Big Blue Búvár Blog

Görög vizekben süllyedt el egy hajó, ami több, mint négyezer embert rántott magával a hullámsírba.

Vannak a hajózás történetének jól ismert balesetei, amelyek történetét sokan ismerik. A Titanic katasztrófája például ilyen, hallottak róla az egész világon. Pedig sokkal nagyobb veszteséggel járó tragédiák is történtek, amelyekről alig tudnak az emberek.

Az SS Oria egy 1920-ban Sunderlandben épült, norvég zászló alatt hajózó gőzös volt. A közel kilencven méter hosszú hajó többször gazdát cserélt, a második világháború végefelé a német flotta vette igénybe. 

Az olaszok 1943 szeptemberében kötöttek fegyverszünetet a szövetségesekkel, és a csapatok egy része szembefordult a korábbi szövetséges németekkel. Görögországban is ez történt, ám a németek sikeresen csatáztak a görög szigetvilágban, és nagyon sok olasz hadifoglyot ejtettek.

A több ezernyi olasz katona elszállítását tengeri úton szervezték meg, gyakran ócska hajókkal, amelyek rakterében zsúfolódtak össze a foglyok. Ehhez vették igénybe az SS Oriát is, ami 1944. februárjában Rodosz szigetéről tartott Pireusz kikötőjében. Február 12-én feneklett meg, több, mint négyezer olasszal, illetve a német legénységgel a fedélzetén. A balesethez állítólag hozzájárult a norvég kapitány, Björn Rasmussen hibája is. 

A rossz idő miatt csak másnap érkezett meg a segítség, akik 21 olasz, 6 német és egy görög túlélőt mentettek ki. A jelenleg ismert adatok szerint 4,074 ember veszett oda- sokak szerint ez volt a Földközi-tengerben történt legsúlyosabb hajókatasztrófa. (A források némileg eltérő számokat közölnek, de a több mint négyezer ember halála biztosra vehető, miközben csak maroknyian menekültek meg.)

Az Attika-félsziget déli csücskén, Athéntól nem messze történt baleset után számos holttestet sodort partra a víz, ám sokak maradványai rekedtek a roncsban. Ennek ellenére a háború után nem sokkal, 1951 és 1953 között búvárok a víz alól minden hasznosítható anyagot megpróbáltak a felszínre hozni. Ma már az ilyen háborús sírhelynek számító roncsokat mindenfelé védik, de Görögország akkor helyzetében szükség volt a nyersanyagra. Más kérdés, hogy igencsak nyomasztó lehetett a munka, hiszen rengeteg ember csont, személyes tárgy is előkerült, sőt, még a környéken dolgozó halászok hálójában is találtak maradványokat.

Ma már az ide látogató búvárok csak pár alkatrészt találnak a felszín alatt. A merülés nem látványos, és a történet miatt meglehetősen nyomasztó is. A videók alapján elsőre talán az se látszik, hogy itt valaha egy nagy hajó roncs nyugodott. De aki idejön, az pontosan tudja, hogy egy tragédia emléke mindaz, ami a mélyben van, egy valóságos tengeri temető.

Második világháborús hajók maradványairól készült látványos fotósorozat Kanadában.

A nagy világégés tényleg a földgolyó számtalan pontján pusztított. Sokakat meglephet, hogy még Kanadában is voltak emberéletet követő harci cselekmények: az idáig lopakodó német tengeralattjárók hajókat süllyesztettek el.

Új-Fundland területén található a Bell sziget, aminek partjainál a maradványok nyugszanak. A szigetnek azért volt jelentősége a háború idején, mert az itt működő vasércbányákból létfontosságú alapanyagok kerültek a hadiüzemekbe, így a németek próbálták legalább némileg megzavarni a szállításokat.

1942-ben kétszer is lecsaptak a tengeralattjáróik. Az U-513 szeptemberben lőtte ki az SS Lord Strathcona és az SS Saganaga nevű hajókat. 29 tengerész vesztette az életét a támadás során, a német búvárhajó pedig sikeresen elmenekült.

