A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Mindig rácsodálkozok, hogy már évtizedekkel ezelőtt megvalósítottak szinte minden menő vagy extrém ötletet a búvárok: ezen a réges-régi, fél évszázados felvételen egy víz alatt alkotó festőt mutatnak be.
Fogalmam nincs, Valerie White neve szerepel-e a művészet történetének aranykönyvében, de alapvetően úgy érzem, az ilyesféle víz alatti alkotás inkább csak kunszt. A feladat nem könnyű, hiszen ilyen közegben rajzolni, festeni, miközben a rendelkezésre álló levegő is korlátos, nem csak művészileg értelmezhető teljesítmény.
Mindenesetre a hölgy munkásságát legalább mi, búvárok igazán tudjuk értékelni. Úgy szokott az lenni, hogy mindenre felkapjuk a fejünket, ami a víz alatt történik, így aztán számunkra érdekes lehet az is, ha valaki légzőkészülékkel, búvármaszkkal felszerelkezve rajzolgat odalenn.
És mit gondolhat erről az, aki nem merül? Azt hiszem, a búvárkodás maga számít még mindig annyira extrémnek, hogy bármi furcsaság, amit közben művelnek, nagy mutatványnak számít. A felszínen nem szenzáció ha valaki biciklizik, kötöget vagy megiszik egy üveg sört, na de a víz alatt!... Tulajdonképpen nem is értem, miért nincs minden napra egy hír valami búváros őrültségről. Lehet, hogy már annyira bolondok vagyunk, hogy az olcsó népszerűség sem hoz lázba, a normális merülési élmény sokkal inkább vonzó a számunkra?...
A világ néhány legismertebb búvárhelye közül külön csoportba sorolhatók azok a nyílt tengerben levő magányos szigetek vagy szigetcsoportok, amelyek körül nyüzsög az élet- gyakran csak a tenger felszíne alatt. Szinte oázisnak számítanak ezek a sziklatömbök, ahol nagytestű ragadozók, emlősök, óriási halrajok találnak otthonra.
A legendás helyek egyike Socorro: a Mexikóhoz tartozó kis sziget valamivel több, mint 10 kilométer átmérőjű, és a szárazföldtől nyugati irányban 600 kilométerre található. Socorro a Revillagigedo szigetcsoport tagja, a legnagyobb és legismertebb azon belül, de ezen is csak pár tucat ember él, akik egy tengerészeti bázison dolgoznak. A szigeteket a Galápagos-szigetekhez hasonlítják, ahogy magányosan néznek szembe a Csendes-óceánnal, és a víz alatti élővilág is ahhoz hasonlóan gazdag. Az erős áramlások rengeteg tápanyagot hoznak ezekbe a vizekbe, és emiatt kicsi és nagy halak tömegei népesítik be ezt a tengerrészt. Cápák és delfinek járőröznek prédára lesve, a planktonokból falatozó bálnák és manták úsznak méltóságteljesen- aki itt búvárkodik, az sose unatkozik.
Csak épp az jelenti a problémát, mint ami minden ilyen magányos szigetre jellemző: a búvártúra szervezését jó előre el kell kezdeni, ráadásul a túrák nem is olcsók. Socorrón nincs közforgalmú reptér, kizárólag hajóval lehet megközelíteni, de több száz kilométert megtenni a nyílt tengeren nem mindenki számára vonzó. Oda kell figyelni, melyik évszak kedvező a búvárkodásra, mert viharos vizeken nem nagy élmény egy kis szafarihajón hánykolódni: november és május között számít elfogadhatónak az idő. Utána már csak az kell, hogy a búvár rutinos legyen, mert a nyílt vízben, erős áramlásban merülni kezdőknek nem igazán ajánlatos.
A megpróbáltatásokért viszont nem marad el a jutalom: máshol nem nagyon megtapasztalható élményekkel gazdazgodhat a búvár.
Nem új találmány az, hogy bátor búvárok a cápák között úszkáljanak- legalábbis egy réges-régi felvétel tanúsága szerint.
Ma már hétköznapi program a cápás merülés, hol ketreccel, hol ketrec nélkül, de hőskorban még nagyon óvatosak voltak a búvárok ezeknek a ragadozóknak a közelében. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau első merülései a nyílt vízben igazi szenzációszámba mentek, és valahogy én is úgy tartottam számon, ott kezdődött ez az egész.
Ám úgy fest, korábban is merültek bátrak a "szörnyek" közé. A múlt század harmincas(!) éveiben Ausztráliában készült ez a felvétel, ahol egy nehézbúvár merült alá a fogva tartott cápák közé- azok megnézték és nem bántották. Számomra ma már ebben semmi szokatlan nincs, de a korabeli nézők bizonyára rémülten várták a vérfürdőt. Megjegyzem, a felvétel második felében a vízbe ugró, és ott eszeveszett csapkodással úszó ember sokkal nagyobb veszélyben lehetett, mert a cápákat az ilyen mozgás sokkal jobban érdekli, mint egy alig mozduló búvár- ám végül őt sem ették meg.
