Big Blue Búvár Blog

Lássuk be, a cápás videókat nem lehet megunni. Ezúttal ismét egy hangulatos darabra bukkantam rá, ami azért lóg kicsit ki az átlagból, mert fekete-fehér. Nagyon szép lassítások is vannak benne, de hogy a félelmetes fogsorú ragadozó ijesztőnek vagy elegánsnak tűnik-e, nos, azt valószínűleg minden néző máshogy ítéli meg.

A felvételek egyébként a mostanában nagyon népszerű mexikói Guadalupe sziget mellett készültek, ez a legjobb helyek egyike a fehér cápák megfigyelésére, sokan szerveznek ide ketreces túrákat. Különösen az amerikai búvárok kedvelik, akiknek így nem kell Dél-Afrikába vagy Ausztráliába elutazni egy ilyen kalandért.

Egy szót pedig ejtenék a kameráról is, a GoPro kis mérete ellenére nagyszerű felvételeket tud készíteni. Hihetetlenül gyorsan terjedt el a búvárok körében is ez a minikamera, szinte teljesen kiszorítva a hagyományos, nagyobb méretű digitális videokamerákat. (Amik egyébként a régi kamerákhoz képes már maguk is picik voltak, de egy cigarettásdoboz méretű konkurrenshez képest óriásinak tűnnek.) Fejlődik a technika, és ami a legszebb, még csak nem is túl drága egy ilyen kifejezetten rugalmasan használható, jó minőségű cucc. Szerintem ennek a videónak a képei is magukért beszélnek...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Régi vita az, hogy mennyiben üzletesiedett el a búvárkodás, és mivel jár az, ha a pénz az úr. Fórumokon is olvastam mostanában ilyenről, és eszembe juttatta a dolgot a tegnapi Z. Vincze könyv is, hiszen egy egészen máshogy működő korszakról szól.

Igen, a búvárkodás ma üzlet (hadd tegyem hozzá, kis hazánkban nem nagy üzlet, egyszerűen azért, mert hiányzik az olyan víz, ahol nagy számban, nagy nyereséggel lehetne merültetni). De valakinek a kesergését olvasva igen jót mosolyogtam, amikor arra mutatott rá, hogy egyre inkább elüzletiesedik ez a kedvtelés. Nos, rántsuk le a leplet! Bár nagy titkokról nincs szó...

Már a legelső időkben felismerték, hogy a kedvtelési búvárok számára kínált termékekből és szolgáltatásokból meg lehet élni. A mai nagy búvárcégek közül több ott volt már a kezdet kezdeténél, egészen régi gyártó például a Cressi, a Beuchat, a Scubapro. És az egyik legfontosabb a La Spirotechnique, amit 1946-ban alapított az Air Liquide- az a cég, ami Cousteau-ék első reduktorának megalkotásához ezer szállal kötődött. Igen, Cousteau keze benne volt már az egyik első sikeres búvárfelszerelés-gyártóban is! Szóval lehet beszélni arról, hogy manapság üzlet ez az egész, de meg kell jegyezzük, sokan meglátták ebben ezt már egészen az elején. A Spirotechnique vezette be a tengerentúlon a US Divers márkanevet, manapság viszont általában Aqua Lung néven ismerik a céget és gyártmányait, ez az egyik legjobban csengő márka az iparágban.

Annak is fél évszázada már, hogy elkezdtek olyan búvároktatási rendszereket alapítani, amelyek gyors, könnyen elvégezhető tanfolyamokat kínáltak az amatőröknek, akik egészen a hivatásos oktatói szintig juthattak el a rendszeren belül. A manapság legtöbb minősítést kiadó PADI rendszert 1966-ban alapították például. Igen, ez is jelentős részben a pénzről szól. 

Tehát akkor mit tegyünk, dobjuk ki a cuccainkat és vágjuk ketté a kártyáinkat? Vagy előbb nézzük meg, mi is a másik oldala a történetnek? Ahogy a Brian életében mondják, nézzük, "mit köszönhetünk a rómaiaknak"! Ebben segítségünkre lehet a Z. Vincze könyv is, mert ha valaki elolvassa, belegondolhat, hányan választanák ma a búvárkodást, ha nem lehetne felszerelést szerezni, és iszonyú nehéz lenne búvártúrát szervezni.

Amióta ugyanis nálunk is inkább üzleti alapon megy a búvárkodás, bárkiből búvár lehet pár nap alatt, megfizethető áron, jól bevált módszereket követve, és olyan kártyát kaphat, amit a világ bármely részén elfogadnak a búvárvégzettség igazolására. Bárki vehet magának akármilyen felszerelést, nem magunknak kell reduktort gyártatni, még egészen komoly és drága technikai búvár felszereléseket is majdnem úgy lehet beszerezni, mint egy strandoláshoz jó egyszerű búvármaszkot. A világ szinte bármely pontján találunk búvárbázist, ahol képzett hivatásosok dolgoznak, merültetnek, ahol felszerelés bérelhető, ahol van búvárkodáshoz ideális hajó. Vannak a búvárbalesetek kezelésére szolgáló hiperbár kamrák (ez is üzlet!), és vannak biztosítások, amik fedezik ennek költségeit. "Csak" ennyit jelent az, hogy a búvárkodás üzlet- oktatónak is, kereskedőnek is, utaztatónak is.

Biztos van, aki ezek után utálattal néz az évek alatt beszerzett drága cuccokra, amivel csak kövér pénzemberek vagyonát hízlalta. Pedig ez az egész nem sokat számít. Akár azt is mondhatnám, semmit. Mit számítanak az üzletet csinálók, a búvárkártyák, a turisták pénzére vadászók, amikor víz alatt lehetünk, átélhetjük a csodát! Arról szól az egész, amikor felfedezed egy szikla tövében a csikóhalat, megmutatod a társadnak, és látod, hogy a maszk mögött mosolyogva inti feléd, "látom, kösz hogy szóltál!", és perceket töltötök együtt egy-egy hihetetlen élőlénnyel. Izgatottan nézel a nagy kékségbe, mert felbukkan egy sziluett, ami akár delfin is lehet. Vagy egyszerűen csak lebegünk, és élvezzük a súlytalanság pillanatát...