Kevesebb, mint két hónap múlva az U-518 lopakodott be a Conception Bay-be. Az első torpedó elkerülte a célt, egy mólóba csapodott be, a robbanás pedig az egész várost riasztotta. A második torpedó viszont hajót talált el, és a Rose Castle 28 embert ragadott magával a hullámsírba. Ez a tengeralattjáró sem érte be egy ellenséges hajó kilövésével, hamarosan a víz alá küldte a PLM27 nevű hajót is, ezen 12 ember vesztette életét.

Az évtizedek alatt a jéghideg tengervízben alaposan megváltoztak a hajók, megtelepedtek rajtuk a különféle élőlények. Noha a hideg miatt a merülés komoly kihívás, a jó látótávolság és a történelmi jelentőség miatt gyakran érkeznek búvárok ide. Bőven akad fotótéma, ám mivel háborús sírhelyekké nyilvánították a roncsokat, az alapszabály itt is a szokásos: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Így is egészen különleges élmény lehet, hogy kanadai vizek mélyén szembesül valaki a világháború könyörtelen pusztításával, és ezzel együtt azzal, hogy válik mindez az óceán részévé.

Egy búvárfotós, Pedro Paulo Cunha nagyon szép felvételeket készített a Kajmán-szigetek víz alatti világáról.

A Karib-tenger meleg vizében a színes lágykorallok jelentik a fő látványosságot, de ezek már pár méteres mélységben is kékessé válnak, ha nem világítják meg őket. A fotósok ezért használnak a mélyben nagy teljesítményű vakukat, hogy valós színűkben pompázzanak a piros, sárga, narancsszín élőlények.

Izgalmas kalandot jelentenek a roncsmerülések is. Ahogy körvonalat ölt a búvár szeme előtt az elsüllyedt hajó sziluettje, egyből gyorsabban kezd verni a szív. Aztán közelebb érve látható, mi maradt meg az egykori büszke hajóból vagy repülőből, és a belső térve beúszva szembesülhetünk vele, manapság halak vannak ott tengerészek helyett.

A Kajmán-szigetek egyik jellegzetes víz alatti látványossága egy öböl, ahol a sekély vízben a ráják a búvárok köré sereglenek, és így egészen közvetlenné válhat a kapcsolat állat és ember között.

Floridában elég meleg a víz nyáron ahhoz, hogy semmilyen búvárruha ne kelljen- más kérdés, jó ötlet-e így beúszni egy rozsdásodó roncsba.

Az Egyesült Államok délkeleti csücskén található Florida igazi búvárparadicsomnak számít már régóta- nem feltétlenül azért, mert itt a legszebb az élővilág, hanem inkább annak okán, hogy rettentően pörög errefelé ez az üzletág. Sokan merülnek és sokan merültetnek, és mindent megtesznek azért, hogy folyamatosan legyenek új látványosságok a tenger mélyén.

Ennek egyik remek eszköze a mesterséges zátonyok kialakítása, kiszuperált hajók elsüllyesztésével. Marathon közelében került a víz alá a Thunderbolt nevű hajó még 1986-ban, ami manapság be van borítva élőlényekkel- három évtized nagy idő!

Az 57 méter hosszú hajónak a története is érdekes, mert még a második világháború idején épült aknatelepítőnek. A USAMP Randolph nevű hajót a US Army állományából a háború után pár évvel vezényelték át a haditengerészethez, aztán a hatvanas évek elejére a tartalékflottába besorolt, feleslegessé vált hajót eladták egy magáncégnek. Ekkor tenger alatti olajmezők felkutatására használták.

Hamarosan újból gazdát cserélt: a Florida Power and Light Company egészen különleges feladatra használta fel, villámcsapások vizsgálatát végezték a fedélzetéről! Floridában rengeteg a heves, sok villámlással járó vihar, és ekkor a hajóról fellőtt rakétákkal, kábelekkel igyekeztek villámokat csalogatni a szakemberek. Nem is voltak sikertelenek, 1966 augusztusában volt olyan nap, amikor 17 villámcsapást regisztráltak. Ezek után ragadt rá a Thunderbolt, azaz mennykő név.

