Big Blue Búvár Blog

A USS Juneau fedélzetén öt testvér veszett oda, akikről később hajót neveztek el.

Folytatódik a Microsoft-alapító milliárdos, Paul Allen roncskutató expedíciója, és a legújabb felfedezés ismét fontos hajó nyughelyét tárta fel. A USS Juneau-t (CL-52) néhány napja találták meg a Salamon-szigetek közelében, négy kilométeres mélységben. 

Az Atlanta-osztályú könnyűcirkálót 1942 novemberében süllyesztette el a japán haditengerészet. 687 amerikai tengerész veszett oda a tragikus esemény során, de ami miatt sokáig emlegették, az a Sullivan-fivérek története. 

Noha az amerikaiak nem engedélyezték azt, hogy testvérek ugyanabban az egységben szolgáljanak, az öt Sullivan fiú, George, Francis, Joseph, Madison és Albert ragaszkodott ahhoz, hogy egy hajón szeretnének szolgálatot teljesíteni, együtt. Azon a végzetes napon valamennyien odavesztek a hajóval együtt.

A haditengerészet a tiszteletükre nevezte el a The Sullivans (DDG 68) rombolót. Ennek egykori parancsnoka, Rich Brown emlékezett meg a testvérekről, miután hírt kapott a Juneau roncsának megtalálásáról. Elmondta, hogy a fiúk hősiessége azóta is példakép a haditengerészet számára, és a The Sullivans fedélzetén szolgálók mindig igyekeztek hűek lenni a névadók emlékéhez.

A USS Juneu rövid, de intenzív csata során veszett oda. A hajót eltaláló torpedók robbanása során sok tengerész halt meg, majd az alig fél perc alatt elsüllyedő hajó is sokakat rántott magával a mélybe. Több, mint száz tengerész viszont túlélte a csatát, köztük talán a Sullivan-testvérek közül is. Ám a haditengerészet csak napokkal később indított mentést, és akkor már csak tíz embert találtak életben. 

A Paul Allen által finanszírozott expedíció, a kiválóan felszerelt Petrel hajóval dolgozva, sorban fedezi fel a történelmi jelentőségű roncsokat. A munka folytatódik, a milliárdos szemmel láthatóan szenvedélyesen érdeklődik a mélységben található roncsok felkutatása iránt. Nem csak az a fontos, hogy sok fiatalon odaveszett katona nyughelyét tárják fel, hanem az is, hogy felhívják a háborúk néhány tragikus vagy esetleg elgondolkodtató történetére a figyelmet.

Paul Allen legújabb roncsfelfedezése: rábukkant a második világháború idején elsüllyedt repülőgéphordozóra.

A Lady Lex néven emlegetett USS Lexington (CV-2) eredetileg csatacirkáló lett volna, ám építés során átalakították repülőgéphordozóvá. 1925-ben állították bocsátották vízre, és 1928-tól szolgált a tengereken az akkor még vadonatúj hajóosztálynak számító repülőgéphordozók egyik első képviselőjeként. 

Korábban a csatahajók számítottak a tengerek legfélelmetesebb urának, ám a második világháború idején kiderült, a több tucat repülőgépet szállítani képes hordozók félelmetes csapásmérő erővel rendelkeznek, jóval nagyobb távolságból képesek támadni, mint amennyi az ágyúk hatótávolsága. 

A Lexington épp a tengeren volt a Pearl Harbort ért támadás idején. A repülőgéphordozót 1942 májusában irányították a Yorktownnal együtt a Korall-tenger térségébe, hogy ott vegye fel a harcot a japán flottával, és annak repülőgéphordozóival.

A Lexingtonról és a Yorktownról felszállt repülőgépek elsüllyesztették a Shono könnyű hordozót, majd megrongálták a Shokakut, de a Lexington is komolyan megsérült. A mozgásképtelenné vált hajón megfékezhetetlen tüzek ütöttek ki, így május 8-án az amerikaiak maguk süllyesztették el, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe. A csata során 216 tengerész veszett oda.