Ami üzlet, az a felszínen marad. Megadja a lehetőségét annak, hogy egyszerűen búvárrá válhassunk, de azt, hogy élmény szintjén mit élünk át, magunk tartjuk kézben. Nem az élvezi a legjobban a búvárkodást, aki a legtöbbet fizeti érte... Sőt, még csak nem is ugyanazt élvezi mindenki, aki a víz alá megy. Ha úgy nézzük, ez az élmény pénzbe kerül, és ettől éri meg üzletet alapozni rá. Használjuk ki azt ebből, ami nekünk jó, és örüljünk neki, ha merülhetünk. Igazán szerencsések vagyunk, mert lehetőségünk van rá, és senki nem veheti el (vagy meg) tőlünk amit átélünk odalenn. Ha valaki keres ezen, ő is szerencsés, csak egészen máshogy. És ami a legszebb: azért még lehet lelkiismereteaen, jól dolgozni, mert valakinek ez nem csak hobbi, hanem hivatás is. Akár még ő is ugyanúgy szeretheti a merülést, mint az amatőrök, és képes lehet mással is megszerettetni a búvárkodást...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Azon gondolkodtam épp a napokban, ha valaki újként belecsöppen a búvárkodás világába, milyen könyveket ajánlhatok neki jó szívvel. Természetesen angol nyelven széles a választék, de most maradjunk elsősorban a hazai pályánál. Ezen belül is először egy magyar szerző klasszikus könyvéről emlékeznék meg.

Azt elmondhatom, bár nem sok kifejezetten búvártémájú könyv született magyar szerzőtől (fikciós mű végképp, a kevés ilyen egyikét e sorok írója jegyzi...), nem kevés közülük kifejezetten érdekes olvasmány évtizedek távlatából is. Az Ahol a cápa jár szerzője ismert sportújságíró, Z. Vincze György volt. Ő nem olyan rég hunyt el, de ezt a könyvet a több nemzedékkel fiatalabb búvároknak is bátran ajánlhatom. Sokszor került szóba beszélgetések során a "zévince", de attól tartok, a fiatalabbak sajnos nem nagyon találkozhatnak ezzel a könyvvel, talán némileg hiánypótló lehet ez az ajánló.

Miről is szól ez a könyv? Z. Vincze a vizek szerelmese, de a búvárkodás világába teljesen véletlenül csöppen bele- és azonnal bele is szeret ebbe a kedvtelésbe. Onnantól kezdve csak az jár a fejében, hogy tud új felszereléseket szerezni, merre lehet merülni, mikor jön a következő búvártúra... Ugye, ismerős? A szerző pont annyira szerette a tengert és a búvárkodást, mint mi, és pont ugyanúgy hajlandó volt áldozatot vállalni a szenvedélye érdekében.

Ami viszont nagyon más, az a hatvanas-hetvenes évek magyar realitása volt, ami nagyon is korlátozottá tette a búvárok lehetőségeit. Pár hazai tavi merülőhely, évente-kétévente egy adriai expedíció, és álmodozás a trópusi tengerekről... Ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy nem lehet egy arcra illeszkedő, jó maszkot beszerezni, hogy hónapokat kell várni egy külföldről nagy nehezen behozatott neoprén ruhára, hogy vonattal mennek palackot és kompresszort cipelő búvárok a horvát tengerpartra. Szerencsések vagyunk, ezt elkönyvelhetjük olvasás közben, néha mégis olyan érzése van az embernek, a régieknek se volt rossz, akik szervezési okokból több hetet töltöttek egy-egy szigeten sátorozva, rengeteget merülve és fotózva, a tengerből fogott halakat fogyasztva. (Tudom, manapság a szigonyozás nem számít túl népszerűnek búvár körökben, de az egy egészen más történet volt, amikor a nomád körülmények közt élő csapatból pár ügyesebb búvár szabadtüdővel merülve lőtt pár halat.)

Jó manapság is beleolvasni ebbe a könyvbe, mert a szerző nagyon érzékletes leírást ad a túrákról, kifejezetten átélhető a hangulat. Könnyű felfedezni azt, ami összeköt minket a több évtizeddel ezelőtt víz alá induló búvárokkal. Persze sportújságíróról lévén szó, olvashatunk a búvárszövetségről, versenyekről, szabályokról, megismerkedhetünk a magyar búvárélet akkori hétköznapjaival. De azért a lényeg merülés! Szóval nekem igen kedves könyvem ez, és általában nem egy, hanem több példány is van belőle itthon. Hátha valakinek gyorsan kölcsön kell adnom egyet, de az mégsem járja, hogy nálam ne maradjon tartalék...

Szerencsére annak idején nagy példányszámban jelentek meg a búvárkönyvek (is), ezért ez a könyv ma is egyszerűen hozzáférhető antikváriumokban. A könyveket gyűjtő búvár polcáról pedig semmiképpen nem hiányozhat...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Ott hagytam abba a múltkor, hogy választottunk magunknak egy szimpatikus kompaktot. Mindent átolvasott a szerencsés vásárló, gondosan zsírozza az O-gyűrűt, érdemes ilyenkor merülés előtt egy vödör édesvízben tesztelni, tényleg nem jönnek-e buborékok a tokból. Jó tudni, pár csepp édesvíz nem feltétlenül tesz tönkre egy gépet, ki lehet szárítani. A sós tengervíz viszont kíméletlen... A vízbe ugrásra több taktika van, ha van a hajón segítő, először a búvár megy a vízbe, és óvatosan átveszi a kamerát. Ha nem, igyekezni kell úgy megfogni, hogy ne ütődhessen a gép semminek.

Kezdjük a régi vesszőparipámmal! Ugye már jól megy a merülés? Ugye nem okoz gondot a lebegés? Ne törj, ne rombolj semmit egy kép kedvéért, inkább fotózz távolról, vagy kérd el a csapatban levő rutinosabb fotósok képeit. Tényleg! Te is bánni fogod, ha visszanézel magad mögé és egy letört korallt látsz.

