Big Blue Búvár Blog

A James Bond-filmekben elég gyakran előfordulnak víz alatt játszódó jelenetek, de az egyikben még a többihez képest is nagyobb hangsúlyt kaptak a víz alatti akciók.

Az 1965-ös Thunderball (félelmetes, majdnem fél évszázada készült!) sztorija önmagában nem annyira meglepő: egy világuralomra törő gonosz atomfegyverrel zsarolja a szabad világot, és csak az angol szuperügynök, a 007-es mentheti meg a helyzetet. Mit ad isten, még egy szép lány is felbukkan- ezúttal a víz alatt "ismerkedik meg" filmbeli partnerével Bond, vagyis Sean Connery. Megjegyzendő, Claudine Auger egyébként a szebb Bond-lányok közé tartozik, jól áll neki a búvárcucc is- vagyis a mélyben a dublőrének.

De ez csak mellékszál. Az igazi látványosság a film végén a rossz és jó oldalon álló búvárok epikus harca. Tőrökkel és szigonypuskákkal esnek egymásnak, és mondani sem kell, még pár cápa is feltűnik a jelenetben. Bond természetesen bőségesen kiveszi a részét a közelharcból, de ezt el is várjuk a Királynő legjobb titkosügynökétől. 

Meg kell jegyezni, technikailag komoly kihívást jelentett ennek a búvárharcnak a leforgatása. Kellett sok ügyes kaszkadőr, aztán a munka közben derült ki, páraknak mégsem megy olyan jól a merülés, akadtak sérülések. A koordinálás nyilván nem egyszerű, amikor egyszerre ennyien mozognak a vízben, nem lehet hangos utasításokkal egyszerűen irányítani az embereket, az operatőrnek és a stáb több tagjának pedig szintén a víz alatt dolgozva kellett kihozni a lehetőségekből a maximumot. Gondoljunk bele, 40 búvár volt lenn egyszerre a harcot előadni, plusz a filmesek, ráadásként pedig még egy csapat biztosító búvár!

Az is tipikus, hogy a film rendezőjének semmilyen víz alatti tapasztalata nincs, ezért igazán el sem tudja képzelni, milyen is ebben a közegben dolgozni. Vannak nehézségei, cserében viszont a kamera mozoghat bármerre, nézhet fel és le, és meg kell tanulni, hogyan kell kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Nincs mese, a Thunderball alkotóinak sikerült is.

A helyzet az, hogy egy izgalmas víz alatti akciójelenetet gyakorlatilag ma is szinte ugyanúgy kellene megvalósítani, mint annak idején. A kameratechnika változott, de a búvármunka különlegessége nem, és a számítógépes animáció szerintem még sokáig nem tudja megközelíteni az élesben felvett jelenetek látványát. Aki nem hiszi, annak ajánlom, hogy nézze meg ezt a kis összeállítást a film víz alatti akcióiból- ismét csak felhívom rá a figyelmet, hogy majdnem ötven éves ez a búvárcsetepaté!

A Thunderball tehát egyike a legemlékezetesebb Bond-filmeknek, nem kis részben a tenger mélyén játszódó részek miatt. Ráadásul a sztorit némileg módosítva később újból feldolgozták egy "kalóz" Bond-kalandban- egyszer még erre a filmre is visszatérek.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Elvis Presley felesége is belekóstolt a víz alatti kalandfilmek világába egy valós események alapján készült alkotásban. (Ne feledjük, maga a király is vállalt ilyen szerepet...)

Meg kell jegyezni, az igazi történet maga kifejezetten érdekes. John Everingham ausztrál újságíró 1949-ben született, fiatalon otthagyta az iskolát a kalandozás kedvéért. Európába készült, de csak Indokínáig jutott, és ott is maradt: Dél-Kelet-Ázsia szerelmese lett, már tinédzserként fotóriporkedett. Később azzal a sztorival vált ismertté, hogy a Vietnamot bombázó amerikai B-52-esek thaiföldi bázisaikra visszatérve időnként a bombaterhük egy részét Laosz felett oldották, ami ártatlan emberek életét követelve.