A sokáig elveszettnek hitt hajót az amerikai milliárdos, Paul Allen kutatóhajója, az R/V Petrel találta meg a Korall-tengerben, két mérföldes mélységben, Ausztráliától 500 mérföldre keletre. A három részre szakadt hajótest középső része egyenesen áll, az orr és a tat pedig egymás közelében nyugszik, és szintén külön van a híd is.

A távirányítású eszközökkel felfedezték a hajóval együtt elsüllyedt repülők egy részét is, amelyek között Douglas TBD-1 Devastator, SBD Dauntless és Grumman F4F Wildcat típusok is voltak. A hajó azonosítását az tette lehetővé, hogy a nevét megtalálták a taton.

Paul Allennek régi szenvedélye a roncskutatás. A Lexington előtt is fedezett már fel csapata híres hajókat a tenger mélyén. Közleményében először is fejet hajtott az életüket áldozó tengerészek hősiessége előtt.

Utána rámutatott, hogy a Lexington roncsa azért jelentős, mert a történelem első olyan tengeri ütközetében veszett oda, amikor a két fél hajói nem is látták egymást. Egy új típusú hadviselés vette kezdetét, és az amerikai repülőgéphordozóknak sikerült megállítani a japán előrenyomulást- alig egy hónappal később Midwaynél pedig eljött a csendes-óceáni háború fordulópontját jelentő amerikai győzelem.

Régészek izgalmas felfedezése Floridában.

Még 2016 júniusában talált rá emberi maradványokra Venice közelében egy búvár a tenger mélyén. A nagyjából hektárnyi méretű lelőhelyről bejelentést tett a hatóságoknak, s a régészek meg is kezdték a vizsgálódást.

Mint kiderült, egy hétezer éves temetkezési hely található a Mexikói-öbölben, amit az egykori amerikai őslakosok használtak. Az állam képviseletében nyilatkozó Ken Detzner elmondta, nagyon büszke az elvégzett munkára, aminek köszönhetően többet tudhatnak meg az egykor itt élt emberekről.

A temetkezési hely egykor egy édesvízű tavacska lehet, tőzeges aljzattal. Ekkor még alacsonyabb volt a tengerek vízszintje, ám aztán ahogy megváltozott az éghajlat, az egykori tavat ellepte a Mexikói-öböl. Mivel a tőzeg lassította a szerves anyagok lebomlását, az évezredek óta nem háborgatott temetkezési hely kiváló állapotban őrződött meg.

Ilyen korú, az évezredek alatt víz alá került temetkezési helyet csak alig pár helyen találtak a világon, tehát a felfedezés kifejezetten jelentősnek mondható. Az egyik régész, Dr Ryan Duggins szerint is hihetetlen dolog szembesülni egy hét évezreddel ezelőtt élt emberek által használt helyszínnel, ami ilyen kiváló állapotban marad fenn.

Ám mivel temetkezési helyszínről van szó, a búvárrégészek sem akarták megbolygatni az egykori maradványokat, tiszteletben tartva az egykor élt embereket. Most épp annak a terveit dolgozzák ki, hogy megőrizzék a lelőhelyet a jövő generációknak, és megakadályozzák, hogy bárki elkezdjen illegálisan kutakodni itt.

Azok az emberek nyugszanak itt, aki a mai őslakosok elődei voltak. Ezért fontos szempont, hogy ne dúlják fel a sírokat, és tudatosítják a lelőhely kulturális és vallási jelentőségét. A hatóságok mindenkit figyelmeztetnek arra, hogy a floridai törvények szerint bűncselekménynek számít a védett régészeti lelőhelyek engedély nélküli felkeresése, megbolygatása. Így aztán oda fognak figyelni minden illegális tevékenysége.

A régészek pedig a jövőben tudatosabban vizsgálódnak a part közeli vizekben, mert tudják, hogy rejtőzhetnek még ott több ezer éves lelőhelyek.

Az egyik most felfedezett hajó 14. századi lehet a régészek szerint.

A Balti-tenger jó ideje a víz alatti régészet fellegvára, mert a különleges körülményeknek köszönhetően remek állapotban maradnak meg több száz éves fából épült hajók is. A mostani felfedezéseket pár hónapja tették svédek Stockholm környékén, és a leletek egy új tengerészeti témájú múzeumban lesznek majd láthatóak.