Szóval akkor pár alapszabály. A kompakt gépeknek meglehetősen lassú az elektronikája, mire fókuszál és exponál, mindenképpen eltelik egy kis idő. Emiatt gyorsan mozgó halakat csak mázlival lehet úgy lefotózni, hogy normálisan nézzen ki, ne mozduljon bele. Keressünk statikusabb témát. Persze ha felbukkan egy delfin, úgyis meg fogjuk örökíteni, de ne csak a keresőt bámuljuk, élvezzük ki saját szemünkkel a nagy találkozást!

A következő fontos alapszabály, hogy hátulról és felülről fotózni szinte sose érdemes. Vannak esetek amikor el lehet térni a szabálytól, de ez elég ritka, és az még igen messze van az első kattintásoktól, amíg a kezdő búvárfotós formabontó lehet. Tehát igyekezzünk a témát szemből megközelíteni, és egy kicsit ereszkedjünk lejjebb, hogy egy mélységben legyünk. Figyeljünk oda, mi van alattunk! Ha élőlények, korallok, akkor keressünk más, jobban megközelíthető témát.

Fontos, hogy menjünk közelebb a témához, használjuk a zoomot is ha kell. Egy nagy szikla tetején ülő kis hal távolról fotózva olyan apró részlet lesz, hogy a nézők többsége fel se ismeri. Tehát közelebb, közelebb, közelebb- ha értelmes módon meg lehet közelíteni. Uszonyt maximum a homokra tegyük le, de nagyon óvatosan, mert saját magunknak fogjuk felkavarni az aljzatot. A közelítés megoldható a kar kinyújtásával is, úgy esetleg az állatot sem riasztjuk el.

Végül pedig próbáljunk úgy helyezkedni, hogy a téma mögött ne zavaros háttér legyen, hanem egységes, homogén, amitől jól elválik az, amit le akarunk fotózni. Ez a legegyszerűbben a kék tengerrel valósítható meg, ami előtt jól érvényesülnek a piros-narancs színek például. 

Tehát alapszabály: szemből fotózzunk, egy szintről, lehetőleg minél közelebbről, a háttér legyen homogén és keressünk nem túl gyorsan mozgó témát.

És ekkor már lehetnek szép kék képeink, netán bemozdultak... Mi is a baj? A víz maga. A mélységgel fokozatosan tűnnek el a színek, először a pirosak, a narancsok, majd a sárgák... Már kis mélységben is kell a vakuzás vagy a fehéregyensúly-állítás. Itt jön be a képbe az, hogy vannak-e manuális üzemmódok a kompaktunkban! Ha van, akkor utóbbit is tudjuk szabályozni a mélységnek megfelelően. Sokan visznek ezért magukkal egy darab fehér műanyagot. A vakuk pedig a kompaktokban igen kis teljesítményűek, tehát csak közelről érnek valamit- megint ott tartunk, hogy közel kell férkőzni a témához. Egyébként a fény elnyelődése nem csak mélységben, hanem távolságban is igaz: ha 10 méteren nincs piros, egy 5 méterre levő témáig is oda 5, vissza 5 métert tesz meg a vaku fénye, tehát még a legjobb gépekkel is közelről készülnek a szép színes fotók.

De ettől még mindig lehetnek életlen fotóink. Nem csak a színek tűnnek el mélyebben, hanem egyáltalán a fény is kevesebb. Az automata üzemmódok küszködnek, de ha a zársebesség nem elég gyors, akkor biztos nem lesz jó a kép. A víz alatt nem tudunk soha olyan stabilan állni, 1/60 alatt szinte esélytelen jó fotót csinálni egy kompakttal. Ismét visszaugrunk a manuális állításokhoz: ha van ilyen a gépen, teljesen a mi kezünkben van az irányítás. Teljesen manuális üzemmódban állítsunk 1/125 körül zársebességet és próbálgassuk a rekeszt, az érzékenység viszont ne legyen több ISO200-nál. (Akiknek ezek a fogalmak ismeretlenek, keressenek egy alap fotós weboldalt vagy könyvet, nem ördöngösség ez egyáltalán.) Ha a gépen van záridő előválasztás üzemmód, akkor szintén 1/125 vagy 1/250 értékkel kell próbálkozni, és az automatika igyekszik a megfelelő rekeszt beállítani.

Témaként eleinte választhatjuk búvártársainkat. Színeket a kis vaku miatt akkor láthatunk, ha portréfelvételeket készítünk róluk vakuval, vagy kis mélységben a fehéregyensúlyt állítjuk. Ha a búvárt állatok vagy korallok mellett akarjuk lefotózni, ügyeljünk arra, hogy a modell se tegyen kárt semmiben. Ha meg akar fogni valamit, hozzá akar érni a korallhoz, jelezzük hogy inkább ne, és ilyen képet ne is készítsünk. Bárhol tennénk közzé, nagyon sok kritikát fogunk kapni az ilyen fotókért, jogosan.

Téma lehet például egy szép csiga, nem túl gyorsak, ám szép színesek. Ha nagyon közelről fotózunk (makrózunk), figyeljünk rá, hogy milyen minimális távolságból tud fókuszálni gépünk! Lassan mozogva közel lehet menni rákokhoz, polipokhoz, gébekhez, csak persze ezeket a jellemzően aljzaton élő állatokat először meg is kell találni. Ne sajnáljuk az időt arra, hogy tanuljunk az élővilágról, mert sokkal könnyebb dolgunk lesz fotósként is, ha megismerjük az állatokat és tudunk a viselkedésükről valamennyit.

