Big Blue Búvár Blog

Magyarok nemzetközi vizek mélyén.

Kissé szokatlan módon egy picivel nagyobb figyelmet kapott a búvárkodás az utóbbi időben. Azt kell mondjam, manapság a merülés nem számít igazán divatos kedvtelésnek, huszonéveseket nem is nagyon látni a búvártúrákon. Így aztán amikor téma lesz bármilyen okból ez a világ, örülök- és figyelek.

Mivel viszonylag kevesen űzzük ezt a hobbit, időnként engem is megkérdeznek ismerősök, mit gondolok erről-arról a hírről. A versenyekről szóló beszámolók sem kivételek. Le kell szögezzem, a búvárkodás mint tevékenység alapvetően igen távol áll minden jól összemérhető, versenyformában űzhető sporttól. Nézegetjük a halacskákat, úszkálunk történelmi roncsok körül- alapvetően élvezzük a mindennapjainkhoz képest gyökeresen eltérő élményeket.

Szóval bármi, ami búváros "verseny", az valami kitalált műfaj. Születhetnek nagy teljesítmények, de ettől még az átlagbúvár hasonlót sem csinál, mint egy versenyző. (Azaz jóval nagyobb a különbség mondjuk egy szabadtüdős mélymerülő versenyző és egy hobbibúvár között, mint egy élvonalbeli maratonfutó és egy rendszeresen kocogó ember között.) Emiatt igazán meg sem tudunk megítélni bizonyos teljesítményeket, egyszerűen számunkra is hihetetlenek.

Korok Fatima világbajnoki címe például a szabadtüdős (azaz egy légvétellel merülő) búvárok között olyan mélységekről szól, aminek több száz merüléssel sem járunk a közelében. Az ő példája nagyon jellemző: inspiráló történetét sok helyen elmesélte már arról, hogyan vált versenyzővé. Nem csak a magyar közvélemény számára volt ismeretlen, mi, búvárok sem ismertük- talán pont azért írtam az elsők között róla én is, mert meglepett a semmiből felbukkant, elszánt tehetség. 

A másik oldalról is ejtenék pár szót. Arról, hogy ennek a műfajnak a versenyzői nem állami támogatással, szponzori pénzzel kitömött versenyzők: jellemzően átlagemberek, dolgoznak, még ha munkájuk gyakran a búvárkodáshoz is köti őket. Fatima úgy kalapozta össze a részvételi díjat, hogy egyáltalán el tudjon indulni a nagy versenyen. És ugyan lehet mondani, nem csoda hogy ebből nem lehet megélni, hiszen itthon és a világon csak kevesen űzik, ám felmerülhet a kérdés, tulajdonképpen más sportok miért is érnek többet? Az, hogy a korábban mindenki számára ismeretlen, de eredményével bizonyító lányre most sokan kíváncsiak a sajtóban is, jár neki. A szabadtüdőzés szűk élmezőnyében magyarként helyt állni, úgy, hogy nálunk még tengeri edzéslehetőség sincs, óriási dolog!

Szintén sokat hallhattunk a búvárfotósok világbajnokságáról is. Megvallom őszintén, az, hogy ebből téma lett a sajtóban, meglepett. Igen, jópár éve már annak hogy magyar búvárfotós indult a világbajnokságon, de amikor ott voltak, születtek nagyszerű eredmények. Érmeket és nagyszerű helyezéseket értek el több kategóriában is a magyar búvárfotósok, és nyugodtan mondhatom, semmivel sem volt egyszerűbb dolguk, mint a mai versenyzőknek- sőt. A kilencvenes években egészen szerény háttérrel rendelkező magyar búvárok remekül helyt álltak az olasz, francia, német és más nemzeteket képviselő fotós között. Ne feledjük, a szabadtüdős lányhoz hasonlóan ők is kedvtelésből fotóztak és fotóznak, versenyeztek és versenyeznek, ebből nem lehet megélni! Mégsem hiszem, hogy valaha is beszéltek volna ennyit búvárfotózásról, mint mostanában.

Tudom, a fotósok versenyeztetése kívülállók számára ugyanúgy nehezen érthető. Pedig ilyen versenyek számtalan témában vannak. A természetfotósok versenyei általában nagyon népszerűek, a komolyabb megmérettetések dobogósai egészen lenyűgözőek. (Érdemes megnézni például Az Év természetfotósa honlapját, hol tart ma a magyar természetfotózás.) Ennek egy kis szelete a víz alatti fotózás. Ez ugyanúgy kicsit technikai sport, hiszen fontos a felszerelés minősége. Másrészt ott az ügyesség kérdése, a rutin sok-sok merüléssel szerezhető meg. Aztán nyilván fontos a tehetség. Végül a szerencse sem elhanyagolható- hogy megfelelő időben jöjjön a téma. Az eredmények pedig nem mérhetőek, hanem szubjektív ítéletet tükröznek.

A búvárfotózásban két jellemző versenyforma van. Az egyiknél egyszerűen csak legjobb képeiből választ és nevez a versenyző, és a zsűri dönt. Az ilyen versenyekre a világ minden sarkából küldenek képet, a mezőny óriási is lehet. A másik versenyen egy adott helyen gyűlik össze több búvárfotós, és egy adott időkeretben próbálnak adott témában nagyot alkotni. A búvárfotós világbajnokság, ahol korábban már voltak jó magyar eredmények, ilyen verseny. És azért nem voltak ott másfél évtizeden át magyarok, mert ilyen-olyan okokból nem tudták vállalni a kiküldetés, a részvétel költségeit.

Ebben az évben ifj. Lőrincz Ferenc búvárfotós utazott Tenerifére, hogy képviselje Magyarországot. Őszinte leszek, a hazai búvárfotós élet manapság nem pörög igazán. Feri egyike azoknak, akik aktívan dolgoznak és versenyeznek, akár nevezős, akár helyben rendezett versenyekről van szó. Mivel ez egy szűk kör, Ferit már régen ismerem, ő olyan versenyeken is letette annak idején a névjegyét, amit részben én szerveztem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon komoly kihívás volt a világbajnoki részvétel, hiába alkot összeszokott csapatot ő és a vele tartó modell, Takár Yvette.

Így az ő esetükben az utólagos beszámolók inkább a tapasztalatokról szólhattak. Ahol az eredményekről a zsűri dönt, ott mindig csak a győztesek igazán elégedettek. Nem tudom, lesz-e folytatás, lesz-e ezen túl rendszeres magyar részvétel a búvárfotós világ- vagy Európa-bajnokságokon. Még azt sem tudom, a magyar búvárfotós versenyzés merre tart. (Hogy miért vannak vegyes érzéseim, abban most nem mennék bele.) Ki tudja, legközelebb is kíséri majd ekkora figyelem a szereplést? 

Azt mindenesetre javaslom, hogy ha valakinek az érdeklődését pont a látott szép víz alatti felvételek keltették fel, nézegesse a legjobb búvárfotósok munkáit, vagy ha még nem búvár, bátran próbálkozzon a merüléssel. A víz alatt tényleg elképesztő élményeket gyűjthetünk, és bátran állíthatom, a legjobb kép sem tudja visszaadni, amit ott megtapasztalunk időnként! És ehhez nem kell annyira elszánt és ügyes versenyzőnek sem lenni, mint egy szabadtüdős búvár...