Big Blue Búvár Blog

Több, mint hét évtized után találtak rá a balsorsú hajóra.

A USS Indianapolis Portland-osztályú nehéz cirkáló volt, ami 1932-ben állt szolgálatba. A 186 méter hosszú, komolyan felfegyverzett amerikai hadihajó végigharcolta a második világháborút, több komoly ütközetben vett részt. 1945-ben titkos küldetést teljesített: ez a hajó szállította az atombomba építéséhez szükséges alkatrészeket és dúsított uránt. Ebből állították össze a Little Boy nevű bombát, amivel elpusztították Hirosimát.

1945. július 28-án indult el a Indianapolis Guam szigetéről a Fülöp-szigetekhez tartozó Leytére. Július 30-án 00:14-kor találta el a hajót a japán I-58 tengeralattjáró két torpedója. A súlyosan megsérült hajó 12 perc múlva megfordult és elsüllyedt, nagyjából 300 tengerészt rántva magával a hullámsírba.

A 1196 fős legénység többi tagjából csak kevesek tudtak mentőcsónakba szállni, nem voltak mentőmellényeik sem. Kétségbeesetten sodródtak a tenger felszínén, segítségre várva. Ám a haditengerészet csak augusztus 2-án értesült a hajó elsüllyedéséről, amikor egy járőrgépről kiszúrtak néhány túlélőt. Azonnal hajók és repülők indultak a helyszínre, és azt látták, a magányosan a tengeren sodródó emberekkörül cápák köröznek.

Az egyik PBY Catalina repülő a parancs ellenére a tengerre szállt, hogy minél több embert fel tudjon venni. Amikor a gépbe már nem fért több túlélő, a szárnyra kapaszkodtak fel. A Catalina nem tudott felszállni, ám így is megmentettek 56 embert. Ez a végül megmenekült 317 tengerész hatoda volt. Több, mint 500 ember viszont hiába élte túl a süllyedést, a tengerbe vesztek. Ez volt az amerikai haditengerészet egyik legtöbb veszteséggel járó hajókataszrófája. 

Utólag próbálták feltárni, miért szereztek olyan későn tudomást a hajó elvesztéséről. Akkoriban az olyan nagy méretű hajóknál, mint az Indianapolis, nem jelentések alapján rögzítették a pozíciót, hanem feltételezték, hogy biztosan célhoz értek. Így július 31-én bejelölték, hogy megérkezett Leytére, és nem néztek utána, tényleg ott is van-e. A vészjelzéseket három helyen is vették, de nem tettek semmit.

A kapitány, Charles B. McVay III túlélte a tragédiát, ám bíróság elé állították. Az volt a kérdés, hogy másféle manőverezéssel elkerülhető lett volna-e a hajó elvesztése, de még a japán tengeralattjáró kapitánya szerint is teljesen mindegy volt ez. Végül visszahelyezték a szolgálatba. A túlélők általában nem hibáztatták a kapitány, ám néhány odaveszett tengerész családtagja őt vádolta. McVay 1968-ban önkezével vetett véget életének.

A roncs helyzete sokáig nem volt ismert. 2001-ben és 2005-ben nem jártak sikerrel a kutatóexpedíciók, majd új információk alapján 2016-ban kezdtek további kutatást tervezni. Úgy vélték, rossz helyen keresték addig a USS Indianapolist, mert a 40 kilométerrel odébb nyugszik. 2017. augusztusában a Microsoft társalapító milliárdos Paul Allen jelentette be, hogy megtalálták a roncsot 5500 méteres mélységben.

Paul Allen érdekes figura. A pénzéből számos kutatást támogat, intézeteket tart fenn, van egy NBA és NFL csapata is. Emellett pedig hobbija a roncskutatás, saját, kitűnően felszerelt luxusjachtjával járja a tengereket. Az ő nevéhez fűződik a japán Musashi nevű csatahajó megtalálása többek között, s most a USS Indianapolis megtalálásával végképp a legeredményesebb roncskutatók közé emelkedett.

