Big Blue Búvár Blog

A tengerparti nyaralást tervezők egy részében igen gyakran merül fel az a kérdés, van-e cápa ott, ahova utazni akar? Azt az elején le kell szögezni, hogy a Balaton biztosan cápabiztosabb hely minden tengernél és óceánnál, de igyekszek igazolni, hogy a sós vízben se vagyunk igazán nagyobb veszélyben.

Mivel a legtöbb magyar mostanában a horvát Adriát célozza meg, ezért elsősorban erre a tengerre koncentrálok. Először is azt kell kijelenti, hogy a cápák tengerben élnek, és ezek között megvan az átjárás, tehát elvileg sok cápafaj fordulhat elő bármelyik tengerben. Ez körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy felbukkanhat-e egy magyarországi erdőben egy medve. Elvi esélye van hiszen a medve erdőben él, annak a valószínűsége viszont hogy egy hazai erdei séta közben barnamedvével fussunk össze, igen csekély.

A nagyobb testű cápák esetében is hasonló a helyzet, legalábbis az Adrián, de jellemzően az egész Földközi-tengeren is: bizonyára vannak ilyenek a vízben, de szinte soha nem látnak egyet sem a nyaralók. Ennek oka egyrészt az, hogy a zsúfolt, sekély tengerpartok minden tengeri élőlényt elriasztanak, köztük a cápákat is, tehát gyakorlatilag kizárt, hogy normális ragadozó ott kalandozzon, másrészt a cápák (még a nagyok se) embert esznek, biztosan nem akarnak prédára lesni ezeken a helyeken.

Úgy tudják, hogy a nyílt tenger mélyebb részein élő nagyobb testű cápák sok területen előfordulnak Európa közelében, így az Adrián is, de ezeknek a nyomára bukkanni külön tudományos expedíciók szoktak, illetve hébe-hóba halászok hálójába akadnak, akár hatalmas példányok is. De Európában és azon belül az Adrián alig van feljegyzett cápatámadásról tudomásunk. Utoljára 2008-ban támadott meg egy cápa egy embert Vis sziget mellett, ám jó tudni, egy szigonnyal halászó búvárról volt szó, és a nála levő lelőtt, vergődő, vérző halak nyilván sokkal inkább vonzották a ragadozókat, mint egy pancsoló nyaraló.

Az Adrián elsősorban kispettyes macskacápa fordul elő, az is üregek mélyén, 30 méter alatt, tehát kizárólag búvárok találkozhatnak vele- ha nagyon-nagyon szerencsések. Esetleg a halpiacon bukkannak fel, de aki ott látja, szerintem megérti, ettől nem nagyon kell félni, mert 60-70 centis állatokról van szó apró fogakkal, ami elsősorban apró halakra, rákokra jelenthet veszélyt.

Szerintem egy adriai nyaraláson sokkal nagyobb veszélyt jelenthet az, ha valaki nem úszik jól vagy ha vitorlázás közben lecsap a hajójára egy vihar, esetleg az, ha nem friss halból készítik a vacsoráját az étteremben, megfázik a túl hidegre állított klímától, netán túl gyorsan hajt az autópályán. A legtöbb gondot egyébként a tengeri élőlények közül a tengeri sün szokta okozni, mert belelépve csúnyán megszúrhatja az ember lábát.

De a cápa kicsit sem számít reális veszélyforrásnak, tehát ha valaki kizárólag miattuk tart az adriai nyaralástól, inkább foglaljon gyorsan egy szállást Horvátországban vagy Montenegróban, és töltsön egy szuper hetet a tengerparton. Ússzon, sznorkelezzen, próbálja ki a búvárkodást, és kalandozzon bátran a tengereken az Isztriától Dalmáciáig, fedezze fel a Kvarner-öböl szigeteit vagy Dubrovnikot, mert ennél sokkal jobb program nem létezik. Egyszer talán még a cápát is megkedveli, hiszen az ugyanúgy hozzátartozik a tengerhez, mint minden más, ami örömet okoz és a víz partjára vagy mélyére vonz.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A 94 esztendős Hans Hass családja körében hunyt el Ausztriában június 16-án. Egyike volt az egyik első víz alatti felfedezőknek, annak idején Cousteau-val együtt emlegették a leghíresebb úttörők között, és csak más irányú kutatási miatt fordított hátat a búvárexpedícióknak.

1919-ben született Bécsben, jogi pályára szánták, de már a harmincas évektől a vizek szerelmese lett. Először diáktársaival az Adrián kalandozott, majd egészen különleges és akkoriban teljeséggel szokatlan expedíciót tervezett: Curacao szigetén akart tölteni néhány hetet. Ám 1939-et írtak akkor, a háború közbeszólt, a teherhajóval szervezett utazás igencsak rázóssá vált- ám mégis megvalósult a fiatal osztrákok álma, hosszú idő át kalandozhattak a tenger mélyén szabadtüdővel. Hass ekkoriban még vadászott is, de rájött, sokkal izgalmasabb kamerával "vadászni": tokot tervezett fényképezőgéphez és filmfelvevőhöz. és akkoriban hihetetlennek tűnő felvételekkel tértek vissza viszontagságos úton át.

