A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Igen, maga Elvis Presley is játszott búvárfilmben! Ma már nem nagyon nézik az annak idején futószalagon gyártott Elvis-filmeket, amiben a Király különféle bonyodalmakba keveredik, de a lényeg az volt, hogy a történet bizonyos pontjain énekelhessen egy rock'n'roll slágert, a hatvanas években viszont sok rajongó váltott jegyet ezekre.
Az 1967-es Easy Come, Easy Go (Kalifornia kincse) egyértelmű sztárja Elvis volt, aki egy katonai búvár szerepét kapta a filmben. A történet nem túl izgalmas: van benne csinos fiatal lány, elsüllyedt kincs, gonosz ellenfél és sok zene. Ha nem kapcsolódna a búvárkodáshoz, nem is nagyon lenne értelme megemlékezni róla.
Így viszont mégiscsak érdemes megemlíteni érdekességként, hiszen valószínűleg Elvisről a legtöbbeknek nem egy víz alatti akciójelenetekkel tarkított kalandfilm jutna az eszébe. Ő egyébként nem volt rossz színész, de középszerű filmekben nehéz nagy alakítást nyújtani, főleg, ha gyakorlatilag a nevével adták el az összeset, és a zenélés fontosabb volt, mint a sztori.
Igazán különleges talán attól lehetett volna az Easy Come, Easy Go, ha a Király a víz alatt is dalra fakadt volna. Ám valószínűleg az így is filmtörténeti érdekesség, hogy Elvis egy jógaórát énekléssel dob fel...
(A víz alatti akciójelenetek nagyjából a 80. perctől indulnak, a megzenésített jógaóra pedig a 33. percben kezdődik. Elnézést az orosz nyelvért...)
Nem mindig volt a búvárkodás olyan könnyed, a többség számára kedvtelésből űzött tevékenység, mint manapság. Nagyon hosszú ideig szabadtüdővel merültek alá azok, akik a víz alatt dolgoztak. Mivel nem volt maszkjuk, nem láttak túl sokat odalenn, csak annyi levegőjük volt, amennyivel a tüdejükben lemerültek, és ezért igencsak kockázatos foglalkozás volt annak idején a búvárkodás.
Nagyon komoly újításnak számított az, amikor képesek voltak a felszínről levegőt juttatni a búvárhoz, aki ezek után sokkal tovább maradhatott a mélyben- sajnos ezzel viszont együtt jártak másféle kockázatok, a dekompresszióról például nem sokat tudtak, így nem egy búvár sérült meg súlyosan a felemelkedés közben.
Ám veszélyek ide vagy oda, sok helyen a búvárkodás volt a leginkább jövedelmező munka. Görögországban például a szivacsokért merültek alá már az idők kezdetétől, eleinte ott is csak szabadtüdősök dolgoztak, később pedig váltottak a rézsisakos nehézbúvár felszerelésekre. Ezekkel a mozgás meglehetősen nehézkes volt, a munkavégzés mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult.
Ám szépen lassan először a szivacsok tűntek el, aztán pedig a szintetikus szivacsok elterjedése miatt szorult vissza ez a tevékenység. Ma pedig már a szivacshalászok sem a rézsisakos felszerelést preferálják, sokkal jobban szeretik a könnyebb mozgást biztosító megoldásokat. De a görögök büszkék a hagyományaikra, és még múzeuma is van a szivacsbúvároknak például Kalymnos szigetén, ahol a legkomolyabb múltja van ennek a hivatásnak.
A görög búvárkodás egyik legendás alakja, Alexis Papadopoulos elsősorban könnyűbúvárként merült, ilyen technikával készítette filmjeit már évtizedekkel ezelőtt. Ám egyszer készített filmet a rézsisakos búvárkodásról is, és ennek kedvéért csinos lánya, Christina vette magára a nehéz búváröltönyt. A felvételek jól illusztrálják, hány ember segítsége volt szükséges annak idején ahhoz, hogy valaki lemerülhessen- egy mai könnyűbúvárnak ez sokkal könnyebben megy.
