A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Még Indiában is vannak fantasztikus merülőhelyek, mint mostanában kiderült.
A búvárkodás népszerűsége növekszik az egész világon, vannak országok, ahol már évtizedek óta komoly szerepe van a búvárturizmusnak az idegenforgalomban. Európában például Málta számít ilyen helynek, a Karib-tengeren a Bahamák, a Vörös-tengeren az egyiptomi partszakasz, Ázsiában a Maldív-szigetek, és így tovább.
Lassacskán viszont a többi, hosszú tengerparttal rendelkező országban is rájöttek, hogy érdemes lenne a merülési lehetőségeket is fejleszteni. Javult az infrasttruktúra, a búvárbázisok számára kedvezőbb szabályozás lépett életbe, korábban tiltott zónákban is engedték a búvárkodást. Így kezd például fejlődni a búvárturizmus Görögországban, ahol rájöttek arra, lehetőségeik bőven megfelelnének arra, hogy a török, ciprusi, máltai konkurrensekkel is felvehessék a versenyt.
A mostanában legdivatosabbnak számító búvár úti célok viszont jelentős részben Ázsiában vannak. Ma már a búvárok körében mindenki hallott a thaiföldi, malajziai, indonéziai, fülöp-szigeteki helyekről, és komoly forgalmat is generálnak az ott működő vállalkozások. India viszont eddig nagyon le volt maradva ebben a versenyben. Maroknyi búvárbázisra mehettek a kontinensnyi országban utazó turisták, a helyek sem feltétlenül a legjobbak voltak.
Ám megindult a változás. Meglehet, a jövő vonzó úti célja lesz majd India egyik kevésbé ismert régiója, az Andamán és Nikobár-szigetek. Nem csoda, hogy a turistáknak csak egy része jut el ide, hiszen az ország szárazföldi részétől ezer kilométer választja el, sokkal közelebb van hozzá Thaiföld- és annak híres merülőhelyei. Nem meglepetés tehát az, hogy arról érkeznek hírek, az indiai búvárok remek helyekre bukkantak. Felfedeztek például egy helyet, ahol manták rendszeresen megjelennek, és a búvároktól karnyújtásnyira úsznak el.
A manták a víz alatti világ legkedveltebb lényei közé tartoznak. A hatalmas, ám teljesen ártalmatlan lények kecses mozgásuk miatt nem csak a kedvtelési búvárok, de a fotósok és videósok körében is népszerűek. A világ több pontján büszkélkednek olyan pontokkal, ahol a manták rendszeresen megfordulnak, táplálkozni vagy tiszítóállomások miatt- utóbbiak azok a helyek, ahol az óriási ráják megállnak, és várják, amíg az apró halak egy kiszedik belőlük az élősködőket.
Igazi főnyeremény, ha valakinek a közelében van egy ilyen hely, ahol tutira lehet venni a nagy búvárélményt. Elég egy túrán 1-2 ilyen merülés, és máris szenzációsnak érezzük a tengeren töltött hetet. Szóval az indiai búvárhajó, az első és mindmáig egyetlen ebben a szigetvilágban, máris megtalálta az egyik "Szent Grált" a mélyben.
Ami pedig búvárként különösen izgalmas, az a további szenzációs helyek felfedezésének lehetősége. A szigetcsoportnak 572 tagja van, ezernyi potenciális merülőhellyel! Micsoda kaland lehet még senki által meg nem nézett pontokon búvárkodni... Bizonyára sokan álmodnak egy ilyen búvártúráról. Ha a még alig felfedezett partszakaszokra gondolok, ahol a búvárkodás gyerekcipőben jár, azt hiszem, még sok-sok szenzáció várja a szerencséseket a mélyben.
Az OzoneNetwork Egyenlítő című műsorában beszélgetett két barátom, Előd László búvárfotós és Sásdi Zsolt búvároperatőr. Mind a ketten sokszor díjazott alkotók, remek művekkel a hátuk mögött. Lacival már túráztam is, láttam a víz alatt fotózni, megtapasztalhattam a profizmusát, és még modellkedtem is egy merülésen. Amatőrként is sokat lehet tanulni tőle, ráadásul mint minden sokat merülő búvárnak, neki is akadtak meredek sztorijai. Érdemes a műsornak azt a részét is meghallgatni, amikor a cápás kalandjáról mesél...
Sásdi Zsolt nevével például akkor találkozhattak a magyar tévénézők, amikor a cápákról szóló dokumentumfilm, a Cápák a keresőmben tűnt fel több csatorna műsorán. Tudom, hogy Zsolt folyamatosan utazik és forgat, új filmeken dolgozik, szóval várhatunk tőle még színvonalas búvárfilmeket bőven.