A svéd vizekben talált roncsok többsége abból a korszakból származik, amikor az ország nagyon élénk tengeri kereskedelem részese volt: a 17-18. században kerültek ezek a hajók a víz alá. A most találtak közül az egyik viszont ennél régebbi lehet, mert a részben az üledék rejtőző maradványok kogge típusú, 23-25 méter hosszú, 7 méter széles hajóra utalnak.

Jim Hanson régész elmondása szerint erősen megemelkedett a pulzusa, amikor feltárult a szeme előtt a szinte teljesen ép roncs. A másik, 16. századi roncson 20 hordónyi vasért, konyhai eszközök voltak rakományként, ehhez hasonlót még nem találtak a svéd kutatók.

A Stockholmba megálmodott új múzeum a híres Vasa hajó múzeuma mellett épülne fel, és 2020-ra tervezik a megnyitását. Az nem valószínű, hogy újabb Vasa kategóriájú hajót láthatnának itt az érdeklődők, ami 1961-es kiemelése óta igazi szenzációnak számít, és rengeteg látogatót vonz. A most megtalált roncsok is egyben vannak, de úgy vélik, a tenger mélyén a helyük, épségben. A felszínen majd inkább kiemelt tárgyakat, leleteket mutatnak be, és a roncsokat a digitális technika segítségével lehet "körbejárni" azoknak is, akik nem öltenek búvárfelszerelést.

Megkerülhetett a Clotilda roncsa Alabama partjainál.

Egy félreeső folyó deltájában, részben a víz illetve az üledék alatt rejtőzve találták meg egy hajó maradványait, ami egy szomorú történetről mesélhet. Ha a szakértők első vélekedése beigazolódik, a Clotildára bukkantak rá- az utolsó hajóra, ami rabszolgákat szállított Afrikából az Egyesült Államokba.

A Clotildát 1860-ban maguk a rabszolgakereskedők gyújtották fel, hogy ne maradjon nyoma az illegális szállítmánynak. Ám a roncs a szokatlanul alacsony vízállásnak köszönhetően a maradványok előkerültek, és a régészek szerint egyelőre semmi nem mond ellent annak a teóriának, hogy ezt a bizonyos hajót találták meg.

Hogy valóban erről a hajóról van szó, még nem száz százalékig bizonyos. Ettől függetlenül, már azért is fontos a Clotilda szóba kerülése, mert egy fájdalmas történetről mesél. A 19. század közepére már rég tiltották az emberek kereskedelmét az Egyesült Államokban, de továbbra is akadtak csempészek, akik elsősorban a déli államokba rovábbra is rabszolgákat vittek Afrikából. 

A Clotildát Timothy Meaher, egy helyi ültetvényes vette, aki úgy vélte, be tudja csempészni a rabszolgákat az országba. William Foster kapitánysága alatt indult el a hajó a mai Beninbe, hogy 110 embert hozzanak onnan. Mobile városától az éj leple alatt jutott el az eldugott folyóig, ahol egy folyami uszályra terelték őket, a Clotildát pedig felgyújtották és elsüllyesztették.

A rabszolgák öt év múlva, a polgárháború végén nyerték el szabadságukat, és sokuk leszármazottai még mai Mobile Africatown részén élnek. Számukra jelentősége van a roncs megtalálásának, s persze azért is fontos, mert ráirányítja a figyelmet az ország történelmének kevésbé dicsőséges eseményeire, amikkel kötelező szembenézni.

Maguk a maradványok nem sokat mutatnak, hiszen a hajó jórészt odaveszett a tűzben. Nem valószínű, hogy túl sok személyes tárgy kerülne elő, hiszan jórészt csak pár fa alkatrész és szögek maradtak ott, amik ráadásul korábban víz alatt voltak. A tűz nyoma viszont legalább igazolja, hogy a Clotildára leltek rá. Az ásatások mindenesetre folytatódnak- s ha tényleg beigazolódik a sejtés, a kör bezárul, egy történet végére pont kerül, és így mesélhető tovább.