Everingham Laoszban telepedett le, és üdvözölte amikor a régi diktatúrát leváltották. Ám kiderült, a kommunisták sem jobbak, letartóztatták őt, majd kitoloncolták Thaiföldre, százezer képre rúgó archívumát viszont elkobozták és megsemmisítették. Még a Laoszban töltött évek során egy helyi lányba szeretett bele, ám Keo Sirisomphone-t a kiutasítása után letartóztatták, és egy átnevelő táborba hurcolták. Az ausztrál újságíró ekkor egészen vakmerő mentőakcióba vágott bele: a víz alatt úszott ki vele az országból!

1978 májusában Everingham elmerült a Mekong folyó zavaros vizében búvárfelszerelést viselve. Hosszú úszás várt rá az áramlással szemben, majd célba érve a parton várakozott. Amikor Keo megjelent, tartalék légzőautomatáját odaadva neki alámerültek, hogy elmeneküljenek a mélyben. Keo viszont úszni sem tudott, és a felkavarodott vízben pánikba esett. A férfi a felszín közelében próbált maradni, hogy a fényt látva kicsit megnyugodjon a lány, végül 20 percnyi tempózás után egy thai járőrhajó vette őket a fedélzetére. 

Ez volt a Love is Forever (forgalmazták Passion and Valor címmel is) alapjául szolgáló történet. Michael Landon alakította az újságírót, a feleségét Laura Gemser játszotta, és szerepet kapott a filmben Priscilla Presley, aki mint búvároktató vezeti be a mentőakcióra készülő férfit a merülés rejtelmeibe. A laoszi tábort vezető tiszt szerepét szintén ismert színész kapta, a német Jürgen Prochnow.

Everingham nem volt maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, állítása szerint kissé túl sok volt az eltúlzott, klisés jelenet, miközben pár fontos, érdekes részlettel nem forogtak a film készítői. Búvárszemmel azért érdekes, szokatlan a film, mert elég sokat foglalkozik azzal, ahogy a kezdőt igyekeznek felkészíteni a várható körülményekre, másrészt a víz alatti mentőakció is elég drámai sikeredett a pánikoló lánnyal és a búvárokat üldöző járőrhajó megjelenésével.

Mindenesetre érdekes színfolt ez az 1983-as alkotás a búvárfilmek palettáján. Kár, hogy csak rossz minőségű kópiákat lehet elérni, de azért így is érdemes belenézni a víz alatti jelenetek kedvéért. (A búvárképzés nagyjából 1:04-nél kezdődik.)

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Mifelénk eseményszámba megy, ha egy jobban sikerült imázsfilmet tud felmutatni a magyar idegenforgalmat népszerűsítő szerv. Volt már Tony Curtis, gulyás, fürdők, romkocsmák- némelyik film nagyon lapos, némelyik kicsit fantáziadúsabb.

Azt azért le kell szögezni, nem ma találták fel a vicces imázsfilmeket. Ennek remek példája ez az 1967-es (45 éves!!) ausztrál film, a "Will The Great Barrier Reef Cure Claude Clough?", ami arról szól, hogy egy, a mindennapi stressztől kissé besokkalt ember milyen módon feledheti gondjait. Miután azt veszi észre, az emberek rajta kívül mind hátrafele mennek az utcán, sőt, fejjel lefelé, felkeresi pszichológusát, aki azt javasolja, képzelje el, hogy egy csodálatos korallzátony felett száll a repülőgépen...

Aztán a trópusi szigeten szép lányok kalauzolják hősünket, egyikük egyenesen a tengerbe csalogatja magával, ahol a korallzátony csodái kápráztatják el. (A szép szőkeség a fiatal Valerie Taylor, férje, a legendás Ron Taylor pedig víz alatti operatőrként működött közre.) Az éjszakában halak úszkálnak a két sznorkelező körül, akik még cápát is látnak.

