Big Blue Búvár Blog

Floridában elég meleg a víz nyáron ahhoz, hogy semmilyen búvárruha ne kelljen- más kérdés, jó ötlet-e így beúszni egy rozsdásodó roncsba.

Az Egyesült Államok délkeleti csücskén található Florida igazi búvárparadicsomnak számít már régóta- nem feltétlenül azért, mert itt a legszebb az élővilág, hanem inkább annak okán, hogy rettentően pörög errefelé ez az üzletág. Sokan merülnek és sokan merültetnek, és mindent megtesznek azért, hogy folyamatosan legyenek új látványosságok a tenger mélyén.

Ennek egyik remek eszköze a mesterséges zátonyok kialakítása, kiszuperált hajók elsüllyesztésével. Marathon közelében került a víz alá a Thunderbolt nevű hajó még 1986-ban, ami manapság be van borítva élőlényekkel- három évtized nagy idő!

Az 57 méter hosszú hajónak a története is érdekes, mert még a második világháború idején épült aknatelepítőnek. A USAMP Randolph nevű hajót a US Army állományából a háború után pár évvel vezényelték át a haditengerészethez, aztán a hatvanas évek elejére a tartalékflottába besorolt, feleslegessé vált hajót eladták egy magáncégnek. Ekkor tenger alatti olajmezők felkutatására használták.

Hamarosan újból gazdát cserélt: a Florida Power and Light Company egészen különleges feladatra használta fel, villámcsapások vizsgálatát végezték a fedélzetéről! Floridában rengeteg a heves, sok villámlással járó vihar, és ekkor a hajóról fellőtt rakétákkal, kábelekkel igyekeztek villámokat csalogatni a szakemberek. Nem is voltak sikertelenek, 1966 augusztusában volt olyan nap, amikor 17 villámcsapást regisztráltak. Ezek után ragadt rá a Thunderbolt, azaz mennykő név.

A nyolcvanas években új küldetést bíztak volna rá, de a sok villámcsapástól vélhetően erősen meggyengült hajótest már nem volt alkalmas semmire, a Thunderbolt elsüllyedt. Kiemelték, majd felajánlották mesterséges zátony céljára. A hajót gondos tisztítás után nagyjából 37 méter mély vízben süllyesztették el, és pár részébe be is lehet úszni, no meg meg lehet csodálni a közelben élő halakat.

Noha csinosak a bikinis búvár csajok, azért a józan ész azt diktálja, hogy egy roncsban nem árt egy legalább minimális védelmet biztosító búvárruhában merülni. Persze a filmen az nem néz ki ennyire jól, ám aki épp nem kamera előtt pózol, inkább húzzon fel egy vékony neoprént, és akkor védettebb a sérülések, apró karcolások ellen.

Azt hiszem, kissé megijedne többségünk, ha a semmiből váratlanul felbukkanna egy ekkora ragadozó...

Blogom egyik olvasója küldött egy videót, amit azóta már más ismerőseim is megosztottak. Mit is mondhatnék? A jelenet magáért beszél: az ember könnyedén úszkál a mélyben, aztán karnyújtásnyira tőle felbukkan tőle egy nagy fehér cápa, aki "csak úgy érdeklődésképpen" megnézni a víz alatti látogatót. Nem csodálom, hogy meglepett hangott hallatt a búvár...

Az eset Dél-Afrikában történt, ahol köztudottan gyakran fordulnak elő ezek a csúcsragadozók. A rossz látótávolságú, kissé zavaros vízben tényleg csak közvetlen közelről láthatja meg az ember a ragadozót, míg az állat különleges érzékszerveivel már jóval korábban értesül a jelenlétéről. Ha egy cápa támadni akarna, a búvár talán soha nem tudná meg, honnan jött a harapás.

No de miért kíváncsi a cápa? A felvétel árulkodó: ott van a búvár kezében a szigonypuska. Tehát vagy ő, vagy valaki más vadászott, kilőtt egy vagy több halat odalenn. A vér szaga, a megsebzett halak vergődése pedig vonzza a ragadozókat. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy szétnéznek a helyszínen- aki lövöldöz odalenn, ezt is kockáztatja.

A víz alatti világ csak a rajzfilmekben lehet mindig aranyos, ahol békésen megfér egymás mellett minden halacska, rák és csiga. Pontosabban még azokban sem feltétlenül, hiszen a Némó nyomában is azzal indul, hogy egy ragadozó lecsap a főhős bohóchal családjára.

Egy búvárvideós örökítette meg a jelenetet, amiben egy bohóchal valódi veszélybe kerül- és sajnálatos módon a tengerben ritka a happy end. Egy békahal a vadász ezúttal: ezek a szinte mozdulatanul prédára leső, a környezetükbe beolvadó halak hatalmasra ki tudják tátani a szájukat a pillanat törtrésze alatt, és elnyelik a mit sem sejtő áldozatulat.