Ám a tudományos célú búvárkodásról egy ideig szó sem lehetett, a fiúkat odahaza a háború valósága várta. Hans Hass soha nem szeretett arról beszélni, pontosan milyen feladatokat kapott azokban az években, de úgy tudni, a Kampfschwimmer (harci búvár) egységbe osztották be.

Aztán beköszöntött a béke, de az újjáépítésről szólt minden eleinte, nem nagyon volt lehetőség búvárkodni. Mégis elkészült egy film a curacaói kalandokról, és a több tucat könyvet is jegyző Hass remek beszámolót írt erről az expedícióról (Vadászok a tenger mélyén címmel magyarul is olvasható). Egy producer segítségének köszönhetően a Xarifa nevű hajó fedélzetén indultak hosszú tengeri expedícióra csapatával, aminek ekkor tagja volt már második felesége, Lotte, aki beleszeretett a búvárkodásba, és a víz alatti igazi társa lett a híres felfedezőnek. Izgalmas kalandjaik során olyan élőlényekkel merültek, amiket akkor mindenki rettegetnek vélt: készült víz alatti felvétel az utazás során mantáról, cetcápáról, ámbrás cetről.

Ebben az időszakban még Jacques-Yves Cousteau is csak a legelső expedícióinál tartott. Cousteau, a "kapitány" és Hass, a "professzor", két teljesen eltérő egyéniség volt, hiszen a francia búvár hivatásos katona volt, míg Hass alapvetően jókedélyű tudós. A két filmes csapat egyaránt nagy munkát végezve saját maga fejlesztette eszközei jelentős részét (Cousteau nevéhez fűzödik az Aqualung márka megalkotása, a Nikonos víz alatti fényképezőgépek elődjének használata, míg Hass a nevét adta uszonyhoz, a Rolleimarin víz alatti fényképezőhöz). Cousteau ki is tartott a víz alatti világ felfedezése mellett, ma az ő nevét ismerik a legtöbben az úttörők közül, de a rengeteg dolog iránt érdeklődő Hass egy évtizednyi kalandozás után mással kezdett foglalkozni, és a közgazdaságtudományban mélyedt el. Az viszont megegyezett kettejüknél, hogy a merülések során rájöttek, milyen kárt tehet az ember a tenger élővilágában, és egyre harcosabb környezetvédőkké váltak.

Neve azonban továbbra is jól csengett, és jelentek meg további könyvei, születtek új filmjei is. Élete végéig kitartott felesége mellett, és amíg tehette, minden nap bejárt Bécs belvárosában található irodájába. Az osztrák búvárok érthetően büszkék voltak rá, hogy az egyik első víz alatti felfedező honfitársuk, és gyakran hívták meg rendezvényekre a professzort. Mi pedig ma is érdekes filmjeit, kiváló könyveit vehetjük elő, ha fel akarjuk idézni, hogy is indult a könnyűbúvárkodás története.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Felmerülnek időnként kérdések arról, hogy tudja megörökíteni egy lelkes amatőr a víz alatt látottakat, ezért úgy gondoltam, hasznos lehet egy kisokos a vízhatlan gépekről egy aránylag gyakorlott hobbifotós összegzésében.

Először egy szomorú tényt le kell szögezni: teljesen mindegy, milyen géppel merül alá a kezdő, az első próbálkozások eredménye szinte biztosan gyenge lesz. Ezen nem kell elkeseredni, más közegben mozgunk, más viszonyokhoz kell alkalmazkodni, és jó eséllyel még a gépet is alig ismerjük. Így aztán csodát nem szabad várni, de pár alap dologról azért mégis szót ejtenék- úgyis mindenki fotózni szeretne.

Először is arról kell beszélni, hogy a felszínen maszkban úszó sznorkelező, azaz légzőkészülék nélküli búvár csak lefele fotózhat, és értelemszerűen legalább 2-3 méterrel van a felszín alatt a látnivaló. Ha lebukik, csak másodpercei vannak a komponálásra és exponálásra, nincs ideje megvárni amíg a búvár megjelenése miatt megriadt halak újra közelebb jönnek, tehát csak emlékfotók születhetnek. Ha az úszó le sem bukik, a képeken leginkább távoli, kissé elmosódott és nagyon kékes jeleneteket lát majd, hiszen a vízben először a vörös szín tűnik el a mélységgel. Mit lehet ilyenkor fotózni mégis? Például a közelünkben úszó családtagról készíthetünk maszkos portrét, esetleg ha nagyon nagy szerencsénk van, és a felszín közelébe jön egy teknős vagy egy delfin, akkor még mázlival sikerülhet használható képünk. Egyébként én nem erőltetném túl a fotózást sznorkelezés közben, inkább ott helyben gyönyörködnék a látványban, mint hogy állandóan a kis kijelzőt bámuljam.

