős búvárkodás élmezőnyébe például. A szintén váratlanul csúcsot javító görög Danai Varveri karrierje még egy (nem túl jól sikerült) filmet is ihletett. Az pedig egyértelmű tény, hogy egy olyasmi átlagbúvár, mint én, annyira hasonlítható az emberfeletti teljesítményekre képes szabadtüdős rekorderekhez, mint egy hobbikocogó Usain Bolthoz. 

Tehát ha úgy nézem, hogy tisztában vagyok a történet hátterével, s van némi búvárismeretem, nem igazán lenne indokolt lehúznom ezt a filmet. Lehetne vele itt-ott kötekedni? Természetesen igen, de olyan elemek terén elsősorban, amik minimális módon sem befolyásolják a sztorit. Tudom, hogy 170 méteres mélységbe merülve kicsivel több palackot aggatnak magukra a biztosító búvárok, de nem hiszem, hogy emiatt kellene az egész filmet hiteltelenként leírni.  A víz alatti felvételekben egyébként sem igazán erős az alkotás, nem mindig hitelesek a képek, a fényviszonyok nagy mélységben- ezeket jól megoldani nem egyszerű, nekik így sikerült.

Mellesleg a No Limit filmként is működik, legalábbis a számomra. Nem azt mondom, hogy a Nagy kékséghez hasonló időtálló klasszikussá válik, de nem is a 47 méter mélyen kategóriájú bődületes baromság. A színészek, ha nem is kimagaslóak, elfogadhatóan hozzák a szerepüket. A történetnek megvan a tempója, és a háttér sem teljesen kitalált, nincsenek a filmben őrült túlzások. Talán pont a valóságos események felidézése miatt lett számomra ez a film érdekesebb egy átlagos búváros kalandfilm helyett.

Nézd meg, olvasd el, mi történt valójában Audrey Mestre-vel, és töprengj el ezen az egészen. Akár annak is esélyt adhatsz, hogy magad is kipróbálod azt, milyen egy levegővel a víz alá bukni- csak, ahogy a film elején is elhangzik, mindig biztonságos körülmények között, és soha nem egyedül.

Korlátlan befolyás (No Limit) a Netflixen

A Dive Club inkább a fiatalokat célozza, de az egész családnak érdekes lehet.

A gyerekeknek, tinédzsereknek készülő, vagy róluk szóló sorozatok világa az idősebb generációk számára néha már idegen. Nincs ebben semmi különös, hiszen erősen megváltoztak a mindennapok, és a mai ifjoncok élete sok szempontból más.

Néhány téma viszont időtlen. Barátság és szerelem, hűség és árulás, sorsfordító kalandok- ilyenekről írtak ifjúsági könyveket már egy évszázada is. Ha úgy vesszük, a Dive Club (A búvárklub) című ausztrál sorozat is beleillik a sorba, maximum csak néha felbukkan egy okostelefon, és a főszereplők nagyokat szelfiznek.

Ettől még lehet jó egy sorozat, számunkra pedig főleg, ha búváros is. Természetesen tudjuk, hogy milyen klisék fordulnak elő egy ilyen műsorban: kincskeresés, titokzatos roncsok, cápák. Akár még ellenséges békaemberek is felbukkanhatnak!

A főszerepet négy tizenéves lány kapta, ők a címadó búvárklub tagjai, akik természetesen imádják a tengert, és meseszerűen jó helyzetben vannak. Egy szép ausztrál szigeten élnek, van saját csónakjuk, van saját búvárfelszerelésük, kiválóan felszerelt, stílusos klubházuk és bőven van idejük kedvükre merülgetni. Iskoláról szó se esik, viszont saját videocsatornát üzemeltetnek, hogy a kalandjaikat megosszák. A zsebkendőnyi Cape Mercy környékén biciklivel kalandoznak, szigorúan bukósisakban, és amikor merülni indulnak, a sznorkel sem maradhat le a maszkról. Szóval nagyon rendes és lelkes búvárlányok kalandjaihoz csatlakozhatunk.