A hajó tragikus történetét többször feldolgozták. A tengerben magányos, a véglegetig kimerülve a túlélésért küzdő emberek, akikre cápák tucatjai támadnak, már a Cápa című filmben is előkerült. Akkor Quint, a cápavadász mesélte el a borzongató históriát. Legutóbb 2016-ban készült film az eseményekről, Nicholas Cage főszereplésével. A hajó roncsának megtalálása újabb részlettel egészíti ki a USS Indianapolis tragikus történetét.

Második világháborús gépet találtak egyetemi projekten dolgozó diákok Málta közelében.

A Földközi-tenger közepén fekvő kis szigetország óriási stratégiai jelentőséggel bíró hely volt a világháború idején, ezért a németek igen nagy erőket mozgósítottak a meghódítása érdekében. Ám a máltaiak és az őket segítő britek kitartottak, hősies harcuknak köszönhetően ez a fontos bázis végig a szövetségesek kezén maradt.

A szigeten állomásozó hajók és repülők rendszeresen támadták az ellenséges erőket. Az egyik brit repülőgép a tenger felett került bajba, de nem a németek miatt: egyszerűen leállt a motor. A pilóta és a legénység másik tagja sikeresen a vízre szállt, és két, szabadnapjukon vitorlázó angol halászta ki őket.

Mindez 74 évvel ezelőtt történt. Az esemény nem volt sorsfordító a harcok kimenetelét illetően, aligha hallottak róla túl sokat még a korszakkal foglalkozó szakértők se. Ami viszont most beszélnek róla, az a roncs előkerülése: a Cal Poly egyetemi hallgatói, akik egy keresési és felmérési projektben vesznek részt Málta környékén, megtalálták a Fairy Swordfish típusú gépet. 

A csapatot a Cal Poly professzora, Zoe Wood vezeti a Harvey Mudd College mérnöki karát képviselő Christopher Clarkkal együtt. Wood elmondása szerint biztosak benne, hogy a parttól három mérföldre nyugvó gép az a brit kétfedelű, ami ebben a balesetben zuhant le, ugyanis megegyezik a helyszín, és az is árulkodó tény, hogy a vízre szállásoknál szokásos módon, nem szakadt darabokra a gép, hanem nagy része egyben maradt. 

A Fairy Swordfish már meglehetősen régimódi gépnek számított a második világháború idején: a harmincas évek közepének tervezési elveit tükröző kétfedelű támadó gép volt, alig 230 km/órás sebességgel. Már a haború kitörésekor is elavultnak számított, de meglepő módon a torpedóvetőként harcba vetett gépekkel komoly sikereket értek el: elég a Bismarck üldözésében játszott szerepüket vagy az olasz hadiflottára mért komoly csapásukat említeni. Ezek után érthető, miért is épült a "Kardhalakból" 2,400 darab. A számok nem hazudnak, és az adatok szerint az össztonnát tekintve egyetlen másik repülőtípussal sem küldtek több ellenséges hajót a tengeri fenekére a szövetségesek, mint a jó öreg Swordfish-ekkel, amiket 1945-ben vontak ki végleg a szolgálatból.

A diákok és tanáraik a három évig tartó ICEX (International Computer Engineering Experience) programban vesznek részt, és céljuk új térképezési algoritmusok kidolgozása illetve az eszközök alkalmazása a terepen. Ennek keretén belül először alacsony felbontású szonárral vizsgálták a tenger fenekét, ekkor rajzolódott ki a repülő sziluettje.

Az azonosítás érdekében két méter hosszú víz alatti távirányítású eszközzel vizsgálódtak a helyszínen, ami három dimenziós modellt is alkot, és videó rögzítésére is alkalmas. Ekkor láthatták az első képeket a lezuhant gépről. A helyi víz alatti régészeti hivatal búvára volt az, aki le is merült a hatvan méteres mélységben nyugvó roncshoz, és azonosította a gép típusát. 

A Swordfish fémszerkezetét vászon borította, így a tengerben töltött több, mint hét évtized után már csak a váz maradt meg. A kiemelésnek így sok értelme nem lenne, ilyen típusú gépből több is található kiállítva a nagyvilágban. A roncs ráadásul mára kis halaknak, mindenféle egyéb tengeri élőlénynek az otthona.

Ókori romokat és roncsokat vizsgáltak a régészek a görög sziget közelében.