De a lényeg, a borzongató érzés a víz alatt valószínűleg ugyanaz maradt. Hiszen akármit is használunk, idegen közeg számunkra a felszín alatti világ. Furcsa, hogy ennek ellenére ennyi embert vonzanak a tengerek és tavak mélységei...
A minap olvastam, megint valami bődületes marhaság bukkan majd fel a másodvonalbeli tévécsatornák műaorán: a cápák majd a tornádóból fognak támadni, a címe Sharknado...
Ezek a blőd baromságok mostanában évről évre felbukkannak itt-ott, az Asylum nevű Zs-kategóriás filmszemét-gyártó garázscég ontja őket. Az ő kezükből kerültek ki mostanában mindenféle olyan "mesterművek", mint a Sand Sharks, a 2-Headed Shark Attack, a Mega Shark vs. Crocosaurus... Semmiféle komolyan vehető dolog nincs ezekben a filmekben, ostoba történetek, máshonnan kikopott színészek, gagyi effektusok fémjelzik őket. Tipikus, hogy a cápák nagymacskákra emlékeztető morgással vetik rá magukat a szerencsétlen áldozatokra. A homokban "úszó" cápák sztorija volt talán mind közül a leggázabb, bár erős a konkurencia...
De nem kell azt hinni, hogy mások korábban nem csináltak vacak cápás horrorokat. Az egyik közülök a Deep Blue Sea (Háborgó mélység) 1999-ből, ami még egy-két ismertebb arcot is felvonultatott a vásznon, mint például Samuel L. Jackson. Talán az átlagnál több pénzt költöttek az effektekre is, de ez igencsak elfecsérelt pénz volt, mert a végeredmény semmivel sem vehető komolyabban, mint a fenti darabok. Látványos ökörség az egész szuperintelligens cápákról, akiknek komplex haditerveit egy igazi generális is megirigyelhetné.
Volt egy cápafilmes sorozat, a Shark Attack 1, 2 és 3, ami közepes vagy gyenge filmekből állt, és az elsőben tulajdonképpen még érdekes is volt az alapszitu: a cápák nem voltak hibásak a támadásokért, és nem is őket mészárolták le, hanem a cápákat emberekre vadító gonoszokat. Aztán később visszatértek a gonosz cápák sztorijához, végül a negyedik film már a Shark Zone címet kapta 2003-ban. Nos, itt már kicsit sem ügyeltek a részletekre: a búvárok helikopterrel indulnak merülni, a vízbe ugrás után egészen más búvárokká válnak, ugyanis a korábbi Shark Attack filmek jeleneteit használták fel. Ez is egyfajta "újrahasznosítás", de értelemszerűen nehezen lehet komolyan venni egy olyan filmet, ahol még arra se vették a fáradtságot, hogy pont a látványos víz alatti jeleneteket ne forgassák le, csak beillesztették máshonnan őket... Sztori? Ugyan már...
Már így is elég sok filmipari hulladékot tettem be, így aztán ahelyett, hogy minden borzasztó cápafilmet betennék (hosszú lenne a lista...), egy régebbi "klasszikussal" zárom a bejegyzést. Az 1984-es Monster Shark a jó példája annak, hogy teljesen vad ötletek nem mostanában pattantak ki a filmesek fejéből: ebben az örökbecsű alkotásban egy polippal keresztezett mutáns cápaszörnnyel kell végezni...
Mit is lehetne mondani ezekről a filmekről? Általában jellemző a cápás felvételek gagyisága: vagy teljesen máshonnan származó, más minőségű cápás felvételeket kombinálnak a legócskább makettekkel, vagy eleve sok gyengécske számítógépes animációt alkalmaznak, ezért aki ilyen filmet lát, biztos lehet benne, a cápák valódi viselkedéséhez semmi köze nincs a jeleneteknek. A másik gond búvárszemmel az, hogy ha valaki víz alá merül, szinte biztosan cápaeledel lesz, pedig a valóság egészen más képet mutat. Az egy másik kérdés, hogy a "fejlődés" már oda jutott, hogy a tornádós meg homokban úszkáló cápák miatt a tengertől kilométerekre sincs már biztonságban senki a filmekben. Sajnos ugyanilyen veszélyeztetett a néző is, aki számos agysejtjével fizet azért, ha időt áldoz ezekre a borzalmakra...
