Big Blue Búvár Blog

A kedvtelési búvárkodás ma ismert formájának gyökereit több helyen is lehet keresni. Egyrészt fontos volt annak az olcsó és egyszerűen kezelhető technikának a megalkotása Cousteau és Gagnan részéről, ami mindenki számára elérhetővé tette a "halemberré" válást, de ez önmagában még kevés lett volna.

A másik fontos lépcsőfok az volt, hogy a jómódú amerikaiak számára is vonzóvá, eladhatóvá kellett tenni a búvárkodást, és ekkor indult be a tengerentúlon kiváló eredményeket felmutatni tudó marketinggépezet. Megpróbálták kitalálni, milyen hívószavakkal lehet ezt a hobbit menővé tenni, és ha úgy nézzük, ma is ezek juthatnak eszünkbe: kaland, felfedezés, új közeg, természetközeliség...

A különbség talán csak a megfogalmazás módjában van, hiszen a hobbibúvárkodás kezdetei óta eltelt hat évtized. Nem szokatlan merülésről olvasni, ilyen témájú filmeket látni, egy átlagos tengerparti nyaraláson is hétköznapi programmá vált a búvárkodás. Szóval a kezdet kezdetén egzotikusabb volt ez a dolog, ám ennek ellenére is visszaköszönnek a fent említett kulcsszavak.

Kiváló bizonyíték erre ez az 1953-as film (több, mint hat évtizede készült!), és van benne minden: tengerpart, szigonyozás, aztán rátér az igazi mélytengeri kalandra, a palackos búvárkodásra. Felbukkannak a cápák, a teknősök, a polipok, a változatos formájú és színvilágú halak, mindez a korban megszokott lehengerlő narrációval.

Fogalmam nincs, az ilyen filmek láttán hányan kaptak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, de bizonyára sokan lehettek, hiszen az Egyesült Államokban egyre több cég kezdett búvárfelszerelések gyártásába és forgalmazásába, csatlakozva a nagymúltú európai gyártókhoz. Ma pedig már óriási volumenű globális üzletágról beszélhetünk.

A kaland viszont maradt szinte ugyanolyan régen is, ma is. Borzongató érzés leszállni a mélységbe, karnyújtásnyira lenni cápáktól és delfinektől. Odalenn nem számít semmiféle üzlet és marketing- és ettől szép ez az egész napjainkban legalább annyira, mint a hőskorban.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Zale Parry a búvárkodás hőskorában igazolta, hogy a hölgyek nem csak bájos kellékek a marcona férfiak mellett. Régebben írtam több olyan nőről, aki beírta magát a búvárkodás történetébe. Ekkor már említést tettem Zale Parry-ről, de azt hiszem, megérdemli, hogy hosszabban szóljak róla.

Olyan előfordul, hogy egy színész elég bevállalós, és maga szerepel az akciójelenetekben is, kifejezetten kéri, hogy ne helyettesítse őt kaszkadőr. Ám az ritkább, hogy valaki csak dublőrként dolgozik, míg valaki fel nem figyel rá, és színészként is beválogatja a filmbe. Hölgyekkel az ilyesmi pedig végképp nem gyakori, hiszen jelentős részüknél a külső adottságok a döntőek, nem az ügyesség.

Zale Parry gyerekkorában tanult meg úszni, és a tenger szerelmese maradt. A múlt század negyvenes éveinek végén már búvárkodott, és vélhetően elismerték a képességeit, mert hamarosan búvárfelszerelések tesztelésével bízták meg. 1954-ben a nők mélységi rekordját döntötte meg, amikor közel 64 méterre merült- állítólag azért állt meg ott, mert elérte a tenger fenekét. Rekompressziós kamrát épített társával, és ahogy egyre népszerűbbé vált a búvárkodás, azért kampányolt, hogy minden helyen legyen elérhető a keszonbetegség kezelésében elengedhetetlen kamra.