Az embernek olyan érzése van, hogy görög vizekben szinte bármelyik ponton van esély ókori roncsok megtalálására. Én magam is merültem már amforamezőnél Kréta mellett, szóval tudom, milyen izgalmas élmény egy olyan helyen nézelődni, ahol két évezrede süllyedt el egy hajó- hát az még mennyire különleges lehet, amikor valaki az első ember lehet ennyi idő után a roncsnál!

Idén májusban Délosz szigete mellett több ponton is vizsgálódtak a szakemberek. Egyrészt az egykori kikötő maradványainál merültek, a hullámtörőt vizsgálták meg alaposabban.

A sziget az időszámításunk előtt egy évszázaddal fontos állomása volt a földközi-tengeri kereskedelemnek, így a kikötő védelmére is figyelmet fordítottak. A 160 méter hosszú és 40 méter széles hullámtörő igazán komoly építmény volt. Az építés pontos időpontját eddig még nem sikerült meghatározni.

Három, az időszámításunk előttről származó roncsnál merültek a búvárrégészek, és számos amforát találtak. Ezekben nyugatról származó olajat és bort szállítottak. A kormeghatározás után többet tudnak majd a déloszi kereskedelemről, hiszen a korábbi leletekből nyert információkkal kiegészülve megtudhatják, melyik időszakban honnan és mit szállítottak ebbe a kikötőbe. 

A feltárást a görög régészeti hatóság és francia partnerük végzi, és természetesen visszatérnek még, hogy tovább vizsgálódjanak a sziget vizeiben.

Hét évtized után került el Pápua Új-Guinea közelében egy B-25-ös.

A Project Recover célkitűzése az, hogy a második világháború idején eltűnt amerikai katonák nyomára bukkanjon. Olyan elveszett repülőket keresnek a tenger mélyén, amelyek legénysége soha nem került elő, így családjaik sem tudhattak semmit a sorsukról.

A Csendes-óceán hatalmas harcmező volt annak idején, és ugyan rengeteg roncsot felfedeztek már, még mindig rengeteg fel nem fedezett maradvány nyugszik a felszín alatt. Pápua Új-Guinea 1942 és 1945 között között folyamatosan hadi terep volt, így sok repülő zuhant le arrafelé. Ezek közül találtak meg most kettőt.

A B-25 jelű repülő igazi világháborús legendának számít: a kétmotoros, Mitchell néven ismert közepes bombázókból nagyjából tízezer darab készült, és ezekkel hajtották végre 1942 áprilisában a Tokió elleni légi támadást. A háború minden frontján, több ország seregében bevetésre kerültek.

A két amerikai egyetem és egy nonprofit szervezet közös projektjének számító munka során nem csak merülnek. Az egyik, régebben ismert B-25-ös roncs közelében vizsgálódtak, megkérdezték a helyieket is, hiszen ők azok akik esetleg még felidézhetnek történeteket lezuhant gépekről. A csapat pedig tíz négyzetkilométernyi terület átfésülése után rá is talán egy 70 éve eltűnt B-25-ösre, aminek hat fős legénysége is odaveszett.

A kutatók munkáját nem egyszerűsítette, hogy a gép valószínűleg nagy sebességgel csapódott a tengerbe, így darabokra szakadva süllyedt el, a tenger fenekét alkatrészek borították. Ezeket egy időt után beborítják a korallok, szivacsok, gyakorlott szem kell hozzá hogy felismerje, mit is lát.

Meglepő lehet, de igazán alaposan nem csak ennek az eddig nem ismert B-25-ösnek a maradványait nem vizsgálták meg, de a másik gépét sem. Így aztán most mind a kettő esetén próbálják kideríteni, pontosan melyik gépekről van szó. Ezek után pedig az egykori feljegyzésekből megállapítható, kik utaztak rajtuk- a bevetés közben eltűnt repülők elhunytának a körülményeiről pedig értesítik a családokat is. Az amerikai hadsereg ugyanis ennyi év távlatából is megadja a tiszteletet a hősi halottaknak. 

Mivel még sok eltűnt gépet tartanak számon, így a Project Recover sok évig folytatódhat még.

Egy mélyben nyugvó német aknaszedő roncsa a háborúról mesél.