És ezek után jön a képek kíméletlen elemzése. Ami nem jó, az akkor sem jó, ha kedves a szívünknek. Eltehetjük emlékbe, de aki fejlődni akar, az folyamatosan tanul: a búvárkodásról, az élővilágról, a fotózásról, az elrontott fotókból, a rutinosabb fotósoktól. Aki annak tudatában indul neki a búvárfotózásnak, hogy ez egy hosszú fejlődési folyamatnak még csak a kezdete, az nem fog csalódni, és egyszer igazán büszke lehet majd a képeire.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Olvastam a minap, hogy Olaszországban, Padova közelében terveznek egy hotelfejlesztéshez kapcsolódóan 40 méteres mélységű medencét építeni, ahova elsősorban búvárokat és szabadtüdősöket várnának. A koncepció hasonlónak tűnik a híres Nemo33-éhoz, mert itt is kifejezetten meleg, 33 fokos vízben lehetne búvárkodni, bár ez termálvíz lenne- miközben merülünk, gyógyulunk is? Ez aztán az árukapcsolás! A medencét egyébként Y-40-nek keresztelték el, és valószínűleg fog majd látogatókat vonzani Montegrotto Termébe.

Ezek után ma olvasom, hogy szép csendben mennek tönkre a vidéken nagy támogatásokkal épített kisebb-nagyobb wellness-szállodák. Érdekes, hogy miközben sok helyen van termálvíz, valahogy olyan itthon újszerű ötleteket nem valósítottak meg, mint mondjuk egy búvármedence. Természetesen egy irdatlan mély medence sem csodaszer, önmagában versenyképes turizmust nem lehet rá építeni, de bizonyára a téli időszakban vonzani tudna pár embert.

Vagy mégsem? A brüsszeli Nemo33 nagy előnye az, hogy Brüsszelben van: egy városlátogatás során megnézhetjük a pisilő kisfiút, az Atomiumot, vehetünk csokit, beülhetünk valahova pár sörre, és mellesleg merülhetünk is egyet a jó meleg vízű medencében. Az Y-40-ről is tudni kell azt, hogy Montegrotto Terme nem csak Padovától, de Velencétől sincs túl messze, szóval könnyen lehet változatos programokat összeállítani.

Amikor hallottunk hazai búvármedencék tervéről (Enyingről szóltak például a hírek), és azok valami meglehetősen eldugott pontján lettek volna az országnak, akkor először az ugrott be, hogy oké, vonzerő, de kéne valami más is aránylag közel, mert egyetlen medencés merülésért nem vesz senki egy fapados jegyet Pestig, meg egy retúrt valamelyik MÁV-mellékvonalra... Így aztán lehet, ennek is csak a most is vonzóbbnak számító helyeken lehet értelme, például Pesten vagy Hévíz környékén.

Önmagában mondjuk nem nagy tragédia az, ha egy-egy ilyen óriásberuházás nem a világ végén valósul meg (mert azért drága mulatság lehet egy ilyen nagy medence). Kistelepüléseken nem biztos, hogy akkora kapacitást kell tervezni amibe beköltözhetne a környék néhány falvának teljes lakossága, és csak azért nem kéne költeni a pénzt, hogy aztán újabb hotel kerüljön eladósorba. Szóval lehetne potenciál egy magyar medencés búvárközpontban is, de csak a megfelelő helyen. Kíváncsi leszek, lesz-e valaha ilyen fejlesztés és hol valósul meg...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Leni Riefenstahl életútja meglehetősen jó példája annak, milyen szélsőségek akadhattak egy huszadik századi művész karrierjében.

Az 1902-ben született német rendező, színésznő és fotós eleinte az alakításai révén lett ismert, ám Hitler hatalomrajutása után a diktátor kedvenc rendezőjeként emlegették. Több film is fűzödik a nevéhez, de a leghíresebb az egy propagandafilm lett. A náci párt 1934-es nürnbergi kongresszusáról készült film, Az akarat diadala esztétikai értelemben remekmű, ám azt a tényt nehéz függetleníteni ettől, hogy mi volt a téma. Leni Riefenstahl évtizedek múlva tagadta, hogy a nácik népszerűsítése lett volna a célja, és taszította, hogy Hitlerék így használták fel az alkotást, de ez legalábbis nagy-nagy naivitásra utalna.

Nagyon híres alkotása volt még Riefenstahlnak az 1936-os berlini olimpiáról készült film. Egészen újszerű trükkfelvételeivel, lassításaival, különleges beállításaival egyike lett a legelső igazán drámai hatású sportfilmeknek az Olympia. Ünnepelt rendezőként továbbra is bejárása volt a náci párt legfelsőbb vezetőihez, de később tagadta azt, hogy szimpatizált volna velük, nem akart többé a nácikról szóló dokumentfilmeket sem készíteni. A második világháború után többször bíróság elé állították, de egyszer sem ítélték el.

Ám a filmes karrierje derékba tört, több meghiúsult terve is volt az elkövetkezendő években. Ezért az 1960-as évektől inkább a fotózás iránt kezdett érdeklődni, különösen Afrika vonzotta. A Szudán területén élő nuba törzs tagjairól készült látványos albumok 1974-ben és 1976-ban jelentek meg, és nagy nemzetközi sikert arattak.

És ekkor egy újabb váratlan fordulat következett: Leni Riefenstahl 72 évesen vágott bele egy búvártanfolyamba- a jelentkezéskor két évtizedet tagadott le a korából, és így is furcsán néztek rá! 1978-ban már víz alatti képeiből jelent meg egy fotóalbum, amit 1990-ben egy második követett.

A német művész már ekkor sem volt fiatal, de mindenki meglepetésére 2002-ben rendezőként jegyzett egy búvárfilmet, ami az Impressionen Unter Wasser címet kapta. Valószínűleg hosszú ideig megdönthetetlen rekord lesz az, hogy valaki 100 évesen mutat be egy víz alatti filmet. Pedig megvolt az esélye, hogy ne érjen meg ilyen magas kort: a történelem viharai mellett túlélt például egy szudáni helikopterbalesetet is 2000-ben. A búvárfotózást élete végéig folytatta, a halál 101 éves korában érte németországi otthonában.