Szóval mindenképpen ajánlom mindenkinek ezt a műsort, mert szóba kerülnek a búvártörténelem fontos pillanatai, a két rutinos búvár beszél a merülésről, a filmezés és fotózás nehézségeiről és műhelytitkairól, no meg a természetvédelemről. Ráadásul sok látványos felvételt is meg lehet nézni a beszélgetés alatt, szóval akit kicsit is érdekel a téma, annak feltétlenül figyelmébe ajánlom a műsort.
Egy pár napig még Seattle amerikaifoci-csapatának sikeréről szólnak a hírek, a Seahawks diadala után pedig arra gondoltam, írok pár szót arról, mit tud kínálni Seattle a búvároknak- mert az is elsőrangú színvonalú.
Az északnyugati Washington állam meglepő módon az Egyesült Államok néhány remek merülőhelyét rejti. Azt sokan tudják, hogy a kedvtelési búvárkodás tömegszerűvé válása a tengerentúlon következett be, és először a déli Florida illetve Kalifornia államokban vált hétköznapi hobbivá a merülés.
Ám hamarosan más partszakaszokon is megjelentek a neoprénbe öltözött, palackot cipelő emberek, és kiderült, a felszín sok érdekességet rejt keleten és nyugaton, északon és délen. Az ismertebbé váló búvár úti célok közül bátran kiemelhető Seattle környéke, a Puget Sound keskeny öbleiben sokan merülnek. Bár ezen a környéken a víz nem túl meleg, sok az érdekesség a mélyben. Meglepő, hogy milyen színes az élővilág ennyire északon, persze nem a korallok, hanem a szivacsok, tengeri csillagok pompáznak sárgában vagy vörösben. Ráadásul szép nagyra nőnek az állatok, a legnagyobb látványosságnak a hatalmas polip számít.
Bár sok dolog várja itt a búvárt, meg kell jegyezni, sajnos a tenger veszélyben van amiatt, hogy a nagyváros szennyvize a Puget Soundba ömlik. Egy helyi búvár, Laura James rendszeresen tesz közzé videókat a merülés során tapasztaltakról. Néha szomorú látványt nyújt a tengerfenék, például a nagyobb esőzések után a csatornákból rengeteg mocsok kerül a vízbe. Seattle-ben pedig meglehetősen gyakran esik... A csatornákból a vízbe kerülő koszos víz látványa nagyon lehangoló.
A tenger szempontjából az is felérne egy Super Bowl-győzelemmel, ha ezt a problémát sikerülne megoldani. Nagy kár lenne ugyanis a változatos, gazdag élővilágért, amire a legnagyobb veszélyt az emberi tevékenység jelenti. Elnézve a feltételeket, tényleg több merülést megérne ez a környék, a nagyobb állatok mellett sok érdekes kis apróság is él a homokos aljzaton.
Még olyan állat is akad, amit leginkább ezekben a vizekben lehet megfigyelni. A szürkecápa (angolul sixgill shark, azaz hatkopolytús cápa) ősi faj, a 4-5 méteres ragadozók általában 1000 méteres mélységben élnek, és csak ritkán láthatóak sekély vízben. Washington állam az egyik olyan hely, ahol merülnek ilyen állattal, és itt próbálnak róluk minél többet megtudni a tudósok. A szürkecápával kapcsolatosan ugyanis sok megválaszolatlan kérdés van, az éjszaka aktív állatok viselkedése, életmódja alig ismert.
Meglehet, több figyelmet kapnának a tenger élőlényei, ha Seattle csapatának a nevét megváltoztatnák Sixgillsre vagy Octopusra? Persze a Seahawk, azaz a halászsas is megérdemli a védelmet. Persze nem ezen múlik. Amikor nincsenek meccsek, a hétvégén nyugodtan lehet a tengerpartra menni, relaxálni, merülni, és el lehet gondolkodni a megóvásáról. Van akkora érték az élővilág, mint egy sportcsapat, még ha nehezebb is dollárban kifejezni.
Valamiért a golf az a sport, amit mindenféle körülmények közt ki akarnak próbálni. Alan Shepard például a Holdon sétálva ütögetett párat, de más extrém helyeken is tettek már próbát. Pont a búvárkodás maradt volna ki a különleges golfkalandok sorából?
Persze ezt is jól elő kell készíteni. Kell ütő és labda, no meg egy-két őrült játékos. Egy ikerpár egészen Hondurasig utazott, hogy ott kialakítsák a megfelelő pályát, és aztán rendezzenek egy remek versenyt.