A roncsmerülés szerelmeseinek igen nagy része nem csak a búvárélmény miatt szereti a víz alatti maradványok felfedezését- fontos számukra a történet is. Tipikus, hogy utánajárunk a megnézett roncsok sztorijának, érdekel minket a roncsok sorsa. S emiatt úgy is érdekes lehet egy roncsról készült videó, ha mi nem is láttuk a saját szemünkkel, mert így is ki lehet egészíteni az élményt a történelmi tények elolvasásával.

A mostani történet 1943-ba visz minket. Az M483 tipikus német aknaszedő volt, amilyenből rengeteg szolgált a második világháború idején. A mindenféle szerepben, sok harctéren szerepet kapó hajók a flotta "igáslovai" voltak, melyek közül sok veszett oda.

1943. június 15-én az M483 egy hasonló hajókból álló konvojt vezetett Normandia környékén. Cherbourg felé haladtak, hogy védett kikötőben vészeljék át a nappalt. Nem volt életbiztosítás a brit partoktól nem messze hajózni, ugyanis az angolok rendszeresen támadták a levegőből a német hadihajókat, amik csak a sötétség leple alatt mozogtak. 

A németek óvatossága nem volt indokolatlan, de ezúttal az éjszaka sem jelentett biztonságot. Angol Spitfire Mk VI vadászgépek és kétmotoros Westland Whirlind vadászbombázók köteléke portyázott ugyanis a közelben. Valószínűleg nem volt véletlen, hogy pont ott voltak, ahol az M483 vezette konvoj is, a francia ellenállás gyakran adott hírt hajómozgásokról a britek számára. 

A repülőkről hajnali hatkor vették észre a német hajóköteléket. Ám az M483 kemény ellenfél volt: a 62 méter hosszú hajót 105 mm-es ágyúval, 20 mm-es légelhárító géppuskákkal és 37 mm-es légvédelmi ágyúval is felszerelték a mélységi bombák mellett. A Spitfire vadászok késlekedés nélkül a hajókra rontottak, hogy célba vegyék a légvédelmi fegyvereket, a Whirlwindek pedig felkészültek a bombázásra. 

Utóbbiak közül a Max Cotton által vezetett gép az M483-at vette célba. A hajó felé zuhanva a pilóta szinte a nagy hajóágyúval nézett szembe, és a fedélzettől pár méterre oldotta a bombákat. Azok nem is tévesztettek célt, súlyos sérüléseket okoztak a hajó tatján. Ám a németek nem adták olcsón a bőrüket, Cotton gépe telitalálatot kapott, és az M483-tól 100 méterre a tengerbe zuhant.

Nem sokkal később viszont az aknaszedő is követte a hullámsírba, ugyanis a bombák végzetesen megrongálták. A negyedórás összecsapás végére az összes többi német hajó is találatokat kapott, de ezek nem vesztek oda. A britek gépei közül még egy zuhant le, a Robert Sim által vezetett Spitfire vadász. 

Ma az 51 méteres mélységben nyugvó M483 roncsán nézhető meg, hol találta telibe a Whirlwind bombája. A helyükön vannak az ágyúk, a bombák, körbeúszható a hajócsavar is. A felépítményből is látható valami, és a be lehet hatolni a motortérbe is. A víz a csatornában meglehetősen hideg, a látótávolság sem mindig ideális, de ha megfelelőek a körülmények, látványos a merülés- és persze a mind két fél odaveszésével járó csata története miatt tanulságos is.

Négy hajó maradványát találták meg Ausztráliában a Kenn Reefs mellett.

Vannak a világtengernek olyan pontjai, ahol jelentős volt a történelem folyamán a hajóforgalom, de még nem tárták fel alaposan a régészek a roncslelőhelyeket. Mert ahol sok hajó jár, ott sok el is süllyed- a Karib-tengerben, a Balti-tengerben, a Földközi-tengerben ezért van annyi roncs.

Ausztrália nagyon hosszú partszakaszán viszont még bőven van olyan pont, ahol érdemes alaposabban vizsgálódni. A Kenn Reefs meglehetősen távol esik Queensland nagyvárosaitól, de arról 1987 óta tudni lehet, akad ott pár roncs. Ebben az évben egy expedíció tért vissza, hogy megvizsgálják a lelőhelyeket.