Aki teljesen kezdőként fizet be egy próbamerülésre, annak nem kell erőltetni a fotózást. A készülékes merülésben minden új, épp elég arra a rengeteg cuccra figyelni, tehát úgysem alkalmasak a körülmények arra, hogy a víz alatti fotózásban tapasztalatlan ember képes legyen jó képet csinálni. Gyakran van a bázisoknak saját fotósa, inkább vegyünk tőlük egy-két képet. De még a tanfolyamot végzett, kártyával rendelkező rutintalan búvároknak sem igazán kell fotózással foglalkozni, amíg a merülésben gyakorlottabbak nem lesznek. Bármelyik búvárfotós megmondja, a jó kép készítésének alapja a megbízható búvártudás. Aki nem tud lebegni, akinek még túl nagy a levegőfogyasztása, aki nem tájékozódik olyan jól a mélyben, annak nem kell fényképezőgépet a kezébe vennie. Gondoljunk bele, aki még kissé ügyetlenül mozog, pont azokat a korallokat rúgja meg, töri le, amikben egy perccel előtte még gyönyörködött. Egyetlen kép sem éri meg a környezetrombolást! Minden túrán van pár lelkes fotós, akik megosztják a képeiket a Facebook-on, tehát nem marad emlékfotó nélkül a kezdő sem.

Szóval már pár merülés van a hátunk mögött, és még mindig fotózni szeretnénk- akkor hogyan tovább? Néhol még lehet vásárolni az egyszer használatos filmes analóg gépeket, de bármilyen olcsónak látszanak, ezeket megvenni szinte mindig pénzkidobás. A kis keresőben komponálni szinte lehetetlen, nincs vaku a világításhoz, a képek elmosódottak lesznek és még az előhívásért is fizetni kell. Ráadásként csak pár méterig vízállóak. Felejtős. (Ugyanennyire nehézkes, és ma már nem különösebben ajánlható a többi analóg gép se, még ha nem is eldobhatóak hanem komolyabb készülékek. Eljárt felettük az idő, a polcon szépen mutatnak, de annyi kényelmetlenséggel jár a használatuk, hogy úgyis hamar lecseréli őket a búvárfotós.)

Vannak vízállónak mondott fényképezőgépek (pl. Olympus Tough sorozat). Ezekkel az a legnagyobb baj, hogy általában 3-5-10 méterig vízhatlanok, készülékes merülés közben pedig könnyen mélyebbre csúszhatunk, ha pedig beáztatjuk a gépeket (és nem ezek a legolcsóbb kompaktok, pont a vízállóság miatt), a tengervíz azonnal tönkreteszi őket. Sznorkelezni jók, vagy arra, hogy a hajó fedélzetéről aggodalom nélkül fotózzunk akár felcsapó hullámok közt is, de merülni nem ideális ez a modell. 

A következő lépcsőfok az, amikor egy akár 40 méterig vízálló tokba zárjuk a fényképezőgépünket, amivel a kedvtelési búvár minden szokványos mélységben elboldogul. Most nem térek ki a drágább cserélhető objektíves gépszettekre, ahol az eleve drága géphez drága objektíveket, drága tokot, drága kiegészítőket és drága külső vakukat kell még vásárolni. Milliós nagyságrendről beszélünk! Lehet ilyennel kezdeni, ha az ember egyből minőséget akar, de ehhez úgyis kell egy profi segítsége, mert a rossz választás óriási anyagi bukás. Akit ilyen érdekel, menjen el egy búvárfotós tanfolyamra, ismerkedjen meg azokkal a hazai szakemberekkel, akik nem csak az oktatásban, de a választásban és beszerzésben is tudnak segíteni.

Az átlag búvárfotós inkább egy kompaktot tokoz be. Van egy alapszabály: előbb tokot választunk, és csak aztán gépet! Ugyanis nincs minden géptípushoz tok, tehát esetleg megvesszük a nekünk nagyon szimpatikus, szép kompaktunkat- és rájöhetünk, víz alatti nem fogjuk tudni használni. Van pár gyártó, aminek modelljeihez nagyon gyakran készítenek gyári búvártokot is, ilyen például az Olympus, a Panasonic vagy a Canon, először ezek közt érdemes szétnézni, emellett vannak tokgyártók mint az Ikelite, ami elég sokféle gyártó modelljeihez készít tokot.

A tok lehetőleg ne legyen túl nagy (az "általános" tokok túlméretezettebbek, a pici kompaktunkat jó nagy tokkal kell hurcolni), ez a gyári tokok többségére jellemző. A kezelőszervek legyenek kézreállók, és tudjunk rajta minden egyes funkciót a víz alatt is elérni. A tok tegye lehetővé a belső vaku használatát is, ha külső vakut nem akarunk venni az elején. A legnagyobb veszély az, hogy az O-gyűrű nem megfelelő kezelése miatt beázik a tok és tönkremegy a fényképezőgép. Legyen tehát ennek az ápolása egyértelmű, figyeljünk rá oda, de aki nagyon biztosra akar menni, az olyan kompaktot tokoz be, ami eleve vízálló pár méterig (van ilyen Olympus gép, amihez tokot is gyártanak).