Két hajó maradványait fedezték fel a Yucatan-félszigetnél.

A búvárrégészek egy 18. századi holland hadihajó és egy 19. századi brit gőzhajó roncsára bukkantak, illetve egy régi világítótorony maradványait is felfedezték három különböző lelőhelyen merülve, Sisal város közelében.

Manapság Sisal békés tengerparti hely, de a 18-19. században forgalmas kikötőnek számított, ahol sok hajó megfordult. Ezek közül a hajók közül viszont számos veszett oda a tengeren, némelyik a kikötőtől nem messze. Ezeknek a roncsoknak a keresése járt most eredménnyel.

A Madagascar Canyons nevű lelőhely nagyjából 40 kilométerre északnyugatra van Sisaltól, itt tucatnyi két és fél méter hosszú hajóágyút találtak. A régészek dokumentálták a leleteket, és a vizsgálatok alapján úgy vélik, holland hajók fedélzetén használatos fegyverekről van szó. 

A szakemberek szerint lehet, hogy a legénység maga szabadult meg a több, mint 300 tonnányi össztömegű ágyúktól, hogy a hajó a felszínen tudjon maradni. Kicsivel odébb 8 ágyút és 8 ágyúgolyót találtak a víz felszíne alatt, valamint kerámiatöredékeket, és úgy vélik, ezek is ekkor kerültek a tengerbe. Mára már a tárgyak jelentős részét benőtte a korall.

A másik hajóroncs Sisaltól csak egy ugrásnyira, két kilométer távolságra nyugszik. A brit hajó az Adalio nevű helyen található: a nevet annak a halásznak a nagyapjáról kapta, aki a régészeket a roncshoz vezette. Mississippi-típusú lapátkerekes brit gőzhajóról van szó, aminek koráról a kazán felépítése árulkodik: 1807 és 1870 között használtak ilyeneket. A hajó kialakítása alapján úgy vélik, Angliában épült. 

Végül pedig egy világítótorony maradványait is sikerült feltárni. A nyolc méter magas, 3,5 méter átmérőjű építményt még Porfirio Diaz mexikói elnök regnálása idején emelhették, és egy trópusi vihar dönthette le.

Tragikus sorsú hajó roncsára bukkantak a Lake Huron mélyén.

A Nagy-tavak sok titkot rejtenek a felszín alatt is. A Kanada és az Egyesült Államok között elhelyezkedő Felső-, Michigan-, Huron-, Erie- és Ontario-tó igazi történelmi helyszínnek számít. Itt Európában nem is feltétlenül tudjuk, mekkora jelentősége volt a tavak által biztosított vízi útvonalaknak a két ország életében.

Az évszázadok alatt nagyon sok hajó veszett oda, és mostanában egyre újabb roncsokat fedeznek fel. Egyrészt fejlődik a búvártechnika, jobbak a szonárok is. Másrészt sok olyan lelkes búvár is van, aki idő és pénzt nem sajnálva önállóan is folytatja a kutakodást a Nagy-tavak mélyén, hogy azok történelmének tanúit megtalálja.

A Jane Miller 1881. novemberében süllyedt el a Huron-tóban, a kanadai Ontario közelében. A viharba került hajó a fedélzeten tartózkodó mind a 28 embert magával rántotta a hullámsírba. A 24 méter hosszú hajó viszonylag újnak számított, alig két évvel korábban bocsátották vízre, és rendszeresen szállított utasokat illetve árut Collingwood és Manitoulin-sziget között. 

A helytörténészek számára fontos felfedezésről van szó, mert annak idején ezek a kis hajók kötötték össze a Manitoulin-szigetet a külvilággal. A roncs további vizsgálata olyan dolgokat mutathat meg a 19. század második felének mindennapjaiból, amik nagyon érdeklik a régészeket. A Jane Miller igazi időkapszula, ráadásul helyben is készült, Little Current városában.