Amikor a különféle búvárfilmek (nem dokuk hanem akció- vagy kalandfilmek) szóba kerülnek, elég sok klasszikusról tudok mesélni az érdeklődőknek. Ám magyar alkotásokban azért ritkán kapott főszerepet a merülés, ami nem meglepő: ahogy magashegyi expedíciókat se nagyon lehetne hazai körülmények közt megfilmesíteni, úgy a búvárkodásban is jobb helyszínnek számítanak a tengerek mint a tavak és folyók.
Kivétel azonban mindig akadhat. És igen, létezik magyar "búvárfilm" is, még ha ez kicsit sárga, kicsit savanyú is... A Linda című sorozat Víziszony c. epizódjáról van szó, amiben jelentős rész játszódik a víz alatt. És tényleg csak kicsit sárga és savanyú, egyáltalán nem vállalhatatlan próbálkozás.
Aki nem tudná, miféle sorozat a Linda (ó, boldog ifjúság!), annak annyit elmondhatok róla, hogy a nyolcvanas években roppant népszerű, akkoriban frissnek számító krimiről van szó. Linda egy fiatal rendőrlány -őt az energikus, kicsit fiús Görbe Nóra alakítja a véleményem szerint hitelesen-, aki mindig belekeveredik a legváltozatosabb bűncselekményekbe, de talpraesettsége, ügyessége no meg a harcművészetekben való jártassága miatt mindig fülön csípi a bűnözőket. Persze elcsattan pár pofon is...
A Lindához hozzá tartozott az, hogy Görbe Nóra részt vesz az akciókban, és igen gyakran valami zártabb közösségbe "épül be". Így aztán női focicsapatban, balettegyüttesben, szoftverfejlesztő teamban és más hasonló "egzotikus" csoportban próbálja felderíteni az ügyeket Linda. És igen, az egyik epizódban búvárok közé csöppen hősünk, akik nem különösebben formabontó módon a mélyben talált kincsen vesznek össze- halálosan.
A sztorit nem szeretném elmesélni, aki kíváncsi arra, hogy végződik a történet, manapság már interneten is megnézheti az epizódot. Semmiképpen sem szeretném az alkotók munkáját gunyoros szavakkal illetni, sőt, a három évtizeddel ezelőtti viszonyokhoz képest vállalható minden. Persze, ma már pörgősebb, látványosabb dolgokhoz vagyunk szoktatva, de a víz alatti forgatás mostanság sem lenne egyszerűbb a rossz látótávolságú hazai édesvizekben. A sztoriban van pár logikátlanság, de ezektől függetlenül azt kell mondjam, a Víziszony a maga módján korrekt darab. Az is felismerhető, hogy nem csak kaszkadőrök merülnek, ezt szintén a jó pontok közé sorolom.
Az már egy másik kérdés, hogy lehetne-e sokkal többet, jobbat hazai viszonyok között kihozni egy ilyen témából. Nehéz ügy! Azt gondolom, csodára senki nem lenne képes, szóval így ennyi év távlatából is elismerem a stáb és a színészek munkáját is. Főleg azért, mert nem számítok rá, hogy belátható időn belül születni fog hasonló film magyar alkotóktól...
Leni Riefenstahl életútja meglehetősen jó példája annak, milyen szélsőségek akadhattak egy huszadik századi művész karrierjében.
Az 1902-ben született német rendező, színésznő és fotós eleinte az alakításai révén lett ismert, ám Hitler hatalomrajutása után a diktátor kedvenc rendezőjeként emlegették. Több film is fűzödik a nevéhez, de a leghíresebb az egy propagandafilm lett. A náci párt 1934-es nürnbergi kongresszusáról készült film, Az akarat diadala esztétikai értelemben remekmű, ám azt a tényt nehéz függetleníteni ettől, hogy mi volt a téma. Leni Riefenstahl évtizedek múlva tagadta, hogy a nácik népszerűsítése lett volna a célja, és taszította, hogy Hitlerék így használták fel az alkotást, de ez legalábbis nagy-nagy naivitásra utalna.