A nyolcvanas években új küldetést bíztak volna rá, de a sok villámcsapástól vélhetően erősen meggyengült hajótest már nem volt alkalmas semmire, a Thunderbolt elsüllyedt. Kiemelték, majd felajánlották mesterséges zátony céljára. A hajót gondos tisztítás után nagyjából 37 méter mély vízben süllyesztették el, és pár részébe be is lehet úszni, no meg meg lehet csodálni a közelben élő halakat.

Noha csinosak a bikinis búvár csajok, azért a józan ész azt diktálja, hogy egy roncsban nem árt egy legalább minimális védelmet biztosító búvárruhában merülni. Persze a filmen az nem néz ki ennyire jól, ám aki épp nem kamera előtt pózol, inkább húzzon fel egy vékony neoprént, és akkor védettebb a sérülések, apró karcolások ellen.

A Zöld-sziget körül is bőven mit nézni a víz alatt, mint ez a remek kis videó bizonyítja.

Erre a vasárnapra egy újabb kis búvármozival készültem. Tajvant nem feltétlenül szokták Ázsia legmenőbb búvár úti céljai között emlegetni, pedig ahol tenger van, ott merülni is lehet, ahol merülni lehet, ott csak-csak talál valamit, aki figyelmesen nézelődik.

A Zöld-szigetnél pedig még csak nem is kell annyira koncentrálni, mert vannak itt halrajok, teknősök, polipok, tintahalak a felvételek tanúsága szerint.

A Tajvantól 33 kilométerre keletre eső kis sziget alapterülete csak pár négyzetkilométer. Ám ahhoz ez is pont elegendő volt, hogy a félreeső ponton börtönt építhessenek azoknak, akiket távol akartak tartani a becsületes kínai néptől. Politikai foglyokat is őriztek itt egykor, ám ezt az intézményt már bezárták, de az igazi nehézfiúk közül még a legutóbbi időkig is raboskodtak itt jópáran.

Az viszont az élővilág számára nem rossz, hogy a rettentően zsúfolt tajvani fősziget odébb van, így nincs akkora szennyezés, és persze nem is építenek metropoliszokat a tengerpartra. Ezért lett az ország búvárainak kedvenc helye a sziget változatos partszakasza, és több helyen közvetlen utat is építettek ki a legjobb merülőhelyekhez. A víz egész évben meleg, van is mit nézni, fotózni- a mázlista tajvaniaknak sem kell feltétlenül külföldre utazni, ha búvárkodni akarnak.

Ausztrália keleti részén különleges cápafajokkal merülhetnek a búvárok.

Noha időnként cápatámadásokról kapunk hírt Ausztráliából, jellemzően egy-két faj lehet veszélyes az emberre. A búvárokat azok se nagyon támadják, de van számos olyan, ami abszolút nem harapós. 

A Port Jackson cápa már ránézésre sem úgy néz ki, mint mondjuk egy nagy fehér. Noha akár másfél méteresre is megnőhetnek, az aljzat közelében úszkálnak, jellemzően kisebb állatokra, rákokra vadásznak. Vándorolnak évszakról évszakra, így jutnak az ország keleti részére, Shelly Beach-re is, ahol ez a felvételek készültek.

Igazán látványos az, ahogy ezek a cápák párosodnak, a kisebb termetű hímek a nagyobb nősténybe kapaszkodnak közben, miközben a többi hímet is megpróbálják távol tartani. A nőstények spirális formájú tojásokat raknak, ám a kifejlett fajtársak nincsenek tekintettel arra, hogy utódaikról van szó, akár azokat is elfogyasztják...

Mindig is nagyon népszerűek voltak azok a roncsok, amelyek rakterében szárazföldi járművek várták, hogy a tenger élővilága vegye őket birtokába. Ilyen roncs a Thistlegorm Egyiptomban, az Umbria Szudánban, a Zenobia Cipruson- és ebbe a sorba tartozik a DS Sao Paulo is, ami norvég vizekben nyugszik.

