Big Blue Búvár Blog

A Balinál elsodródott hét japán búvár hölgy története kapcsán eszembe jutott, fel lehetne idézni a Japánban hagyományosan nők által űzött víz alá merülést is.

Ama - így nevezik azokat a japán búvárokat, akik elsősorban a gyöngyök gyűjtőiként ismertek manapság. Elvétve van köztük férfi is, de többnyire nők végzik ezt a munkát. A szigetországban úgy tartják, már két évezredes hagyománya van az ama búvármunkának.

Eleinte a búvárok nem gyöngyökért merültek, hanem a tenger fenekén gyűjtöttek élelmet- algát, kagylót, rákot, polipot, tengeri sünt. Minden olyan dolognak értéke volt, amit meg lehetett enni, a család asztalára kerülhetett.

Az amák híresek arról, hogy még idős korban is rendszeresen merülnek, sőt, minél rutinosabb egy búvár, annál tovább bírja a víz alatt. A búvárok ugyanis még napjainkban sem használnak légzőkészüléket, szabadtüdővel merülve dolgoznak, és mivel mélyebben nyilván több a zsákmány, aki tovább bírja egy levegővel, többet is keres.

És  hogy miért a nők végzik ezt a kemény munkát? Ezt azzal magyarázzák a japánok, hogy a nőknek más a testfelépítése, és jobban bírják a merülést a hűvös vízben. Szükség is volt erre a képességre a búvároknak, hiszen sok évszázadon át nem volt olyan jellegű védőruhájuk, mint manapság a búvárok neoprén öltözéke. Egészen az 1960-as évekig csak egy ágyékkötőt viseltek, utána váltottak korszerű búvárruhákra. Ahol turistalátványosságként merülgetnek az amák, még ma is fehér vászonruhában mennek a tengerbe, de a valódi munkavégzésnél előnyben részesítik a neoprént.

Ezen túlmenően maszkot és uszonyt használnak, tehát a létező legegyszerűbb alapfelszereléssel búvárkodnak az amák. Néhány eszközük van, amivel a zsákmányt el tudják csípni, de ezek szintén egyszerűek, gyakorlatilag tényleg úgy dolgoznak, mint az elődeik. Nagyjából két órát töltenek a tengerben, ez idő alatt akár 100 merülést is végrehajtanak, és az ügyesebbek akár több tucat rákot, halat is ki tudnak fogni.

Noha sokak fantáziáját megmozgatták már a szinte meztelenül alámerülő, csinos búvár lányok, a valóság az, hogy egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget, nem nagyon van utánpótlás. Manapság az ama búvárok többsége nyugdíjaskorú- ettől még csak nagyobb tiszteletet érdemel a teljesítményük, ám az biztos, hogy messze nem olyan romantikus a munkájuk, mint ahogy azt a témában kevéssé járatos nyugati ember gondolja. Nap mint nap a tengerre járni, merülni a hideg vízben, aztán a zsákmányt kivinni, eladni, utána pedig jöhet a házimunka- kemény élet volt ez mindig is, nem csoda, hogy a fiatalabbak inkább mást választanak.

Noha próbálják a tradíciókat életben tartani, egyre kevesebben lesznek azok az idős búvárnők, akiktől el lehetne lesni a szakmai fogásokat. Meg kell jegyezni, az élővilág szempontjából sem mindegy, hogy halásznak az emberek: egy búvár annyit fogott ki, amennyit elbírt, nem tarolta le a tengerfeneket, nem volt felesleges, értéktelen fogása, amit visszadobált a vízbe, ellentétben a nagy halászhajókkal. Így fenntartható maradt a tevékenység, és hiába teltek az évszázadok, a tenger mindig el tudta tartani az itt élőket. Ha teljesen átveszi a búvárok helyét a nagyipari jellegű halászat, egyáltalán nem biztos, hogy évtizedek múltán el lehet majd ezt mondani...

Végül jöjjön két film, hogy látni lehessen, hogy is dolgoztak a víz alatt ezek a bátor, ügyes és kitartó nők. Le a kalappal előttük!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A tenger legmélyebb pontján kevesebb ember járt, mint a Holdon. Bármennyire hihetetlen, ez bizony igaz!

