Big Blue Búvár Blog

Új fenyegetéssel kell szembenéznünk: nem a testi épségünk, hanem az agysejtjeink kerülnek veszélybe egy új filmtervnek köszönhetően. 

A Sky Sharks című produkció minden bizonnyal új fejezetet nyit majd a filmtörténetben. Az Asylum hülyeségtornádói a maguk szintjén még sikeresek is lettek: sokak szerint tökéletes példái az "annyira rossz, hogy már jó" elvnek. Én úgy gondolom, egy botrányosan gyenge filmet nem kell piedesztálra emelni csak azért, mert a leggátlástalanabb marhaságokat zsúfolják bele. Ám a példa ragadósnak látszik, a Sky Sharks egy új cég agyszüleménye.

A sztori szerint tudósok az antarktiszi jég alatt évtizedek óta elfeledett náci kutatólaborra bukkannak: genetikailag módosított, repülni képes cápákat és azokat irányító zombikat teremtettek, akik kiszabadulva rátámadnak mindenre, amit látnak. A szinopszis látványos zombicápa-vadászgép összecsapásokat ígér- vagy valami hasonlót, lehet, hogy összekverem már a történetszálakat. Nehéz kiigazodni a zombicápák evolúciójában... 

Szóval semmi jót ne várjunk ettől a filmtől. Talán még sikerül elrejtőznünk az invázió elől, mert csak 2017-re várható az alkotás, de jól kell megválasztani a búvóhelyet: lám, még a sarkvidéken békésen pihenő zombicápákat is megtalálják előbb-utóbb. Értem én, hogy a geekek szerint roppant humoros ez a fajta komolyan semmilyen szinten nem vehető agymenés, de az én gyomrom továbbra is nehezen veszi be, hogy erre valaki pénzt tud szerezni, másrészt hogy ilyesmivel pénzt lehet keresni. Ha pár rajongó összeállna és gyártana egy valahova feltöltött filmet, amin az ember röhög néhány percet, az oké. De amikor ezek még a televízióba is utat találnak...

Egyetlen remény van: lassan már tényleg minden szélsőséget túllicitálnak. A náci zombicápák után nem tudom, merre van még mozgástér. Megjegyzendő, sok ötletet nem most találtak ki, polippal keresztezett cápa (csápok és borotvaéles fogak egy állaton, nem semmi!) sztorijával például már a nyolcvanas években is riogattak minket- ez volt a Monster Shark. Az is rossz volt, szó se róla, lehet belőle ihletet meríteni.

Szóval mi jöhet még? Egy víz alatti zombicápás horror, aminek Paris Hilton a főszereplője? Vagy egy csapatnyi rémcápát összezárnak a Big Brother házba pár másodvonalbeli celebbel? Az is brutális támadás lenne az emberiség ellen. Mindenesetre én semmit nem zárok ki. Még azt sem, hogy ez az egész Sky Shark-projekt egy nagy-nagy médiahack. Vagy hogy így szereznek pénzt a felhajtás révén egy még el sem indult produkcióra. Talán sikerrel is járnak, mert nyomulósak és nincsenek erkölcsi aggályaik. Ebben a műfajban ugyanis nem a tenger mélyén élők a legnagyobb ragadozók, hanem a kamera mögött állók...

James Cameron régi filmterve egy rekordmerülés közben életét vesztő búvárról szóló alkotás, aminek a főszerepére Jennifer Lawrence az esélyes. A fiatal színésznő tehát az Éhezők viadala és az X-Men után újból testhezálló cuccba bújhat, de ezúttal a felszín alatti kalandok várnának rá.

Cameron a hírek szerint úgy döntött, hogy nem maga rendezné a filmet, csak producerként venne részt a munkában. A valós eseményen alapuló történet már a halálos baleset után nem sokkal tervezgetésre késztette őt, évek óta házal a projekttel, egy korábbi pletyka arról szólt, hogy Salma Hayek kaphatná a főszerepet. Ám aztán nem hallottunk semmi további információt- Jennifer Lawrence nevét csak a napokban dobták be Hollywoodban jól értesültnek számító weboldalak.