Mi a fontos a választásnál? A felbontás nem annyira, hiszen ritkán osztunk meg 1 megapixelnél nagyobb képeket. Hogy 6 vagy 12 megapixelesből méretezzük át, szinte mindegy. Fontos az objektív látószöge: minél rövidebb a gyújtótávolság, annál nagyobb a látószög, így közelebb mehetünk a nagyobb témákhoz, és annál inkább képesek leszünk egy roncs nagyobb részletét lefotózni. De az is fontos, mennyire mehetünk közel az apró témákhoz, mennyi a makrózásnál a minimális távolság. Szerintem nagyon fontos az is, hogy legyenek manuális állítási lehetőségek (záridő, blende, fehéregyensúly, érzékenység, stb.) Eleinte mindenki valamelyik automata üzemmódot használja, de aztán hamar kiderülnek ennek korlátai- ha viszont manuális állítási lehetőség eleve nincs is, akkor a géppel egy idő után csak kínlódni fog a komolyabban fotózni vágyó amatőr.

Ezek után felmerül, érdemes-e használt gépet venni. Azt hiszem, jelentős árkedvezménnyel igen. Ha valaki 25-30 ezerért megcsíp egy pár éves korrekt kompaktot egy tokkal, még évekig használhatja. Az akku lehet éppen elöregedett, de külföldről nagyon sok géphez lehet utángyártott akkut vásárolni, vagy ami ceruzaelemmel működik, ahhoz vehetünk pár új tölthető elemet és kész. Persze az elektronika ne legyen hibás vagy a lencse sérült, de egyébként el lehet velük boldogulni. A felbontás esetleg kisebb, de mint írtam fentebb, ez nem annyira számít, és manuális állítási lehetősége ugyanúgy lehet egy régebbi gépnek- sőt. Tokozott kompakttal, belső vakuval leginkább közeli témákat lehet megörökíteni, tehát makrófotózáshoz, portrékhoz lehet jó egy ilyen gép, és erre már az évekkel ezelőtti modellek is bőven alkalmasak voltak- fontosabb a fotós ügyessége, mint a gép milyensége. Ami igazán különbséget tesz régi és új között, az az, hogy az újabb gépek többsége sokkal nagyobb felbontású és szebb videót készít- ha valakinek ez fontos, inkább ne a használt gépek közt nézelődjön. Másik kérdés, hogy felszíni használatra is kell-e gép, tehát mindent tudnia kell, vagy csak víz alá visszük időnként, mert akkor csak a speciális képességeire kell figyelni, odafenn meg használunk egy másik, arra alkalmasabb gépet.

A folytatásban kitérek rá, hogy is kellene elkezdeni fotózni, ha már megvan a gép.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Lassan fél évszázada annak, hogy elkészült egy legendás kincskeresős-búváros kalandfilm, ami a téma minden tipikus sablonját felvonultatta. A címe egyszerűen csak annyi volt: Underwater! A moziba beülő számára tehát egy percig sem lehetett kétséges, hol játszódik a film...

Az 1955-ben bemutatott film legnagyobb sztárja egyértelműen Jane Russell volt, a sokoldalú színésznő, aki musicalekben, romantikus filmekben, drámákban egyaránt sikerrel szerepelt. Itt most leginkább különféle, annak idején merésznek számító fürdőruhákban merült - vagyis ő kevésbé, hiszen a színeszek helyett többnyire dublőrök dolgoztak a víz alatt. A kalandos tengermélyi jeleneteket jellemzően stúdióban rögzítették, hiszen így sokkal biztonságosabb, de a nézők számára így is nagy élményt jelenthetett a víz alatt játszódó kalandfilm.

A sztori egyébként több, mint tipikus: búvárok bukkannak kincset rejtő hajó nyomára, de a mesés vagyonra gonosztevők is fenik a fogukat. Sokat merülnek, van szerelem, csapdába esés a mélyben, és más tipikus fordulatok. A korszakban nagyon szokatlan lehetett, hogy a film zöme víz alatt játszódik, és akkoriban még az sem feltétlenül volt tipikus, hogy a női főszereplő a férfiak oldalán kiveszi a részét a felszín alatti akciókban is, nem csak a fedélzeten várja aggódó tekintettel a hős búvárokat.

Eleve, az ötvenes évekről beszélünk, amikor a könnyűbúvárkodás még nagyon idegen volt az átlagemberek számára, csak egy pár év múlva kezdett népszerűvé válni ez a hobbi elsősorban az Egyesült Államokban. Így aztán a hitelességet senki nem kérte számon; egyébként is egy kalandfilm esetén messze nem ez a legfontosabb tényezője a sikernek.

A műfaj mindenesetre azóta is kedvelt a filmesek körében, egy másik klasszikus filmet, a The Deepet már én magam is bemutattam itt a blogon. Ezúttal viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Youtube-on megtaláltam (legális volt-e a feltöltés vagy sem, azt nem tudom...) az Underwater!-t teljes egészében, és be is illeszthetem ide. Így aztán mindenki aki belenéz magának döntheti el, mennyire járt el az idő felette...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nem kell ahhoz a világ egy eldugott pontjáig menni, hogy a merülés a teljes bizonytalanságról szóljon: elég hozzá egy magyar tó, két hiányos felszerelés és két még hiányosabb képzettségű búvár.