A Mariana-árok legmélyebb pontja nagyjából 11 ezer méterrel van a tenger felszíne alatt. A nyomás őrületesen nagy, az ide tervezett eszközt olyan gondosan kellett megtervezni, mint egy űrhajót. Nem is ment egyik pillanatról a másikra amíg ide eljutottak az emberek...

A mélység meghódításának legkorábbi módja az volt, hogy az emberek egyszerűen leúsztak. Később már légzőkészüléket is használtak, ma már extrém mélységbe is lejutnak búvárok, de ez az is "csak" 300-400 méter, nagyon messze van a Mariana-árok mélyétől. Egy átlagos tengeralattjáró sem képes elérni ezt a pontot, sőt, a speciális kutatóeszközök közül is csak kevés.

Így aztán a nagy mélységek világáról még ma is keveset tudunk. Az úttörők közül feltétlenül meg kell említenünk William Beebe nevét, aki egy speciális, különlegesen erős búvárgömböt tervezett, és ezzel ereszkedett le. A gömb önmagában mozgásképtelen volt, a felszínnel folyamatosan kapcsolatban levő kutatók elmondták, mit látnak, és a hajóról eresztették őket le, majd húzták fel. Komoly bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az apró gömbbe beszállva, ott kucorogjon órakon keresztül, és a kis ablakon át látva megfigyelje, amit a lámpák fényében láthat. 1930-ban()! Otis Barton társaságában 430 méterre merült, később egyre mélyebbre jutottak, 1934-ben állították fel a 923 méteres rekordot. Beebe könyveit izgatottan olvasták a tenger mélyének világa iránt érdeklődők, de sokan nem hitték el, hogy annyi minden él ilyen mélységben, kicsi és nagy állatok, különös, fényt kibocsátó ragadozók és így tovább.

Auguste Piccard svájci fizikus először olyan eszközt szerkesztett, amivel a nagy magasságban végzett kutatásokat segíthette, de rájött, az alapelvek akár víz alatt is alkalmazhatók. Így született meg a batiszkáf, aminek alapja a jól bevált, nyomásálló gömb volt, de egyfajta mélységi léghajóként lehetett szabályozni süllyedését és ereszkedését. A Trieste batiszkáfban utazva ő és fia, Jacques 3150 méterre jutott. A továbbfejlesztett Trieste lett az, amivel Jacques Piccard és Don Walsh 1962-ben egy amerikai expedíció keretén belül elérte a Mariana-árok fenekét, tehát első emberként először pillanthattak körbe 11 ezer méteres mélységben.

Ám ezek után senki nem vállalkozott hosszú ideig ilyen merülésre. Az amerikaiak az erőforrásaikat az űrkutatásra fordították, végül még a Holdra is eljutottak, aminek felszínére egy tucat űrhajósuk léphetett- a Mariana-árok viszont továbbra is csak vágyott álom maradt.

Fél évszázadot kellett várni arra, amíg az ismert filmrendező, James Cameron egy hét méteres, egyszemélyes merülő kapszulával, a Deepsea Challengerrel eljutott ismét a tenger legmélyebb pontjára, három órás küldetése során sok felvételt is készített. A nagy mélységek kutatása jelenleg inkább távirányítású eszközökkel zajlik, de az emberi természetből fakad, hogy az igazi "meghódításnak" azt tartjuk, amikor valaki a saját szemével végez megfigyelést, nem egy kamera objektívjén át. Persze oly keveset ismerünk az óceánok mélyének világából, hogy még sok-sok felfedeznivaló marad a következő generációknak is, akár maguk merülnek több ezer méterre, akár robotokat küldenek le.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Három osztrák diák nevéhez fűződött az egyik első víz alatti természetfilm elkészítése.

A történet még 1939-re(!) nyúlik vissza. Hans Hass, az ifjú bécsi egyetemi hallgató ekkor már a vizek szerelmese, saját készítésű búváreszközeivel merül, sőt, vízhatatlan tokokat fabrikál fényképezőgépéhez és kamerájához. Az első "búvárexpedíciókat" diáktársainak a horvát Adriára szervezi, de hamarosan úgy dönt, nagyobb fába vágja a fejszéjét.