Nagyon híres alkotása volt még Riefenstahlnak az 1936-os berlini olimpiáról készült film. Egészen újszerű trükkfelvételeivel, lassításaival, különleges beállításaival egyike lett a legelső igazán drámai hatású sportfilmeknek az Olympia. Ünnepelt rendezőként továbbra is bejárása volt a náci párt legfelsőbb vezetőihez, de később tagadta azt, hogy szimpatizált volna velük, nem akart többé a nácikról szóló dokumentfilmeket sem készíteni. A második világháború után többször bíróság elé állították, de egyszer sem ítélték el.
Ám a filmes karrierje derékba tört, több meghiúsult terve is volt az elkövetkezendő években. Ezért az 1960-as évektől inkább a fotózás iránt kezdett érdeklődni, különösen Afrika vonzotta. A Szudán területén élő nuba törzs tagjairól készült látványos albumok 1974-ben és 1976-ban jelentek meg, és nagy nemzetközi sikert arattak.
És ekkor egy újabb váratlan fordulat következett: Leni Riefenstahl 72 évesen vágott bele egy búvártanfolyamba- a jelentkezéskor két évtizedet tagadott le a korából, és így is furcsán néztek rá! 1978-ban már víz alatti képeiből jelent meg egy fotóalbum, amit 1990-ben egy második követett.
A német művész már ekkor sem volt fiatal, de mindenki meglepetésére 2002-ben rendezőként jegyzett egy búvárfilmet, ami az Impressionen Unter Wasser címet kapta. Valószínűleg hosszú ideig megdönthetetlen rekord lesz az, hogy valaki 100 évesen mutat be egy víz alatti filmet. Pedig megvolt az esélye, hogy ne érjen meg ilyen magas kort: a történelem viharai mellett túlélt például egy szudáni helikopterbalesetet is 2000-ben. A búvárfotózást élete végéig folytatta, a halál 101 éves korában érte németországi otthonában.
Vannak szakértők, akik szerint szinte egész művészi pályája azt mutatta, Leni Riefenstahl mindig a szépséget, az esztétikumot kereste- sportolók mozgásában, a nuba férfiakban, a korallkertekben egyaránt. Akadnak, akik szerint a huszadik század legtehetségesebb rendezőnője volt, de az is kétségtelen, Hitler kedveltjeként egészen más lehetőségei voltak mint kortársainak. Nekünk búvároknak pedig önmagában az is érdekes, hogy milyen idős korában kezdett bele a víz alatti világ felfedezésébe, mert jelzi azt, okosan csinálva ez nem csak a fiatalok kedvtelése.
Lassan fél évszázada annak, hogy elkészült egy legendás kincskeresős-búváros kalandfilm, ami a téma minden tipikus sablonját felvonultatta. A címe egyszerűen csak annyi volt: Underwater! A moziba beülő számára tehát egy percig sem lehetett kétséges, hol játszódik a film...
Az 1955-ben bemutatott film legnagyobb sztárja egyértelműen Jane Russell volt, a sokoldalú színésznő, aki musicalekben, romantikus filmekben, drámákban egyaránt sikerrel szerepelt. Itt most leginkább különféle, annak idején merésznek számító fürdőruhákban merült - vagyis ő kevésbé, hiszen a színeszek helyett többnyire dublőrök dolgoztak a víz alatt. A kalandos tengermélyi jeleneteket jellemzően stúdióban rögzítették, hiszen így sokkal biztonságosabb, de a nézők számára így is nagy élményt jelenthetett a víz alatt játszódó kalandfilm.