Hosszasan készülődtek, hiszen 500 kilométernyire fekszik a partoktól ez a zátonyrendszer, és hogy biztosra menjenek, az összes korábbi feljegyzést begyűjtötték. Az 1987-ben rögzített pozíciók, a hajók elvesztéséről szóló információk mind fontosak lehetnek a keresés és azonosítás során. 

A Silentwood Foundation által finanszírozott expedíció célja az volt, hogy az ausztrál történelem korábbi időszakának kulturális örökségét feltárják. Az itt nyugvó hajók ugyanis jellemzően a 19. század közepéről származnak, akkortájt népesítették be egyre inkább az európaiak a kontinenst. 

Némelyik roncs olyan sekély vízben nyugszik, hogy még légzőkészülékre sem volt szüksége a régészeknek, egyszerűen lebuktak. Műszeres felméréseket végeztek, rajzoltak és fotóztak, hogy rögzítsék az állapotokat. Ezek alapján próbálják meg majd azonosítani a roncsokat, hiszen részletes adatok vannak az egykor odaveszett hajókról, azok rakományáról. Igaz, a többségük Sydney-ből indulva veszett oda, és onnan akkortájt nem nagyon szállítottak semmit.

Ráadásul néha nem könnyű észrevenni, hogy adott ponton roncs nyugszik, úgy benőtték a korallok két évszázad alatt a maradványokat. Közel is esnek egymáshoz a roncsok, hasonló felépítésű hajókról van szó, tehát azt is ki kell bogozni, melyik mihez tartozik. De hát ez a különleges "kirakós" teszi annyira izgalmassá a búvárrégészek munkáját.

Sekély vízben fedezték fel egy komoly hadihajó maradványait.

A búvárrégészek Karlskrona kikötőjében bukkantak rá a Blekinge nevű 17. századi hajó roncsára, ami megítélésük szerint méretében a híres Vasa nevű hajóhoz fogható.

A svéd nemzeti tengerészeti múzeum munkatársa, Jum Hansson beszámolója szerint alig 4-5 méteres mélységben vannak a maradványok. A Blekinge nagyjából 45 méter  hosszú, 68-70 ágyúval felszerelt hajó volt.

Nem véletlenül emlegetik a felfedeés kapcsán a Vasát: az 1628-ban, legelső útján elsüllyedt pompás hajó nem sokkal korábban veszett oda. A Vasa felfedezése igazi régészeti szenzáció volt a hatvanas években, és egy nagyon komoly kiemelési művelet után restaurálták, külön múzeumot építettek a számára, ami évente egy millió látogatót vonz.

Az viszont nagyon eltérő, hogy a Blekinge messze nem maradt fenn olyan ép állapotban. A kikötőben korábban zajló építkezési munkálatokat nem vészelte át a felépítmény, de talán az üledék által megőrizve vannak egészben maradt részek. Most a homokból kiállnak a hajó részei, és sok fém alkatrészt is találtak a közelükben. 

A Blekinge volt az első Karlskornában épült hajó, 1682-ben bocsátották vízre és résztvett XII. Károly Dánia elleni támadásában 1700-ban. 1713-ban süllyedt el, és úgy vélték, szándékosan küldték a tenger fenekére hogy ágyúval felszerelt őrhelyként védjék vele a kikötőt- akkoriban zajlott a háború az oroszokkal szemben. 

Természetesen hosszú lesz még a feltárás, de a helyi búvárrégészek nyilván izgatottak, hogy kis mélységben ilyen jelentőségű maradványokat kutathatnak. Minél többet szeretnének megőrizni és megmutatni a kulturális örökség e fontos darabjából a jövő nemzedéknek.

Víz alatt találtak egy izgalmas leletet izraeli régészek.

Amikor a közelmúltban Izraelben jártam és búvárkodtam, eszembe jutott, érdekes lehet a földközi-tengeri partszakasz is, ahol ókori romok vannak. Meglepő, de az intenzív kutatás és a sok merülés ellenére még mostanában is fedeznek fel nagy leleteket.