A víz alatt profin mozgó Zale hamarosan filmekben kapott munkát mint dublőr és kaszkadőr. A fordulatot a Sea Hunt című sorozat jelentette: a tengerentúlon legendás kalandsorozat 1958 és 1962 között futott, és számtalan ember kapott kedvet általa a búvárkodáshoz. Az epizódokban rengeteg kalandba keveredett a főszereplő, Lloyd Bridges, akinek igen gyakran volt hölgy partnere a merülések során is.

Az akkor már rutinos Zale Parry nem csak a színésznőket helyettesítette a víz alatti jelenetekben, de oktatóként ő volt az egyik trénere a főszereplő színésznek is. Ráadásul, noha nem volt színészi gyakorlata, több részben valódi színészi feladatot is bíztak rá- és nyilván ezekben az epizódokban nem kellett külön kaszkadőrt sem szerződtetni. A sorozat első két szezonjában több különböző karaktert bíztak rá, arca ekkor vált ismertté a nagyközönség számára.

A Sea Hunt után is aktív maradt, folyamatosan népszerűsítette a kedvtelési búvárkodás, a hölgyek közül sokan az ő példáját látva kezdtek el merülni. Korábban azért inkább férfias hobbinak számított a búvárkodás, ami ma már teljesen nyitott mind a két nem tagjai számára, és ez jelentős részben köszönhető a hőskor vakmerő és nagyon ügyes búvárlányainak. Ők voltak azok akik bizonyították, minden szempontból méltó partnerek lehetnek a nők a tenger mélyén.

Erre jó példa volt, amikor Zale-t beválogatták az Underwater Warrior című filmbe, és forgatás előtt egy haditengerészeti bázison kellett bemutatnia, mennyire mozog jól a vízben. Az ott levő tiszt azt mondta, ha képes egy levegővel leúszni 25 láb mélységig, akkor átment a vizsgán- Zale 60 láb (több, mint 18 méter) mélységre jutott, ami akkoriban a haditengerészet profi búvárainak volt a megszabott szint. Az első nő volt, aki teljesítette ezt!

Zale Parry úttörője volt a víz alatti fotózásnak is, és a merüléstől soha nem szakadt el, évtizedekkel később is rendszeresen tengerre szállt. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerte el a búvártársadalom- itt az ideje, hogy nálunk is szélesebb körben megismerjék a nevét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A búváros szörnyfilmek egyik korai darabjában egyenesen egy prehisztorikus halember terrorizálta a gyanútlan kalandorokat. 

A Creature from the Black Lagoon hat évtizede(!), 1954-ben készült. Érdekessége, hogy három dimenziós verzióban is vetítették. (Annak idején az ötvenes években egy rövid időn át már kísérleteztek a térhatású filmekkel, de az ötlet nem igazán volt sikeres.)

A sztori lényege az, hogy az Amazonas mélyén keresik őslények nyomait egy expedíció tagjai, ám mire egy újabb csapat érkezik, valamennyiüket holtan találják. Jaguárra gyanakodnak, aztán kiderül, egy furcsa humanoid támadott az emberekre. A később érkezett kutatók arra is rájönnek, hogy azoknak az őslényeknek az egyikével állnak szemben, amiknek fosszíliáit korábban itt felfedezték. A kétéltű lényt megpróbálják a víz alatt foglyul ejteni a légzőkészülékkel is felszerelt búvárok, ám ő elmenekül. Meglehetősen furcsa módon az expedíció egyetlen hölgytagja kelti fel a szörny érdeklődését, el is rabolja, a bátor férfiaknak kell hát őt valahogy kiszabadítani...

Állítólag a film producere még a negyvenes évek elején hallott egy helyi legendát félig ember, félig hal lényről, ami az Amazonas körüli esőerdők mélyén rejtőzik. A sztori megtetszett neki, és az ötvenes években el is jött az idő a megfilmesítésre. A kopoltyús lény maszkjának tervezője Millicent Patrick volt, de hosszú éveken át úgy tartották számon, Bud Westmore találta ki a szörny kinézetét. Ma már a dizájner hölgyé a jogos dicsőség.