Persze ez az egész csak vicc, hiszen szó sincs arról, hogy messzire lehetne ütni a labdát a víz alatt. Sőt, inkább csak kicsit lehet odébb tenni a homokban azt. Mellesleg, ha már a homok szóba került: aki ilyen mókázásba vág, nem árt, ha olyan helyet keres, ahol a felkavart homok nem korallokra ülepszik le. Mert hát a móka úgy jó, ha másban nem tesz kárt, és egy vicces videó kedvéért nem illik korallt rombolni. Még a tengerben sem könnyű kijelölni az ideális helyet a pályának!
Persze Utila szigete mellett akad szép, homokos aljzat is, no meg kellemesen meleg tengervíz, semmi sem állhatott az útjába a játéknak. Bizonyára emlékezetes a meccs- pech, hogy a játékidő korlátozott, hiszen a palackban nincs elég levegő egy 18 lyukú pályához, pláne, ha csak ilyen rövideket tudnak ütni a golfőrültek. Megjegyzem, ilyen körülmények között viszont én is szívesen lennék ütőhordozó...
Láttam egy durva videót egy búvárhajó elsüllyedéséről, és elgondolkodtam.
Amikor írtam a kérdezz-felelek bejegyzést a búvárkodásról, kitértem arra, hogy nem igazán tartok a cápáktól, és nem is tekintek rájuk valós veszélyforrásként. Sőt, a merülést is alapvetően biztonságosnak gondolom.
Ám mint mindennek az életben, ennek is van veszélyes oldala. És a problémát gyakran maga a tenger okozza. Vagyis pontosítanom kell, a tenger és az emberi hibák együtt állnak a legtöbb gond hátterében. Tudjuk jól, hogy ha váratlanul lecsap egy vihar, akár még a Balatonon is, bárki bajba kerülhet, aki épp kinn van a vízen. De mit gondoljunk azokról, akik a figyelmeztetések ellenére mennek a vízbe, mert "elég ügyesek ők hozzá". Időnként aztán a hírekben olvasunk róluk, mert mégsem voltak azok.
A búvárkodásban is tipikus veszélyhelyzet az, hogy valaki a rossz körülmények ellenére bevállal egy merülést. Leküzdünk mi egy kis hullámzást, mit számít, ha erősnek látszik az áramlás, és így tovább. Ezt könnyű megmagyarázni: az ember elutazik valahova, sok pénzt költ arra hogy merülhessen, és akkor hagyja a fenébe csak azért, mert picit tajtékos a tenger?
Pedig a válasz egyszerű: igen, hagyni kell a fenébe. Nem egy, nem két alkalommal volt, hogy megbeszélés után nemet mondtunk egy-egy merülésre, vagy azt mondtuk, menjünk más, biztonságosabb helyre, ami talán kevesebbet ígér, viszont biztosan nem kerülünk bajba. Meg persze néha úgy ugrottunk a vízbe, hogy utólag azt mondtuk, nem kellett volna erőltetni. Tanultunk belőle. A mondás úgy mondja: az öreg búvár a jó búvár.
Néha nem mi döntünk rosszul, hanem valaki más. Például a kapitány hibáira nem nagyon vagyunk befolyással, ha beleviszi a hajót egy zátonyba, vagy rosszul köti ki a legénység a hajót, akkor csak annyit tehetünk, hogy felkészülünk a legrosszabbra.
Ráadásul olyan is van, hogy nem hibázik senki: egyszerűen olyan váratlan helyzet adódik a tengeren, amivel nem lehet mit kezdeni, teljesen mindegy, mennyire felkészült az ember. Persze az óvatosság sokat segít, de tudjuk jól, a természet erőit nem mi irányítjuk. Ha pedig kinn a nyílt tengeren megtörténik a baj, akkor gyakran csak a szerencse segíthet. A víz az úr- közhely, de nagyon igaz. Hirtelen a sok örömet okozó tenger halálos ellenséggé válhat, ha valaki magányosan sodródik az óceán közepén, vagy a hullámok ragadják magukkal, esetleg hajója percek alatt merül a mélybe.
A napokban Thaiföldön történt egy ilyen eset. Búvárok indultak négy napos túrára egy Aladdin nevű hajó fedélzetén, aztán valamitől léket kapott a bárka, és az embereknek csak pillanatok álltak rendelkezésükre, hogy a vízbe vessék magukat. Mázlijuk volt, mert pont arra volt egy másik hajó, és az idő sem volt rossz, nem nehezítette a mentést vihar. Végignéztem a süllyedésről készített videót, és arra gondoltam, milyen sok alkalommal szálltam már hajóra, és ilyenkor mindig a tengerre bíztam a sorsomat.