A szó szoros értelmében nagy leletekről beszélünk: egy vihar fedett fel egy feliratozott követ Tel Dor közelében, alig másfél méteres mélységben. A kőtömb 85 centiméteres, meglehetősen nehéz darab, hiszen 600 kiló tömegű, és hogy ne takarja be az üledék újból, a búvárrégészek a kiemelése mellett döntöttek.

A tisztítás után fordították le a római eredetű feliratot, ami Júdea múltjába enged egy kis bepillantást. A történelmi Júdea régiót meghódító rómaiak kormányzókat neveztek ki a tartomány élére, és a felirat szerint Gargilius Antiquus volt ebben az időben a római kormányzó. A felirat jelentőségének megértéséhez jó viszonyítási alap, hogy eddig csak egy júdeai kormányzó nevével találkoztak feliratokon: 1961-ben Pontius Pilatus időszakából származó követ találtak. A kőtömb talán egy szobor talapzata lehetett, ami magát a kormányzót ábrázolhatta.

Gargilius Antiquus a Bar Kohba-felkelés előtt lehetett Júdea kormányzója. A zsidók három éven át tartó harcát 135-ben verték le, A provincíák rendszerét újjászervezték, ekkor született meg Syria Palaestina tartomány, Júdea és Galilea összevonásával. Mivel Júdea neve igen ritkán jelenik meg a római kori feliratokon, ezért lettek izgatottak a régészek a lelet láttán. Az, hogy Antiquus neve fennmaradt, azt jelezheti, jelentős személyiség volt akkoriban.

Nagy szerencse, hogy a kő egyáltalán fennmaradt, nem építették be, nem semmisítették meg, nem vésték le róla a nevet- és a tenger mélyén sem sérült meg vagy szakadt darabokra. A leletet közelmúltban a Haifai Egyetem könyvtárában mutatták be, és a régészek tovább kutathatnak Tel Dor közelében a tenger mélyén, hátha rejtőzik még az üledék alatt pár izgalmas dolog.

Izgalmas roncsot találtak a horvát Adriában a közelmúltban.

Mindig van felfedeznivaló: ha a sekély vizeket nagyjából már feltérképezték, a búvárok egyre mélyebbre törnek. Sokat változott a búvártechnika, ma már nem szokatlan a 60-100 méteres merülés, és ezzel nagyban kibővültek a roncskutatók lehetőségei. Még olyan milliószor átfésült helyek is, mint a horvát partszakasz, tartogatnak számukra újdonságot. 

Természetesen a kutatás igen gyakran a felszínen kezdődik. Az adatbázisok bújása mellett a búvároknak gyakran segítenek a halászok is, akik keresztül-kasuk járják a tengert, és pontosan meg tudják mutatni, hol tapasztaltak valami furcsát, merre akadnak el rendszeresen a hálók.

A Vis szigeten működő Manta búvárközpontból Lorenz Marovic már régóta merüli a környékbeli vizeket. Ám nem csak turistákkal foglalkozik, szenvedélye a roncskeresés is. A halászokat kikérdezve kijelölt néhány helyszín, és remekül felszerelt hajójával elindult a tengerre. A nagy felbontású szonár képén több egyértelműen roncsnak tűnő sziluett is felbukkant, és az expedíció során hajó és repülő is előkerült.

Vis szigetén annak idején a szövetségesek katonai repülőteret üzemeltettek, ám a megsérült, bajba került bombázók gyakran annak közelében zuhantak a tengerbe. Többek között ennek is köszönhető, hogy például B-24 Liberator típusú bombázók is merülhetőek errefelé. 

Ám most valami meglepő dologra is rábukkantak: 95 méteres mélységben egy PBY Catalina típusú hidroplán is nyugszik. A Consolidated által gyártott gépek a múlt század harmincas éveinek közepén álltak szolgálatba, utolsó példányait 1979-ben vonták ki a brazil haditengerészet állományából, de nem katonai feladatkörben még ma is repül néhány! Több  mint háromezer példányt építettek a Catalinákból, amelyek változatos szerepkörben teljesítettek szolgálatot a tengerek felett: tengeralattjáróvadászként, kísérőgépként, szállítóként és kutató-mentő gépként egyaránt bevált. 