Vannak szakértők, akik szerint szinte egész művészi pályája azt mutatta, Leni Riefenstahl mindig a szépséget, az esztétikumot kereste- sportolók mozgásában, a nuba férfiakban, a korallkertekben egyaránt. Akadnak, akik szerint a huszadik század legtehetségesebb rendezőnője volt, de az is kétségtelen, Hitler kedveltjeként egészen más lehetőségei voltak mint kortársainak. Nekünk búvároknak pedig önmagában az is érdekes, hogy milyen idős korában kezdett bele a víz alatti világ felfedezésébe, mert jelzi azt, okosan csinálva ez nem csak a fiatalok kedvtelése.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Bár sokan szeretnek vagy szeretnének merülni, nem mindenki tud nagy pénzeket rááldozni a felszerelésekre. A vaterán vagy az aprod.hu-n sokan hirdetnek használtan felszerelést, de nem mindig könnyű eldönteni, érdemes-e megvenni vagy se. Ehhez próbálok pár tippet adni.

Alapszabály szerintem az, hogy a "szinte új" vagy "újszerű" vagy "alig használt" minősítésű felszerelések esetében is csak akkor gondolkodnék a vásárláson, ha az tényleg olcsó. Ránézésre ugyanis eldöntethetlen egy tapasztatlan vásárlónak, hogy az tényleg alig használt-e, nincs-e mégis valami kisebb-nagyobb hibája. Ha kis kedvezménnyel vettük és pár ezrest rá kell költeni, akkor máris majdnem az új áránál tartunk. Ráadásul láttam újszerűnek hirdetni olyan felszerelést, amiről én ránézésre megmondtam, hogy 5 éve kifutott modell: hiába használták keveset, az alkatrészek attól még elöregedhettek. Ne legyenek illúzióink, a mai jórészt műanyag cuccok nem fognak 40-50 éveket kibírni gondos ápolás nélkül, szóval ezeket is meg lehet épp venni- csak legyen jó az ára.

Maszkot nem feltétlenül vennék használtan. Messze nem ez a legnagyobb tétel, legyen az csak jól illeszkedő, ne legyen elöregedve a szilikonrésze, stb. A sznorkel végképp olcsó, ebből is kell venni egy egyszerűt és kész. Uszony... Van pár régi, nagyon időtálló modell, például a Mares Quattro, a Technisub Stratos, a Scubapro Jetfin, amit bátran meg lehet venni használtan is, ha nincs rajta látható törés vagy repedés (a felületi karcnak nincs jelentősége), illetve a csatok és pántok nem használódtak el túlságosan. Hogy mennyire számítanak ezek tartósnak: az első uszonyom egy Mares Quattro volt, ma is azt használom, barátnőm szintén az első ilyen uszonyát használja mindmáig. Egy évtizedről és több száz merülésről beszélünk...

Szóval jó állapotban 10-12 ezer forintos áron biztosan megéri egy Quattro, olcsóbban pedig a Tre vagy a sima Avanti is. A Technisub Stratos nem annyira a szívem csücske uszonyként, de 3-4 ezerért is láttam már, és egy amatőr búvárnak biztos megfelel. Papucsos uszonyt nem használok sose, és a búvárok többsége is inkább pántost választ, szóval ezek hiába olcsóak, előbb-utóbb kell helyettük másik. Ráadásul az árulgatott papucsos uszonyok jelentős része gyenge minőségű, bazárban vett cucc, pici pénzt se nagyon érnek. Szerencsével viszont ki lehet fogni jelentős árkedvezménnyel hasított uszonyt- lehet, hogy az eladónak nem jött be valamiért, de valakinek pont erre van szüksége. Csizmát egyrészt az illeszkedés miatt, másrészt a neoprén elhasználódása miatt csak akkor vennék használtan, ha az új áránál sokkal olcsóbb és láthatóan alig használt.

A búvárruha érdekes kérdés. Sokan nem tudják, de bizony a neoprén állás közben is el tud öregedni. Szóval hiába merültek keveset egy ruhában, 10 évesen akkor sem lesz olyan, mint egy új. Lehet ilyenek között nézelődni, de ugyanúgy fel kell próbálni hogy jó-e a méret, mert a lötyögős ruha ingyen se ér semmit, meg kell nézni, rendben vannak-e a cipzárok, kívül-belül át kell vizsgálni, nincs-e rajta szakadás- ami ma még kicsi, az holnapra lehet nagyobb lyuk. Én egy rövidruháért csak 2-3-4 ezer forintot adnék használtan, egy vékony hosszú overáll állapottól, márkától függően 5-10 ezert érne meg, egy vastagabb maximum 15 ezret. Lehet, hogy eladói szemmel ez nevetségesen olcsónak tűnik mert "én ezért valamikor 47 ezret adtam", de ezek akkor is ennyit érnek. Régi, másnak talán még használható neoprén ruháimat (vastag, 5 ill. 7 mm-es búvárruhákról volt szó) én is 8-10 ezerért adtam el, ennyiért még jók lehettek valakinek pár évre. De egy öreg, kopott, agyonhasznált ruhától nem lehet csodát várni, egyébként se szívesen vennék magamra ilyesmit gondos mosás nélkül.

A szárazruhák kérdésébe most nem mennék bele, mert ez jóval összetettebb. Egy némileg szakadt neoprén ruha meleg vízben még hibátlan lehet, de egy ócska cipzárú, lyukas szárazruha komoly és drága javítást igényelhet, ugyanúgy a mandzsetták is gyakran szorulnak cserére, tehát azt gondolom, annak kell ilyenben gondolkodni, aki már elég rutinos a ruhák közti eligazodáshoz. 

A komputerek ára általában nem szokott nagyon lecsökkenni, és ez mondjuk némileg indokoltabb is, egy megbízható modell 3-4 évesen még mindig kifogástalan lehet, és egy évtized múlva is számíthatunk rá. A régi, masszív Suunto, Uwatec, Mares komputerek között lehet nézelődni, csak mindig érdeklődjünk, elemcsere mikor lesz szükséges, mert néhány modellnél ez súlyos ezresekbe kerül, és ha vétel után egyből mehetünk a szervizbe, akkor olyan, mintha ennyivel drágábban vásároltunk volna. Ám mivel ezek jobban tartják az árukat, lehet, hogy egy jó akcióban alig drágábban vehetünk vadonatúj komputert mint egy használtat, tehát érdemes a boltok kínálatát böngészni.