A kis szigetnek rejtélyes a történelme, és a tenger mélyén nyugvó roncsok is izgalmakat ígérnek a lányok számára. Csak épp legutóbbi kalandjuk veszélyessé válik, amikor egyiküknek nyoma vész. A többiek mindent megpróbálnak, hogy kiderítsék mi történt vele, ám váratlan akadályokkal szembesülnek.

Hogy kissé idillikus a felállás, különösek a fordulatok, váratlanul jönnek a nagy felfedezések? Ez a műfaj sajátossága, és nincs is vele gond. A leegyszerűsítés ellenére a búvárkodás nincs teljesen hiteltelenül ábrázolva, és jut némi tér a kutatómunkának is- mert ugye azt tudjuk, a nagy víz alatti felfedezések története igen gyakran az archívumokban végrehajtott "búvárkodással" kezdődik. Mellesleg tényleg gyerekbarát a sorozat, ami jó pont manapság. Én azért csak afféle lélekben fiatal nézőként is kíváncsi voltam, hova jut el a történet.

Természetesen nem csodát, vagy a legmélyebb művészi értékű alkotást kell várni egy ilyen sorozattól. A Netflix és a többi csatorna programdömpingjében már az is értékelhető, ha valami többnyire tisztességesen meg van csinálva, és egy vállalható, nézhető végeredményt kapunk. Azt nem tudom, hogy a célcsoportnak érdekes-e a Dive Club, de én, aki nyilván mindenbe belenézek, aminek van kapcsolata a búvárkodáshoz, nem bántam meg hogy adtam neki egy esélyt.

Az első évad 12 fél órás epizódját viszonylag gyorsan végig lehet pörgetni a Netflixen, de azzal nem árulok el nagy titkot, hogy bizony még bőven maradnak nyitott kérdések a végére. A hírek szerint a Dive Club sikert aratott, így számíthatunk a folytatásra is. Legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg jönnek az új epizódok, és kiderül, hogy alakul a Búvárklub tagjainak a sorsa.

Dive Club (A búvárklub) a Netflixen

Roncskutatásról szól ez a régi ausztrál doku, a Sunken Warriors.

Az ausztrál Ben Cropp neve errefelé nem mond sokat, pedig a búvárkodás igazi legendája. A hatvanas évek elejéig Ron Taylorral együtt verhetetlen ausztrál szigonyosvadász-válogatottat alkottak, aztán nagyjából egyszerre érezték úgy, hogy le kell tenniük a szigonypuskát, és kamerára váltottak. Ron Taylor és felesége, Valerie, inkább a cápákról forgatott, Ben Cropp pedig szívesebben foglalkozott roncskutatással, illetve általában az ausztráliai élőhelyekkel.

Ez a film a hetvenes évek végén készült, Cropp mellett felbukkan akkori felesége, Lynn (Cropp jó érzekkel választott csinos, a búvárkodásban is ügyes feleségeket magának, a korábbi és későbbi partnerei is szerepet kaptak a filmjeiben), illetve Wally Gibbins, aki az ausztrál búvártörténelem ikonikus alakja. Cropp ezekben az években keresztül-kasul bejárta az ausztráliai vizeket, illetve eljutott például a Salamon-szigetekre is- a Sunken Warriors jelentős részben itt forgott. Elsősorban a második világháború harcai során odaveszett hajóknál merültek, de bőven látni jóval régebbi maradványokat is a filmben.

Cropp és csapata ugyanis roncsokat keres és mutat be, és a felvételek, ahhoz képest, hogy négy évtizedesek, egészen jók. A roncsokból ezt-azt fel is hoznak- ezek a tárgyak jellemzően Cropp ma is látogatható roncsmúzeumába kerültek, és természetesen a felfedezéseket a hatóságok felé is jelezték, tehát nem "roncskalózokról" van szó. Cropp kifejezetten nagy nevű roncskutató, számos komoly felfedezést tett.