1944. szeptember 12-én egy Catalina pont azért szállt fel, hogy a sziget előtt lezuhant bombázóból kiugrott legénységet a fedélzetére véve kimentse. Azon a napon igencsak viharos volt a tenger, és csak nagy nehézségek árán tudtak a vízre szállni. Az embereket nagy nehezen felvették, aztán kiderült, a felszállás a viharos körülmények között lehetetlen- a tehetetlen gépet magára hagyták, ami így elsüllyedt. 

A majdnem száz méteres mélységben levő roncsnál merülő nemzetközi búvárcsapat tagja volt Franco Banfi, a híres víz alatti fotós is. Már a merülés megtervezése sem volt kis feladat, végül a terv szerint 25 percet tölthettek a fenéken a Catalina maradványaival- utána pedig 130 percen át tartott a felszínre emelkedés a dekompressziós megállók miatt. A képek tanúsága szerint viszont megérték az erőfeszítések, igazi roncskülönlegességet lehetett megörökíteni.

Egy török roncsvadász bukkanhatott rá egy rejtélyesen eltűnt brit hajóra.

A HMS Simoom nevű S-osztályú tengeralattjárót 1942-ben bocsátották vízre. A Földközi-tengeren vadászott ellenséges hajókra, egy olasz romboló elsüllyesztése a nevéhez fűződik. 1943. november 2-án indult el Port Said kikötőjéből az Égei-tengerre portyázni, majd a Dardanellák előtt rejtőzött. Tíz nap múlva rendelték vissza, de soha nem érkezett meg a kikötőbe. Soha nem derült ki, mi lett a hajó és a legénység sorsa, nyomtalanul eltűntek. Talán egy víz alatti akna vagy egy baleset okozta végzetét.

Ám lehet, hogy hamarosan többet fogunk tudni. Egy török búvár, Selcuk Kolay arról számolt be, hogy titokzatos tengeralattjáróra bukkantak az Égei-tengeren, Bozcaada szigettől északnyugatra, nem messze a Dardanelláktól, tehát pont a Simoom eltűnésének helyén. Kolay és csapata már két éve kutat a területen, első és második világháborús roncsokra vadászva. Szonárral vizsgálják először a tenger fenekét, aztán jöhetnek a merülések- már négy gőzhajóra is rábukkantak.

Az tehát nem volt meglepő, hogy újabb roncsot fedeztek fel, az viszont igen, hogy tengeralattjárót. Mivel nem tudtak arról, hogy ebben a körzetben tengeralattjáró lehet, le is merültek a 67 méteres mélységben nyugvó maradványokhoz, hogy a szonár nem csapta be őket, és tényleg ilyen hajót találtak.

Kolay és két merülőtársa különleges gázkeveréket használva juthatott el a tengeralattjáróhoz. Szerencséjük is volt, mert kiváló látótávolság volt aznap, 45 méteres mélységben már egyértelműen láthatták a méretes tengeralattjáró körvonalait. A 60-70 méteresre becsült hosszúságú hajó egyenesen áll a tenger fenekén, kitűnő állapotban.

Van néhány olyan jellegzetesség, ami a korabeli brit tengeralattjárókra jellemző, mint például az egy hátsó torpedóvetőcső. A behajtható kormánylapátok helyzete arra utal, hogy a felszínen haladt, amikor aknára futhatott- a robbanás helyét komoly sérülés jelzi. A toronyra halászháló akadt, az ágyú pedig még most is a helyén van. 

Csak két eltűnt brit tengeralattjáróról van tudomása a szakértőknek ezen a területen, és a hajó felépítése arra utal, a most fellelt roncs a HMS Simoom lehetett egykor, nem pedig a HMS Trooper. A brit szakemberekkel konzultáló török búvárok tehát úgy vélik, a Simoomra bukkantak rá, és a hajón szolgáló, azzal együtt odaveszett legénység tagjainak leszármazottai megtudhatják, hol nyugszanak a tengerészek. Az S-osztályú tengeralattjárókon összesen 48 fő szolgált. 

A felfedezésről jövő év elején további részleteket, képeket, filmeket is megosztanak a török roncsbúvárok.