A sztori egyébként több, mint tipikus: búvárok bukkannak kincset rejtő hajó nyomára, de a mesés vagyonra gonosztevők is fenik a fogukat. Sokat merülnek, van szerelem, csapdába esés a mélyben, és más tipikus fordulatok. A korszakban nagyon szokatlan lehetett, hogy a film zöme víz alatt játszódik, és akkoriban még az sem feltétlenül volt tipikus, hogy a női főszereplő a férfiak oldalán kiveszi a részét a felszín alatti akciókban is, nem csak a fedélzeten várja aggódó tekintettel a hős búvárokat.
Eleve, az ötvenes évekről beszélünk, amikor a könnyűbúvárkodás még nagyon idegen volt az átlagemberek számára, csak egy pár év múlva kezdett népszerűvé válni ez a hobbi elsősorban az Egyesült Államokban. Így aztán a hitelességet senki nem kérte számon; egyébként is egy kalandfilm esetén messze nem ez a legfontosabb tényezője a sikernek.
A műfaj mindenesetre azóta is kedvelt a filmesek körében, egy másik klasszikus filmet, a The Deepet már én magam is bemutattam itt a blogon. Ezúttal viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Youtube-on megtaláltam (legális volt-e a feltöltés vagy sem, azt nem tudom...) az Underwater!-t teljes egészében, és be is illeszthetem ide. Így aztán mindenki aki belenéz magának döntheti el, mennyire járt el az idő felette...
Jó alapsztori, ügyes rendező, látványos felvételek és jó színészek- no meg egy vizes póló. Nagyjából így lehet összefoglalni a The Deep (A mélység) című 1977-es film sikerének titkát.
Mert ez a búvárfilm aztán sikeres volt a javából: az egész évet tekintve a legnagyobb bevételű mozifilmek közé verekedte be magát. A forgatás jelentős része zajlott a tengerben (állítólag 10870 órát töltöttek a mélyben a forgatás során a stábtagok!), Bermudán egy egész víz alatti stúdiót alakítottak ki. Noha úgy indultak neki a filmnek, hogy a színészeket szinte végig dublőrök helyettesítik majd, végül a sztárok egyre többet és többet merültek, a jelenetek jelentős részében ők szerepelnek. Velük együtt merült a stáb, még a rendező, Peter Yates is belátta, csak a víz alatt tudja nyomon követni igazán a történéseket.
Nick Nolte, Robert Shaw és Louis Gossett Jr. voltak a férfi főszereplők, de a reklámkampány nem rájuk épült, hanem a filmben legjobb formáját mutató Jacqueline Bisset adottságaira. Ő állítólag nem volt boldog miatta, ám a film nyitányaként egy bikinialsóban és egy szűk fehér pólóban bukkan fel a víz alatt és felett, és ezt a ziccert nem lehetett kihagyni.
De ne legyünk igazságtalanok. Ez a film nem a hírhedt jelenet miatt vált klasszikussá. A sztorit Peter Benchley jegyezte, aki egy másik tengeren játszó mozilegendával alapozta meg hírnevét: a Cápa neki is, Spielbergnek is mérföldkővé vált a karrierjükben. Benchley utólag már bánta, hogy jelentős részben a filmnek volt köszönhető a cápák iránti ellenszenv fellángolása, A mélységben viszont csak mellékszereplők a ragadozók.
Maga az alaphelyzet a tenger mélyén kinccsel megrakott roncs után kutató búvárokkal nem volt új, előtte is született ilyen film (Underwater!), utána is (pl. Into the Blue), de Benchley beleszőtt egy kis csavart a sztoriba. A műfaj érdekessége, hogy szinte minden filmben kötelező szereplő legalább egy, a férfiak oldalán búvárkodó vagány nő is, de Bisset kisasszonynál sokkal jobb választás aligha létezhetett '77-ben. A film búvárszemmel is érdekes, bárkinek bátran ajánlható kalandos alkotás.