Ettől még tény, az ekkortájt készült filmek egyikében-másikában vannak olyan dolgok, amiket ma furcsán nézünk, de hát változik a világ. Ma már nem illik simogatni, tapogatni az állatokat, de négy évtizede a búvárkodás kevesebbek hobbija volt, a filmekben feltűnt ilyesmi. És a filmben benne maradt az, ahogy a tűzhallal játszadozni próbáló Wally Gibbins ujját megszúrja a védekező állat- tanulsága ez annak, hogy ha még az öreg profik sem sérthetetlenek, mi végképp ne akarjunk odalent megfogni semmit.

A roncsok bemutatása mellett nagy teret kap a víz alatti világ lenyűgözőségének bemutatása, ami meghódította az egykori hadihajókat is. Nem lehet vitatni, hogy Cropp mára a tengeri élővilág egyik legismertebb védelmezőjének számít Ausztráliában, és sokat tett azért, hogy megismerhessük, mit rejt arrafelé a víz mélye.

Amitől szerintem még érdekes ez a szűk órás, angol nyelvű film, az az, hogy egészen jó képet ad arról, hogy is zajlott a kis csapat kalndozása a tengeren, merülésekkel, roncskereséssel, a helyiekkel való megismerkedéssel. Ha van időd ezen az esős hétvégén, érdemes belekukkantani.

A Netflix friss kínálatában van doku és játékfilm is a témában, többnyire nem is rosszak- bár ócska is akad.

Szép lassan átalakul az, ahogy a televíziót használjuk. Sokan lassacskán leszoknak az ismétlésekből élő csatornákról, ahol csak ritkán jön valami valami újdonság. Megfizethetővé váltak az olyan szolgáltatások, ahol tényleg friss dolgok is előkerülnek, és egészen nagy a választék, amiből válogathatunk. Nincs reklám, a minőség kiváló és akkor nézhetjük amikor akarjuk- nincs meglepő a terjedésükben.

Amikor a Netflixet csak egy-egy divatos sorozat kapcsán emlegetjük, elsiklunk a tény felett, hogy ismeretterjesztő filmekből is igazán meghökkentő a választék. Még kifejezetten búvár témában is akad olyan, amit feltétlenül érdemes megnézni.

Manapság igen sokat emlegetik például a My Octopus Teacher (Tanítóm, a polip) című vadonatújfismeretterjesztő ilmet. Nagyon érdekes, nagyon elgondolkodtató film ez arról, hogyan vált egy ember élete részévé napról napra felkeresni egy partszakaszt Dél-Afrikában. Craig Foster itt kötött ismeretséget egy polippal, akinek végigkövette egy évét a tenger mélyén- ami egy ilyen állat számára az egész élete.

Látványos, szép film ez, nem véletlenül ajánlják sokan. Nem egészen olyan dokumentumfilmre kell számítani, ahol a szikár tényeknek rendelnek alá mindent, fontos az egésznek a hangulata is. Azért merem bátran ajánlani, mert családdal is nézhető, nincs benne semmi olyan búvárszakmai rész, ami miatt sokat kellene magyarázni, mit látunk.

A Last Breath igaz történetet feldolgozó dokumentumfilm, szintén vadonatúj. A történetről hosszabban is írtam már: egy ipari búvár közel száz méteres mélységben marad magára, legzőgáz utánpótlás nélkül egy meghibásodás miatt. Noha a többiek a csapatban igyekeznek segíteni ahogy tudnak, de reményük kevés lehetett arra, hogy meg lehet menteni az életét.

Ám mégis megtörténik a csoda, és erről szól ez a tényleg nagyon izgalmasan kivitelezett, jól érhető film, ami a roppant nagy mélységben dolgozó hivatásosok világába is bepillantást enged. Nem könnyű szakma, nem is egészen az a fajta búvárkodás, amit mi űzünk, ám ennek ellenére is átélhető a dráma, amit jelentős részben az eredeti felvételek illusztrálnak.