A roncs a felvételek alapján egyenesen áll, és ahhoz képest, hogy 136 éve van a víz alatt, egyben is maradt. Egy kivételével valamennyi mentőcsónak a hajó testén van még, mint ahogy a főfedélzeten levő kabinokba is be tudtak nézni a búvárok. A kormánylapát erősen el volt fordulva, a hajócsavarról két lapát is letört, tehát talán manőverezni próbált, és a hajócsavar még forgott, amikor a fenékre ért. 

Jared Daniels, Jerry Eliason és Ken Merryman búvárok fedezték fel a Jane Millert, aminek árboca csak 23 méterre van a tó felszínétől. Nem úsztak be a roncsba, mert arra nem volt engedélyük, viszont benézve emberi maradványokat láttak. A roncs pozíciója nem nyilvános, amíg a hatóságok nem döntenek a továbbiakról.

A roncsot még a nyáron felfedezték, de csak az elsüllyedés 136. évfordulóján hozták nyilvánosságra a megtalálását. Merryman az egyik helyi roncskutató társaság alapítója, és nagyjából húsz roncsot fedezett fel a tavakban. Elmondása szerint az viszont mostanában ritkább, hogy különleges felszerelés nélkül merülhető roncsokat találnak- ám ma már a mélyebben levők sem számítanak elérhetetlennek.

Görögországban ritkán unatkoznak a búvárrégészek.

Az egykori Korintosz városának közelében bukkantak rá a római kori kikötő maradványaira. Az első századból fennmaradt kikötői építmények annak az időszaknak a tanúi, amikor a rómaiak a saját képükre formálták Korintoszt. A rendkívül jó állapotban megörződött romok tekintélyes, öt tonnás kövekből állnak.

Időszámításunk előtt 148-ban a rómaiak legyőzték a görögöket, és leromobolták Korintoszt. Egy évszázad múlva építettek csak újjá a várost, amikor Julius Caesar felismerte a hely stratégiai jelentőségét. Magáról nevezte el: Colonia Laus Iulia Corinthiensis lett az új neve. 

A Koppenhágai Egyetem kutatói a helyi búvárrégészekkel együtt dolgozva tárják fel az ókori építmények maradványait Lechaion előtt, ami Korintosz fő kikötője volt. 2017-ben jutottak el az első római kori falakhoz. A két és fél hektáros területen levő romok az első században épült létesítményekből származnak. Igen komoly építkezésbe foghattak annak idején a rómaiak, mert egy 45 méter hosszú, 18 méter széles és 4 méter magas mólót emeltek. Egy másik, négy hektáros területen pedig hatodik századi kikötőre bukkantak. További izgalmas leleteket is vizsgálnak, mert úgy vélik talán megtalálták a világítótorony épületének alapjait.

Ahogy egy forgalmas kikötőben nem meglepő, sok tárgyi lelet is előkerült. Fából, csontból készült eszközök, töredéket, magok is remekül megörződtek az üledékben. A régészeket lenyűgözte, amikor két évezrede a mélyben nyugvó cölöpökre bukkantak. A jó állapotú maradványokból még DNS-mintát is tudtak venni, aminek elemzése sokat elárul az egykori viszonyokról.

A közös dán-görög projekt még 2013-ban indult, Dr Bjorn Loven és Dr Dimitris Kourkoumelis vezetésével. Több alap is támogatja a munkát, ami elég sokáig el fog tartani, a lelőhely kiterjedése miatt. A görög vizekben annyi régészeti lelet rejtőzik még mindig a számtalan sziget közelében, hogy az ilyesfajta nemzetközi együttműködésre szükség van, enélkül ugyans a helyiek nem boldogulnának.

Izgalmas búvárrégészeti felfedezés Horvátországban.

Mljet szigete Dalmáciában található, az ország partszakaszának legdélebbi részén. A természetvédelmi területek szépsége miatt számít ismertnek, de a kulturális örökség szempontjából is jelentős helyszín.

Most ez utóbbi kapcsán beszélhetünk Mljetről, ugyanis a napokban jelentették be, hogy kétezer éves amforákat találtak a víz mélyén. Alig 20 méteres mélységben nyugodott a sok értékes lelet, ami nagyon meglepte a régészeket. Hogy a szuvenírvadászok ne kapjanak esélyt, három éven dolgoztak itt a szakemberek, s csak ez után jelentették be a felfedezést. 