Dustin Adamson filmje talán még durvának is tűnhet, de a helyzet az, hogy a tenger mélyén így zajlik az élet: az állatok egyszer vadászok, egyszer üldözöttek, helyzettől függően. A túlélés az ügyességen és a szerencsén múlik, és minden pillanat váratlan fordulatot hozhat...

Van a híres városnak olyan része, amit csak kevesen láthatnak: a búvárok számára nyílik meg az ausztrál metropolisz előtti tenger felszín alatti világa.

A kontinenset körülvevő vizekben számtalan különlegesség él. Rengeteg turista érkezik Queenslandbe, hogy a Nagy korallzátonynál búvárkodhasson. Az ország nyugati részén a Ningaloo-zátony és az ott élő cetcápák vonzanak sokakat. Vannak helyek, ahol nagy fehér cápákkal merülhetnek a bátrak. Ám azoknak a nagyvárosoknak a környékét is felteszik a lelkes búvárok a merülőhelyek térképére, ahol keveseknek van kedve csobbanni. 

Természetesen ilyen helyen gyakoribb, hogy a víz zavarosabb, koszosabb. Sokszor találni a víz alatt hulladékot is. Ám a történet másik fele az, hogy sok olyan szerves maradék van, ami táplálékul szolgál bizonyos élőlényeknek, mások pedig pont a szemétben találnak új otthonra. Tipikus példa erre a polip, ami szívesen költözik üres üvegekbe.

Szóval odalenn éppen olyan nagy a sürgés-forgás, mint a felszíni forgatagban. Ez az ötperces kis videó egyetlen merülés legizgalmasabb látnivalóit mutatja be, és azt kell mondjam, ha nekem lenne a szomszédságomban ilyen merülőhely, én is rendszeresen kiautóznék a búvárcuccommal...

Hét évtizede elsüllyedt hadihajók maradványainál készítettek remek minőségű felvételeket ausztrál szakemberek.

1941 novemberében a HSK Kormoran nevű német segédcirkáló elsüllyesztette egy összecsapás során a HMAS Sydney könnyűcirkálót, ám a Kormoran maga is súlyosan megsérült, és a hullámsírba került Nyugat-Ausztrália partvidékén.

A Kormoran 164 méter hosszú hajó volt, és érdekessége az volt, hogy teherhajónak álcázva járőrözött például az Indiai-óceánon- ez már csak azért is könnyen mert, eredetileg teherhajóként szolgált, és csak a háború kitörésekor "sorozták be" és fegyverezték fel. A kereskedelmi hajók nem tudták, hogy ellenséggel állnak szemben, így amikorra észbekaptak, a torpedókkal és ágyúkkal felszerelt Kormoran már lecsapott. Ennek a taktikának köszönhetően süllyesztett el több hajót.

A HMAS Sydney eleinte csak fel akarta tartóztatni az ismeretlen teherhajót, zászlójelekkel kommunikáltak, aztán a Kormoran a titkos jelszó megadása helyett tüzet nyitott. Mire az ausztrálok elkezdték lőni a németeket, már számos találat érte őket. Ehhez képest nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, hiszen képesek voltak a halálra ítélt hajóval is olyan csapást mérni, ami lángba borította a Kormorant.

A két roncs egymástól alig 20 kilométerre van, és csak 2008-ban találták meg őket: először a Kormoran maradványaira bukkantak rá, majd két nappal később meglett a Sydney is. Utóbbi hajó teljes legénysége odaveszett, 645 ember sírhelye lett tehát az ausztrál cirkáló, míg a németek közül 80 tengerész tűnt el, a többiek hadifogságba estek.

Mind a két roncs nagyjából két és fél kilométeres mélységben van, itt már csak távirányítású eszközök segítségével dolgozhatnak a víz alatti régészek. Izgalmas részleteket vizsgálhattak meg alaposabban, például a Kormoran Linda nevű hajóágyúját és sok más, ma is remek állapotban levő részt. A hajón megtalálták az elsüllyesztett hajók listáját is, amit felfestettek a falra. A meg nem bolygatott roncsok olyanok, mint az időkapszulák, ezért nem csak a hivatásos régészeket, de az amatőr roncskutatókat, a történelem iránt érdeklődőket is lázba hozzák a felvételek.

Amikor ennek a videónak az elejét néztem, hümmögni kezdtem. Pár helyen merültem már, de ez az aprócska, zavaros vízű tavacska inkább látszott egy esőzés után nagyra nőtt pocsolyának, mint izgalmas merülőhelynek. Ám a látszat csal...