Átevezve a játékfilmek világába, a szintén valós sztorit feldolgozó Red Sea Diving Resort (Vörös-tengeri búvárparadicsom) kifejezetten jól sikerült darab. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad által működtetett szudáni búvárbázis hihetetlenül hangzó történetét ugyan kicsit átdolgozták Hollywoodban, de maga az elképesztő húzás a fedett ügynökök búvárhoteljéről nem kitaláció.

Akit a valós sztori érdekel, az elolvashatja ebben a bejegyzésemben, ám én például nem kértem számon a tökletes történelmi hitelességet. Izgalmas, jól sikerült akciófilm ez Chris Evans főszereplésével, ami alapvetően nem hamisítja meg a történteket, inkább csak tömöríti az eseményeket. Noha a búvárkodás maga azért valójában nem kap kiemelt szerepet, úgy érzem, nekünk, a Vörös-tengerre sokat járó búvároknak így is kifejezetten érdekes.

Végül egy ajánlat az önsorsrontóknak: a 47 méter mélyen második része borzalmas ostobaság, viszont ebben tényleg szinte végig a víz alatt történik minden. A sztori ezer sebből vérzik (már ha lehet sztorinak nevezni a barlangban ezer éveket túlélő vak, de vérengző cápasereg meséjét), a megvalósítás gagyi, a színészek rosszak, és a búvárkodás hitelességét is hagyjuk.

Akkor miért ajánlom, merülhet fel a jogos kérdés? Nos, nem ajánlom, inkább csak rossz példa ez arra, hogy jelenhet meg teljesen fals módon a búvárkodás, vagy a cápák egy filmben, és miért alakul ki a hozzá nem értőkben hamis kép a mi hobbinkról. Aki búvár az nevet vagy legyint arra amit lát, aki nem búvár, annak azt mondom, ne ez alapján a film alapján próbálja megérteni, miért is szeretjük ezt csinálni.... Az ilyen típusú filmek végére jellemzően csak a nézők nem halnak meg, de itt azért páran túlélik a vérfagyasztó kalandot, nem is akárhogyan. Aki úgy érzi, művér és animált cápával birkózás nélkül nem teljes az élete, annak kifejezetten szórakoztató lesz ez a műremek.

Megint kiakadt a hülyeségméter az új búváros horrorfilmen.

Nincs mese, a cápás rémfilmeknek jellemzően két fajtája van: rossz és rosszabb. Még a minőségibb darabok is, mint a Spielberg-féle cápa is (Jaws) sem nevezhető hitelesnek, néhány ilyen film viszont egészen elképesztő marhaságokat mutat be.

A 47 méter mélyen című "alkotás" némileg a készítőket is meglepve sikeres lett, a cápaketrecben rekedt búvárok története viszonylag jó pénzt hozott. Ugyan kit lepett meg, hogy nyakunkon a folytatás is? A 47 meters down: Uncaged címet kapó film követi a bevált recepet, csinos fiatal lányok merülnek, és persze jönnek az emberevő ragadozók is.

Itt viszont már az első rész búvárszemmel nézve totális baromságait is sikerült megfejelni. A véletlenül pont a barlang előtt hagyott búvárcuccok, a bikinit igen, de uszonyt nem viselő búvárok barlangi búvárkalandja, a mélyben élő vak(!) de vérszomjas fehér cápák felbukkanása miatt nehéz komolyan venni ezt a filmet. Bárki belefut, úgy nézze, mint a Sharknadót, semmit, de tényleg semmit nem kell elhinni a történetből. Az alábbi, a készítésről készült videóban az egyik főszereplő lány még azt is elárulja, a film forgatásába úgy vágott bele, hogy úszni sem tudott. Ehhez azért nem nagyon kell kommentár. (Bár hozzáteendő, búvárszemmel nézve a szinte végig víz alatt zajló forgatás az egyetlen érdekessége a filmnek.)