A kiválasztott úticél a Hollandiához tartozó karib-tengeri Curacao szigete. Csak két barátja vállalkozott a nagy útra a társaságában, így Alfred von Wurzian és Jörg Böhler csatlakoztak Hasshoz ezen az úttörő expedíción. Ne felejtsük el, légzőkészülékük még nem volt, szabadtüdővel merülve szerettek volna megfigyeléseket végezni, élőlényeket gyűjteni, no meg persze fotózni és filmezni. 

Az évszámból látszik, a helyzet nem kedvezett a tudományos munkának. A hajóval érkező Hassék hosszú időre Curacaón ragadtak, tehát bőven volt idejük merülni, de egy idő után helyzetük teljesen bizonytalanná vált. Végül egészen kalandos úton jutottak haza kincset érő felvételeikkel: az Egyesült Államok, Japán majd a Szovjetúnió érintésével érkeztek vissza Bécsbe.

Otthon aztán megpróbáltak a készített víz alatti snittekből egy filmet összeállítani. Vidám kis történettel vezették be a búvárkodást: érdeklődő lányoknak mutatják be a strandon, milyen szemüveggel, uszonnyal vízbe menni. Utána jönnek a Curacaón készült felvételek, még egy cápa is felbukkan. Olyan korszakról beszélünk, amikor egy cápa megörökítése a víz alatt hihetetlen szenzációnak számított, ezekről a ragadozókról maximum a legendák szintjén hallottak az emberek, és mindenki rettegett tőlük- ezek az osztrák fiúk voltak az elsők, akik tudatosan merültek velük, és meg is örökítették őket. Néhány további felvételt az Adrián készített Hass, és végül a Pirsch unter wasser című film 1942-ben került bemutatásra.

A kor technikai színvonalához képest fantasztikus víz alatti képek voltak az első, amik a laikusok számára is képet adtak a mélység világáról. Sajnos színeket még nem láthattak a nézők, de a rengeteg hal, a teknősök, a cápa természetes közegükben, vagy akár a búvárkodás maga mind-mind olyan dolog volt, amit még csak el sem tudtak képzelni. A közelmúltban elhunyt Hans Hass és társai teljesen amatőrként filmeztek, maguk találták ki, mit és hogyan vesznek fel, Hass maga tervezte a technikai eszközöket, tehát ők taposták ki a mai filmes expedíciók útját.

Bátorságuk, kitartásuk a búvárkodás legfontosabb úttörői közé emeli őket, és amikor arra panaszkodunk, hogy a reptéren vacakolnak egy utazás előtt a csomagjainkkal, vagy nem jó a kávé a szafarihajón, akkor nyugodtan eszünkbe idézhetjük Hassék megpróbáltatásait, és inkább zokszó nélkül örüljünk neki, hogy utazhatunk, merülhetünk kedvünkre.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A régi búvároknak még nem kellettek drága cuccok: elég volt egy jó nagy kő, meg némi kötél.

A víz alá merülés nem a huszadik század találmánya, sokkal-sokkal korábban búvárkodtak már emberek. Az egyik jól dokumentált tevékenység a tengeri szivacsok gyűjtése volt, a régi időkben ugyanis műanyagok híján a természetes anyagokat kellett használni.

Szóval valahogy fel kellett hozni a mélyből a kincset érő szivacsot. Ennek legősibb módszerét a görög búvárok skandaloptera néven ismerik. A víz alá merülőknek nem viseltek semmilyen szemüveget vagy maszkot, nem volt uszonyuk, védőruhájuk sem. Egyetlen "felszerelési tárgyuk" volt: egy darab kő, amit megragadtak, a vízbe ugrottak, és a kő húzta le őket aránylag gyorsan a mélybe. A szivacsokért ugyanis nem volt elég a sekélyben úszkálni, és saját erőből lefelé tempózni túl sok energiát emésztett volna fel.

A búvár a tenger fenekére érve tapogatva próbálta megtalálni a szivacsokat, letépte azokat és zsákba tette. Amikor lejárt az idő, a derekára kötött kötéllel jelzett, és ekkor a hajóról a felszínre húzták.