A gúnyába a felszínen Ben Chapman bújt, a mélyben pedig a híres víz alatti kaszkadőr, Ricou Browning volt a halember megszemélyesítője. A kopoltyús rém neki köszönhetően mozog olyan kiválóan a mélyben, ez pedig sokat dobott a film színvonalán. Egyik színésznek sem volt könnyű dolga, mert a jelmez meleg volt és nehézkesen lehetett belőle kilátni, benne mozogni. A korabeli technikához képest igencsak látványosak lettek a víz alatti felvételek- persze nem az Amazonas mélyén forgatta őket a stáb, hanem Floridában.

A Creature from the Black Lagoon nagy siker lett, 1955-ben és 1956-ban folytatás is készült hozzá. A forgatókönyvírók egyébként viszonylag korrektek voltak, noha veszélyes, időnként erőszakos lénynek tűnik a kopoltyús teremtmény, eredendően mégsem gonosz, inkább csak védeni próbálja magát.

A halember (Gill-man) kultikussá vált figurája később is számtalan filmben, rajzfilmben került elő utalásként, gyakran emlegették őt. Sőt, a remake kérdése már évtizedek óta napirenden van, eddig olyan rendezők bábáskodtak a tervek körül, mint John Landis, John Carpenter, Peter Jackson, Ivan Reitman, Guillermo del Toro- nem akármilyen névsor! Újabb és újabb forgatókönyvek születnek, a sikeres újrafeldolgozási hullámot meglovagolni kívánó Universal pedig szeretné újjáéleszteni a Fekete-lagúna teremtményének legendáját, de egyelőre nem lehet tudni, mikor lesz a tervekből valóság.

Így aztán egyelőre a Jack Arnold által rendezett eredetit nézhetik meg azok, akik kíváncsiak erre az igazi filmes kuriózumra. Búvárok, B-film kedvelők, a klasszikus horrorok rajongói egyaránt megtalálják benne azt, amiért érdemes végignézni az alkotást.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nem ma kezdtek el egy kis médiafigyelemre vágyó emberek különféle őrült rekordkísérletekbe belevágni, volt ilyen már több évtizeddel ezelőtt is. Valószínűleg ilyen célja volt az első próbálkozónak is, aki szerette volna búvárként átúszni a La Manche-csatornát.

Az 1960 szeptemberében nagy hírveréssel beharangozott kísérlet érdekessége az volt, hogy egy fiatal hölgy, Jane Baldasare öltött búvárfelszerelést. A 25 éves szőke szépségnek nem a korábbi sporteredményeit, hanem testméreteit ismertették a korabeli lapok, ami sokat elárul arról, mit gondoltak ők maguk erről az egész rekordról.

Mellesleg a hosszú úszás egyáltalán nem veszélytelen. 34 km távolságot kell leküzdeni, de az áramlások eltéríthetik a búvárt. Akadályozhatják a hullámok, nem nagyon van viszonyítási pont, és bizony a víz is elég hűvös. Jane tehát természetesen búvárruhát öltött a nagy úszás előtt.

Mellesleg a hölgyet férje támogatta a kísérletben, aki egyébként valószínűleg rutinosabb búvár volt, de nyilván jobb ötletnek gondolta, ha csinos feleségéé lesz az elsőség. Kétségtelen, nagy figyelem követte ezt a különleges merülést, és Jane becsületére legyen mondva, egy ideig kifejezetten jól is haladt. Ám nagyjából a táv háromnegyedénél a kiürült palack cseréjénél elhibáztak valamit, és a felszínre kellett emelkednie. Később újra megpróbálta, ekkor sem járt sikerrel- és ekkoriban már a házasságuk is válságban volt- talán már nem jött össze a nagy rekord?