Bizalmi kérdés ez; bízik az ember abban, hogy a kapitány tudja mit csinál, figyel az előrejelzésekre, ismeri a hajózási útvonalakat, jó döntéseket hoz és persze folyamatosan figyel. Ám közben én magam is igyekszem készen állni. Cápáktól vagy murénáktól nem tartok, abban se hiszek, hogy víz alatti kalózok csetepatéjába keveredek. A tenger viszont már más dolog. Hajózás közben, merülés előtt, és a felszín alatt is megfordul a fejemben, hogy tiszteljem az erejét. Amíg ezt nem felejtem, addig a magam részéről sokat tettem azért, hogy biztonságos hobbim legyen a búvárkodás.
Pont én ne írjak az Azori-szigeteknél "megtalált" különös építményről, ami minden korábbi elképzelést felülírhat az ősi történelemről, és azzal kecsegtet, hogy végre Atlantisz nyomára bukkanunk?
Ne együk olyan forrón a kását: noha ősi bölcsességre hivatkozó honlapok konkrét tényekről írnak, e pillanatban azért ez a piramis-ügy még kicsit homályos. Az alapsztori összesen annyi, hogy egy portugál orvos, aki nem mellesleg szeret vitorlázni és horgászni, hobbiból épp új helyeket keresett a halfogáshoz, amikor a szonár képén egy nagyon furcsa építményt vett észre. A felvételek szerint a helyzet egyértelmű: egy hatalmas, piramis alakú építmény van az Azori-szigetek vizeiben. Diocleciano Silva São Miguel és Terceira között lelt rá a piramisra, de nem most, hanem már régebben. A pontos helyzetet természetesen nem árulta el, csakis a portugál haditengerészetnek, akik egyelőre nem mondtak semmit a kutakodásaik eredményéről.
Szóval van egy bejelentés, aminek a valóságtartalma legalábbis kétes. Az úriember lehet becsületes, jóhiszemű, de akkor is tévedhet. Ami tuti kamu, az a pár helyen már látható ügyes PhotoShop munka, amin búvárok úsznak egy víz alatti piramis mellett. Na ilyen fotó még nem készült, ennél az építménynél tudomásom szerint senki nem merült, a becslés szerint az alja nagyjából 100 méteres mélységben van. A csücske nem lóg ki a tengerből, ezért a felderítéshez ilyen mélységű merülésre kéne készülnie a búvároknak- ez már komoly feladat.
Lehet-e ott piramis? Fogalmam nincs, ki semmit nem lehet zárni, de hány szenzációs felfedezésről olvastam én már... Nem csak a víz alatti, hanem a víz feletti "csodákról" is kiderült időnként, nincs ott semmi különös. A helyzet az, hogy egyszerűen lázba hoznak minket a rejtélyek, izgat a "megmagyarázhatatlan", pedig azok között is fantasztikus dolgok vannak, amik messze nem olyan misztikusak, mint Atlantisz elveszett kontinense.
Izgalmas lenne egy ilyen romnál búvárkodni, de én már jártam a gizai piramisoknál, és mondhatom, az is páratlan élmény. Vagy megnézni egy ókori város romjait, mondjuk Ephesost. Ott vannak a hatalmas őskori templomok Máltán, vagy mondjuk a Stonehenge, és a többi ahhoz hasonló épület az Egyesült Királyságban. Érdekes ez mind. Sőt, még rejtélyesek is. De kétségtelen, bulvárlapot nehéz eladni pár száz éves felfedezésekről szóló hírekkel, kellenek az új szenzációk- ha igazak, ha nem.
Elég gyakori az, hogy bejelentenek egy ilyen "óriási felfedezést". Nem ez az első víz alatti piramis, beszéltek már Kuba illetve Florida mellett talált építményekről is. Ezekről aztán készült néhány homályos felvétel, és... Ennyi. Sokan sugallják, direkt titkolják előlünk a nagy felfedezéseket, mert vége lenne a világnak, ha kiderülne, hol volt Atlantisz. Hogy miért, azt nem tudom, de biztos így van.
Én azért azt vallom, hagyjuk meg a munka dandárját a régészeknek. Divat arra hivatkozni, hogy mindent "elhallgatnak", amivel csak az a bajom, hogy én még az emberiség el nem hallgatott tudásának töredékét sem tudtam megismerni, szóval azt gondolom, aki izgalmas dolgokat akar tanulni az emberiség múltjáról, annak bőven van mivel foglalkoznia, a témák ki fognak tartani élete végéig.