Volt már aki megkérdezte, miért írok ilyen filmekről, miért "reklámozom" őket? Hát egyrészt az a helyzet, hogy ezeket nem a búvárok nézik, hanem azok, akik szeretik az olyan sztorikat, amiben bikinis csajokra támadnak szörnyek. Másrészt igen, hobbimként minden búvárkodáshoz köthető dolog érdekel, ha komoly, ha hülyeség. És ha már úgyis belefutok, szólhatok is róla pár szót: meg lehet nézni, mert mindent meg lehet nézni, de teljesen felesleges a valódi búvárkodáshoz, valódi víz alatti régészethez vagy valódi cápákhoz méricskélni a történéseket, mert ez a film valami nagyon-nagyon más céllal készült. És ha elég sikeres lesz, a harmadik részt sem ússzuk meg...

A brit akciósztár is szembenéz egy rémisztő óriáscápával- persze csak a vásznon.

Az ember már nem is tudja, ki kitől kap ihletet. Régen a víziszörnyes filmek az élvonalba is betörtek, mint a Spielberg-féle Cápa. Aztán a B-filmek világát uralták a vérszomjas ragadozók, majd a Zs-kategóriás marhaságokban tűntek fel óriási megalodonok, levegőből támadó cápák, gigapolipok.

De azért mindig akadt egy-két próbálkozás, amikor ismertebb arcok rettegtek majd hősieskedtek egy kicsit a cápák társaságában. Halle Berry is belekóstolt egy ilyen kalandba, most pedig Jason Statham harcol meg egy megalodonnal.

A film a remekül hangzó The Meg címet kapta és augusztusban mutatják be. A sztori szerint egy mélytengeri búvárnak kell a víz alól megmenteni egy csapatot akikre a kihaltnak hitt óriáscápa vadászik- s persze a csavar az, hogy a hőst pont azért rúgták ki a seregből, mert arról mesélt, hogy megalodon végzett embereivel, csak senki nem hitt neki.

Mivel Statham otthonosan mozog a vízben (műugró válogatott volt, búvártapasztalata is van), Fijin igazi cápákkal is merült, nyilván csak a hitelesebb alakítás kedvéért. Persze itt csak három méteres ragadozók voltak körülötte, míg a filmben a pixelcápa látszólag vagy 30 méteres lehet tippem szerint- de azért a cápa az cápa. 

Statham arról mesélt, hogy az idegesség számára elmúlik, amikor a víz alá csobban. Egyszerűen megváltozik minden, egy új, nyugodt közegbe kerül, a feszültség megszűnik- különleges érzés tölti el. S a félelem helyébe más lép, valami nagyszerű. Azaz az egyik legjobb élmény, amint át lehet élni- legalábbis az számára. Így ha bármerre jár a világban, amint lehetősége nyílik rá, elmegy búvárkodni is.

A filmet rendező Jon Turteltaub tisztában van vele, ebben a filmben a színészek sose fognak szembenézni a ragadozókkal, hiszen minden mese ellenére, megalodont még soha senki nem látott élve. És ha lenne is, nyilván nem dobnák be elé búvárcuccban a leghíresebb sztárokat. Így aztán Statham cápás tapasztalatszerzése igenis hasznos lehet, mert sokkal jobban tud reagálni a CGI-cápa elképzelt mozdulataira, támadására. 

De azért hitelességet így se várjon senki majd a The Meg című akciófilmet. Búvárkörökben mindig vitát generál, mennyire hiteles egy-egy víz alatt játszódó mozi, és van példa ilyenre is, olyanra is. Akad teljesen jó, nagyon ócska (mint a 47 méter mélyen), meg olyan, ami annyira rossz, hogy már jó. Meglátjuk, a The Meg melyik kategóriába esik majd...

A filmsiker folytatása kedvéért Sigourney Weaver 68 évesen tanult meg búvárkodni.

James Cameron pár igen sikeres filmet fel tud már mutatni: az Avatar mellett például az Oscar-esővel jutalmazott Titanic, vagy a horrorklasszikus Aliens is az ő nevéhez fűződik. Köztudott róla, hogy mennyire izgatja a víz alatti világ, készített dokumentumfilmeket a témában, A mélység titka igazi scifi klasszikus búvárfilm, az első rendezése pedig a Piranha 2 volt, ami kissé gagyi rémfilm ugyan, de a víz alatti jelenetek korrektek.