A válás után Fred Baldasare volt az, aki nekiveselkedett a csatornának. Ő pedig sikerrel is járt, 1962 októberében a felszín alatt jutott át Angliából Franciaországba. Egy csapásra híressé vált, felesége viszont nem vágott bele többé a hosszú víz alatti úszásba.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Peter Benchley bestsellere, a Jaws (Cápa) 1974-ben jelent meg, és sokak szerint rettentően sokat ártott a ragadozók hírnevének.

A legendás borító

Az 1940-ben született Benchley újságíróként, szerkesztőként, beszédíróként is dolgozott. Olvasott egy hírt egy 1964-ben kifogott, hatalmas fehér cápáról, majd egy 1916-os támadásorozat jutott eszébe, és már meg is volt az alapötlete az emberevő cápa sztorijának. A Doubleday kiadó szerkesztője volt az, aki először beszélgetett vele a tervekről. Ő győzte meg arról Benchley-t, hogy regényt írjon, még előleget is kapott a könyvre a szerző. Ám az első verziót alaposan átíratták vele, mert a kiadó nem volt elégedett.

A könyv megfilmesítésének jogait már a kiadás előtt megvették. A producerek jó döntést hoztak, mert a Jaws 1974 egyik legnagyobb könyvsikere lett, 44 héten át szerepelt a bestseller listán. Ezek után gyorsan bele is vágtak a forgatásba, a rendező a fiatal Steven Spielberg lett. Ő rendesen átíratta a forgatókönyvhöz a sztorit, ugyanis úgy vélte, olyan unszimpatikus emberek a könyvben a főszereplők, hogy mindenki a cápának fog szurkolni.

Így aztán sok történetszál kikerült, módosult a szereplők jelleme, és egészen máshogy zajlott le a végső, nagy összecsapás is a cápával a filmben, mint a könyvben. Spielberg módosításai bejöttek, az 1975-ben mozikba került Jaws óriási siker lett, az első olyan film volt, aminek amerikai összebevétele elérte a 100 millió dollárt. A világ más részein is özönlöttek a nézők a horrorra, mert a készítőknek sikerült egészen hitelesen ábrázolni a cápa vérengző támadásait. Az egyik "sztár" Bruce, a gépcápa lett, a közeli jeleneteknél értelemszerűen nem valódi cápák szájába vetették a statisztákat, ezért volt szükség a valósághű műcápára.

Spielberg és Bruce

Semmiképpen nem akarom kisebbíteni az alkotók érdekeit: jó munkát végzett a forgatókönyvíró, a rendező, jók a szereplők (Roy Scheider, Robert Shaw, Richard Dreyfuss), John Williams filmzenéje is legendás lett. Műfajában ez egy kimagasló alkotás- kár, hogy sokan készpénznek vették az emberevő cápás sztorit, és ez alapján alakították ki a véleményüket például a nagy fehérekről.

Benchley következő könyvében maradt a tengeri témánál, a The Deep roncskereső búvárokról szól, és szintén látványos film készült belőle. Későbbi könyvei már nem voltak igazán sikeresek, noha többször is visszanyúlt a tengeri szörnyekhez (Beast, White Shark). Utolsó éveiben már nem volt büszke arra, hogy egyike volt azoknak, akik a cápaellenes tömeghisztériát elindították, de nyilván nem sejthette, mekkora siker lesz a regény és a film. A tengerek élővilágának megóvása, és különösen a cápák megvédése érdekében szónokolt, több, a témával foglalkozó könyvet is írt. 2006-ban hunyt el.

És hogy mi lett a film utóélete? Az eredeti Jaws ma is klasszikusnak számít, de sajnos sorozatban követték a különféle tengeriszörnyes, emberevő cápás, polipos, barrakudás filmek. Még ma is kedvelt téma ez a rémfilmek készítőinek körében. Magának a Cápának több folytatása is született, Brody seriff családtagjainak felbukkanásával, de ezek már messze nem voltak olyan átütő hatásúak- sőt, inkább csak simán gyengének mondhatók.