Az 1921-ben vízre bocsátott, 110 méter hosszú teherhajó a német inváziós flotta egyik tagjaként tartott a norvég partok felé, amikor 1940. április 9-én aknára futott és elsüllyedt. A rakományában hadianyagok voltak, így többek között autókat és motorokat vitt magával. 

A roncs tehát érdekes, van mit nézni rajta kinn és benn. Az apró probléma nem az, hogy kissé hideg a víz Norvégiában, hanem a mélység: 80-90 méterre lemenni pár szép állapotban megmaradt veterán járgányért csak a búvárok egy kis részének reális álom. Szerencsére ők viszont fotóznak is, így meg tudom osztani Thomas Andre Larsen képeit illetve Anders Kjeserud videóját is. Nagy élmény lehet az ottani búvárkodás...

Van a híres városnak olyan része, amit csak kevesen láthatnak: a búvárok számára nyílik meg az ausztrál metropolisz előtti tenger felszín alatti világa.

A kontinenset körülvevő vizekben számtalan különlegesség él. Rengeteg turista érkezik Queenslandbe, hogy a Nagy korallzátonynál búvárkodhasson. Az ország nyugati részén a Ningaloo-zátony és az ott élő cetcápák vonzanak sokakat. Vannak helyek, ahol nagy fehér cápákkal merülhetnek a bátrak. Ám azoknak a nagyvárosoknak a környékét is felteszik a lelkes búvárok a merülőhelyek térképére, ahol keveseknek van kedve csobbanni. 

Természetesen ilyen helyen gyakoribb, hogy a víz zavarosabb, koszosabb. Sokszor találni a víz alatt hulladékot is. Ám a történet másik fele az, hogy sok olyan szerves maradék van, ami táplálékul szolgál bizonyos élőlényeknek, mások pedig pont a szemétben találnak új otthonra. Tipikus példa erre a polip, ami szívesen költözik üres üvegekbe.

Szóval odalenn éppen olyan nagy a sürgés-forgás, mint a felszíni forgatagban. Ez az ötperces kis videó egyetlen merülés legizgalmasabb látnivalóit mutatja be, és azt kell mondjam, ha nekem lenne a szomszédságomban ilyen merülőhely, én is rendszeresen kiautóznék a búvárcuccommal...

A mostani parázós hangulatban úgy véltem, pár szót érdemes szólni arról, én mit tapasztaltam meg Egyiptomban, ahova évről évre visszajárunk, tehát van egyfajta összehasonlítási alapon. Noha többnyire a búvárhajón töltjük az időt, azért így is tudtam benyomásokat szerezni.

Röviden szólva: nem éreztem úgy, hogy bármiért aggódnom kellene az országban. Egyszerű turistaként szemlélődve nagyjából olyan volt minden, mint egy évtizede. Ugyan volt közben forradalom (meg egy újabb váltás), a helyi viszonyok hasonlóak. Olyan egyiptomosak... Aki nem nagyon szereti ezt a világot, azt nem biztatom azzal, hogy nagyot változott minden, de aki elfogadja a kompromisszumokat, az bátran utazhat.

Azzal én is tisztában vagyok, hogy megváltozott az utazási piac, és megváltoztak a szokásaink is. Sokkal elérhetőbb lett például Ázsia, a fapadosoknak köszönhetően olcsóbban mozgunk Európában, így aki bizonyos régióktól idegenkedik, bőven talál magának más úti célt. Egyiptomban pedig nagyon érződik, hogy megcsappant az érdeklődés az ország iránt. Nem nagyon tapasztaltam zsúfoltságot sehol, se a reptéren, se a városban, se a tengeren.

Ennek azért a mi szempontunkból megvoltak az előnyei. Ha búvárkodni megyünk, nagyon nem mindegy, hogy egy-egy népszerűbb, szebb merülőhelyen mekkora forgalom van a víz alatt. Ha sok a búvár, egymást kerülgetjük, és persze az élőlények is inkább menekülőre fogják. Most több alkalommal is megtapasztaltuk, hogy híres, annak idején nagyon zsúfolt merülőhelyeken a mi hajónkon kívül nem volt egyetlen másik se. 