Meg kell jegyezni még valamit. Ez a fajta víz alatti akciófilm még ma is sok munkával, összeszokott stábbal, vagány színészekkel és ügyes dublőrökkel készülhet igazán hitelesen, a számítógépes grafika használata nem szerencsés ebben a műfajban (emlékezhetünk a csapnivaló CGI-cápákra a különféle rémfilmekben). Ez mindenképpen hozzáad valamit az élményhez akkor, ha az ember búvárként nézi, mert jobban át tudja érezni a merülést egy roncsban, a levegő korlátozottságát, a veszélyes élőlények közelségét, hiszen az emberek tényleg merülnek- még ha csak díszletek közt is. Számomra az a jó film vagy könyv ilyen témában, ahol ezt az élményt, hangulatot át tudom élni nézés vagy olvasás közben (és szerzőként magam is ennek megvalósítására törekedtem). A mélység jó film, és utólag azért nem csak a vizes póló miatt lett maradandó- de a világ már csak olyan, hogy leginkább erre emlékeznek. Nem indokolatlanul, teszem hozzá...
Búvárkörökban gyakori hivatkozási pont Luc Besson jól sikerült filmje, A nagy kékség (Le grande bleu). A rendező a búvárkodás szerelmese, ennek a filmjének maga írta a forgatókönyvét is. Az 1988-ban született alkotás két szabadtüdős búvár történetét meséli el, akiknek a szenvedélye az, hogy a lehető legnagyobb mélységbe merüljenek le egyetlen lélegzetvétellel. A film hangulata megkapó, a színeszek (Jean-Marc Barr, Jean Reno) is kiválóak a szerepben, és Eric Serra filmzenéje is a nagyszerű. Nem titok, blogom elnevezése sem véletlen, bár talán nem volt szerencsés az angol verziót választani- erről mindjárt bővebben szólok is.
Magáról a filmről annyit, hogy Jacques Mayol neve tényleg jól cseng a szabadtüdős búvárkodás világában, de a valós történetben másféle tragikus fordulat miatt hallhattunk róla: 74 évesen önkezével vetett véget életének. Volt egy Enzo nevű olasz búvár is a rekorderek közt, csak nem Molinari, hanem Maiorca, ő pedig ma is él. Létezik az a fajta No limit szabadtüdős rekord kategória is, amiben a búvárok a filmben versengenek, illetve akadnak más kategóriák, mindenesetre ma már egészen extrém eredményeket érnek el a legjobbak. Az osztrák Herbert Nitsch jelenlegi rekordja nem kevesebb, mint 214 méter!
De a játékfilm nem dokumentumfilm, tehát engem sem zavarnak a valóságtól való eltérések aki ismerem a szereplők igazi történetét, azoknak meg pláne mindegy, akik nem is hallottak róluk. Ennek nem nagyon van jelentősége, amikor a mozivásznon vagy a képernyőn látjuk az alkotást.
Van viszont olyan dolog, ami felett nehezebb napirendre térni. És itt kell a Big Blue kitérőt megtenni: Luc Besson ugyanis nem tehetségtelen rendező, de nem csak a filmezést szereti, hanem a pénzt is. És éppen ezért úgy gondolta, Amerikában a Serra-féle filmzene nem elég hollywoodi, és a film végére is kell egy izmos hepiend. Így aztán azok, akik megrendülten nézték annak idején a francia eredeti lezárását, kissé meglepődnek, amikor az amerikai verzió cukormázas zenével (a szerző Bill Conti) kísért szentimentális utolsó jelenetét először megnézik. Erről van szó:
Szóval van itt egy film, ami legendává vált az elmúlt negyed század során, sokan emlegetik, sokan hivatkoznak rá, sokan szeretik. És van ennek egy olyan verziója, ami remek példája annak, amikor a rendező lelkesen áldozza fel a film hangulatát a pénz oltárán. Vádolni nem kell érte, az ő ötlete, az ő munkája, és a siker meg a neheztelés is az ő jussa. Így döntött valamiért- mi pedig szerencsések vagyunk, amiért nem kell az amerikai verziót néznünk, mert mifelénk inkább az eredeti a hozzáférhető. Mivel ebben az évben van a bemutatójának a 25. évfordulója, talán érdemes is újra belenézni, persze szigorúan a Le grande bleu-be.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