Utólag lehet azon filozofálni, mennyit ártott a sikeres könyv és film a cápák ügyének- de gyaníthatóan a kínaiak előtte is, utána is ugyanúgy sok cápauszony-leveset ettek, és a legtöbb ragadozót emiatt fogják ki, nem pedig azért, hogy kipusztítsák az emberevőket. Bár kétségtelenül rontott a cápák imázsán Benchley alkotása, az semmiképpen nem az ő bűne, hogy rövidtávú gazdasági érdekekért lelkesen halásszák a cápákat.

Leginkább annyi történt, hogy nekünk, búvároknak kell mindig elmagyarázni, nem rettegünk attól, hogy felbukkan a közelben egy cápa, sőt, direkt örülünk neki. Aztán ha az érdeklődőt egyszer lecsalogatja valaki a víz alá, és esetleg maga éli meg egy ilyen találkozás élményét, máris megért minket. Mert a valóság nem olyan, mint a film. Szerencsére!

És a vicces az, hogy ezzel Benchley maga is tisztában lehetett, hiszen rutinos búvár volt, felesége, Wendy társaságában a világ számos pontján merült. Negyvenedik házassági évfordulójukat fehér cápás merüléssel ünnepelték- ha maga a szerző vízbe merészkedett a ragadozók közelében, akkor az olvasónak sem kell félni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A búvárkodást sokáig tartották meglehetősen férfias kedvtelésnek, de az végképp sokáig tartott, amíg a hölgyek a szabadtüdős merülés világában is letették a névjegyüket.

Angela Bandini

A Nagy kékség című filmet sokan ismerik, két legendás szabadtüdős búvár, Jacques Mayol és Enzo Maiorca ihlette a filmben feltűnő búvárokat. Noha a film azt sugallja, mind a ketten szenvedélyük áldozatai lettek, a valóságban szó sem volt erről, Enzo még ma is él, Jacques 2001-ben, 74 évesen önkezével vetett véget életének. Ez a két fantasztikus búvár volt az, aki saját maga avatott be hölgyeket a szabadtüdős merülés világába.

Maiorca dolga egyszerűbb volt, hiszen két lányát tanítgatta a mesterfogásokra, Patrizia és a fiatalon elhunyt Rossana is rekordokat állított fel. Mayol a hetvenes években törte át a száz méteres mélységi álomhatárt, ekkor vált a sportág élő legendájává. Az évtized végén ismerkedett meg egy fiatal olasz lánnyal, Angela Bandinival, aki ekkor még alig 17 éves volt, ám már akkor is rajongott a tengerért, a delfinekért. 

Angela Mayollal készül merülésre

Mayol és Maiorca társaságában

Angela elkísérte Mayolt sok helyre, részt vett a különleges vizsgálatokban, Mayolt és szabadtüdős mélymerüléseit ugyanis sokszor tanulmányozták kutatók. Kíváncsiak voltak, mi játszódik le nagy mélységben az emberi szervezetben. Angela maga is merült, hiszen Mayol tanítványa volt, de rettentő sokat segített neki Leo Amici is, aki segített átlépni a saját korlátait. 1985-ben 52 méteres merüléssel Angela új női világrekordot állított fel, de ez még csak az első lépés volt. 

Leo Amici magyaráz Angelának

1989-ben egészen különleges merüléssorozatra került sor Elba szigete mellett. Angela Bandini 85 majd 90 méteres merüléssel messze felülmúlta Rossana Maiorca korábbi rekordját, majd október 3-án 107 méteres mélységet ért el. Ezzel nem csak a női, hanem a férfi világrekordot is elhódította, Mayol és Maiorca korábbi legjobb eredményeit felülmúlva!

Címlapok a nagy rekord után

Bár nem sokkal később az abszolút rekordot egy férfi visszahódította, a női világrekord 1996-ig az ő nevéhez fűzödött, amikor a kubai Deborah Andollo 110 méteres mélységbe merült a no limit kategóriában. Angela viszont ekkoriban már nem versenyezett, teljesen elzárkózott a világtól, és azóta is nagy eseménynek számít, ha valahol megjelenik. 