A film poénja sejthető, de azért nem lövöm le. Ma már kicsit lassú tempójúnak tűnhet a szűk negyedórás filmecske, ám búvárként azért szeretem nézni a régies színvilágú felvételeket a Nagy Korallzátonyról. Mit ne mondjak, nekem se ártana egy ilyen terápia...

Megjegyzendő, szintén a The Commonwealth Fim Unit megbízásából készült egy inkább dokumentumjellegű film nagyjából ugyanakkor, 1968-ban. Ebben is Ron Taylor kapta a búvároperatőri feladatokat. A színvilág fakóbb, kékesebb, mint a mai látványos természetfilmekben megszoktuk, de ugyanúgy nagy gondossággal és alapossággal készült, mint a most látható legjobb filmek.

A Nagy Korallzátony víz alatti világa iránt érdeklődők számára szinte kötelező megnézni, ám reményeim szerint mások is találhatnak benne érdekes, látványos felvételeket. Betekintést kaphatunk a tudósok munkájába, felbukkannak cápák és teknősök, szóval én kifejezetten érdekes anyagnak tartom, ami igazolja, nem a technika a döntő, hanem a filmkészítők alapossága, igényessége.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Leonard Nimoy arcát elsősorban a Star Trek sorozatból, majd a Star Trek filmekből ismeri a közönség. A jellegzetes megjelenésű színész által megformált Spock igazi geek ikonná vált, de Nimoy azért más műsorokban is munkát vállalt.

Csak nem is ő búvárfilmben bukkant fel, kérdezik most talán páran. Nos, a válasz igen. Az ausztrál Ben Cropp volt a rendezője és operatőre a Coral Jungle című sorozatnak, amiben Nimoy volt a házigazda. Az ausztráliai korallzátonyokról szóló epizódok különböző témákat dolgoztak fel, cápák, delfinek, roncsok közelében merültek a búvárok. A hetvenes évek közepén még nem feltétlenül volt tipikus az, hogy hírességek bukkantak fel az ilyen dokumentumfilmekben, így Nimoy neve mindenképpen segíthetett a népszerűsítésben.

Persze a filmben Nimoy társaságában Cropp csapatának rutinos tagjai merültek. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni: elég gyakran előfordul, ha egy ismertebb búvárfilmes olyan feleséget választ, aki később a filmjeiben is aktívan közreműködik. Már Hans Hass második felesége, Lotte is erről volt ismert, de említhetjük például Ron és Valerie Taylor jól működő csapatát is.

Ben Cropp ezen a téren mindenképpen kitűnt, három dekoratív búvárfeleséggel. Először Van Laman volt a partnere a víz alatt is, aztán Eva Papp (nos, itt magyar szálat vélhetünk felfedezni, és nem is tévedünk, valóban magyar származású), harmadjára pedig egy kanadai hölgyet, Lynn Pattersont vett el. 

A Coral Jungle sorozatban tehát a Magyarországról elszármazott Eva Cropp volt Nimoy merülőtársa, éppen ezért róla kerestem néhány felvételt, ami igazolja, hogy Ben Croppnak nem csak a tengeri élővilág megörökítéséhez volt jó szeme.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Igen gyakran láthatunk víz alatti témájú dokumentumfilmeket a tévében, ám búvárszemmel ezek némelyike legalábbis megkérdőjelezhető minőségű, a témában járatlan ismerősöknek időnként el is kell magyarázni, hogy amit látnak, az nem is úgy van.

Először is látni kell azt, hogy az ismeretterjesztő csatornák ma ugyanúgy piaci alapon működnek, mint bármelyik kereskedelmi tévé. Dollármilliók forognak kockán, és biztosra kell menni, a tévének is, a stábnak is. A csatorna ezért olyan filmeket vesz át, amik kellően bombasztikusnak számítanak, a stábok pedig olyan anyagot próbálnak produkálni, ami borzongató- bármi áron. Olyan nyomás van mind a két félen, ami belekényszeríti a dokumentumfilmeseket elképesztő dolgokba is.