A mellény az egy érdekes kérdés. Egyrészt meg kell jegyezzem, az utóbbi években az új mellények ára igencsak megemelkedett. Újként vásárolva nagy falat, ráadásul az egyik legnehezebb tétel a poggyászban, ezért sokan bérelnek, teljesen érthető módon. Mások a használt cuccok közt nézelődnek. Megmondom őszintén, amióta a könnyített, vékony pántos, műanyag csatos mellények vannak a piacon jelentős számban, ezekért nem adnék használtan nagy pénzt. Jók, csak könnyen elhasználódnak, szóval ésszel kell köztük válogatni. 

Viszont érdekes, hogy van pár ősrégi, de nagyon robosztus típus, aminek egy-egy példányát 15 ezer forintért is meg lehet venni. Nekem is van egy ilyenem, egy Beuchat Sport, szerintem több mint tíz éves. Használtam én is egy ideig, gyakran adtam kölcsön is. Egyszerű, elpusztíthatatlan, és pont ezért nem fogom 15 ezerért eladni: a most használttal történhet bármi, vagy egy ismerősnek kellhet kölcsön, és akkor még mindig nagyon jó szolgálatot fog tenni. A mellény ugyanis alapból nem egy bonyolult szerkezet: gyakorlatilag egy felfújható zsák. Ha a mellény sehol nem ereszt, ha az inflátora működik, ha a leeresztő szerepekkel nincs baj, akkor évekig jó lesz a legegyszerűbb modell is. Időnként ki kell mosni, és ezekhez persze ólomövet használunk, de aki ezzel megbékél, egy ilyen faék egyszerűségű filléres mellénnyel is elboldogulhat. A másik lehetőség, hogy valaki vett egy új, jó mellényt, de nem jött be neki a cucc, a méret, vagy maga a búvárkodás. Ilyenkor jelentősen olcsóbban lehet venni valóban alig használt mellényt, ez egy megfontolandó alternatíva lehet.

A légzőautomata jelentőségét nem kell hangsúlyozni. A kicsit elvékonyodott ruhában maximum megborzongunk, egy nem túl jó uszonnyal többet lapátolunk, egy öreg mellény szelepe esetleg kicsit ereszthet, de a reduktornál nagyon nem jó a "kicsit hibás". Aki teheti, inkább vegyen újat, aki meg használtan nézelődik, kérje tapasztaltabb barát segítségét. Válasszon olyan típust, aminek megoldott a hazai szervizelése, és ha kicsit is bizonytalan az állapotában, vásárlás után azonnal vigye el szakszervizbe. Ez azért 15-20 ezres tétel, tehát itt is alapszabály, akkor érdemes vásárolni, ha a használt felszerelés ára nagyon nyomott. Vannak árulkodó jelek a használtságról, például a lekopott márkajelzések, vagy az olyan műszer, aminek a kijelzője alig olvasható a rengeteg karctól.

Egy jótanács. Ha hirdetnek egy felszerelést, és ott szerepel a gyártó illetve a modell pontos neve, könnyen rá lehet keresni a gyártó honlapján. Ha ott nincs az a modell, valószínűleg kifutott darabról van szó, tehát a "szinte új" kitétel eleve nem lehet igaz. Ilyenkor lehet még böngészni az interneten, tesztekből kiderülhet, mikor volt a kínálatban a cucc. (Persze vannak felszerelések amikből ugyanazon a néven több generáció is forgalomba került, a képek összevetése segíthet ilyenkor.) Ha netán még kapható az a felszerelés idehaza, akkor a dolgunk egyszerű, mert lehet látni az új árat, és ehhez viszonyítható a használté. Ez nagyjából el is dönti, van-e értelme gondolkodni benne, 25 százaléknál kisebb kedvezmény esetén én biztos nem foglalkoznék semmivel ami használt.

Az is előfordul időnként, hogy oktató vagy iskola árusítja ki használt felszereléseit. Bár ezeket többen használják, esetleg nem is vigyáztak rá annyira, egy magára valamit is adó oktató szervizeli és karbantartja a bérlős felszereléseit, tehát ha jó áron lát valaki ilyet, akkor el lehet rajta gondolkodni.

Ha valaki nagyon bizonytalan a választásban, akkor persze szívesen segítek is neki tanáccsal. Nem vagyok tévedhetetlen, de ezt-azt láttam már a búvárkodásból, és amit megtapasztaltam, azt szívesen meg is osztom.

És még egy megjegyzés a végére: mielőtt valaki fejest ugrana a használtpiacba, először nézzen szét a búvárboltokban, hátha pont olyan van kedvező akciós áron a kínálatban, amire neki épp szüksége van. ..

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nyár van, aktuális a téma, térjünk ki tehát részletesebben arra, hol érdemes víz alá menni az Adriai-tengerben.

Az alap az, nyáridőben bármennyire melegszik fel a felszín közelében a víz, Horvátországban augusztusban is némileg hűvösre kell számítani mélyebben. Lehet élvezni a búvárkodást, de fel kell rá készülni! Már írtam régebben is, de ezt én mindig, amikor csak lehet kihangsúlyozom: sál, sapka, kesztyű- azaz vastag neoprénruha, aláöltöző, csuklya, kesztyű több, mint ajánlott a merüléshez. A sznorizáshoz meg egy leégés ellen védő póló mindenképpen szükséges, de egy vékony rövid neoprénruha is jó szolgáltatot tehet.

Szintén az elején le kell szögezni, hogy az Adrián nagyon sok búvárbázist lehet találni, tehát elvileg bárhol foglalunk szállást, pár kilométeren belül lennie kell valakinek aki merüléseket szervez. Ám különbségek azért akadnak, ezekre igyekszek egy kicsit rávilágítani.