Ehhez képest történetét alaposan átírva 1993-ban még film is készült Angeláról, a főszerepet egy modell, Alexandra Brochen kapta, akinek partnere Franco Nero volt. A film egyébként csapnivaló, eredeti címe Azzurro Profondo, azaz Tengerkék mélység volt, de Dolphin Girl néven is forgalmazták. Volt benne mester és tanítványa kapcsolat, sok delfinezés, csúcsjavítás, de a kép mégsem állt össze. Nem mérhető a Nagy kékséghez semmilyen szempontból...

Alexandra Brochen és Franco Nero a filmben

Az alternatív cím talán abból fakad, hogy Bandini állítja, nagyon sokat köszönhet a delfineknek. Már tizenéves korukban igyekezett velük úszni, minél több időt tölteni a társaságukban, Mayolt is így ismerte meg. És Angela arról is mesélt, a delfinektől próbálta ellesni, hogyan lehet mélyebbre merülni, miként lehet ügyesebb szabadtüdős búvár. Meglehet, ez is segített neki, de a kitartás, a tehetség és mesterei nélkül nem juthatott volna el a csúcsra- vagyis a mélybe.

Angela Bandini a rekord után negyed századdal ugyanúgy a tenger szerelmese

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A filmekben néha még az is "merül", aki vízbe se mehet...

A James Bond-filmekre való visszatekintésből nem maradhat ki a For Your Eyes Only (Szigoran bizalmas). Ebben is jelentős szerepet kap a víz alatti akció, de a felvételek során egy kis (vagyis inkább nagy) trükkel kellett élni. És most nem arra célzok, hogy milyen módon oldották meg azt, amikor Bond még egy mélytengeri merülés során is ökölharcba keveredik egy különleges öltözetet viselő nehézbúvárral.

1981-et írtunk, ekkor már Roger Moore alakította a 007-es ügynököt. A sztori szerint egy elsüllyedt hajóból kellett kimentenie egy fontos titkosító eszközt, és ebben partnere ismét egy csinos hölgy volt. Carole Bouquet egyike volt a kor divatos, elegáns francia színésznőinek, megjelenése alapján jó társa volt Bondnak.

Ám akadt egy kis probléma: a forgatás során derült ki, hogy a színésznőnek olyan fülproblémája volt, ami lehetetlenné tette számára a búvárkodást. Az nyilván köztudott, hogy a komolyabb víz alatti akciókat kaszkadőrök hajtják végre a filmekben, de majdnem mindig készül pár közelkép is a sztárok arcával, amit be lehet vágni. Ehhez legalább 1-2 méterre le kell merülni, gyakran forgatnak ilyen snitteket medencében.

A filmből viszont nem akarták kihagyni azokat a közelképeket, amikor Carole Bouquet merül- megoldották hát a felszínen! Nyilván nem akartak egész testet és a fejet is fedő búvárruhát adni a csinos sztárra, a haj vízbeli lebegésének a problémáját kellett hát megoldani. Az történt tehát, hogy alulról egy ventillátorral fújták a haját, majd az egész jelenetet belassították. A buborékokat már effektként oldották meg.

Igazság szerint ezen a kis csaláson nem múlt semmi. A rajongók nem számítják a legjobb Bond-filmek közé a Szigorúan bizalmast, nem volt igazán erős a történet, Moore-ral kapcsolatban pedig sokaknak vannak fenntartásai. Azért nézhető darabról van szó, és talán egyszer még előveszik ezt a sztorit is egy Bond-újrafeldolgozáshoz. Meglehet, sikerül majd egy olyan színésznőt is találni, aki úgy alakít búvárrégészt, hogy nincs eltiltva a merüléstől...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A régi búvárfelszerelések gyűjtői közül nem kevesen akadnak, akik nem csak megveszik, de gondozzák, karbantartják is a régi felszereléseket, amelyek használható állapotban maradnak. Ezekkel aztán lehet olyan merüléseket szervezni, ahol a mai cuccokhoz szokott búvárok átélhetik azt, ahogy elődeik a mélybe mentek.

