A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Vannak olyan helyzetek, amikor senki nem bánja, ha átázik az esküvői ruha: a víz alatti házasság például ilyen kivételes alkalom.
Normál esetben a menyasszony igazán komoly terveket vázol fel a tökéletes kézfogó megvalósítása érdekében. Ám a klasszikus búváresküvőknél nem nagyon vacakolnak, lemerül az ifjú pár, valaki összeadja őket, boldogság.
De úgy fest, a világ néhány részén rájöttek, az ara még egy víz alatti esküvő esetén is szívesen veti bele magát az álmodozásba. Lehet ilyen alkalomhoz is ruhák közt válogatni (mondani sem kell, nem mindegyik praktikus búvárkodáshoz), és azt is nagyra értékelik, ha a víz alatt is szépen feldíszített helyen mondhatják ki a boldogító igent.
A Maldív-szigeteken így aztán egy kissé giccses, de az alkalomhoz illő helyszínt alakítottak ki egy homokos részen (mert korallt azért nem törnek még egy esküvő kedvéért se), ahol két búvár méltó körülmények közt köthette össze életét. Meg kell mondjam, az az ötlet például kifejezetten jópofa, hogy résnyire nyitott búvárpalackokat helyeztek el az aljzaton, és így buborékfűzérek között úszhattak az anyakönyvvezető elé a fiatalok.
Remélhetően hosszú és boldog házasság vár rájuk, ha már ennyi energiát öltek a szervezésbe. Az biztos, hogy odalenn nem nagyon lehetett vitatkozni semmin, a légzőautomatával a szájukban- talán a jövőre nézve is akkor járnak a legjobban, ha a konfliktusaikat inkább egy jó merüléssel oldják fel, mint kiabálással...
Mexikó számtalan látványos víz alatti barlangja közül az egyik a Nohoch rendszer, aminek kristálytiszta vize látványos, de felkészületlen búvárok számára életveszélyes merülési lehetőségeket kínál.
2007-ig 67 kilométer hosszú, 36 cenotéből álló rendszerként ismerték, hosszú évek merüléssorozatai során fedezték fel a barlangrendszer minden zegét-zugát. Ekkor derült ki, hogy összeköttetésben áll a még hosszabb Sac Actun rendszerrel, így most annak egy részeként tartják számon.
Ahogy már említettem, ahol víz van, ott merülni is lehet. A búvárok körében tipikusnak, ismertnek számító úticélok mellett sok olyan hely is van, ami eszünkbe nem jutna egy utazás tervezésénél, pedig nem akármilyen kalandot kínálnak. Írtam már pár ilyenről, most jöjjön újabb ország a sorban: Chile.
A Dél-Amerika nyugati oldalán található ország térképére pillantva egyből látszik, milyen hosszú csendes-óceáni partszakasza van. Ennek a területnek a víz alatti élővilága sokkal kevésbé közismert, mint mondjuk a Földközi-tengeré, de van itt bőven látnivaló.
Zapallar nem esik messze a fővárostól, Santiagótól. Nagyon híres az itteni szép, homokos strand, amit hétvégente "megszállnak" a nagyvárosból érkezők. Sokan közülük búvárkodni jönnek, a chileiek körében is egyre népszerűbb a merülés.
A víz alá bukva egyből látható, itt nem korallzátonyok színes kis halacskáival lehet kergetőzni, az óceán hidegebb, teljesen más jellegű az élővilág. Nagy tengercsillagok, pár hal bukkan fel, de ha a búvár szerencsés, ennél sokkal izgalmasabb dolgot is láthat. Ezekben a vizekben ugyanis megtalálhatóak a holdhalak, amik igazán különleges állatok.
A holdhalfélék külön családot alkotnak a csontos halak főosztályában. Furcsán úsznak a testük alsó és felső oldalán található úszóik mozgatásával. A szájuk kicsi, testük viszont nagyjából olyan hosszú, mint amilyen magas az úszókkal együtt. A holdhalak bizonyos fajai akár 3 méteresek is lehetnek! Már egyetlen ilyen állattal való találkozás is feldob egy merülést, de Chilében az sem lehetetlen, hogy egy egész rajba futnak bele a búvárok.
Szóval ki mondja, hogy nem érdemes Chilében búvárkodni? Én biztos nem hagynám ki, ha arra járnék...