A Franciaország szívében víz alá menő búvárok ugyanis a kis tavacska mélyén levő szűk bejáraton átverekedve magukat kristálytiszta vízű járatokba jutnak el. Hirtelen érthetővé válik, miért is vándorolnak el a barlangi búvárok ilyen, a felszínen teljesen jelentéktelennek tűnő helyekre, hogy új helyeket fedezzenek fel maguknak.

A búvárkodás érdekessége, hogy teljesen jellegtelen helyek is rejthetnek ilyen fantasztikus dolgokat. Hányan sétálhattak errefele, akiknek eszébe sem jutott, hogy ilyen különleges vízzel teli barlang van a lábuk alatt! És még mennyi olyan hely lehet, amit nem látott emberi szem... Csak kell hozzá pár bevállalós, kíváncsi búvár, aki mindenhol szét akar nézni. Ha a felvételt nézem, mindig az jut eszembe: itt vajon ki volt az első, aki átbújt a kis lyukon?

A videónak számomra megvan az az érdekessége is, hogy a benne látható búvárt ismerem. Dave-vel még évekkel ezelőtt találkoztam Gran Canarián, akkoriban egy teljesen hétköznapi búvárbázist vezetett- kiválóan. Többször is jártunk ott, mindig remek hangulatban, profi szervezésben mentünk merülni.

Pár éve láttam, hogy Dave új kihívásokra vágyott, és elkezdett a technikai búvárkodással foglalkozni. Ez a magas képzettséget, rutint és különleges felszerelést igénylő ága a búvárkodásnak csak kevesek hobbija. Manapság már ilyen jellegű tanfolyamokat tart szerte a világban, és persze megnyíltak előtte azok a merülőhelyek, amit csak a barlangi búvárok elit csapatába tartozók nézhetnek meg a saját szemükkel. 

Nekem persze elég a többi pár ezer merülőhely a világ óceánjaiban és tavaiban, ahova az én tudásom is megfelelő. Néha, sok más búvárhoz hasonlóan eljátszok a gondolattal, milyen lenne több palackkal extrém mélymerüléseket végrehajtani, aztán ránézek a térképre és látom azt a rengeteg sekély, de csodaszép helyet, ahol még nem jártam- nekem ráér utána a barlangozás. Sőt, azt se bánom, ha ez örökre kimarad, majd megnézem mások videóin, akik hajlandóak akár egy pocsolya mélyén is kalandot keresni.

Málta azon európai országok közé tartozik, ahol egyrészt izgalmas merülőhelyek tucatjai vannak, másrészt a helyi kormányzat is támogatja a búvárturizmus fejlesztését. Ez így együtt azt eredményezte, hogy évről évre a víz alatti világ szerelmesei utaznak a kis szigetországba mindenhonnan.

Mivel Magyarországról is könnyen elérhető Málta, ráadásul jól szervezve a túra kedvező árú is lehet, sok búvár kerekedik fel nálunk is egy kellemes nyaralás kedvéért. Vagy akár a még mindig meleg vízzel kecsegtető őszi hónapokban foglalnak maguknak egy olcsó repjegyet, aztán befizetnek pár merülésre.

A felszínen is bőven akad persze látványosság, számtalan történelmi emlékhelyet lehet végigjárni. Meglepő módon a víz alatt is akad ezekből: elsüllyedt hadihajók és repülőgépek roncsait úszhatják körbe a búvárok. Emellett néhány látványos üregben élvezhetik a víz alatti fényjátékot, és persze ami a legfontosabb, az élővilág is gazdag. Ezekről a felszín alatti érdekességekről ad egy jó kis áttekintést Lutfu Tannover változatos rövidfilmje.

Virtuális túravezetést tartottak a búvárrégészek a HMS Erebus nemrég felfedezett roncsánál. Az alábbi videót megnézve kicsit mi is ott érezhetjük magunkat a híres hajó maradványainál, ahova egyébként nem sok esélyünk lenne eljutni.

Az Erebus ugyanis két méter vastagságú jégréteg alatt nyugszik. 1826-ban épült, 32 méter hosszú hajó több híres 19. századi felfedező expedícióban is részt vett, megjárta a sarkvidéket is. 1845 májusában a HMS Erebus és a HMS Terror Sir John Franklin parancsnoksága alatt indult el az északnyugati átjáró felkutatására: ez a tengeri útvonal Kanada északi részén teremtette volna meg a kapcsolatot az Atlanti- és Csendes-óceán között.

Noha az Erebust átalakították a sarkvidéki körülményekhez, többek között vaslemezekkel erősítették meg a hajótestet. Ám az expedíciót nem kísérte szerencse, mind a két hajó jégbe fagyott. A 130 főnyi legénység megpróbált kitartani, ám a kegyetlen körülmények közepette valamennyien életüket vesztették, így az expedíciót vezető Franklin is. Miután éveken át nem hallottak felőlük, többször a kutatásukra indultak. Csak jóval később találták meg a földi maradványaikat, és rekonstruálták a tragikus történetet.