Több mint egy évtizede, nagyon kezdő búvárként feltelefonáltam pár búváriskolát, szerveznek-e hétvégi merülést. Az egyikük azt mondta, igen, és lehet hozzájuk csatlakozni, az úticél a dorogi Palatinus-tó. Kértem felszerelést, aztán a megadott napon ott voltam a tó partján, ahol már készülődött pár ember. Bemutatkoztam, adták a cuccot és még egy merülőtársat is. Akkor az én hátam mögött öt merülés volt, négy még a tanfolyamról, és egy pár héttel korábbról egy másik tóban. És kiderült, én vagyok a tapasztaltabb búvár, mert a társamnak csak négy merülés volt beírva- a tanfolyam után első "önálló" merülésére készült.

A rendszerben ahol tanultam, a szabályzat olyasmit mond, hogy két alapfokú végzettségű búvár merülhet párban önállóan a tanfolyaméhoz hasonló vagy jobb körülmények közt. Mivel mind a ketten magyar tóban vizsgáztunk, a körülmények tényleg hasonlítottak. Akkor vágjunk bele, gondoltuk!

El kell áruljam, akkoriban éppen úgy mint ma, a kezdő búvárok többségének korántsem volt teljes a felszerelése. Maszkja, uszonya éppen lehetett, talán már ruhája is, de a drága mellény, légzőautomata vagy búvárkomputer szinte mindig későbbi beszerzés. Így aztán nekem sem voltak ebből sajátok, a búvártársnak se. A felszerelés összerakásakor kiderült, hogy az iskolában úgy gondolták, felesleges egy magyar tavi merüléshez mélységmérő vagy tájoló, csak nehezíti a kezdő búvár életét. Így aztán az összes műszerünk egy-egy nyomásmérő volt, hogy legalább azt tudjuk, mennyi levegőnk van még.

Elindultunk a vízbe, csak úgy az orrunk után. Pár dolgot le kell szögezni: egy maximum 3-4 méteres látótávolságú vízben, ahol az aljzaton nincsenek tájékozódási pontként használható tereptárgyak, tájoló nélkül senki nem képes eligazodni. Leginkább úgy lehetne a mozgásunkat jellemezni, hogy úszkáltunk össze-vissza. Kezdőként a lebegőképességet se nagyon tudtuk beállítani, szóval fel is rúgtuk az iszapot, hogy a gyenge látásból tragikusan rossz legyen.

Azt se tudtuk, épp milyen mélységben vagyunk, pedig néha segít az eligazodásban a lassan emelkedő tófenék esetén: ha folyamatosan egyre sekélyebbre megyünk, valószínűleg a part közelébe érünk. Aztán nem árt, ha az ember azt is tudja, mióta merül, mert bizonyos időközönként be lehetne iktatni felszíni szétnézést. Ehhez képest egyszer feljöttünk véletlenül, mert idétlenek voltunk, aztán legközelebb akkor, amikor elfogyott a levegő. Azt láttuk, hogy a part rohadt messze volt, egy negyedórán keresztül tempóztunk a felszínen, amíg kiértünk. De legalább láttuk, hová megyünk!

Meglehetősen elfáradva vettem le a cuccot, és persze el is töprengtem. Igen, lehet így is merülni, még túl is lehet élni a kalandot, de értelemszerűen gyakorlatilag semmit nem láttunk, nem is nagyon tudtuk, hol, merre nézelődjünk. Nem ismertük a mélységünket, nem tudtuk, honnan emelkedünk. Fogalmunk sem volt, a tó melyik részén búvárkodtunk. Máig nem tudom, hány percet voltunk víz alatt. Szóval a merülést be lehetett írni, de ez volt az igazi homályzóna, mert a helyzetünkkel sem odalenn, sem később nem voltunk tisztában. Nagyobb biztonságban van az ember a világ végén, ha legalább néhány dolgot tud, például hogy merre úszik és milyen mélységben, mert akkor van esélye magának irányítania a történéseket.

Aztán az ember vagy felismeri egy ilyen merülés után, hogy át kell gondolja a viszonyát a búvárkodáshoz, igyekeznie kell képeznie magát és beszerezni a szükséges felszereléseket, vagy azt mondja, "király volt", és folytatja kamikaze-stílusban. Én inkább az előbbi utat választottam, és aki tapasztalatlanabb még, annak is csak azt tudom javasolni, inkább előbb mint később próbáljon meg valóban önálló búvárrá válni. Mert az igazi búvár az, aki birtokában van a tudásnak és a felszerelésnek ahhoz, hogy felelősen döntsön a víz alatt minden helyzetben.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Tegnap épp az Origón jelent meg egy érdekes írás az osztrák szabadtüdős búvárról, Herbert Nitschről, aki súlyosan megsérült egy mélymerülő rekord végrehajtása közben. Közel 250 méter egy levegővel, ez elképesztően nagy mélység, elképesztő teljesítmény- ilyen extrém viszonyok között bármi előfordulhat. Nitsch az élő példa rá, hogy az út az ismeretlenbe meglehetősen veszélyes. Túlélte az esetet, lassan fel is épül, de az mindenesetre egyértelmű, az ilyen szélsőséges rekordokat egy átlagember megérteni is nehezen tudja, nem hogy végrehajtani.