Kezdjük a virtuális túrát Szlovéniában: rövidke partszakasz, egy-két érdekesebb pont, kifejezett búvártúrát aligha terveznék Piranba vagy Portorozba. A déli szomszédságban az Isztria annál több figyelmet érdemel búvárszemmel, hiszen sok, igen híres roncs van ezen a környéken. Ám egyrészt mélyen vannak jellemzően, és 30 méter alá roncsot merülni az menjen, aki rendelkezik kellő rutinnal. A látás általában itt a legrosszabb a vízben, a kihajózások gyakran az egész napot igénybe veszik, és itt a legdrágább a búvárkodás. Roncsmániásoknak így is megérheti, másoknak talán szerencsébb Horvátország délebbi részeit megcélozni.

A Kvarner-öbölben van Krk sziget, ennek közelében sok jó merülőhely van, a bázisok némelyike a szomszédos Cres sziget mellé is szervez merülést, de vannak parti helyek, még roncs is, átlagos árakon. Gyakori az egész napos kihajózás, és nekünk szerencsés, hogy Krk és Punat városokban magyar búvárbázis is van, akik mindenben tudnak segíteni.

Ha a tengerparti úton autózunk délre, akkor szinte lépten-nyomon búvárbázist hirdető táblákat láthatunk, még magyarokat is találunk Senj közelében. Elvileg itt is lehet próbálkozni, de ezen a részen én inkább a szigeteken vagyok ismerős, elsősorban Pagon, valamint valamelyest Rabon. Előbbi északi részén, Stara Novalja faluban van talán a legpezsgőbb búvárélet, mert itt olyan közel vannak a legjobb merülőhelyek, hogy gyors csónakkal pár perc alatt elérhetők. Sokan szeretik ezt a fajta búvárkodást, mert csak rövid időre vannak távol a családtól. Itt már korrektek az árak, magyar búvárbázis is van a környéken.

Pag déli részével szemben a szárazföldön szintén van magyar búvárbázis Karlobagban, és aki ide tervezi a nyaralást, annak nem kell kompoznia. Sokan vannak úgy, hogy ennél délebbre nem mennek egy hosszú hétvége kedvéért, mert ahogy haladunk tovább Zadar majd Biograd felé, már hosszabb autózásokra kell számítani. Az említett Biograd mellett Pakostane, Murter és a többi környékbeli hely nem kevés bázisnak ad otthont, ahonnan általában egész napos hajós túrákat indítanak, igen gyakran a Kornati Nemzeti Parkba. Ez pedig jelentősen megdrágítja a merüléseket, cserébe elvileg némileg védettebb, gazdagabb élővilágú helyeken lehet merülni.

Sibenik már Dalmácia szívében van, innen délre általában melegebb a tengervíz, és nagyon sok a szép merülőhely is. Ebből a városból komppal érhető el Kaprije apró szigete, ahol honfitársaink szerveznek merülést. Rogoznica környékén is élénk a búvárélet, a szomszédos Razanjban magyar búvárbázis működik, és a legtöbb hely rövid hajózással elérhető. Nagyon szép városok vannak ezen a környéken, például Primosten vagy Trogir A Dél-Dalmáciában található szigetek közül híresek Brac, Korcula, Hvar szép falai, üregei, Vis sziget pedig Horvátország déli részének roncs-fellegvára: tucatnyi elsüllyedt hajó és repülő maradványa nyugszik itt a mélyben. 

A rövidke bosnyák partszakasz után folytatódik a horvát tengerpart, aminek itteni leghíresebb városa Dubrovnik. Természetesen errefelé is akad búvárbázis, a legtöbbször Cavtatot emlegetik jó kiindulópontként, de ez a rész azért már jó messze esik Magyarországtól, kevesebb honfitársunk jár erre.

Montenegróra is igaz ugyanez, hosszú autózás vár az ide igyekvőkre. A kis országnak számtalan megkapó hangulatú városkája van, nagyon szép tájakat lehet felfedezni a hegyekben, de érdekes módon a tengerparton rövid a szezon, csak a nyári csúcsszezonban működik az összes búvárbázis. Egy-két roncs mellett üregek vannak a víz alatt, a tapasztalataim szerint viszont az élővilág nem gazdagabb, mint Dalmáciában. 

Szóval hová érdemes menni ha valaki többet szeretne merülni? Szerintem a csúcssezonban az Isztria kifejezetten drága, inkább utószezonban céloznám be. Aki szeret hajózni, aki számára egy egész nap a tengeren kellemes kirándulás, az például Krk-ön vagy Biograd-Murter környékén aligha fog csalódni a lehetőségekben. Ha fontos az, hogy minél gyorsabb a tengerpartra érjünk, Krk az egyik leggyorsabban elérhető pont. Amennyiben hajlandóak vagyunk többet autózni a melegebb víz, és kicsit talán barátságosabb hangulatú falvak kedvéért, én Dalmácia felé venném az irányt, ahol nagyon szép a tengerpart és jók a merülések is.

Aki nem akar hajózni, annak szűkebb választékot kínálnak a bázisok: a nem tengerparti, egész napos hajóutakat szervezőknek igen gyakran nincs saját parti merülőhelye, tehát inkább közvetlen a víz partján levő bázisokat keressük, akik talán merültetnek a saját partszakaszon. Ám a bázisok túlnyomó többsége alapvetően hajós merüléseket ajánl a vendégeinek.

Hosszú hétvégét Splitnél délebbre biztos nem terveznék a hosszú utazási idő miatt, amin az autópályák rövidítenek ugyan, de ettől még rendesen kell nyomni a pedált. Aki a felszínen keresi a legtöbb látnivalót és csak egy-két merülésben gondolkodik, akkor például az isztrai városokkal jól jár, Pula, Rovinj, Porec és a többi település megér több napot is.

Aki családdal utazik, azoknak egy helyet kiemelni lehetetlen, mert a legtöbb részen tudják, a kisgyerekesek sekély, lassan mélyülő strandokat keresnek, ezért ma már szinte mindenhol lehet ilyet találni. Homokosból nincs túl sok, de én búvárszemmel ezeket nem is nagyon keresem, mert merülni, sznorizni itt felesleges, szóval ha valaki kifejezetten ezek iránt érdeklődik, akkor abban nem tudok segíteni...