Mit is mondhatnék? Örülök, hogy ma már többet tudunk a cápákról, és a régi hiedelmeken túlléptünk. Sőt, sokan manapság már féltik a cápákat, ahelyett, hogy félnének tőlük... Ám ahhoz, hogy ide eljussunk, kellett a régi búvárok vakmerősége is, akik akkor az ismeretlennel néztek szembe, és valóban nem tudhatták, mi vár rájuk, amikor karnyújtásnyi távolságra lesznek ezektől az állatoktól.
Bátor búvárok egy horgot szedtek ki egy méretes selyemcápa szájából Floridában.
Cameron Nimmo és Mickey Smith gyakran merülnek együtt a floridai vizekben, ahol a cápaetetések során az állatok háromnegyedének a testén vagy a szájában beakadt horgot látnak. Halászok is mennek a selyemcápákra, de gyakran tonhalra vágyó sporthorgászok horgai szakadnak le egy erős rántástól, esetleg egyszerűen csak elvágják a zsinórt amikor a nem kívánt fogást meglátják, és onnantól kezdve az állat a rozsdásodó horoggal a szájában él tovább. Vélhetően ez fájdalmat okoz, és a táplálkozást is megnehezíti. Mivel a cápák ritkán járnak szájsebészhez, ezzel kell élniük a továbbiakban.
A búvárok úgy döntöttek, majd ők segítenek. A hozzájuk közelítő selyemcápát megfordítva tonikus mozdulatlanság állapotát idézték elő, és így aránylag könnyen meg lehetett ragadni egy fogóval a horgot a szájában. Gyorsan és erős mozdulattal ki is tudta szedni a búvár azt, de oda kellett figyelnie, mert ettől a rántástól azonnal életre kelt a cápa, és villámgyorsan reagált. Mivel a selyemcápa akár két és fél méteresre megnövő erős ragadozó, senki nem akart az útjába kerülni.
Cameron és Mickey érthető módon büszke magukra, amiért tudtak segíteni egy állaton. Mind a ketten csodálják a cápákat, így a mostani után további horogmentesítő merüléseket terveznek. Természetesen tudják, ez a hobbi nem veszélytelen, de a cápaharapás az utolsó dolog, ami most az eszükbe jut. Szeretik ezeket az állatokat, segíteni akarnak, és bíznak benne, az emberekben kialakult képet is meg tudják változtatni.
Van, amit senki nem szeretne saját szemével látni, ám nagyon sokan kíváncsiak rá: hogyan támad természetes közegében egy nagy fehér cápa. Most már mi is bepillantást nyerhetünk ebbe, mert újfajta drónnal dolgozó tudósok egészen különleges felvételeket készítettek.
A REMUS SharkCam különlegessége az, hogy öt kamerát szereltek az elejére és egy olyat, ami hátrafelé néz, így gyakorlatilag pontosan lehetett rögzíteni, hogy mozog a potenciális préda közelében a cápa, honnan támad, merre próbál harapni.
A felvételek egyrészt érdekesek, másrészt pedig elgondolkodtatóak, mert azért az durva, ahogy a semmiből érkező ragadozó ráharap a drónra. Sejthető, ha az emberben prédát látnának, akkor mennyi esélyünk lenne a nagy fehérrel szemben.
Szerencsére ránk nem vadásznak, de most már legalább átélhetjük, mit lát életében utolsóként egy fóka, amikor lecsap rá a két hatalmas állkapocs...
A víz alatti eljegyzés megszervezése nem mindig olyan egyszerű feladat. Ha akad valami félreértés, a szó szoros értelmében homokszem kerülhet a gépezetbe...
Noha merülés közben már így is elég vizes volt, valószínűleg mégis sikerült ijedtében leizzadnia Alex Montgomerynek, miközben a barátnőjének szánt eljegyzési meglepetést. Ő és Laura Schuchle a University of Florida hallgatóiként találkoztak két évvel korábban, majd egymásba szerettek, búvárkodni is együtt kezdtek. Így aztán Alex számára kézenfekvő volt, hogy a közös kedvtelés űzése közben lesz frappáns a lánykérés. Emlékezetessé szerette volna tenni szerelme számára tenni a nagy napot, ám rendesen izgult előtte, nehogy valami gond adódjon.