Pedig a szabadtüdős búvárkodás nem feltétlenül a rekordhajszolásról szól. A hangtalan víz alatti lét más felkészülést, más koncentrációt követel meg a búvártól, és többségünk számára ez inkább csak fél percnyi küszködésben nyilvánul meg a víz alatt, szó nincs igazi élvezetről. A hobbi szerelmesei viszont olyan könnyedén, felszabadultan mozognak a felvételek tanúsága szerint, hogy az ember elgondolkodik rajta, ők is olyan szuperemberek-e mint Nitsch, vagy egyszerűen csak ez a szenvedélyük, és hosszú gyakorlással bárki messzire (vagyis mélyre) juthat egy lélegzetvétellel.

Bárhogy is van, a szabadtüdősök szeretnek jópofa filmeket készíteni, ahol főszerepet kap a szenvedélyük. A Defending the Vandenberg egy mesterséges zátonyként elsüllyesztett hatalmas amerikai hadihajó roncsán játszódik- nagyon hangulatos, érdemes megnézni.

A videó végén ráadásként még a készítés kihívásairól is hallhatunk...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Füstkarikákat fújó dohányost már mindenki látott. Ám vannak búvárok, akik inkább levegőkarikákat eregetnek időtöltésként. Ennek éppenséggel megvan a maga technikája, nem is feltétlenül bonyolult, de azért én úgy gondolom, víz alatt inkább merülni, nézelődni szeretek, nem ilyesmiket gyakorolni. A medencézés az más, egy ingerszegény környezetben sok efféle ötletre vevő az ember, de valahogy eddig még nem nagyon ástam bele magam a témába.

Az interneten persze bőven lehet videót találni, ahol ilyen mutatványokat mutatnak be búvárok, némelyik jópofa is, de megmondom őszintén, azóta ezekre is másképp nézek, amióta láttam egy felvételt arról, hogy játszik egy delfin a buborékkarikákkal. A helyzet az, hogy ebben is sokkal ügyesebbek mint mi...

A felvétel fogságban élő delfinekről készült, ez a szememben némileg csökkenti az értékét... Ám nagyon úgy fest, bármilyen körülmények között is élnek ezek az állatok, játékosságuk megmaradt. Legalábbis nekem nem úgy tűnik, hogy van gyakorlati haszna a buborékokkal történő játszadozásuknak, tehát ez inkább szórakozás a számukra. Hogy egy ilyen fejlett intelligenciájú állat miért mutat be ilyen kunsztokat, számomra nagy kérdés, és azt gondolom, a tudósok is inkább csak sejtik, mint biztosan tudják. Azt hiszem, a delfinek még sok-sok titkot tartogatnak valamennyiünk számára...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Cousteau világhírű dokumentumfilmje (ha már említem, legyünk pontosak: eredeti címe Le Monde du Silence, társrendezője Louis Malle volt, 1956-ban mutatták be, és Arany Pálmát nyert Cannes-ban illetve Oscar-díjjal is kitüntették) óta gyakran emlegetik a csend világaként a tenger mélyét.

Ám ez nem feltétlenül van így. Egyrészt mi, készülékkel merülők magunk vagyunk a leghangosabbak odalenn, kifújt levegőbuborékjaink hangos zajjal törnek a felszínre. Ezt az ütemes zajt könnyű megszokni, de tény ami tény, a mi általunk keltett hangok figyelmeztetik leginkább a tenger lakóit a jelenlétünkre.

A nyomáscsökkentővel a szánkban nem nagyon lehet beszélni, de azért az ember időnként felmordul, ha sikerül egy jó fotót készíteni, vagy megpróbál jelezni a búvártársnak. Erre vannak más módszerek is, például kopogtatók, csörgők, illetve az irdatlanul hangos víz alatti dudák, amivel néhány búvárvezető az őrületbe kergeti a búvárokat, no meg jó eséllyel a halakat is. Zöröghetnek a ránk aggatott kiegészítő felszerelések esetenként is- szóval ha a csend világa tényleg az lenne, akkor messze mi lógunk ki belőle a leginkább.

Aki szabadtüdővel merül, az elvileg nem kelt ilyen zajt, de ő sem azt fogja hallani, hogy totális csend van a tengerfenéken. Gondoljunk csak bele: rákok ollója csattog, apró lábak motoszkálnak a homokon, papagájhalak harapdálják a korallt, ha felbukkan egy csapat delfin, akkor füttyögést hallunk és így tovább. Emellett a felszín közelében hallható a hullámok moraja is. Ha néhány hajó vagy csónak a közelben mozog, egészen erősen hallható a motorzaj. (Az ostoba rémfilmek üvöltve támadó cápái viszont nem léteznek, a valóságban ezek a ragadozók nagyon is csendesek.)

Ám ezen a ponton ki lehet térni egy furcsaságra. A hang terjedési sebessége nem ugyanannyi levegőben mint vízben, és ezért a víz alatt nem tudjuk megállapítani, melyik irányból jön a hang. Ha csak a szokásos tengerfenéki zajokról van szó, akkor ez éppen nem tragédia, de természetesen azt sem tudjuk, hol füttyögnek a delfinek, és ami igazán kellemetlen, azt se érzékeljük, honnan jön az a bizonyos hangos csónak. Jó alaposan körbe kell nézni tehát mindig, ha a felszín közelében van a búvár és hajó közeledik,

Szóval azért nem igazán a csend világa ez. Az viszont sokkal inkább elmondható, hogy emberi beszédet nem hallani; ha a csendet úgy értelmezzük, hogy a civilizációs zajok jelentős részét, például a csacsogást, a kiabálást, a hangos zenét, a tévézörejt magunk mögött akarjuk hagyni, akkor a búvárkodás kifejezetten jó választás.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Lassacskán beindult a búvárélet a magyar tavakban is, de ezek megítélése enyhén szólva is vegyes. Lássunk néhány érvet ellene és mellette!