Ám a HMS Erebust magát nagyon sokáig nem találták, pedig a víz alatti régészeket régóta izgatta a hajó sorsa. Több, mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, amíg eljött a nagy pillanat, és 2014-ben bejelentették, a hosszas kutatás eredményesen zárult, megtalálták a híres roncsot. A legfontosabb lelet a hajó harangja volt, amit a felszínre is hoztak a későbbiekben.

A fagyos vízben korlátozottak a merülési lehetőségek, pedig a szakembereket nagyon érdekli, milyen tárgyakat találhatnak a jó állapotú hajótestben. Persze elsőre nem is könnyű átlátni a lelőhelyet, mert igazi algaerdő veszi körül a maradványokat. A legkorszerűbb három dimenziós térképezési eljárásokat is bevetik, de az igazi az, amikor a búvárok a saját szemükkel nézhetnek körül. A nagy nemzetközi érdeklődés miatt tették közzé a felvételeket, hogy mi is átélhessük a felfedezés élményét.

Hangulatos videoklip készült a Portico új, 101 című dalához. A fekete-fehérben forgott filmen egy cápával úszkáló búvár látható, aki szemmel láthatóan nem különösebben jön zavarba a ragadozó társaságában.

Azok kedvéért, akik kevésbé ismerik meg a különböző cápafajokat, elárulom, ez egy óceáni fehérúszójú cápa (Carcharhinus longimanus). Nem vagyok cápaszakértő, azért könnyebb megismernem, mert Egyiptomban is előfordulnak ezek a felszín közelén, a nyílt vízben úszkáló, emberekhez időnként kifejezetten közel merészkedő ragadozók. Én is ott láttam belőlük párat, egy órán át úszkáltunk velük- csak talán kevésbé kecsesen. Ja, és nekünk palack is kellett...

Ez a szabadtüdős búvár lány meglehetős rutinnal mozog a cápa mellett, szinte keringőznek. Nem olyan egyszerű nyugodtnak maradni, és tudni kell azt is, a kapkodás, az ideges mozdulatok ingerelhetik a cápát. Fehérúszójúak haraptak már meg embert, tehát nem arról van szó, hogy egy ártatlan kis jószág tempózna ott a vízben. Ismerni kell őket, figyelni kell a mozgásukat, a reakcióikat. 

És aztán már csak egy operatőr kell, aki maga is legalább ennyire képes magabiztosan mozogni egy cápa társaságában, hiszen még nem is nagyon tud más irányba figyelni, állandóan a kamera keresőjét bámulja. Szóval hármójuk keringőjét örökíti meg ez a remek videó, ami a zenével együtt igazán egyedi klipet eredményezett.

A Bahamák vizeibe rendszeresen túrát szervező Jim Abernethy már annyira ismeri az ott élő ragadozókat, hogy néhány állatnak nevet is adott. Az egyik méretes tigriscápa a Tarantino nevet kapta, aki meglehetősen közeli ismerőse már a rutinos búvárnak. Állítólag évekkel ezelőtt kerültek jó viszonyba, amikor a búvár egy horgot szedett ki a cápa szájából. És a becenév pedig úgy jött, hogy az állat pár alkalommal a búvárok kameráját kapta el és vitte kicsit odébb, így aztán pár másodpercen át ő filmezett, kvázi "rendezővé" lépett elő.

A tigriscápa egyébként kifejezetten veszélyes cápafajnak számít- nem úgy általában, mert azért nem túl gyakoriak az általuk elkövetett támadások, hanem a többi cápával összehasonlítva számít viszonylag veszélyesebbnek. Ez nem meglepő, hiszen hatalmasra megnövő ragadozóról van szó, Tarantino több, mint négy méter hosszú.

Ám a felvételek tanúsága szerint a búvárok biztonsággal merülhetnek akár a közvetlen közelükben is. Persze Abernethy tapasztalata pótolhatatlan, így aztán vendégeinek tiltja, hogy így próbáljanak bizalmaskodni egy tigriscápával. Ám azt hiszem, ők nem is vágynak hasonló élményre, inkább csak rácsodálkoznak ott a helyszínen, milyen is egy barátságos cicázás egy érdeklődő példánnyal...

Van, aki szerint túl veszélyes ez a fajta cápás merültetés. Én nem tudok állást foglalni, erre az élményre pont nem vágyok, de meg tudom érteni, aki lázba jön ezeknek a különleges állatoknak a közelségében. Nem akármilyen kaland lehet...