Érdemes pár szót szólni magáról a végzetes merülésről is! A francia Audrey Mestre 1974-ben született, tengerimádó családjának köszönhetően gyerekkorától kezdve merült. 1996-ban ismerkedett meg az egyik legismertebb szabadtüdős búvárral, Francisco "Pipin" Ferrerasszal, egymásba szerettek, és ő is elkezdett szerelmét követve komolyabban sportolni. A szabadtüdős búvárok egyetlen lélegzettel merülnek, vagy minél mélyebbre jutás a cél, vagy minél tovább a felszín alatt maradni, vagy minél nagyobb távolságot leúszni. Ferreras és Mestre is a mélymerülésben volt aktív, Pipin több világrekordot állított fel, és hamarosan Audrey is csúcsokat javított. A legjobb eredménye 130(!) méter volt. 

2002. október 4-én Audrey Mestre 166 méteres, elképszető mélységű gyakorlómerülést hajtott végre. Ebben a kategóriában egy nehéz szán húzza a mélybe a búvárt, aki onnan egy felfújódó ballon segítségével szinte rakétaként emelkedik a felszínre. Október 12-én pedig 171 méteres csúcsdöntő merülésre készült a francia lány. Audrey merülését alig három percesre tervezték. Ám értelemszerűen a döbbenetesen nagy mélység miatt ilyenkor rengeteg biztonsági szabályt tartanak be, minden mélységi szinten búvároknak kell lennie, ellenőrizni kell a felszerelést is.

Ez utóbbiba tragikus hiba csúszhatott. A merülést egy folyamatosan működő kamera rögzíti, és utólag ennek képeit elemezve kiderült, hogy Audrey Mestre hiába nyitotta meg a ballont felfúvó palack csapját, abban nem volt elég levegő, így ő a mélyben rekedt. Túl a 150 méteren ez egyenlő volt a búvár halálos ítéletével. Megpróbált felfele indulni, a biztosító búvárok pedig kézről kézre adva vitték feljebb, végül a hozzá leúszó Pipin Ferreras ment vele a felszínre. Ám hiába voltak viszonylag gyorsak, Audrey életét már nem lehetett megmenteni.

A balesetről több könyv is született. Voltak, akik Ferrerast vádolták, mivel ő volt a rutinosabb búvár, tudnia kellett volna, megfelelő biztosítás nélkül túlságosan kockázatos a merülés. Ő is megírta a saját szemszögéből az eseményeket, nyilván nem magát vádolta. A baleset után nem ítéltek el senkit, igazság szerint nehéz is lenne: olyan extrém teljesítményekről beszélünk, amilyenekre a világon csak maroknyi ember képes, ki tudná eldönteni, hol, ki hibázott, és eleve, az ilyen mélységbe merülő búvárnak tisztában kell lennie a kockázattal: sajnos Audrey Mestre nem az első és nem is az utolsó életét vesztett szabadtüdős rekorder volt. 

Nem tudni, Cameron mennyire alapozna a valós, bizonyított eseményekre, és mennyiben dramatizálnák a sztorit. A múltban a szabadtüdős búvárokról szóló filmek (pl. A nagy kékség vagy a Delfinlány) mind erősen átírták a történéseket a nagyobb hatás kedvéért. Az biztos, hogy ha Jennifer Lawrence elvállalja a főszerepet, kemény felkészülés vár rá, mert csak úgy lehet hiteles alakítást nyújtani ebben a filmben. Talán a végleges szerződés aláírása előtt nem is az ügynökével fog egyeztetni, hanem a személyi edzőjével...

Még a híres James Cameron is "büszkélkedhet" egy olyan filmmel, amit szerencsésebb lett volna álnéven rendeznie. Az 1981-es Piranha 2 című filmet The Spawning és Flying Killers alcímmel is forgalmazták, az utóbbi a kifejezőbb: a vérszomjas húsevő halak már a szárazföldön is terrorizálják az embereket.

Igen, ez a film ekkora marhaság. Cameron teljesen véletlenül ülhetett a rendezői székbe, mert állítólag csak a speciális effekteket bízták volna rá az olasz producerek, de az eredetileg szerződtetett rendező lelépett, így a fiatal filmes ölébe hullott a lehetőség. A forgatókönyv íróját álnév rejti, sokan Cameront sejtik mögötte.