Azt tudni kell a magyar búvárkodási lehetőségekről, hogy igazán semmi nem tekinthető állandónak. Pár éve Hévízen illetve a Molnár János barlangban sokan merültek, olyanok is szép számmal, akiknek ehhez nem igazán volt képzettsége, de a profik vezetők elkalauzolták őket a víz alatt. Ma ezek nem látogathatók úgy mint régen. Viszont merülni szoktak a kőbányai sörgyár alatti járatokban, technikailag ez is zárttéri merülésnek számít, ide is csak vezetővel lehet menni. Ezekről többet nem is nagyon szólnék, az ott merültető profik értenek ehhez igazán, ők tudnak eligazítani egy érdeklődőt.

Nyílt vízben viszont már több a tapasztalatom. És ezekre is jellemző, hogy semmi sem állandó vagy biztos. Például annak idején Budakalászon a Lupa-tavakban vizsgáztam, oda ma már senki nem jár. Keveset élt meg a búvárkodási lehetőség Kiskunlacházán (pedig még repülőgéproncsot is süllyesztettek, de a látás végig tragikusan rossz volt), Pilismaróton (a kis öböl nagyon kiszámíthatatlan volt), és bezárt már a szalkszentmártoni búvárbázis is, pedig jól kiépített, kellemes helynek számított, inkább közepes mint jó merülési lehetőséggel. Évekkel ezelőtt Csepelen borzasztóak voltak a körülmények, nem tudom, most éppen mi a helyzet ott.

A dorogi (valójában Esztergom-Kertvároshoz tartozó) Palatinus-tó mellett a búvárbázis először átkerült az egyik oldalról a másikra, utóbbin üzemeltető változás volt, később nyílt egy másik bázis a "régi oldalon", jelenleg csak egy helyen lehet itt merülni. Ecséden is változott a merülés helyszíne, aztán ott van még Gyékényes, Hegyeshalom, a Nyéki-tó Miskolc közelében... Újabb lehetőségnek számít Ócsa és Gyál. Hosszú ideig senki nem merülte a tatai Fényes-forrást, de egy pár éve erre is megint van lehetőség. Biztos van amit kihagytam, most ennyi jutott eszembe. Összességében mindent figyelembe véve azért van némi fejlődés, régen elképesztő állapotok között búvárkodhattunk itthon, kiépítettségről szó sem lehetett, a tavak egy része tele volt szeméttel- ma már ilyen helyre nem menne el senki, és ez nem meglepő.

Mi az ami jó? A Fényes-forrásról már írtam, ez egy pici tó, viszont a feltörő források miatt egyedi. A többi tóban vagy jobb a látás, vagy rosszabb, akit az utóbbi elbizonytalanít, egy merülés után valószínűleg nem próbálkozik többet. Erőltetni semmit nem is szabad, a búvárkodást élvezni kell, és akinek ez nem tetszik, nyugodtan megspórolhatja a tavi merülések árát.

Mert azért mondjuk ki, nincs ingyen a búvárkodás idehaza se. Van, ahol tavi belépő van, vagy napi merülési díj, aztán pénzbe kerülhet a palackbérlés, a levegőtöltés, és a szükséges egyéb felszerelés bérlése is, de például nem minden helyen vannak arra felkészülve, hogy tényleg normális választék legyen a bérelhető cuccokból, és nagyon kellemetlen a parton ücsörögni, mert a bázison nincs mellény, ruha, reduktor vagy bármi. (Amikor valami régen ingyen volt, az azt is jelentette, hogy a szó szoros értelmében nem kapott az ember semmit, nem volt palack, öltöző, biztonsági felszerelés... Elvileg a belépővel nincs baj, ha jár érte szolgáltatás is.)

Mondhatni úgy kell megtervezni egy tavi merülést mint valami expedíciót: fel kell hívni a bázist mikor vannak nyitva (pl. a hétköznap egyáltalán nem garantált), milyenek az aktuális viszonyok (a jobb helyek őszintén megmondják ha az időjárás miatt leromlott a látás, vagy eleve hűvös a víz), lehet-e felszerelést bérelni vagy mindent vinni kell, és mennyibe kerül ez az egész móka. Útiköltséggel egy főre nem irreális összeg az 5-7000 forintos költség, és ha valaki csak egyet merül mert nem tetszik neki a hely, ez az ár összemérhető egy horvát merülés költségével (persze ha ott nem számítjuk az utazást, tehát ez egy igazságtalan összevetés, de... sokan megteszik). Sajnos el kell mondjuk, a hazai tavak mellett az infrastruktúra is igen szerény, a mellékhelyiség hiánya nem szokatlan, a zuhanyzási lehetőség pedig már gyakran az álmok világába tartozik. (Minek is, édesvízben vagyunk, nem?) Aki egy kellemes családi pikniknek szánja a hazai búvárkiruccanást, könnyen csalódhat a körülményekben. Ilyen programra Ausztria bizony alkalmasabb.