A régi búvárfelszerelések gyűjtői közül nem kevesen akadnak, akik nem csak megveszik, de gondozzák, karbantartják is a régi felszereléseket, amelyek használható állapotban maradnak. Ezekkel aztán lehet olyan merüléseket szervezni, ahol a mai cuccokhoz szokott búvárok átélhetik azt, ahogy elődeik a mélybe mentek.
Mert bizony nem egy cucc igencsak bonyolult volt, nehéz volt felvenni őket, nehézkes volt a felszínen mozogni bennük, aztán meg a víz alatt dolgozni. Mert le kell szögezni, a múltban a búvárkodás kicsit sem szólt az élvezetről, kedvtelésről: volt egy feladat, aminek a kedvéért le kellett ereszkedni.
Néhány lelkes amerikai búvár különleges napot szervez minden évben, aminek keretén belül a régi, rézsisakos felszerelések mellett a szovjet éra búvárfelszereléseit, majd sokkal korszerűbb sisakos felszereléseket is kipróbálhatnak a bátrak. Érdemes belenézni az alábbi videókba, mennyire más az egyes felszerelések felvétele, használata.
A birodalom északkeleti határán épült nagy falat még időszámításunk előtt kezdték építeni, a jelenleg látható szakaszokat a Ming-dinasztia idején emelték. Természetesen az ország jól ismert látványosságát elsősorban a felszínen nézik meg a turisták, de a szakaszok állapota különböző. És van olyan is, ami ma már víz alatt van...
Pekingtől északkeletre, Hebei tartományban duzzasztottak fel egy folyót 1978-ban, és emiatt lehet akár merülni is a falnál, aminek nagy része nagyjából 20 méteres mélységben található. Édesvízről van szó, a látótávolság nem túl jó, és a víz hőmérséklete is gyorsan csökken mélyebben- alig 8-10 fokos még nyáron is. A falban kapuk és átjárók is vannak, amiken keresztül úszva izgalmassá válik a merülés, de még egy szobrot is rejt a mélység.
A murénákat leggyakrabban úgy látjuk a víz alatt, hogy csak a fejük lóg ki valami üregből, lyukból. A tátogó, kígyószerű állatok ügyes ragadozók, de a búvárokkal jellemzően nem nagyon törődnek. Meg lehet őket nézni közelről, ám ahogy mást sem, úgy őket sem szerencsés túl sokat zaklatni, netán megérinteni. Van, aki ezerszer merült velük, ismeri a viselkedésüket, így bizalmasabb viszonyt alakít ki velük, de átlagbúvár azért jobban teszi, ha óvatos marad. Főleg akkor válunk elővigyázatossá, amikor egyszer ránkvillantja tekintélyes fogsorát a muréna...
Akkor derül ki, mekkora is egy ilyen állat és milyen ügyesen mozog a vízben, amikor nagy ritkán kiúszik a "bunkerből", és úszás közben mutatja meg magát. Ritka élmény, nekem azért volt már hozzá párszor szerencsém. Meg olyanhoz is, amikor a kíváncsi muréna úszás közben kicsit megközelítette a búvárokat is. Talán járt arra valaki előttünk, aki etette őkelmét? Előfordul az, hogy az állat finom falatot vár minden búvártól, és mondhatni követeli a jussát. No, ez már veszélyes is lehet. Ezért (is) rossz ötlet a víz alatt bármit etetni, mert megváltozhat az állatok viselkedése...
Persze lehet, hogy az alábbi videókban erről szó sincs, egyszerűen csak szétnézett biztonságos otthona környékén a muréna...
Már többször utaltam rá, hogy a búvárok ritkán kerülnek "csak úgy" testközelségbe cápákkal. A búvárokat megsebesítő cápákról szóló hírek mögött gyakran kell azt keresni, hogy az ember nem tett-e valami olyat, ami a közelébe vonzza a ragadozókat. Mostanában ismét láttam tipikus videókat az én megítélésem szerint veszélyes helyzetekről- sokat elmondanak arról, hogy nem a búvárkodás kockázatos, hanem a cápák csalogatása.
Az első felvétel persze nem klasszikus "csalogatás": a búvár egyszerűen csak vadászik nagyjából 20 méteres mélységben a Karib-tengerben, amikor megjelenik a cápa. Az állat természetesen sokkal távolabbról megérzi a vérző, vergődő halakat a tengerben, mint az ember, és ha jobban megfigyeljük a kézben tartott edényt, az már tele van zsákmánnyal. A cápa természetesen csak egy kis könnyű lakomára vágyott, nem embert akart enni- a búvár meg is úszta a kalandot. Egyetlen másodpercig sem lehet vádolni az ösztöneinek engedelmeskedő ragadozót, túlélése záloga a tengerben az, hogy lecsapjon mindenre, ami préda lehet.