Egészen biztos vagyok benne, ha van ott lenn valami az Azori-szigeteknél, akkor az ki is fog derülni. De az tuti, hogy a teljesen homályos információkon alapuló tényekre, a manipulált fotókra, a képzelgők által felvázolt történelmi eseményekre kár túl sok időt pazarolni. A fantasy-regénybe illő leírásokat olvassuk szórakoztató irodalomként, és akkor nem lesz csalódás, ha kiderül, a "megtalált Atlantisz" csak egy kúp alakú hegy, vagy esetleg még annyi se. Kezeljük kellő elővigyázatossággal azokat a forrásokat, amik kész tényeket vázolnak fel úgy, hogy közelében sem jártak a leleteknek, és kizárólag találgatásokra alapoznak...
A roncsmerülések között külön csoportot képviselnek azok, amelyeknél nem hajók, hanem repülőgépek maradványainál lehet búvárkodni. Ezek nyilván jellemzően kisebbek, mint egy hajó, ezért önmagukban nem mindig annyira érdekesek. Gondoljunk bele, egy B17-es bombázó hossza bő 22 méter, szárnyfesztávolsága valamivel több mint 31 méter- az egész kisebb, mint egy úszómedence. Szóval elúszunk egyik irányba, vissza, körbe, ez mondjuk 15 perc és mindent megnéztünk. Feltéve, ha van mit nézni, nem esett szét apró darabokra a roncs, és így tovább. Láttam már repülőt, amiből alig maradt valami, csak a gépet ismerők tudták megállapítani, mi micsoda. Ha a gép kicsi, és nincs a környéken más érdekesség, akkor a búvároknak rövid lesz a merülése...
A történet másik fele viszont az, hogy repülőt sokkal ritkábban látunk a víz alatt. Vannak olyan alkatrészek, amit az ember szívesen megnéz közelről, hosszabb időn át, például a légcsavart, a pilótafülkét, a fegyverzetet mindenki jól megvizsgálja. És amikor utána lehet nézni egy-egy repülő történetének, a víz alatt lehet átgondolni egy-egy lezuhanás eseményeit, közvetlenül szembesülhetünk egy repülő elvesztésének történetével.
Ezért kedvcsinálóként néhány, európai vizekben található repülőroncsról szeretnék pár sort írni, mert nem kell Palauig elmenni egy ilyenért, van közelebb is bőven. Van a felsoroltnál több is, de némelyiket mesterséges zátonyként süllyesztettek el, nincs meg az a bizonyos történelmi érdekessége. Akadnak nagyon nehezen elérhető, nagyon mélyen levő roncsok szép számmal, ezeket mind felsorolni nehéz lenne. Szóval ez egy önkényes válogatás, remélhetően mind többhöz sikerül eljutnia a roncsok iránt érdeklődő búvár olvasóknak.
Bristol Blenheim - Málta
A II. világháborúban vetették be a britek ezeket a könnyű bombázókat. A kétmotoros gépek hossza 13, szárnyfesztávolsága 17 méter volt, tehát nem voltak túl nagyok. Ezt a gépet 1941 december 13-án lőtték le, három tagú legénysége túlélte a tengerbe csapódást. A roncs 42 méteres mélységben van, a merülés tehát rövid, a búvárok leereszkednek a maradványok, gyorsan körbeúsznak, nézelődnek, és utána már mehetnek is fel. A roncs ráadásul némileg megviselt állapotban van, nincs rajta igazán sok látnivaló.
Bristol Beaufighter - Naxos, Görögország
A kétmotoros nehéz vadászgép hossza 13 méter, szárnyfesztávolsága 18 méter volt. A britek nagy számban vetették be minden fronton a II. világháború idején. A gépet 1943 októberében lőtték le, a legénység mind a két tagja túlélte a támadást. A roncsot egy évnyi keresés után 2007-ben találták meg 34 méteres mélységben, és remek állapotban van mindmáig.
Bristol Beaufighter - Málta
A kétmotoros vadászgépnek ez a példánya 1943 márciusában műszaki hiba következtében került a tengerbe, a vízre szálltak le vele, legénysége túlélte a balesetet. A repülő süllyedés közben hátára fordult, jelenleg a szárny alsó része, a törzs egy darabja és a futóművek láthatóak belőle. A roncs 38 méteres mélységben, tehát aránylag mélyen található.