A búvárkészülékek alapvetően változtatták meg ezt a módszert- de bármilyen hihetetlen, egyáltalán nem volt veszélytelenebb rézsisakkal merülni! A kezdet kezdetén még nem sokat tudtak a dekompresszióról, a szervezetben oldódó gázbuborékok hatásáról, és a búvárok jelentős része szenvedett súlyos sérülést vagy halt meg a merülés után. Érdekesség, hogy a legtöbb szivacsbúvár Kalymnos szigetéről származott (itt még múzeumot is szenteltek ennek a speciális munkának), és annak idején teljesen szokványos volt, hogy a tengerparton botra támaszkodva, nehézkesen mozogva sétáltak az öreg búvárok, akik megsérültek, részben lebénultak.

A skandalopetra ettől függetlenül elfeledett merülési módszer maradt, hiszen sokkal-sokkal kevesebb szivacsot tudtak így begyűjteni a búvárok, mint a korszerűbb felszereléssel- igaz, nem is tudták letarolni úgy a tenger fenekét, ezért nem kellett messzi vizekre hajózni, hátha ott még akad valami a mélyben.

Amióta viszont a szabadtüdős búvárkodás egyre népszerűbb sportággá vált, néhány, a múlt iránt érdeklődő lelkes búvár felélesztette a skandalopetra hagyományát. Szivacsgyűjtésről természetesen már szó sincs, a kövön kívül semmit nem használó búvárok egyszerűen csak a lehető legmélyebbre akarnak jutni. A legjobb búvárok eredményei igazolják, hogy a módszer egyszerűsége ellenére alkalmas a mélymerülésre, 2012-ben Karol Meyer például 68,9 méteres mélységű merülést hajtott végre, az osztrákok sztárja, Herbert Nitsch pedig 107 méterig jutott!

Ez a fajta merülés megmarad érdekességnek, de izgalmas lenne látni, a régen nap mint nap ilyen technikával víz alá bukó búvárok teljesítménye milyen lenne a ma sportból merülőkéhez képest. Furcsa belegondolni, hogy egykor a mindennapi betevőt ezzel a veszélyes munkával szerezték meg, miközben manapság a búvárkodás a többség számára csak a kedvtelésről, kikapcsolódásról szól...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nem mindig volt a búvárkodás olyan könnyed, a többség számára kedvtelésből űzött tevékenység, mint manapság. Nagyon hosszú ideig szabadtüdővel merültek alá azok, akik a víz alatt dolgoztak. Mivel nem volt maszkjuk, nem láttak túl sokat odalenn, csak annyi levegőjük volt, amennyivel a tüdejükben lemerültek, és ezért igencsak kockázatos foglalkozás volt annak idején a búvárkodás.

Nagyon komoly újításnak számított az, amikor képesek voltak a felszínről levegőt juttatni a búvárhoz, aki ezek után sokkal tovább maradhatott a mélyben- sajnos ezzel viszont együtt jártak másféle kockázatok, a dekompresszióról például nem sokat tudtak, így nem egy búvár sérült meg súlyosan a felemelkedés közben.

Ám veszélyek ide vagy oda, sok helyen a búvárkodás volt a leginkább jövedelmező munka. Görögországban például a szivacsokért merültek alá már az idők kezdetétől, eleinte ott is csak szabadtüdősök dolgoztak, később pedig váltottak a rézsisakos nehézbúvár felszerelésekre. Ezekkel a mozgás meglehetősen nehézkes volt, a munkavégzés mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult.

Ám szépen lassan először a szivacsok tűntek el, aztán pedig a szintetikus szivacsok elterjedése miatt szorult vissza ez a tevékenység. Ma pedig már a szivacshalászok sem a rézsisakos felszerelést preferálják, sokkal jobban szeretik a könnyebb mozgást biztosító megoldásokat. De a görögök büszkék a hagyományaikra, és még múzeuma is van a szivacsbúvároknak például Kalymnos szigetén, ahol a legkomolyabb múltja van ennek a hivatásnak.

A görög búvárkodás egyik legendás alakja, Alexis Papadopoulos elsősorban könnyűbúvárként merült, ilyen technikával készítette filmjeit már évtizedekkel ezelőtt. Ám egyszer készített filmet a rézsisakos búvárkodásról is, és ennek kedvéért csinos lánya, Christina vette magára a nehéz búváröltönyt. A felvételek jól illusztrálják, hány ember segítsége volt szükséges annak idején ahhoz, hogy valaki lemerülhessen- egy mai könnyűbúvárnak ez sokkal könnyebben megy. 