Ám ehhez képest bizony közbejött egy pár apróság. Például Laura légzőautomatájával némi probléma akadt, nem igazán volt számára komfortos a búvárkodás. Ám sokkal nagyobb baj volt, amikor kiderült, az elrejtett ajándék nincs ott, ahol Alex kereste. Ő ugyanis édesapját kérte meg annak elrejtésére- a fiatalabb Montgomery úgy értette, pontosan a hajó alatt lesz a kis kincsesláda, az idősebb viszont 50 méterrel odébb tette le.
Alex egy idő után látta, hiába keresi a ládát, és felment a felszínre, megkérdezni a kedves papát, ugyan hol is lesz a meglepetés, mert a keresésnek korlátot szab a palackban levő levegő... Végül meglett a kis ládika, benne pedig a Laurának írott vers, amit a két búvár együtt olvasott el a mélyben- végül ott volt a nagy kérdés, hozzámegy-e a lány? Odalenn nem nagyon lehet beszélni, így aztán Laura lelkes bólogatással és egy öleléssel jelezte az igent- ezt hívják valószínűleg jogi szaknyelven ráutaló magatartásnak. Majd a gyűrű is előkerült, sikerrel zárult a különleges merülés.
Ám Alex valószínűleg nem sejti, az igazi neheze majd a felszínen jön a közös életnek...
Időnként leesik az állam attól, hogy fejlődik a technika. Sokan vannak, akik tartanak a cápáktól, ők ezúttal a képernyő előtt, teljesen veszélytelen módon élhetik bele magukat a búvárok helyébe. Aki pedig szeretne cápázni, az felidézheti régi búvárkalandjait.
A videó ugyanis 360 fokban készült, bárhova szabadon lehet fordulni az egér segítségével, sőt, rá is lehetne nagyítani bármire. Mit is mondhatnék? Kell-e mondani bármit? Nem nagyon láttam még filmet, ami ennyire jó képet adna arról, milyen érzés lebegni a nagy kékben, miközben minden irányban történik valami izgalmas.
Ha ma csak egy búváros videót nézel meg, akkor ez legyen az...
Ugyan ki utazna New Yorkba azért, hogy búvárkodjon? A lüktető, izgalmas város magával ragadja a látogatót, és még annak se jut eszébe a merülés, aki egyébként máshol szívesen megy a víz alá.
Ám ahol tenger van, ott merülés is van, és ez alól New York sem kivétel. Az Atlanti-óceán északi részén a víz nem túl meleg, és egy ilyen nagyváros közelében a látótávolság sem kifogástalan- ám a magyar tavakhoz szokott búvárt a pár méteres látás és a zöldes víz nem riasztja el, inkább otthonosan éreznénk magunkat.
Az Egyesült Államok területére betelepülő európaiak már a kezdet kezdetétől sokat hajóztak a mai New Jersey állam partszakaszán, és nyilván nem kelt meglepetést az a kijelentést sem, hogy New York kikötőinek hatalmas volt mindig is a hajóforgalma. Így aztán az is érthető, a sok erre járó hajó egy része ezért-azért a tenger fenekén kötött ki, ma pedig a lelkes helyi roncsbúvárok számára jelentenek vonzó merülési lehetőséget. Sokaknak gyűjteménye is van az itt talált tárgyakból, mert bizonyos roncsokról következmény nélkül lehet felhozni ezt-azt.
Aki nem szuvenírokra vadászok, az sem unatkozik, hiszen valóságos hajótemető van New York közvetlen közelében. A USS San Diego például Fire Island közelében süllyedt el még 1918-ban. A 154 méter hosszú cirkáló 34 méteres mélységben nyugszik, merüléséhez nem szükséges különleges képzettség és felszerelés, így az Egyesült Államok leggyakrabban merült roncsai közé tartozik. Elvesztésének okát nem sikerült pontosan tisztázni, a leghihetőbb elmélet szerint egy német tengeralattjáró által fektetett aknára futott. A hajótestet benépesítette az élővilág, és mivel erősen megrongálódott már a mélyben töltött évszázad alatt, több helyen be lehet pillantani a belső részekbe.
A GA Venturo nevű vontatóhajót 1996-ban süllyesztették el mesterséges zátonyként, viszonylag kis mélysége miatt népszerű gyakorlóhelynek számít.
Az eredetileg közel 158 méter hosszú Oregon még 1886-ban, tehát száz évvel korábban került a tenger fenekére, ennek megfelelően már sokkal kevésbé felismerhető a hajótest. Az a hajótest, amit az építők, spórolva a költségeken, nem a legkorszerűbb acélból készítettek, és így az Oregon egy magánál sokkal kisebb fa hajóval történt összeütközés után olyan súlyosan megsérült, hogy a partra vontatás előtt elsüllyedt. Ma ez is gyakran merült roncsnak számít.