A nagyon szép bevételt termelő Avatar folytatása már forog, és ebben is szerepet kapott Sigourney Weaver, aki vagy három évtizede dolgozott először Cameronnal. Mivel jellemzően víz alatti közegben játszódik, a színészek mozgását a motion capture technológiával a vízben rögzítik. Ez igazi újdonság és nagy kihívás- és ennek kedvéért a színésznő megtanult egy lélegzettel és légzőkészükkel is merülni.

Ahogy a frissvizsgás búvár elmondta, a rendező gratulált neki, és azzal a jó hírrel örvendeztette meg, hogy mostantól a földgolyónak az a háromnegyede is megnyílt a számára, ami eddig elérhetetlen volt. A tengerek felfedezése még amatőr búvár számára is izgalmas kaland, s nem is igazán kor kérdése, ki merülhet.

A kitűnően úszó Sigourney Weaver számára persze nem lehetett nagy kihívás a búvárkodás, hiszen már az 1997-ben forgatott Alien-folytatásban is bőven voltak víz alatti jelenetek, ahol szintén elboldogult. Szóval volt mire építeni, de az, hogy állítása szerint már eljutott oda, hogy 4 percig képes visszatartani a lélegzetét, így sem rossz teljesítmény.

Weaver egyébként egyik legkellemesebb élményeként emlékszik vissza a víz alatti munkára, így reményei szerint ugyanolyan jó móka lesz most az Avatar 2 kedvéért merülgetni. A filmben egyébként Kate Winslet és Zoe Saldana is szerepelni fog, de arról még nem kaptunk hírt, hogy a tengermániás Cameron belőlük is búvárt faragott-e.

Egy leszakadt ketrecben rekedt búvároknak dönteni kell, hogy megvárják, amíg elfogy az összes levegő, vagy kiúsznak a cápáktól hemzsegő vízbe- ez a 47 Meters Down (47 méter mélyen) című tervezett filmnek a sztorija.

A kiszivárgott információk szerint egy testvérpár kerül ebbe a kilátástalan helyzetbe, akiket két csinos fiatal színésznő alakít: Claire Holt és Mandy Moore. Holt kisasszony számára nem lesz ismeretlen a vizes közeg, mert ő volt az egyik sellőlány a H2O - Egy csepp víz elég című sorozatban.

Amikor a filmet jellemezni próbálták a stúdió képviselői, úgy nyilatkoztak, olyasféle hangulatú alkotást képzelnek el, mint a Gravitáció, csak épp a víz alatt. A mélység, a palackban levő korlátozott mennyiségű levegő természetesen önmagában is behatárolja a búvárok lehetőségeit, de az ehhez társuló cápás körítés hivatott megteremteni az igazi feszültséget. A ketrec szintén a szó szoros értelmében csökkenti a mozgásteret. A színésznők dolga nem lesz könnyű, mert gyakorlatilag a maszk mögött felbukkanó szemükkel, gesztusokkal kell majd eljátszani mindent.

Hogy mennyire reális egy ilyen forgatókönyv? A nagy fehér cápák etetésénél fordult már elő olyan, hogy a ketreceket rögzítő kötelek elszakadtak, de azért a jobb helyeken többféle biztosítás van ilyen esetekre. Ráadásul azért úsztak már ketrecen kívül többször is búvárok nagy fehérek közt, és ez azért nem egyenlő az öngyilkosság egy különösen sok szenvedéssel járó formájával. Ezek a ragadozók veszélyesek, de nem vérszomjas emberevők. Természetesen egy film kedvéért fel kell tupírozni a sztorit, de azért búvárként remélem, nem lesz belőle valami teljesen zavaros és irreális rémfilm. 

Azt pedig különösen sajnálnám, ha a két bájos fiatal színésznőnek valami baja esne a veszélyes merülések során...