Arado Ar 196 - Herakleia, Görögország
A németek által alkalmazott hajófedélzeti felderítő hidroplán egy csillagmotorral rendelkező harci gép volt. A 12 méter hosszú, 15 méter fesztávolságú gépnek két fős személyzete volt. A repülőt 91 méteres mélységben találták meg, később emelték merülhető, 11 méteres mélységbe. A gép 1943. szeptember 17-én szállt fel, hogy hadihajókat oltalmazzon, de a konvojra támadó brit Beaufighter gépek súlyosan megrongálták. A legénységnek sikerült leszállnia az Ar 196-tal, hamarosan kimentették őket, a gép viszont a tenger fenekére merült.
Messerschmitt Bf 109 - Kréta, Görögország
A világháború leghíresebb német vadászgépe volt a Bf 109 (Me 109), több mint harmincezer épült belőle. Ám nem sok példány vészelte át a háborús éveket, és ezért különlegességnek számít egy roncs, akkor pedig különösen, ha víz alatt van. Az egyszemélyes gép kifejezetten kis méretű volt, hiszen se hossza, se fesztávolsága nem érte el a tíz métert. Így aztán a nagyjából 25 méteres mélységben nyugvó roncs körbeúszása nem nagy feladat. A lezuhant gép története nem ismert, a roncs körül csak kevéssé érdekes az aljzat élővilága, de így is megvan a vonzereje.
Messerschmitt Bf 109 G - Marseille, Franciaország
1944. márciusában támadta meg egy német kötelék a Franciaország irányába közeledő amerikai bombázókat, de a harc során ez a Messerschmitt gép komolyan megsérült. Pilótája a tengerre szállt a géppel, majd sikerült elhagynia a süllyedő repülőt, sőt, a háborút is túlélte. A gép megfordulva nyugszik a tenger fenekén, szinte teljes épségben, ám 45 méteres mélységben van, tehát csak rutinos búvároknak ajánlható.
B-24 Liberator - Vis, Horvátország
A Liberator nevű négymotoros amerikai nehézbombázók egész Európa légterén feltűntek a második világháború második felében. A 21 méter hosszú, 33,5 méteres fesztávolságú gépeket számtalan szőnyegbombázás során vetették be, ám sok el is veszett közülük. Ezt a konkrét gépet Tulsa városának lakosai adományozták a hadseregnek, ezért kapta a Tulsamerican nevet. 1944 decemberében veszett oda, amikor bevetés során megsérült, majd pilótájának nem sikerült a Vis szigetén kialakított vészhelyzeti reptéren leszállni vele. A gép lezuhant, a legénység tagjai közül hárman vesztek oda. A roncsot csak pár éve találták meg a búvárok, legnagyobb darabja nagyjából 40 méteres mélységben van, bizonyos alkatrészei viszont jóval mélyebben.
B-17 Flying Fortress - Korzika, Franciaország
A "repülő erődnek" hívott B-17-es gépeket szintén óriási számban vetették be Európa felett, a négymotoros bombázók rengeteg város felett szórtak le bombaterhüket. A sokat kibíró, 23 méter hosszú és 32 méteres fesztávolságú gépek komoly önvédelmi fegyverzettel rendelkeztek, ám ezzel együtt is gyakran estek áldozatul a német vadászoknak. Ez a kiváló állapotban megmaradt példány 25-28 méteres mélységben nyugszik Korzika partjainál, Calvi közelében. 1943 októberében került a tenger fenekére, miután súlyosan megrongálódva nem sikerült leszállnia.
Junkers Ju 52 - Hartikvannet, Norvégia
Tegyünk egy kitérőt Skandináviába! A norvég vizekben sok roncs nyugszik, nagyon élénk hadi tevékenység folyt itt a második világháború idején. Az ország különleges adottságai miatt telente olyan vastag jégréteg alakult ki a tavakon, hogy repülőtérként használhatták azokat. A Narvik közelében levő Hartikvannet is ilyen leszállóhely volt 1940-ben, de több gép alatt beszakadt a jég. Az egyik Junkers Ju 52 szállítógép ma is itt nyugszik, alig 4-8 méteres mélységben. A legtöbb búvár távolabb kezdi a merülést, és egy folyóban sodródva éri el a tavat, ahol megnézhetik az eredetileg 19 méter hosszú és 29,5 méter fesztávolságú repülőgép roncsát.