Elvileg ez azt is magával hozhatná, hogy egyre egészségesebb lesz az élővilág, egyre több érdekes élőlényt, nagy halrajt látunk. Ebből a szempontból kicsit vegyesek a benyomásaim. Nem mondhatom, hogy unatkoztam volna, poliptól a tengeri teknősön és pörölycápán át a delfinekig sokminden előkerült. De még mindig látni sok-sok letört koralltömböt, amelyek helyén majd hosszú idő múlva regenerálódhat a zátony. Ehhez bizony ennyi kis visszaesés édeskevés. Megszenvedte a Vörös-tenger azokat az éveket, amikor szinte kontrollálatlanul ment a búvárkodás: a hajók horgonyai törték a korallokat, a túl közel manőverező hajók rombolták a zátonyokat, és a turisták maguk sem ügyeltek arra, nem okoznak-e kárt. Ha azokra az időkre gondolok, akkor tulajdonképpen egy szavam se lehet, még mindig nagyon sok élményt tartogat a búvároknak Egyiptom, ami ár-érték arány tekintében továbbra is az élmezőnyben van.

A helyi hétköznapokkal pedig a merülések előtti és utáni napon találkozhattunk- már amennyire Hurghada turistavárosa a helyi valóságot tükrözi. A parti vendéglőkben van minden, a hajón sem szenvedtünk hiányt, az ellátással minden rendben van. A turizmusban dolgozók igyekeznek korrekten, udvariasan dolgozni, nem nagyon lehetett kifogásunk. Gördülékenyen ment minden a reptéren is (megjegyzés: a Wizzair megjelenése a mi szempontunkból komoly és nagyon pozitív változást jelent, olcsóbban és jobb szolgáltatással lehet eljutni Egyiptomba velük). 

A biztonság? Erre nem tudok okosat mondani. Mit említettem, én nem éreztem hogy félnem kellene, és utastársaim is bátran barangoltak a városban. Azt gondolom, általános veszélyhelyzet nincs, egyedi eseteket pedig éppen úgy nem lehet kiszűrni, mint ahogy Londonban, Madridban, Párizsban sem sikerül. Szóval aki viszonylag olcsóbban szeretne jó búvártúrán résztvenni, annak Egyiptom még mindig kiváló alternatíva, főleg nyáron, amikor a víz is kellemesen meleg- mi délen 28 fokosnak mértük, ami igazán kellemes. Delfinekkel úsztunk, teknősökkel fotózkodtunk- ennél sokkal többet aligha várhat el a merülés szerelmese.

Szerencsés embernek mondhatom magam, mert rengeteg csodát láttam már a víz alatt. De azért mindig látok valami olyat, ami irigységgel tölt el, és elkezdek tervezgetni, hogy is lehetne eljutni oda.

Az Azori-szigetek ma már nem számítanak elérhetetlennek. Ha az ember eljut Lisszabonig, utána már csak egy nagy ugrás... Az Atlanti-óceán közepén levő kis szigetcsoport körül egészen különleges az élővilág, ámbrás cetek és delfinek bukkannak fel, és a szerencsés búvárok olyan izgalmas fajokkal is találkozhatnak, mint az ördögráják és a kékcápák.

Ezek az állatok a legszebbek közé tartoznak, amikkel a mélyben összefuthatunk. A merülés éppenséggel nem mindig egyszerű feladat, mert ha az óceán haragos, a parttól pár méterre is veszélyes a vízbe merészkedni, nem hogy a nyílt tengeren. És persze nem árt némi óvatosság is, mert a cápa azért mégiscsak csúcsragadozó. A békés ördögráják (Mobula mobula) a nagyobb termetű manták rokonai, gyakran úsznak rajokban, de ha csak egy példány van belőle, annak elegáns "röpte", fordulózása is lenyűgöző látvány.

Egy ilyen merülésről készített remek videót Patrik Axelson és Martin Gombrii. Érdemes megnézni, én többször is láttam már. Milyen messze is van Lisszabon?...