De a lényeg, a borzongató érzés a víz alatt valószínűleg ugyanaz maradt. Hiszen akármit is használunk, idegen közeg számunkra a felszín alatti világ. Furcsa, hogy ennek ellenére ennyi embert vonzanak a tengerek és tavak mélységei...

További kalandok, fotók és élmények a víz alól - látogass el Facebook oldalunkra!

Azon gondolkodtam épp a napokban, ha valaki újként belecsöppen a búvárkodás világába, milyen könyveket ajánlhatok neki jó szívvel. Természetesen angol nyelven széles a választék, de most maradjunk elsősorban a hazai pályánál. Ezen belül is először egy magyar szerző klasszikus könyvéről emlékeznék meg.

Azt elmondhatom, bár nem sok kifejezetten búvártémájú könyv született magyar szerzőtől (fikciós mű végképp, a kevés ilyen egyikét e sorok írója jegyzi...), nem kevés közülük kifejezetten érdekes olvasmány évtizedek távlatából is. Az Ahol a cápa jár szerzője ismert sportújságíró, Z. Vincze György volt. Ő nem olyan rég hunyt el, de ezt a könyvet a több nemzedékkel fiatalabb búvároknak is bátran ajánlhatom. Sokszor került szóba beszélgetések során a "zévince", de attól tartok, a fiatalabbak sajnos nem nagyon találkozhatnak ezzel a könyvvel, talán némileg hiánypótló lehet ez az ajánló.

Miről is szól ez a könyv? Z. Vincze a vizek szerelmese, de a búvárkodás világába teljesen véletlenül csöppen bele- és azonnal bele is szeret ebbe a kedvtelésbe. Onnantól kezdve csak az jár a fejében, hogy tud új felszereléseket szerezni, merre lehet merülni, mikor jön a következő búvártúra... Ugye, ismerős? A szerző pont annyira szerette a tengert és a búvárkodást, mint mi, és pont ugyanúgy hajlandó volt áldozatot vállalni a szenvedélye érdekében.

Ami viszont nagyon más, az a hatvanas-hetvenes évek magyar realitása volt, ami nagyon is korlátozottá tette a búvárok lehetőségeit. Pár hazai tavi merülőhely, évente-kétévente egy adriai expedíció, és álmodozás a trópusi tengerekről... Ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy nem lehet egy arcra illeszkedő, jó maszkot beszerezni, hogy hónapokat kell várni egy külföldről nagy nehezen behozatott neoprén ruhára, hogy vonattal mennek palackot és kompresszort cipelő búvárok a horvát tengerpartra. Szerencsések vagyunk, ezt elkönyvelhetjük olvasás közben, néha mégis olyan érzése van az embernek, a régieknek se volt rossz, akik szervezési okokból több hetet töltöttek egy-egy szigeten sátorozva, rengeteget merülve és fotózva, a tengerből fogott halakat fogyasztva. (Tudom, manapság a szigonyozás nem számít túl népszerűnek búvár körökben, de az egy egészen más történet volt, amikor a nomád körülmények közt élő csapatból pár ügyesebb búvár szabadtüdővel merülve lőtt pár halat.)

Jó manapság is beleolvasni ebbe a könyvbe, mert a szerző nagyon érzékletes leírást ad a túrákról, kifejezetten átélhető a hangulat. Könnyű felfedezni azt, ami összeköt minket a több évtizeddel ezelőtt víz alá induló búvárokkal. Persze sportújságíróról lévén szó, olvashatunk a búvárszövetségről, versenyekről, szabályokról, megismerkedhetünk a magyar búvárélet akkori hétköznapjaival. De azért a lényeg merülés! Szóval nekem igen kedves könyvem ez, és általában nem egy, hanem több példány is van belőle itthon. Hátha valakinek gyorsan kölcsön kell adnom egyet, de az mégsem járja, hogy nálam ne maradjon tartalék...