Dornier Do 26 - Narvik, Norvégia
Maradjunk még az északi országban! A norvég vizekben található többi repülőgéproncs közül a Dornier Do 26 típusú német négymotoros hidroplánét választottam, mert szép állapotban maradt meg és könnyen elérhető, ráadásul kifejezetten érdekes típus: két toló és két vonó légcsavarja volt. A 24,5 méter hosszú, 30 méter fesztávolságú "repülő csónak" 1940-ben a narviki csata során került a víz fenekére. A maradvány egészen közel van a városhoz, a partról megközelíthető, 15-26 méteres mélységben nyugszik és viszonylag egyben is van, szóval kifejezetten jól merülhetőnek számít.
Grumman F6F Hellcat - Lavandou, Franciaország
Végül jöjjön egy gép, ami mélyebben van annál, mint ahová a kedvtelési búvárok merülni szoktak. Azért válogattam be, mert szóba kerül néha, miért érdemes mélyebbre merülni, sokba kerülő technikai búvár tanfolyamokat végezni, plusz felszereléseket venni- nos, a cél az lehet, hogy biztonságosan merülhesse a búvár az ilyen roncsokat is, jó hely tehát bőven van. Mindenki maga dönti el, hogy vonzzák-e ezek annyira, hogy belevágjon a kevertgázos mélymerülésbe. Az amerikai F6F Hellcat egyszemélyes, nagy példányszámban bevetett haditengerészeti vadászgép volt. Hossza 10, fesztávja 13 méteres volt, robosztus felépítéséről könnyű felismerni. A roncs 57 méteres mélységben nyugszik, és szinte teljesen egyben van a repülőgép. Noha a második világháborúban számtalan példánya veszett oda, ez jó egy évtizeddel később, 1956-ban zuhant le, amikor már gyakorlógépként állt szolgálatban.
A Fülöp-szigetek elsőrangú búvárhelynek számítanak, de a változatos tengeri élővilágú ország mindig másféle élményeket kínál szigettől, évszaktól függően. Vannak, ahol pont a nagyvadak miatt szeretnek merülni, mert élnek ezekben a vizekben cetcápák vagy rókacápák, persze tudni kell, hol érdemes keresni őket.
Ám akadnak búvárok, akik nem a nagy kékségben úszva nézelődnek, hanem pont az aljzat közelében maradnak. A fekete homokos tengerfenéken különös apróságok találnak otthonra. Rákocskák bújnak kődarabok mögé, sziklahalak próbálnak észrevétlenül meglapulni, a résekben kis murénák tátotgnak, néhány polip a homokban talált kagylóhéjakkal takarózik. És miközben a rejtőzés a napi rutin része, feltűnnek hihetetlenül színpompás csigák, férgek.
Türelem és jó szem kell ahhoz, hogy valaki az ilyen kis élőlényeket észrevegye. Aki 2-3 méterrel az aljzat felett úszik, semmit nem lát a csodálatos kis életközösségből, ahol mindenkinek megvan a helye, a napi rutinja, és küzd a túlélésért. A stratégia minden állat esetében különböző, és igazán szerencsésnek mondhatja magát, aki bepillanthat ebbe a világba.
Anilao egyike azoknak a helyeknek a Fülöp-szigeteken, ahol ez a sajátos tenger alatti világ megfigyelhető. Világszinten is a legjobbak közé tartoznak az itteni merülések, ám a témák aprósága miatt csak az ügyes fotósok és videósok képesek megörökíteni a néha csak 1-2 centis, időnként űrlényeket idéző állatokat. Dustin Adamson remek videót készített az általa látottatokról, érdemes végignézni a kis filmet, és rácsodálkozni, mennyi, a felszínen élő ember számára láthatatlan csoda van egy látszólag jellegtelen, kihalt homokos aljzaton.
Manapság divatosak az extrém lánykérések és esküvők, és ennek megfelelően a víz alatt is köttetnek frigyek. Az mondjuk nem árt, ha merülni is tud az, akinek felteszik a nagy kérdést.
Stephanie Walker épp 12 méteres mélységben volt párjával, Anthony Taylorral, amikor a férfi egy táblát mutatott fel neki "Hozzámjössz feleségül?" felirattal. Ekkor a 26 éves leendő menyasszony meglepődésében azt se tudta, hogy reagáljon, és valószínűleg olyan meglepett arcot vágott, hogy elmozduló maszkjába befolyt a víz. Hirtelen egészen más problémája lett, mint hogy a lánykéréssel foglalkozzon, és a ceremónia lebonyolításában segítő oktatónak kellett megnyugtatnia.