Vannak alaptrükkök, amikkel még nagy kockázat nélkül lehet élni. Az egyik a jól összevágott beharangozó, ami hihetetlen képeket ígér, aztán a teljes filmet megnézve kiderül, az összes látványos kockát tartalmazta az előzetes, a többi csak töltelék. Aztán ott van a szokásos amerikai doku-felépítés, hosszú beharangozó a film elején, reklám előtt a következő fejezetből adnak ízelítőt, reklám után az előzőeket foglalják össze- kis ügyességgel egy jó felvételt 4-5 alkalommal el lehet sütni.

Szintén jó időhúzás a filmben szereplőket hosszan beszéltetni a kamerába, akik csacsognak az állatokhoz való viszonyukról, a félelmeikről, a karrierjükről, a családjukról, a kedvenc cipőjükről- mindegy, mi a téma, ki lehet húzni vele pár percet. Nem árt, ha van egy csinos nő is a csapatban, vele az ilyesmi is jobban eladható. Épp a napokban láttam egy filmet, feltűnt benne Caterina Gennaro, aki rúdtáncosként állítólag sztár volt, a képeit látva viszont természetfotósnak középszerű- a búvárruha viszont jól áll neki, és ez a lényeg. Néha hírességeket rángatnak bele a projektbe, az ő érzéseik ecsetelésével mindig jól ki lehet tölteni az időt.

Remek trükk az is, hogy a filmben valami hihetetlen nagy felfedezésről beszélünk, ami képileg nem jelenik meg, de ha a narrátor huszonhatszor elmondja, mekkora élmény sztepptáncoló polipokat látni, akkor mégiscsak úgy marad meg a felületes nézőben, hogy a nyolckarúak a parkett ördögei. A filmek jelentős része, bármekkora dolgokat ígér, nem leplez le semmit.
Esetleg két össze nem függő felvétel egymás mögé vágásából lesz drámai jelenet- nem szokatlan dolog, hogy a vágóasztalon sikerül az átlagos felvételekből jó filmet csinálni, de ha mondjuk térben és időben messze készült snittekből dolgozik rendszeresen egy ismeretterjesztő film készítője, azzal magát a műfajt csúfolja meg. És bizony szakértő szemmel nézve feltűnik, ha megváltozik a víz színe, a látótávolság, a napszak...

Gyakran dobnak be trükköket a stábok. A felvétel előtt, kamerán kívül etetik az állatokat, netán máshogy érik el hogy a felvételen "jól viselkedjenek". Épp Jean-Michel Cousteau csapata keveredett a közelmúltban ilyen botrányba, de már a régi időkben is előfordult ehhez hasonló, hiszen a tengeri állatok jelentős részét oda kellett csalogatni valahogy a kamerák elé, és az sem árt, ha valami látványosat csinálnak is.

Mert azért a filmesek védelmében le kell szögezni: "a tenger nem múzeum!" Amikor a víz alatti természetfilmes órákon, napokon, heteken át próbál megörökíteni egy viselkedést, de nem sikerülnek a felvételek, pont abban a percben nem mennek a kamerák, épp elfogy a levegő a palackból, akkor az őrjítő érzés. Nem kevés pénzbe kerül beszerezni a felszerelést, megszervezni az utazást, és esetleg minden erőfeszítés felesleges volt- ilyenkor gyakran nyúlnak "kreatív megoldáshoz" az alkotók, vagy a jobbik esetben a született felvételekhez illeszkedően módosítják a forgatókönyvet, változtatnak a koncepción. Ez teljesen tisztességes megoldás- esztelenül támadó ragadozókról akarunk filmet csinálni, de aztán azt tudjuk megörökíteni, hogy ezek jó fejek, akkor módosítható a sztori. De kiprovokálni agresszív viselkedést nem túl szép, hogy sikerüljön kellően drámai anyagot összehozni.