Én mégsem írom le a hazai lehetőségeket. Természetesen őszintén kell beszélni arról, ami nem jó, és akkor az ember ennek fényében dönthet. Ha viszont vállaljuk az időnként spártai körülményeket, bepillantást nyerhetünk a magyar vizek felszín alatti világába. Láthatunk harcsát, törpeharcsát vagy csukát, felbukkanhatnak süllők, sügérek és rákok. Ne higgyük, hogy ez unalmas! Pont olyan izgalmas, mint bármilyen más búvárkaland, ha nyitottak vagyunk az érdekességekre. Engem legalábbis meglep, ha valakit nem nyűgöz le egy méteres harcsa, vagy egy szemtől szembe találkozás egy elegáns csukával.

Ám óvatosnak kell lenni, mert az iszapos aljzatot felverve gyorsan csökkenhet a látótávolság, jobban kell talán tájolni is az itt merülő búvárnak, de ha valaki nem tudja hol van, csak a felszínre kell emelkednie- biztos, hogy nem viszi el az áramlás egy másik kontinensre, mint a nyílt óceánban elvileg megtörténhetne.

Meg kell tanulni azt is, melyik állatot hol kell keresni, érdemes a helyszínt jól ismerő búvártól részletes eligazítást kérni, ők ismerik jól az adottságokat. Elmondható, hogy a legtöbb bázis mellett van is olyan ember, aki szívesen mesél. Akadnak kötélpályákkal rendelkező merülőhelyek, ahol az érdekesebb pontokat végigkövetni egyszerű feladat, néhány helyen a víz alá tárgyak kerülnek látványosságként (pl. Dorogon ott a múzeum). Ha valaki rég volt vízben, ellubickolhat egyet a magyar tavakban is, lehet a tudást felfrissíteni, tájolást gyakorolni, és persze a fotózás is igazi kihívás, ami szép eredményekkel kecsegteti az ügyesebb és türelmesebb víz alatti fényképészeket.

Ha lehet, inkább korábban érkezzünk a tavakhoz, mint később, mert az adottságok miatt könnyen fel lehet rúgni az aljzatot: ha előtted több tucat búvár, köztük kezdők úszkáltak a kötélpálya mellett, akkor ott sok jóra már nem lehet számítani aznap. Néha el is lehet térni az útvonaltól, pont azért, hogy a mások által még fel nem zavart részeken nézhess szét. De előfordul, hogy ez sem segít, mert egyszerűen nem jók a körülmények. Ám végülis merültünk, ebből is tanultunk, aztán legközelebb igyekszünk jobb időpontot találni a búvárkodásra...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Meglehetősen nagy kihívás volt egy magyar oldal által olyan nemzetközi víz alatti fotós versenyt rendezni, aminek komoly díjalapja van, és világszerte ismert fotósok vesznek részt a zsűrijében. Nem egyszerű megvetni az embernek a lábát egy olyan mezőnyben, ahol már régóta létező, rangos versenyek csábítják a fotósokat, de meg kellett vele próbálkozni, mert szeretjük a jó fotókat. Emellett bíztunk benne, a magyar fotósok közül többen kedvet kapnak a részvételhez egy hazai alapítású versenyen, és összemérik tudásukat a külföldiekkel.

Harminc országból több mint száz nevező küldött végül képeket a Subsurface 2013 éves fotós versenyre, ami igen szép szám, és a fotók között nagyon sok volt a színvonalas alkotás. Három kategóriát (nagylátószögű felvételek, makrófelvételek, kompakt géppel készült felvételek) a zsűri értékelt, név szerint Selmeczi Dániel Magyarországról, Danijel Frka Horvátországból és Steven Kovacs Kanadából. Egy díj sorsáról pedig közönségszavazás döntött.

Szervezői oldalról is figyelni kell mindenre. A szabálytalan képeket még az értékelés előtt ki kell zárni, de amikor eldől, melyik képek végeztek a dobogón, azok eredetijét is be kell kérni, hogy ellenőrizni lehessen a módosításokat. Végül kialakult az a sorrend, amit nyilvánosságra lehetett hozni.

A négy kategória tucatnyi dobogósa öt országot képvisel, és köztük van két kiváló magyar búvárfotós is. Előd László a nagylátószögű kategóriában első és harmadik helyet, a közönségszavazáson második helyet szerzett, Szabó Tamás pedig a kompaktoknál lett második. Rajtuk kívül remek olasz, spanyol, német és amerikai fotósok kerültek a legjobbak közé, de talán egy másik zsűri máshogy értékelt volna- most ez az eredmény született, kijár a gratuláció minden győztesnek, és a köszönet minden résztvevőnek, segítőnek, szavazónak!

Aki kíváncsi arra, a víz alatti világ milyen csodáinak megörökítésével lehetett a Subsurface 2013 versenyen a díjazottak közé kerülni, nézzen szét a legjobb képek között!

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.