A korszakról tudni kell, hogy az olaszok annak idején futószalagon gyártották sikeres amerikai filmek koppintásait. Azt tudták, hogy akkorát nem robbantanak a mozipénztáraknál, mint az eredetiek, de éppen ezért jóval kisebbre szabták a költségvetést is. Mondhatni, olcsó és alacsony színvonalú B- (vagy Zs...) kategóriás filmeket dobáltak össze rohammunkában. Így aztán azzal se foglalkoztak túl sokat, ki a rendező- Cameronnak volt gyakorlata a víz alatti forgatásban, pont megfelelt tehát a Piranha 2 esetén.

Ám többször összekülönbözött a minőségi munkára törekvő Cameron és a producer Ovidio G. Assonitis, a hírek szerint a végső vágást is utóbbi végezte. A legenda úgy szól, hogy ezt megtudva Cameron "betört" a stúdióba és helyreállította a saját verzióját, de az ilyen sztorikat nem kell komolyan venni: nehéz elhinni, hogy pont ezért a horrorért küzdött volna annyira a fiatal rendező.

Kreatív munkáról ugyanis az összehányt sztori miatt nem nagyon lehet beszélni. Az első, nagy sikerű Piranha filmet, Joe Dante munkáját az újszerűség még többre tartották, ott a biológiai fegyverré átalakított húsevő halak vérengzése volt a lényeg. A folytatásban is az adja az alapot, hogy a tenger mélyére süllyedt kutatóhajóban szállított, immár tengervízben is jól megélő piranhák tizedelik meg az embereket. Ám csavartak egyet, mert már nem csak a búvár fenekébe harapnak: képesek órákon át életben maradni a felszínen, sőt, repülni is képesek, így aztán a szárnyas piranhák a film egyik csúcsjelentében egy vidám tengerparti ünnepségbe rondítanak bele.

Ám az igazán vakmerő búvárok a saját fészkükben pusztítják el a piranhákat: a hajójukra otthonként tekintő, a vérengzés után jól megérdemelt pihenőjükre készülő halakra rárobbantják az egész kócerájt. A főszerepet egy erős női karakter kapta, a nyaralóhelyen dolgozó búvároktató, akit Tricia O'Neil alakít. Ha van pozitívuma a filmnek, akkor a színésznő kiválasztása az, aki nem egy szőke bombanőbe oltott atomfizikus, hanem egy nem is olyan fiatal, de hihetően sportos nő. Csinos, természetesen, végülis egy búvároktatótól el is várjuk, de azért nem akörül forog a sztori, hogy minél jobb szögből vegyék fel fürdőruhás alakját. Nyugodtan állíthatom, ilyesféle megjelenésű hivatásos búvárt láttam már párat az életben.

És itt nagyjából vége is a dicsérhető dolgoknak. A sztori butaságáról már írtam, felvonultatnak a filmben még néhány fedetlen keblet, humorosnak szánt mellékszálat, érzelmeket, és egy nagyon komolyan tudóskodó tudósembert is. No meg szerepel benne Lance Henriksen, akinek azért voltak emlékezetesebb alakításai. Talán csak olyanok voltak... Illetve hadd legyek még annyiban korrekt, hogy a víz alatti jelenetekben is normálisan néz ki a merülés, de gyanítom, a Kajmán-szigeteki forgatás során ez volt az egyetlen, amit igazán szívesen csinált a rendező.

James Cameron ugyan nem törölheti utólag az életrajzából a Piranha 2-t, de ha karrierjéről beszél, valamiért inkább 1984-ből indítja a történetet, amikor elkészítette a Terminatort. Egyszer szólt a korai rémfilmről, amit a legjobb gyilkos repülő halas horrorkomédiaként határozott meg- neki legyen mondva. Persze nem túl erős a konkurencia, talán csak a Sharknado törhet a trónjára. Én nem akarok igazságtalan lenni, ezért azt mondom, mind a kettőnek helye van a selejt víz alatti (feletti?) rémfilmek "Aranycsapatában"...

Most, hogy itt a tél, egy olyan, búváros rémfilmet kerestem elő, ami kissé szokatlan módon hidegebb vízben játszódik, és egy vérszomjas óriás tintahal szed benne áldozatokat. A Kraken: Tentacles of the Deep (Deadly Water címmel is forgalmazták) kizárólag tévében került bemutatásra, ami jelzi, nem a mozivászonhoz szabták az igényességet. Ettől még lehetne szórakoztató vagy érdekes, de egyik sem mondható el róla.