Szerencsére annak idején nagy példányszámban jelentek meg a búvárkönyvek (is), ezért ez a könyv ma is egyszerűen hozzáférhető antikváriumokban. A könyveket gyűjtő búvár polcáról pedig semmiképpen nem hiányozhat...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A 94 esztendős Hans Hass családja körében hunyt el Ausztriában június 16-án. Egyike volt az egyik első víz alatti felfedezőknek, annak idején Cousteau-val együtt emlegették a leghíresebb úttörők között, és csak más irányú kutatási miatt fordított hátat a búvárexpedícióknak.

1919-ben született Bécsben, jogi pályára szánták, de már a harmincas évektől a vizek szerelmese lett. Először diáktársaival az Adrián kalandozott, majd egészen különleges és akkoriban teljeséggel szokatlan expedíciót tervezett: Curacao szigetén akart tölteni néhány hetet. Ám 1939-et írtak akkor, a háború közbeszólt, a teherhajóval szervezett utazás igencsak rázóssá vált- ám mégis megvalósult a fiatal osztrákok álma, hosszú idő át kalandozhattak a tenger mélyén szabadtüdővel. Hass ekkoriban még vadászott is, de rájött, sokkal izgalmasabb kamerával "vadászni": tokot tervezett fényképezőgéphez és filmfelvevőhöz. és akkoriban hihetetlennek tűnő felvételekkel tértek vissza viszontagságos úton át.

Ám a tudományos célú búvárkodásról egy ideig szó sem lehetett, a fiúkat odahaza a háború valósága várta. Hans Hass soha nem szeretett arról beszélni, pontosan milyen feladatokat kapott azokban az években, de úgy tudni, a Kampfschwimmer (harci búvár) egységbe osztották be.

Aztán beköszöntött a béke, de az újjáépítésről szólt minden eleinte, nem nagyon volt lehetőség búvárkodni. Mégis elkészült egy film a curacaói kalandokról, és a több tucat könyvet is jegyző Hass remek beszámolót írt erről az expedícióról (Vadászok a tenger mélyén címmel magyarul is olvasható). Egy producer segítségének köszönhetően a Xarifa nevű hajó fedélzetén indultak hosszú tengeri expedícióra csapatával, aminek ekkor tagja volt már második felesége, Lotte, aki beleszeretett a búvárkodásba, és a víz alatti igazi társa lett a híres felfedezőnek. Izgalmas kalandjaik során olyan élőlényekkel merültek, amiket akkor mindenki rettegetnek vélt: készült víz alatti felvétel az utazás során mantáról, cetcápáról, ámbrás cetről.

Ebben az időszakban még Jacques-Yves Cousteau is csak a legelső expedícióinál tartott. Cousteau, a "kapitány" és Hass, a "professzor", két teljesen eltérő egyéniség volt, hiszen a francia búvár hivatásos katona volt, míg Hass alapvetően jókedélyű tudós. A két filmes csapat egyaránt nagy munkát végezve saját maga fejlesztette eszközei jelentős részét (Cousteau nevéhez fűzödik az Aqualung márka megalkotása, a Nikonos víz alatti fényképezőgépek elődjének használata, míg Hass a nevét adta uszonyhoz, a Rolleimarin víz alatti fényképezőhöz). Cousteau ki is tartott a víz alatti világ felfedezése mellett, ma az ő nevét ismerik a legtöbben az úttörők közül, de a rengeteg dolog iránt érdeklődő Hass egy évtizednyi kalandozás után mással kezdett foglalkozni, és a közgazdaságtudományban mélyedt el. Az viszont megegyezett kettejüknél, hogy a merülések során rájöttek, milyen kárt tehet az ember a tenger élővilágában, és egyre harcosabb környezetvédőkké váltak.

Neve azonban továbbra is jól csengett, és jelentek meg további könyvei, születtek új filmjei is. Élete végéig kitartott felesége mellett, és amíg tehette, minden nap bejárt Bécs belvárosában található irodájába. Az osztrák búvárok érthetően büszkék voltak rá, hogy az egyik első víz alatti felfedező honfitársuk, és gyakran hívták meg rendezvényekre a professzort. Mi pedig ma is érdekes filmjeit, kiváló könyveit vehetjük elő, ha fel akarjuk idézni, hogy is indult a könnyűbúvárkodás története.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.