A USS Algol nevű hajót szintén mesterséges zátonyként küldték a víz fenekére még 1991-ben. A 140 méter hosszú hajó egyike a világ legnagyobb mesterséges zátonyainak, a hatalmas roncson még ma is minden felismerhető. Persze a 40 méteres legmélyebb pont miatt észnél kell lenni, és a rossz látótávolság miatt el is tévedhet a búvár, ám aki felkészülten, tervezetten merüli, érdekes élményekkel gazdagodhat.
A Stolt Dagali nevű norvég tanker roncsa azért nagyon kedvelt, mert viszonylag sekélyen van a legfelső része. 1964-ben a sűrű ködben ütközött össze egy másik hajóval, ami gyakorlatilag kettévágta a testét, és ezután süllyedt el. Az orrot kiemelték, jelenleg csak a tat merülhető.
A Lizzie D nevű roncs 1927-ben süllyedt el, teljes legénységével együtt. Akkor azt állították, hogy a kicsi teherhajó semmilyen árut nem szállított, ám amikor fél évszázad múlva ráakadtak, kiderült, tele volt a szesztilalom idején tiltottnak számító alkoholos italokkal. Sok palackot kiemeltek, de még jópár évvel később is akadtak rá itt-ott kallódó üvegekre, amelyek whyskyt rejtettek.
Azt hiszem, nem kell több példát mutatnom rá hogy egyértelmű legyen, a New York környékén élő búvároknak sem kell unatkoznia. Természetesen itt merülni kicsit másabb, mint az amerikai búvárok által annyira szeretett Karib-tengerben, de a bevállalós búvárok közül bizonyára sokan szereztek ezen a környéken is szép élményeket. Mi pedig a tavainkkal még ezeket a lehetőségeket is bőségesen irigylésre méltónak láthatjuk...
A Bahamákra az adrenalinfüggő búvárok a cápák kedvéért utaznak, ám vannak, akik más kihívásokat keresnek a felszín alatt. Nem feltétlenül közismert, hogy nem csak Mexikóban vannak fantasztikusan tiszta vízű barlangok a Karib-térségben, ilyen helyekkel büszkélkedhetnek más országok is.
A búvárokra különleges élmény vár, amikor csodálatos cseppkövek között úszhatnak. Bizonyára sokakat meglep, hogy alakulhat ki cseppkő egy vízzel telt barlangban? Nos, a válasz az, hogy olyan időszakban, amikor ott még nincs víz. A Bahamák cseppkőbarlangjai a jégkorszakban alakultak ki, amikor jóval alacsonyabb volt a tengerek vízszintje. Aztán szép lassan a víz meghódította ezeket a barlangokat, és ma már csak a búvárok nézhetik meg ezeket a különleges cseppköveket.
Természetesen a búvárok ilyen helyeken nagyon ügyelnek rá, nehogy véletlenül letörjenek egy cseppkövet, mert egy ilyen rongálás soha nem állítható helyre.
És ezzel még nincs vége az érdekességeknek! A barlangok, amik annak idején nem voltak feltöltve vízzel, élőlényeknek adtak otthont, amiknek most megtalálhatóak a maradványaik a mélyben. Sokat elárulnak ezek a Bahamák múltbéli viszonyairól a szakértők számára. Ám a barlangi búvárkodás veszélyes, és ezért észnél kell lenni annak, aki nem szeretné, hogy az ő csontjai is a mélyben nyugodjanak...
A Giglio szigete mellett elsüllyedt luxus óceánjáró hajó belsejébe behatoló búvárok készítettek felvételeket arról, mit láttak.
Természetesen egy ilyen óriási hajótestbe beúszni mindig veszélyes, hiszen bármi elszabadulhat, a búvár elakadhat, és el is tévedhet, ha nem használ vezetőkötelet. Az a videóból jól látszik, hogy a Costa Concordia elsőrangú roncsmerülőhely lehetett volna, ha ott hagyják a vízben- rengeteg érdekességet kínál a gyorsan kiürített hajó belső tere. Ám egy ekkora roncs azért elég sok gondot okoz ráadásul a benne lévő anyag is értékesíthető, tehát olyan nagyon nem lep meg, hogy a kiemelés mellett döntöttek. Ráadásul megjelentek a fosztogatók is, ez is a kiemelés mellett szól.
Így aztán csak ezeken a videókon keresztül "merülhetünk" a balsorsú hajó maradványainál, bepillantást nyerhetünk abba, miként lesznek az utasok kényelmét szolgáló terekből kísérteties, vízzel telt helyiségek. Furcsa látni a szinte még kanapékat, a bárpulton maradt virágcsokrot, a lépcsőket, ahol már soha senki nem fog járni...
.gif?full=1&full=1)
.jpg?full=1)
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