Elképzelem a főszereplő színész, Victoria Pratt arcát, amikor rájön, a víz alatti kalandfilm, amire aláírt, nem a Karib-tengeren játszódik, ahol mellékesen isteni merülések várnának rá bikiniben, hanem a trópusinak korántsem nevezhető Kanadában. Ez a néző számára is fájdalmas lehetne, hiszen Pratt kisasszony elsősorban hiányos ruhás képeivel vált ismertté.

A szokásos "realista" felfogást képviselve a főhősnő ötvözi magában egy fotómodell és egy magasan képzett tengeri régész legjobb tulajdonságait. Hétköznapi dolog az ilyesmi, minden nap láthatunk hasonlót. Hasonló adottságú bikinimodell az asszisztense, és mind a ketten profi búvárok, természetesen.

A céljuk elvileg az, hogy egy roppant értékes trójai műkincset hozzanak fel egy elveszett hajó roncsából, de dolgukat mindenféle ellenfelek nehezítik: egyrészt a már említett tintahal-szörny, másrészt pedig egy kíméletet nem ismerő gonosztevő műkincsnepper és annak bűnbandája. A tudósokhoz egy helyi férfi csatlakozik, aki a tengeri rémek szakértője, és elég jóképű ahhoz, hogy elrabolja főhősnőnk szívét.

Számos jelenetben fröcsköl a vér, még szigonypuskás víz alatti lövöldözést is sikerült beleírni a forgatókönyvbe, ha már a tintahal mészárosmunkája nem elegendő a feszültség fenntartásához. Mert ez a kraken olyan, mint minden rendes, becsületes kraken, csápjaival mélybe rántja az embereket, ahol ízekre szedi kétségbesetten kapálózó áldozatait iszonyatos agyaraival.

Akár kis büszkeséget is érezhetnénk, mi, magyarok, hiszen a 2006-os film rendezője Tibor Takács, de aki végigüli ezt a másfél órát, az vélhetően a stáb tagjainak személyére a legkevésbé kíváncsi. Maximum a gagyi speciális effektusok és grafikák készítője lehet érdekes, mert hasonló filmben vele biztosan nem dolgoznék.

A lányok szerencsére a kanadai körülmények ellenére sokat vannak bikiniben, legalább a felszínen. Ám a hideg vízben sajnos a körülményekhez megfelelőbb ormótlan, egész testet befedő ún. szárazruhában búvárkodnak, ami kicsit sem csábos.

Nyilván érezték ezt a készítők is, ezért ellensúlyozták ezt a felszínen viselt lazább öltözékekkel. A bikinifelsők viszont a történetvezetés hiányosságait sem tudták elfedni. Az IMDb-n kapott szerény 3,7 pont jelzi, hogy a nézők többségének sem tetszett a közhelyes rémfilm. Mi, búvárok pedig különösen sok megmosolyogtató dolgot láthatunk benne- ha ilyen szemmel nézzük, akár még valamilyen szinten szórakoztató is lehet.

Puffogtam már buta víz alatti témájú filmekről, de nemrég az éjszakai órákban belefutottam egy német "műremekbe", ami sok szempontból alulmúlta az összes eddig látott darabot.

Mert az még rendben van, hogy egy cápás rémfilm tele van logikátlan marhaságokkal, megszoktuk, sőt, lassan elvárjuk, hogy a cápák a homokból bukkanjanak elő, kétfejűek legyenek, netán tornádóval utazzanak mészárlást rendezni. Legyint az ember, ez van, biztos van akinek tetszik.

De a Halál a mélyből (Tod aus der Tiefe) teljesen értelmezhetetlenül ócska volt. Az alapsztori szerint egy északnémet szigeten az emberek megbetegednek a tenger vizétől, aztán van egy olajfúrótorony gonosz, a katasztrófát eltitkolni igyekvő tulajdonossal, egy eltűnt lányát kereső doktornő, egy klausztrofóbiás hivatalnok, egy hippiszerű tudós- és sok-sok zagyvaság. Úgy éreztem, a forgatókönyv születésekor a stáb tagjai összedugták a fejüket, és ha valami logikus fordulat került volna véletlenül a történetbe, azt gyorsan átírték. Nehogy még értelmezhető legyen ez az egész!