A 150 amfora háromféle típusba tartozik, valamennyi az I. századból származik. Majdnem két évezreden át érintetlenek maradtak, a homokban heverve, az üledék által belepve védve voltak a külső behatásoktól. 

A nemzeti park igazgatósága is részt vett a feltárás finanszírozásában. Nem csak attól tartottak, hogy valaki ellop valamit, az itt horgonyzó nagyobb jachtok horgonyai is komoly károkat okozhattak volna.

Az amforák ott maradnak a helyszínen, tehát a jövőben a szigetre látogató búvárok is merülhetnek az egykori hajó rakományánál. Ám azokat olyan védőhálóval takarják majd, ami remélhetően elveszi a "gyűjtögetők" kedvét. (Ilyenkor egyrészt arra gondolok, hogy mennyivel szebb lenne ilyesmi nélkül a látvány, másrészt viszont arra, ha ez a háló nem lenne, pár év múlva talán már semmilyen amforát nem találna ott senki...) A leletről készült videók mindenesetre ígéretesek.

A régészek pedig folytatják a kutatást, mert egyrészt ennek a lelőhelynek a környékén is előkerülhet még ez-az, másrészt talán rejteget még roncsokat Mljet nem túl gyakran merült partszakasza.

Tunéziai búvárrégészek nagy felfedezése: szököár által elpusztított város romjaira bukkantak.

Aki kicsit járatos a történelemben, az tudja, hogy az ókori Karthago városa a mai Tunézia területén található. (E sorok írója járt is a maradványokat bemutató múzeumban, feltétlenül érdemes felkeresni.)

Mondani sem kell, az egykori virágzó civilizáció maradványainak egy tengerparti országban nem csak a felszínen, hanem a tenger mélyén is utána lehet menni. A Tunézia északkeleti részén talált romok pedig igazolják, érdemes kutatást folytatni a víz alatt is.

A megtalált 1600 éves település ugyanis igen jelentős központ lehetett a római korban. Utcákra, szobrokra bukkantak, és előkerült nagyjából száz edénnyel az ókorban nagyon népszerű, garum nevű halszószból is. Ezt az ízesítőt sokan a ketchuphoz hasonlítják, mert annyira közismert és széles körben felhasznált szósz volt- de az íze nyilván egészen más lehetett.

A Neapolis nevű város a leletek alapján a garum egyik legfontosabb előállításai helye lehetett a római birodalom területén, vélekedik Mounir Fantar, aki a tunéziai-olasz búvárrégészeti expedíciót vezeti. 2010 óta dolgoznak a helyszínen, ahol a feljegyzések szerint 365-ben egy pusztító erejű szökőár rombolt le egy várost. 

Az egykori település harmada lehet most a felszín alatt. A jelentős felfedezés olyan izgalmas leleteket tartogatott, mint például a házak padlóját alkotó mozaikokat. Még korai gazdasági épületekre is rábukkantak. 

A szökőár annyira jelentős esemény volt Róma történelmében, hogy sok feljegyzés született róla. A Földközi-tenger térségét 365 július 21-én nagyjából 8,5-es erősségű földrengés rázta meg, ami meglehetősen pusztító erejűnek számít. A legnagyobb károkat az epicentrumban található Kréta szenvedte el, de görög, ciprusi, szicíliai, spanyol és észak-afrikai területek is károkat szenvedtek el. A szökőár miatt komoly városrészek kerültek víz alá, hajókat pedig a szárazföldre dobott az árhullám.

Ami egykor katasztrófát okozott, az ma lehetőséget ad a szakembereknek a vizsgálódásra. Aztán ha véget érnek a feltárások, talán egy új, izgalmas merülőhely nyílik meg a kedvtelési búvárok előtt. Tunézia nem számít búvárparadicsomnak, de ha a Nabeul városa (ez épült az egykori római város megmaradt részeire) közelében található Neapolist megnyitják előttünk, azért én is fontolóra veszek egy utazást...