Az időről időre előkerülő víz alatti kalandfilm-sablonra épül a The Bends című produkció a hírek szerint: a mélyben rejtőző titokzatos felfedezés okoz sok-sok bonyodalmat. Egy veterán kommandós veszi kézbe a dolgokat, aki a búvármunkával törleszti tartozását a maffia felé- ezt a szerepet Joel Kinnaman kapta, ő volt Robotzsaru legújabb feldolgozásában a címszereplő.

Már azt is hírül adták, ki lesz a partnernője (hiszen csajok nélkül nem működhet egy vérbeli kalandfilm): Rosamund Pike nevét emlegetik. A Holtodiglan című filmben nyújtott alakításáért idén Oscarra jelölt csinos színésznő talán maga is neoprénbe bújik a The Bends kedvéért. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a színészek nyilván átesnek egy kis képzésen is, mert minden gyakorlat nélkül még a felszínen is idétlenül mozognának a búvárfelszerelésben. 

A filmet egy fiatal francia, Jean Luc Herbulot rendezi majd, akit a Dealer című alkotás író-rendezőjeként ismerhet a közönség. A búvárfilm speciális műfaj, mert vannak bizonyos alapsémák, amiket ezerszer láttunk megvalósítani, a közeg sajátosságai miatt viszont a szélsőséges ötletek ritkán válnak be. Szóval egy tipikus roncskeresős történetet várhatunk, amikor valami mélyben rejtőző kincs, kábítószer vagy fegyver miatt mennek a vízbe a búvárok, de ettől még lehet jó ez a film.

Ehhez persze nem árt, ha hitelesek a merülésre építő jelenetek, amiket még ma se nagyon lehet számítógépes grafikával megoldani. Fáradtságos munkával készülnek az ilyen kalandfilmek és thrillerek, és ezért nem árt, ha a színészek kellően ügyesek és bevállalósak. 2016-ban majd meglátjuk, mit sikerült tető alá hozni a stábnak.

A szupergagyi filmek közül az utóbbi években a Sharknado tett szert a legtöbb rajongóra. Aki nem ismeri a sztorit: a cápákat a tengerből egy iszonyú erejű tornádó ragadja magával, és az égből érkező tengeri ragadozók rettentő mészárlást rendeznek az emberek között. Ennek a "remekműnek" már folytatása is készült, és állítólag jön a harmadik rész. Többen állítják, komoly sztárok is igent mondtak egy nyúlfarknyi szerepre, egyfajta bűnös élvezetként tekintve erre az alakításra.

A legújabb felmerült név Lada Gagáé. A különc énekesnő állítólag csatlakozik a stábhoz, hogy őt is elfogyaszthassák a digitálisan megalkotott repülő cápák, de a híreket ő még nem erősítette meg. Bizonyára sokan örülnének neki, ha a tengeri ragadozók elé vetnék a filmben a popcsillagot, aki egyébként tényleg kacérkodik a színészkedéssel.

Ha ő esetleg mégsem bukkanna fel a Sharknado 3-ban, azért pár régi, ismerős arc ott lesz: az előző epizódokban "parádés" alakítást nyújtó Ian Ziering és Tara Reid újból megküzdhet az égből érkező cápákkal. Nagy élménynek ígérkezik... Szinte hihetetlen, de Reid kisasszony a második rész promózásakor egészen elképesztő nyilatkozattal igazolta, furcsa világban élnek az alkotók. Kijelentette, hogy az esélye kicsi ugyan, de mégis mégtörténhet, hogy egyszer tornádók által reptetett cápák zuhanjak ránk az égből. Szóval a film valahol reális- szerinte. Bár a szőke színésznő bölcsessége bizonyára határtalan, azért úgy érzem, emiatt nem kell álmatlan éjszakáinknak lennie. 

Az viszont inkább ijesztő, hogy mennyire rápörgött mindenki a legnagyobb sületlenségeket feldolgozó filmekre. Azt hiszem, egy ideig együtt kell élnünk ezzel a trenddel.