A másik videó szintén tipikusnak mondható helyzet. Először csak az látszik, mennyi nagytestű cápa van a felvételen karnyújtásnyira az objektívtől. No igen, a mexikói Guadalupe ezeknek a ragadozóknak a jelenlétéről híres, nincs ebben meglepetés. De miért jönnek ennyire közel? Nos, az etetés a kulcs ebben az esetben. Az viszont, ahogy kézből etetik ezeket a nagyvadakat, önveszélyes bravúroskodás: a cápa egyetlen kiszámíthatatlan mozdulata, egyetlen tizedmásodperc tévedés elég ahhoz, hogy a búvár megsérüljön. Aztán lehet olvasni a lapban búvárra támadó vérszomjas emberevőkről... Ha nem etetik őket így, akkor ezek az állatok is óvatosabbak, távolságot tartanak. Persze nem születnek olyan látványos felvételek- de sokkal kevésbé veszélyes is az ilyen jellegű találkozás.
Azt nem nagyon lehet megtiltani senkinek, hogy túlságosan rizikós merüléseket vállaljon be. De ebben az esetben be kell vállalni a játékszabályokat: a tengerben az ember csak látogató, nem mi vagyunk otthon ebben a közegben, és ha veszélybe sodorjuk magunkat a saját cselekedeteinkkel, akkor az a mi hibánk. A támadást kiprovokáló ember sokkal felelősebb, mint az őt megsebesítő cápa...
A tenger még annál is különlegesebb lehet, mint ahogy búvármaszkkal a fejünkön jól szétnézve látjuk. Rácsodálkozunk a színekre és a formákra, a sekély korallzátonyokon izgalmas úszni a vörös, sárga, narancsszín élőlények közt. Azt hihetnénk, minket ezek után már nem nagyon lephet meg semmi...
Ám a helyzet ennél még izgalmasabb. Néhány éve már kísérleteznek azzal fotósok, hogy szűrőkkel olyan megvilágítást állítsanak elő, amivel lefotózhatják a fluoreszkáló korallokat. Látványos, neonszínű képeket kaptak végeredményül, ami mintha egy új világot tárt volna fel.
Amerikai kutatók a közelmúltban váratlan felfedezést tettek a Salamon-szigetek vizeiben merülve: kiderült, hogy nem kevés hal is fluoreszkál! Kék fénnyel megvilágítva, sárga szűrőn át nézve egyszer csak különös univerzum tárult fel előttük, ahol neonszínben ragyogó cápák, ráják úszkáltak. Összesen 180 fajnál figyelték meg a fluoreszkálást, de azt még nem tudják, miért is alakult ez ki náluk.
Szóval van még mit kutatni, felfedezni, megörökíteni a mélységben. Én már azt tervezem, a következő éjszakai merülésre milyen szűrőkkel szerelem fel a lámpámat...
Bevallom, őszinte lelkesedéssel nézem a régi korok búvárvideóit. Szeretném meglátni, mi változott bennük- és mi az, ami kicsit sem.
A búvárkodás fizikája például változatlan, maximum egy kicsit csiszolódott az ezzel kapcsolatos tudásanyag. De azt már fél évszázada is tudták, hogy lassan kell felemelkedni, és figyelni kell rá, milyen mélységben mennyi időt tölthetünk...
A tanfolyami alapgyakorlatokat sem kell újra kitalálni. Felkészülünk az esetleges problémás helyzetekre, és addig gyakoroljuk a víz alatti mozgást, amíg biztonságban nem érezzük magunkat a mélyben. Ekkortól pedig elkezdhetjük élvezni a búvárkodást.
A fenti angol oktatóvideó is pont ennyit mutat be. Ismerősek az első uszonycsapások, a maszklevétel, az első tengeri merülés izgalma. Persze van, ami változott: az én oktatóm nem evett banánt a víz alatt, a csajoknak pedig nem kellett ilyen cuki úszósapkát viselni...
Persze aki ilyen ügyesen mozog a vízben, az felvehet bármit. Nem a cucc tesz minket búvárrá, hanem a tanulás, a gyakorlás és a folyamatos fejlődés. Hiába vannak korszerűbb felszerelések, akit rendesen tanítottak, simán elvan ilyen retró szettben is. Egy idő után úgyse figyelne rá, csak az számít, hogy víz alatt lehet. Ez is a búvárrá válás része...