Az ember kapkodta a fejét tucatnyi alkalommal, ez most hogy is van? Az egysejtű, kőolajon élő lények napok alatt szuperintelligens többsejtűvé válnak a hiperevolúciónak köszönhetően? És az egyik embert burokba zárva életben tartják, mert pontosan tudják, milyen módon kell megfelelő életkörülményeket teremteni számára 100 méter mélyen pár napra, a szerencsétlen kutatóbúvárt meg csak úgy elpusztítják? És miért van az, hogy egyetlen árva monitoron figyeli a halálos támadást a főgonosz, aki a monitort kikapcsolva simán eltitkol mindent?

Sajnáltam szegény nézőt, aki próbálja értelmezni a látottakat, és esetleg egy árnyalattal kevesebbet tud a tenger élővilágáról, mint én. Nem vagyok tengerbiológus, de azért bizonyos dolgokkal tisztában vagyok, így aztán egyből rá tudnék mutatni pár durván nagy marhaságra. A kritikus szakasza a filmnek az, amikor a három főhös egy tengeralattjáróban kuksolva próbálja megoldani a nagy kérdéseket, és nagyjából olyan értetlenül néztek általában, mint én...

Azért furcsa ez az egész, mert végülis forgattak a tengeren, grafikát is bevetettek, szóval pénz is van a filmben- akár egy közepes, de nézhető horror vagy kalandfilm is lehetett volna a végeredmény. Ám ezzel szemben egy minősíthetetlen (pontosabban nagyon is minősíthető, de még mennyire!) baromság született az erőfeszítéseikből. Nem egyszerűen lapos, hanem direkt rossz, szerintem ez már szándékosan lett ennyire nézhetetlen. Ha komolyan gondolták, nagyon durva...

Ennek az egész morgásnak annyi a lényege, hogy nem kell minden, a tévében látott hülyeséggel foglalkozni. Van az a szint, ami még az "egynek elmegy" színvonal alá is lemegy nagyon mélyen. Semmit, de tényleg semmit nem érdemes komolyan venni ezekből: a tenger nagyon izgalmas, változatos, a tenger lehet veszélyes is, de nem így...

Kinek kellenek a drága trükkfelvételek, ha igazi súlytalanságban lebegve forgathat akciójeleneteket? Nem kell drága kamerákra, utómunkára költeni, elég, ha sokáig bírják a színészek egy levegővel a víz alatt...

Egy szabadtüdős búvárokból álló csapat igazán látványos filmet forgatott egy roncsnál. Hogy miért is csap össze a két búvár, nem tudjuk, de nem is fontos igazán. A rövidfilm maga az érdekes, amiben nem csak az emberek kapnak főszerepet, hanem a helyszínként szolgáló roncs, illetve az azt körülvevő élővilág, többek között egy csapatnyi cápával.

Szerintem nem kell túlmagyarázzam, mekkora kihívást jelent az, hogy légzőkészülék nélkül dolgozó búvárok ilyen projektbe vágjanak. Le a kalappal a teljesítményük előtt- minden snittet gondosan meg kellett tervezni, ha nem akartak egy-egy hiányzó jelenet miatt tucatnyi alkalommal visszamenni a roncshoz. 

A Water Born projekt keretén belül a szabadtüdős csapat azt a célt tűzte ki, hogy kicsit újféle szemszögből mutatja be a felszín alatti világot. Azzal szeretnének kitűnni a szokásos búvárfilmek seregéből, hogy más atmoszférát teremtenek, olyat, ami lenyűgöz és inspirál. A webes sorozatnak az első epizódja ez a Mátrixot idéző "akciófilm", ami valóban egészen más, mint egy hétköznapi roncsmerülés- és így is nagyon érdekes. 

Nem csak Pelikán József találkozott békaemberekkel: még az afrikai dzsungel legendás fehér hőse is belekeveredett egy víz alatti csetepatéba.

Nagyjából fél évszázada, 1966-ban vetítették a Tarzan tévésorozat Pearls of Tanga című epizódját, amiben búvárok törtek hősünk életére. Érdekesség, hogy Tarzan szerepét akkor egy Ron Ely színész alakította, aki másfél évtized múlva az újjáélesztett búváros sorozat, a Sea Hunt főszerepét kapta, ő volt a modern környezetbe átültetett Mike Nelson. Persze ott már légzőkészüléket is adtak rá...