Persze nincs ebben a sztoriban semmi meglepő, ha tudjuk, Stephanie teljesen kezdőként merült, de az eszébe sem jutott, hogy ilyen kaland vár majd rá. Szegény helyett gyakorlatilag a kísérő mutatta fel az IGEN választ az írótáblán- mint az ifjú hölgy elárulta, a táblának mind a két oldalán ez volt, nem nagyon volt más választása. Ekkor kezdett el örömében nevetni, ami után akadt némi problémája a búvármaszkba befolyó vízzel- konkrétan úgy érezte, megfullad, és pánikba esett. Ennek megfelelően azt is csak később észlelte, vőlegényénél gyűrű van, amit az ujjára húzott. A felszínen aztán persze már nagy volt az öröm- a felszíni ujjongáshoz nem kell különösebb előképzettség.
A kreatív úriembernek a törökországi nyaraláson jutott eszébe a nagy ötlet, amikor befizettek a búvárprogramra. Természetesen a segédkező hivatásos búvárokat beavatta a tervbe, nélkülük nem ment volna a lánykérés, és szükség is volt rájuk minden szempontból. A vőlegény az esküvőig hátralevő hónapokban is töri remek ötleteken a fejét: ideje bőven lesz rá, hiszen másfél évvel későbbre tűzték ki a kézfogót. Talán addig még rendesen megtanulhatnak búvárkodni is egy búvárlagzi kedvéért...
Három osztrák diák nevéhez fűződött az egyik első víz alatti természetfilm elkészítése.
A történet még 1939-re(!) nyúlik vissza. Hans Hass, az ifjú bécsi egyetemi hallgató ekkor már a vizek szerelmese, saját készítésű búváreszközeivel merül, sőt, vízhatatlan tokokat fabrikál fényképezőgépéhez és kamerájához. Az első "búvárexpedíciókat" diáktársainak a horvát Adriára szervezi, de hamarosan úgy dönt, nagyobb fába vágja a fejszéjét.
A kiválasztott úticél a Hollandiához tartozó karib-tengeri Curacao szigete. Csak két barátja vállalkozott a nagy útra a társaságában, így Alfred von Wurzian és Jörg Böhler csatlakoztak Hasshoz ezen az úttörő expedíción. Ne felejtsük el, légzőkészülékük még nem volt, szabadtüdővel merülve szerettek volna megfigyeléseket végezni, élőlényeket gyűjteni, no meg persze fotózni és filmezni.
Az évszámból látszik, a helyzet nem kedvezett a tudományos munkának. A hajóval érkező Hassék hosszú időre Curacaón ragadtak, tehát bőven volt idejük merülni, de egy idő után helyzetük teljesen bizonytalanná vált. Végül egészen kalandos úton jutottak haza kincset érő felvételeikkel: az Egyesült Államok, Japán majd a Szovjetúnió érintésével érkeztek vissza Bécsbe.
Otthon aztán megpróbáltak a készített víz alatti snittekből egy filmet összeállítani. Vidám kis történettel vezették be a búvárkodást: érdeklődő lányoknak mutatják be a strandon, milyen szemüveggel, uszonnyal vízbe menni. Utána jönnek a Curacaón készült felvételek, még egy cápa is felbukkan. Olyan korszakról beszélünk, amikor egy cápa megörökítése a víz alatt hihetetlen szenzációnak számított, ezekről a ragadozókról maximum a legendák szintjén hallottak az emberek, és mindenki rettegett tőlük- ezek az osztrák fiúk voltak az elsők, akik tudatosan merültek velük, és meg is örökítették őket. Néhány további felvételt az Adrián készített Hass, és végül a Pirsch unter wasser című film 1942-ben került bemutatásra.
A kor technikai színvonalához képest fantasztikus víz alatti képek voltak az első, amik a laikusok számára is képet adtak a mélység világáról. Sajnos színeket még nem láthattak a nézők, de a rengeteg hal, a teknősök, a cápa természetes közegükben, vagy akár a búvárkodás maga mind-mind olyan dolog volt, amit még csak el sem tudtak képzelni. A közelmúltban elhunyt Hans Hass és társai teljesen amatőrként filmeztek, maguk találták ki, mit és hogyan vesznek fel, Hass maga tervezte a technikai eszközöket, tehát ők taposták ki a mai filmes expedíciók útját.
Bátorságuk, kitartásuk a búvárkodás legfontosabb úttörői közé emeli őket, és amikor arra panaszkodunk, hogy a reptéren vacakolnak egy utazás előtt a csomagjainkkal, vagy nem jó a kávé a szafarihajón, akkor nyugodtan eszünkbe idézhetjük Hassék megpróbáltatásait, és inkább zokszó nélkül örüljünk neki, hogy utazhatunk, merülhetünk kedvünkre.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