Ez a kis film 1966-os. Elképzelem, milyen lelkesedéssel vetették bele magukat a Torbay városban működő búvárklub tagjai a munkába, nyilván amatőrként. A céljuk az lehetett, hogy közelebb vigyék az emberekhez a merülés világát. És én ma is bátran meg merem mutatni ezt a filmet minden érdeklődőnek, mert jó képet ad a tanfolyamról, és kifejezetten hangulatos. Igen, a búvárkodás tényleg ilyen jó móka, kellemes kaland, amit bárki bátran űzhet, és közösen élvezhet barátaival.
Sokba kerül, ha valaki egy védett manáti nyakába akar ugrani...
Az emberiség az élőlények védelmét gyakran már csak az utolsó utáni pillanatban tartja fontosnak; ezért pusztulhatott ki már sok faj, és ezért vannak védett, de nagyon veszélyeztetett állatok.
Ráadásul sok helyen a védelem csak elméleti, mert nem nagyon képesek betartatni a szabályokat. Az Egyesült Államok viszont kivétel: ha valamit komolyan meg akarnak óvni, nem nagyon vacakolnak, a szabályszegők súlyos büntetésre számíthatnak.
Ennek fényében hihetetlen, hogy vannak olyan agyatlan emberek, akik nem csak gátlástalanul áthágják a törvényeket, de még az interneten, nagy nyilvánosság előtt közzé is teszik a saját maguk ellen szóló bizonyítékot! Az ilyen idiotizmusért pedig nagy árat kell fizetni...
A floridai tengeri tehenek vagy más néven manátik állománya alig pár száz egyed, és ezért roppant szigorú szabályokat írtak elő velük kapcsolatban. A békés emlősök védelme miatt csak lassan szabad csónakkal haladni az állatok előfordulási helyein, és természetesen szigorúan tilos a manátik zaklatása is. Noha a lassú jószágok sokakat csábíthatnak arra, hogy odaússzanak hozzájuk, megsimogassák őket, az ilyesmit nem nézik jó szemmel.
Ám egy roppant humoros kedvű fickó úgy gondolta, tud ennél jobbat is. A móló közelében úszkáló tengeri tehenekre ugrott rá, amit persze haverja rögzített is, és aztán úgy gondolták, a Facebookon megosztott videót sokan ugyanolyan mókásnak tartják, mint ők.
Tévedtek, és ezért bíróság előtt kell felelniük. A két 22 éves fiatal bűnösnek vallotta magát, a felvételek fényében nem is nagyon tehettek mást. És hogy mivel jár ez? Akár egy év börtönnel és 50,000 dollárral sújtható a manátik zaklatása, ami meglehetősen komoly ár lenne egy ilyen baromságért. Pedig egy pillanatig biztos nagyon jó ötletnek tűnt a számukra...
Ha börtönbe nem is kerülnek, ügyükről beszámolnak a helyi lapok, és talán legközelebb mindenki meggondolja, megszegje-e a védett állatokra vonatkozó törvényeket. Bármennyire túlzottnak tűnik a szigor, indokolt lehet, hiszen már a kihalás szélére sodródott némelyik faj. Utólag pedig hiába a bánkódás, hogy léptek volna fel határozottabban a hatóságok, ez már semmilyen állatot nem támaszt fel...
Az persze más kérdés, hogy mi van akkor, ha a manáti megy közel saját akaratából az őt megnézni akaró emberekhetz Nos, nincs jogegyenlőség, mert a tengeri teheneknek ezt is szabad, és ez jelen esetben így van jól: ők a vízben védettek, mi nem vagyunk azok.
Mi, búvárok azt a következtetést is levonhatjuk az ilyen történetekből, hogy mielőtt bármit megfognánk vagy ki akarnánk hozni a vízből, érdemes utánanéznünk, mi az, amit megtehetünk és mi az, amit nem. Persze egyetlen törvényt sem kell ismerni, ha betartjuk az alapszabályt: soha nem zaklatunk vagy fogdosunk semmit a víz alatt. Ezzel védjük az élővilágot, és nem sodorjuk magunkat bajba- se a potenciálisan veszélyes állatok, se a hatóságok révén.
Csak egy példa: Egyiptomban szigorú pénzbírsággal sújtják azt, aki korallt hoz ki a tengerből, és a reptéren a poggyászában azt megtalálják. Jobb az ilyet ott hagyni, ahol van. A felszínen úgyse lesz olyan szép, mint a mélyben...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