Vagy esetleg van összefüggés a két sorozat között? Mert Tarzan a jelenet tanúsága szerint nem csak hogy legyűri a búvárokat, de még palackot is szerez magának. Jól kikupálódhatott a dzsungelben, ha még az ilyen modern cuccokkal is elboldogul...

Nyilván az ember nem vesz komolyan egy kalandfilmet, de megmondom őszintén, a búvárkodó Tarzan számomra még a képtelen ötletek közül is elég szélsőséges. Bár nyilván pont ezért tartom számon a búváros akció-kalandfilmek között.

Ja, meg azért, mert amikor az egyik ellenséges békaemberrel birkózik, váratlanul eltűnik Tarzanról a palack egy vágás után, a következő képben pedig megint ott van rajta. Baki? Vagy egyszerűen csak ő Tarzan, aki bármire képes, hiszen Chuck Norris előtt is voltak szuperhősök? Ki tudná ezt megválaszolni fél évszázad távlatából...

A meglehetősen komolytalan búváros filmek közül is "kiemelkedik" a Bimini Code nevezetű alkotás, ami valamiféle krimi-akciófilm. A történet igazság szerint nehezen megfejthető, két vagány fiatal csaj akar kiszabadítani egy eltűnt gyereket egy víz alatti bázisról, miközben ellenséges búvárokkal hadakoznak. Nyilván a kulcs az volt a főszereplők válogatásánál, hogy jól álljon a bikini, és ebben nincs is hiba, a nyolcvanas években divatos vékonyabb lányokat kerestek és találtak. (Esetleg a Bikini Code cím szerencsésebb lett volna, és többet elárult volna a film lényegi mondanivalójáról.)

A főgonosz egy Madame X nevű nő, aki nem csak emberrablással foglalkozik, de drogcsempészettel is, és mellékesen a maják titkos varázserejű kövét is fel akarja kutatni- naná, hogy a búvárboltot üzemeltető rendes lányok meg akarják hiúsítani őrülten gonosz terveit.

Láttam már víz alatti játszódó blőd filmecskéket, de ami igazán szórakoztató ebben a mesterműben, az a folyamatos csacsogás a mélyben. A beszéd a légzőautomatával a szájban egyáltalán nem olyan sima ügy, ehhez speciális kütyük kellenének. A Bimini Code esetében nem költöttek ilyen csacskaságokra, megoldották utószinkronnal a folyamatos társalgás illúzióját. 

Ha másra nem is jó ez a film, arra biztosan, hogy az embert elrettentse a beszélgetést lehetővé tevő búvárfelszerelésektől. Atyaisten, ha ilyen okosságokat duruzsolnának a fülembe még merülés közben is! Azt kell mondjam, a Bimini Code igenis fontos alkotás, mert rávilágíthat az ilyen problémákra.

Egy tökéletes világban még a rossz filmeknek is megvan a maguk haszna... Egyébként maguk a készítők is érezhették, hogy nem sikeredett maradandó alkotást tető alá hozni, mert mozikba soha nem került a film, csak videón forgalmazták. Sajnos nem könnyű ráakadni manapság, pedig a furcsa búvárfilmek rajongói bizonyára remekül szórakoznának rajta.

Érdekességnek számít a búvárfilmek között egy 1988-as holland thriller, az Amsterdamned. Egy, a város csatornáinak mélyén lopakodó sorozatgyilkos nyomába ered a rendőrség nyomozója, ám dolga nem könnyű, mert a véres támadásokat végrehajtó búvár mindig kicsúszik a rendőrök kezei közül. A búvárok között informálódó rendőr egy csinos, fiatal nővel is megismerkedik, ám a későbbiekben kiderül, a gyilkos is jól ismeri őt...

Az Amsterdamned cím meglehetősen érdekes szójáték, magyarra nem is lehet lefordítani, nálunk Átkozott Amszterdam címmel adták egy-két alkalommal. Mivel ez egyáltalán nem utal a tartalomra, vélhetően a búvárok körében szinte teljesen ismeretlen ez a krimi, pedig egyszer feltétlenül érdemes megnézni. 

Persze már csak azért sem valószínű, hogy sokan látták volna a filmet, mert a nyolcvanas évek holland thrillereinek elég kevés rajongója lehet nálunk... A többségnek nyilván semmit nem mond a forgatókönyvíró-rendező Dick Maas, vagy a főszereplők, Huub Stapel, Monique van de Ven és Serge-Henri Valcke neve.