Valószínűleg itt válik el, ki az, akinek nem csak munkája, hanem szenvedélye is a természetfilmezés, aki akár saját pénzét is rááldozza a filmezésre, és nem érdekli, mi jön ebből vissza. Ők szeretnek merülni, szeretnek filmezni, azt akarják megmutatni, amit látnak, és nem azt, ami a csatorna számára jól eladható. Akinek ez az egész csak a pénzről szól, az könnyen köt kompromisszumot: ha vért akarnak a producerek, megkapják, így vagy úgy. És ilyenkor születnek életveszélyről, kockázatról, halálfélelemről szóló anyagok, csattognak az állkapcsok, összedőléssel fenyegetnek a roncsok, és így tovább... Közben meg búvárként annyit látok, hogy egy átlagos szituációt adnak el a laikus közönség számára halálközeli élményként.

Sajnos az ingerküszöbünk az egekben van. A pár éves dokumentumfilmek ahol a cápa csak úgy elúszkál a nagy kékségben már nem elég. Jöjjön közelebb. A búvár fogja meg az uszonyát és vontattassa magát vele. És közben lehetőleg kapjon el egy fókát is a ragadozó... Erre kapjuk fel a fejünket. Nem segítenek a hülye fikciós filmek se, ahol cáparajok, óriáspolipok meg más látványos animált szörnyetegek gyilkolnak. Mennyivel látványosabb, mint egy hagyományos dokumentumfilm! Hát miért ne lehetne ilyen hangulatú egy ismeretterjesztő műsor?

Nos, a bajom ezzel egyszerű: azért, mert maga a búvárkodás sem ilyen. Több száz merüléssel a hátam mögött azt kell moondjam, nem a halálfélelemről szól számomra a víz alatti kalandozás. A cápák nem támadtak a közelemben se emberre, se állatra. Nem szorulok be rendszeresen roncsok belsejébe, és nem kell az utolsó slukk levegőmre hagyatkozni hogy túléljem az életveszélyes merüléseket. Borzongás előfordul, hiszen önmagában a víz alatti lét egy kaland, de a feltupírozott drámák komolytalanok. Vannak értékes, tanulságos, szép dokumentumfilmek, amiket bátran merek ajánlani mindenkinek, de bizony akadnak fércművek is. Ahol nem maga a víz alatti világ bemutatása a legfontosabb, hanem a bombasztikus előzetesek, a hangulatkeltés, ott azért nyugodtan elkezdhetünk gyanakodni, hogy nem a merülés hozta izgalomba a filmeseket és a csatorna fejeseit, hanem a guruló dollárok.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A búvárfilmekben feltűnt hírességek közül talán az egyik legmeglepőbb név az olasz színészlegendáé: Sophia Loren is büszkélkedhet ilyen szereppel. Az isteni Sophia fiatalon és csinosan meglehetősen sok filmben bukkant fel, amelyek jelentős részen felejthető alkotás, és maximum egy-egy különlegesség miatt tartják számon.

Az 1957-es Boy on a Dolphin így aztán elsősorban azért lett emlékezetes, mert Sophia egy görög szivacshalász-lányt alakít, aki egy víz alatt felfedezik antik szobor miatt keveredik mindenféle bonyodalmakba.

Mindenesetre, ha a filmet nem is ismerik túl sokan, az annak idején készített fotók még ma is gyakran bukkannak fel az interneten. Sophia még búvárcuccban, korántsem túl elegáns ruhában is roppant vonzó nő volt, ez tagadhatatlan.

A víz alatt nyilván kaszkadőr dolgozott helyette, gondolhatnánk. Ám ki tudja- ugyanis nem ez volt az első búvárfilmja! A ma már tényleg alig ismert Africa Sotto i Mari című filmben is merült Sophia, és meglehet, ezekben a régi, kis stábbal készült, olcsó olasz filmekben talán még dublőrre sem telt? Akkor azért még messze nem volt akkora sztár Sophia: 1952-ről beszélünk, amikor alig 18 éves volt, és ekkortól szerepelt Loren művésznéven.