Az mindenesetre látszik, az Adria igazán változatos nyaralási lehetőséget kínál mindenki számára, bátran lehet újabb és újabb helyeket felfedezni északtól délig, mert tényleg óriásiak a különbségek. Én azt javasolnám, ha valaki volt már az egyik részen, legközelebb fedezzen fel egy másik partszakaszt, új szigetet, és valószínűleg nem fog csalódni.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Hoppá, milyen érdekes videókra lehet bukkanni időnként! Az alábbi nagyon hangulatos fekete-fehér filmben egy szabadtüdős búvár keringőzik egy cápa társaságában.

Bár az állat legalább olyan kecses, mint a búvár, és igazán elegáns kettejük összhangja, ez már olyan kaland, ami nem ajánlható mindenkinek. Ismerni kell hozzá a cápák viselkedését és teljes biztonsággal kell mozogni a víz alatt. Ez az állat ugyanis egy óceáni fehérúszójú, ami veszélyes fajnak számít (és meglehetősen érdeklődő is, a velük való merülésemről már itt a blogban is írtam).

De a film készítői tudták, mit csinálnak. Nem először merülnek cápákkal, hiszen a búvár a Shark Angels csapat tagja- egyike a sok szervezetnek, ami ezekért a ragadozókért küzd. Mert bármennyire hihetetlen, ma már az óceáni fehérúszójú cápa is a veszélyeztett fajok listáján van. Ha így folytatódik, nem veszélyeztet és nem is gyönyörködtet senkit. Kár lenne érte, mint ahogy minden más kihalófélben levő állatért kár.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A cím kicsit becsapós. Az elején lelövöm a poént: a búvárképzés alapjai pont nem változtak túl sokat az eltelt évtizedek alatt, és ezt egy videóval szeretném bizonyítani.

Okoskodtam már a tanfolyamokról, arról, hogyan és miért érdemes elkezdeni ezt az egészet, de keveset írtam arról, tulajdonképpen mit is tanítanak meg az embernek. Az oktatók kenyerét most sem akarom elvenni, ezért inkább általánosságban térek ki a dolgokra.

Először is van egy elméleti alapozás. Ebben nyilván nincs semmi meglepő, a tanfolyam szóról úgyis mindenkinek egy osztályterem jut az eszébe, egy oktató, tankönyv meg hasonlók. A búvárkodásnál pont így van ez, beülnek az emberek egy terembe ahol egy megfelelő képesítéssel rendelkező búvároktató mesél a búvárkodásról. Vannak fizikai alapismeretek, amiket nem lehet kihagyni, aztán van élettan, tanulhat a búvárjelölt a tengerről, a tenger élőlényeiről, a veszélyekről és természetesen a felszerelésekről is.

Közbe kell szúrjam azt, hogy a kedvtelési búvárkodás elsőként igazán az Egyesült Államokban vált tömegessé. Ott alakult ki maga a búvárüzletág is, és a legtöbb képzési rendszer gyökerei is ott vannak. Ezzel nincs gond, a tengerentúlon mindig is ügyesek voltak a marketingben, és a tömör, kicsit szájbarágós, de minden lényegeset megtanító képzések kifejlesztésében. Ám ha a fenti elméleti anyagot megnézzük, beláthatjuk, alig lehet különbség a régi és az új tankönyvekben szereplő információkban, hiszen a fizikai törvények nem változtak, a búvárélettanról ismereteink bővültek, de döbbenetes változások szintén nem voltak, a tenger ugyanúgy hullámzik, ugyanolyan állatok élnek benne, és még az is stimmel, hogy ma is hagyományos uszonyt és maszkot, palackot és nyílt rendszerű légzőautomatát használ a többség.

Ezek után nyilván nem meglepő, hogy a víz alatti gyakorlatozás se más különösebben. A medencézés elsősorban nem az élvezetről szól: a lényege az, hogy biztonságos körülmények között lehessen gyakorolni a búvárkodás közben esetlegesen előforduló vészhelyzetek kezelését. Ebben sincs sok újdonság, például leverheti valaki a búvár maszkját, esetleg elfogyhat a levegő- régen is, ma is effélék fordulhatnak elő. Erre készülnek fel a mai búvárjelöltek, és erről szólt régen is a képzés.

Aki nem hiszi, járjon utána: ebben a filmben megnézhetjük, hogy népszerűsítették fél évszázada a képzett oktató által tartott búvártanfolyamokat. Megvolt az oka, miért születtek ilyen filmek, hiszen annak idején valószínűleg gyakran előfordult, hogy valaki vett magának búvárfelszerelést, elment merülni, de semmiféle képzettséggel nem rendelkezve az életét kockáztatta.

Ma már igazán szerencsének mondhatjuk magunkat, mert válogathatunk a rengeteg búvártanfolyam közül. A merülés nem bonyolult dolog, de pár alapszabályt be kell tartani, pár dologra fel kell készülni. A fenti videó illusztrálja, már a kezdet kezdetén ezekről az alapokról szólt sportbúvárok képzése, és az, hogy ma is ilyeneket tanulunk, jelzi, az élet is azt igazolta hogy szükség van ezekre a tanfolyamokra. Ha valakiben felmerül a gondolat, milyen jó lenne merülni, de meg kéne spórolni a tanulást, inkább hagyja a fenébe a búvárkodást. Aki ennyi időt és pénzt nem szán erre a hobbira, az valószínűleg igazán nem is akar merülni, és ezzel nincs is semmi probléma.

Hogy is fogalmaznak a filmben? "Yes, diving is for you. But before you dive, learn your limitations. Be sure to get certified diver training instruction." Azaz bárki merülhet- de mielőtt belekezdenél, tanuld meg a tudnivalókat egy tanfolyamon. Ma pont ugyanazt tudnám mondani mindenkinek, akit érdekel a víz alatti világ felfedezése...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.