Az események jórészt az egész várost behálózó csatornarendszerben vagy annak mélyén játszódnak, gyakorlatilag Amszterdam egésze díszletté válik, ami mindenképpen egyedivé teszi a jórészt trópusi tengerekben játszódó búváros filmekkel szemben ezt a darabot.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Zale Parry a búvárkodás hőskorában igazolta, hogy a hölgyek nem csak bájos kellékek a marcona férfiak mellett. Régebben írtam több olyan nőről, aki beírta magát a búvárkodás történetébe. Ekkor már említést tettem Zale Parry-ről, de azt hiszem, megérdemli, hogy hosszabban szóljak róla.

Olyan előfordul, hogy egy színész elég bevállalós, és maga szerepel az akciójelenetekben is, kifejezetten kéri, hogy ne helyettesítse őt kaszkadőr. Ám az ritkább, hogy valaki csak dublőrként dolgozik, míg valaki fel nem figyel rá, és színészként is beválogatja a filmbe. Hölgyekkel az ilyesmi pedig végképp nem gyakori, hiszen jelentős részüknél a külső adottságok a döntőek, nem az ügyesség.

Zale Parry gyerekkorában tanult meg úszni, és a tenger szerelmese maradt. A múlt század negyvenes éveinek végén már búvárkodott, és vélhetően elismerték a képességeit, mert hamarosan búvárfelszerelések tesztelésével bízták meg. 1954-ben a nők mélységi rekordját döntötte meg, amikor közel 64 méterre merült- állítólag azért állt meg ott, mert elérte a tenger fenekét. Rekompressziós kamrát épített társával, és ahogy egyre népszerűbbé vált a búvárkodás, azért kampányolt, hogy minden helyen legyen elérhető a keszonbetegség kezelésében elengedhetetlen kamra.

A víz alatt profin mozgó Zale hamarosan filmekben kapott munkát mint dublőr és kaszkadőr. A fordulatot a Sea Hunt című sorozat jelentette: a tengerentúlon legendás kalandsorozat 1958 és 1962 között futott, és számtalan ember kapott kedvet általa a búvárkodáshoz. Az epizódokban rengeteg kalandba keveredett a főszereplő, Lloyd Bridges, akinek igen gyakran volt hölgy partnere a merülések során is.

Az akkor már rutinos Zale Parry nem csak a színésznőket helyettesítette a víz alatti jelenetekben, de oktatóként ő volt az egyik trénere a főszereplő színésznek is. Ráadásul, noha nem volt színészi gyakorlata, több részben valódi színészi feladatot is bíztak rá- és nyilván ezekben az epizódokban nem kellett külön kaszkadőrt sem szerződtetni. A sorozat első két szezonjában több különböző karaktert bíztak rá, arca ekkor vált ismertté a nagyközönség számára.

A Sea Hunt után is aktív maradt, folyamatosan népszerűsítette a kedvtelési búvárkodás, a hölgyek közül sokan az ő példáját látva kezdtek el merülni. Korábban azért inkább férfias hobbinak számított a búvárkodás, ami ma már teljesen nyitott mind a két nem tagjai számára, és ez jelentős részben köszönhető a hőskor vakmerő és nagyon ügyes búvárlányainak. Ők voltak azok akik bizonyították, minden szempontból méltó partnerek lehetnek a nők a tenger mélyén.

Erre jó példa volt, amikor Zale-t beválogatták az Underwater Warrior című filmbe, és forgatás előtt egy haditengerészeti bázison kellett bemutatnia, mennyire mozog jól a vízben. Az ott levő tiszt azt mondta, ha képes egy levegővel leúszni 25 láb mélységig, akkor átment a vizsgán- Zale 60 láb (több, mint 18 méter) mélységre jutott, ami akkoriban a haditengerészet profi búvárainak volt a megszabott szint. Az első nő volt, aki teljesítette ezt!

Zale Parry úttörője volt a víz alatti fotózásnak is, és a merüléstől soha nem szakadt el, évtizedekkel később is rendszeresen tengerre szállt. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerte el a búvártársadalom- itt az ideje, hogy nálunk is szélesebb körben megismerjék a nevét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!