Nos, azért csodák nincsenek, a feltörekvő ifjú színésznőt egy olasz sportolónő helyettesítette a veszélyesebb jelenetek felvételekor. Azért így is érdekességnek számít ez a sok évtizede készült film a búvártémájú alkotások közt. Meglepő módon az alapsztori nem túl sok akciót ígér: egy vörös-tengeri tudományos expedíció hajójára vesznek fel egy ifjú hölgyet, aki meglehetősen felkavarja a monoton napok állóvizét.

Amikor ilyen különleges régi filmeket látok, elgondolkodok, vajon mennyi érdekes alkotás született a világ különböző sarkain az elmúlt évszázadban?

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Az egyik legkülönösebb dokumentumfilm amit valaha láttam, az Tanya Streeter cápafóbiájának leküzdéséről szól.

Ki is Tanya Streeter? Világhírű (és nagyon csinos) szabadtüdős búvár, azaz olyan sportoló, aki egyetlen lélegzetvétellel igyekszik minél mélyebbre merülni. Ezt pedig igencsak jól csinálta, amikor egy évtizede karrierje csúcsán volt, két kategóriában is olyan rekordot állított fel, ami egy ideig a férfiak legjobb eredményét is felülmúlta! A no limit kategóriában 160 méterre merült egyetlen légvétellel- fantasztikus teljesítmény volt ez 2002-ben.

Szóval Tanya ezer szállal kötődik a tengerhez, a búvárkodáshoz. Ezek után kissé furcsa volt a számomra, hogy retteghet ennyire egy rekorder búvár a cápáktól, és ezt a fóbiáját miért csak úgy tudja leküzdeni, hogy a világ számtalan fantasztikus pontján merül a különféle ragadozókkal? A film bemutatja a stáb által szervezett cápaterápiát, Tanya pedig nem meglepő módon rájön a film végére, hogy a cápák tulajdonképpen csodálatos állatok, és indokolatlan volt a félelme. Őszintén szólva nem hiszem, hogy adásba került volna a program, ha Tanya csak még jobb megutálja őket és vöröslő fejjel üvöltözi, "irtsuk ki mindet!!!"

A magamfajta búvár meg persze csak csendben elgondolkodik, milyen jó lenne, ha a magyar társadalombiztosítás is finanszírozná ezt a fajta kezelést. Mert ha csak sok merüléssel lehetne gyógyítani, akkor én is félek a cápáktól. Meg a delfinektől, a bálnáktól, a polipoktól, a csikóhalaktól is...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A híres francia búvár, Jacques-Yves Cousteau sok szempontból számított úttörőnek. Új felszerelések, új kutatási módszerek, új víz alatti kamerák- mindent nekik kellett kitalálni a kezdet kezdetén, amikor a víz alatti világ felfedezése még gyerekcipőben járt.

Ebbe a sorba illeszthető bele az is, hogy az első búvárok még az ismeretlennel néztek szembe, amikor rettegettnek gondolt élőlények közé merészkedtek. A cápákra még ma is sokan babonás félelemmel gondolnak, de annak idején pláne őrültségnek tűnt, hogy valaki egyenesen közéjük merül. Cousteau és csapata viszont meg akarta ismerni ezeket a ragadozókat, és sok víz alatt töltött óra alatt egészen más kép alakult ki róluk, mint amit az emberek többsége gondolt. 

Ám az is tény, hogy tisztában voltak a téma vonzerejével, és ezért a televíziós filmjeikben is gyakran foglalkoztak a cápákkal. Cousteau ismertségét az átlagemberek körében nem a tudományos munka alapozta meg, hanem az, hogy milliók csodálkozhattak rá a képernyőn bemutatott búvárkalandokra. Az Undersea World of Jacques Cousteau lenyűgöző volt a nézők számára, akik közül sokan maguk is kedvet kaptak a búvárkodáshoz. Ennek első epizódja volt az 1968-ban bemutatott Sharks, ami értelemszerűen a cápákról szó.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.