Mert bizony nem egy cucc igencsak bonyolult volt, nehéz volt felvenni őket, nehézkes volt a felszínen mozogni bennük, aztán meg a víz alatt dolgozni. Mert le kell szögezni, a múltban a búvárkodás kicsit sem szólt az élvezetről, kedvtelésről: volt egy feladat, aminek a kedvéért le kellett ereszkedni.

Néhány lelkes amerikai búvár különleges napot szervez minden évben, aminek keretén belül a régi, rézsisakos felszerelések mellett a szovjet éra búvárfelszereléseit, majd sokkal korszerűbb sisakos felszereléseket is kipróbálhatnak a bátrak. Érdemes belenézni az alábbi videókba, mennyire más az egyes felszerelések felvétele, használata.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Bár búvárkörökben nem annyira érdekes kérdés, lányok vagy fiúk vannak többségben a merülőcsoportban, és általában esélyegyenlőség van, de azért számon tartják a búvártörténelemben komolyabb szerepet játszó hölgyeket. A nőnap alkalmából néhányukat szeretném megemlíteni- a teljesség igénye nélkül. Nem is lehetne felsorolni a sok-sok ügyes, bátor búvár lányt, számtalan hivatásos búvároktató, ipari búvár, katonai búvár van közöttük, akik minden összehasonlításban megállják a helyüket.

Az elsőség Simone-t illeti, Cousteau kapitány első feleségét, aki első nőként próbálhatta ki a forradalmi légzőkészüléket. Ám egész életében jobban szeretett a háttérben maradni, a Cousteau-filmekben nem bukkant fel, pedig részt vett az expedíciókban, és a csapat egyik központi alakja volt.

A másik úttörő, a nemrég elhunyt Hans Hass második felesége, Lotte már a filmekben is főszerepet kapott. Ő igazi társa volt a híres osztrák felfedezőnek víz alatt és víz felett egyaránt.

Zale Parry a búvárkodás hőskorában számos filmben dolgozott elsősorban víz alatti kaszkadőrként, de színészőként is számítottak a csinos búvárra. Gyakran láthatták a nézők a Sea Hunt akciójeleneteiben.

Az 1922-ben Kaliforniában született Dottie Frazier tizenévesen már búvárkodni tanított másokat, majd első nőként szerzett hivatalos papírt is arról, hogy búvárokat oktathat. Ekkor még úgy tartották, csak férfiak alkalmasak erre a feladatra, de Dottie rácáfolt a hiedelmekre. Később dolgozott nehézbúvárként, majd búvárboltot nyitott, gyártott felszereléseket is- a búvárüzlet számos területén próbálta ki magát, és mindig sikeres volt.

A legendás amerikai oceanográfus, Sylvia Earle több évtizede kutatja a felszín alatti világot, és a környezetvédelmi mozgalom egyik jelentős alakja. A könnyűbúvárkodáson túl a mélytengeri kutatások területén is aktív.

Eugenie Clark már a múlt század negyvenes éveiben érdeklődni kezdett a tengerbiológia iránt, egyike volt az első tudósoknak, akik a búvárkodást komoly kutatási célok érdekében űzték. A cápák iránti vonzalma miatt Shark Lady néven is emlegetik.

Kati Garner volt az első nő, aki 1973-ban sikeresen elvégezte az amerikai haditengerészet híresen kemény búváriskoláját. A törékeny lánnyal szemben pont ugyanazokat a feltételeket támasztották, mint férfi csoportásaival szemben, és ő képes volt bizonyítani, hogy nőként is teljesíteni tudja azokat.

Cathy Church a múlt század hatvanas éveiben tanult biológiát, és az egyetemi évek alatt kezdett el búvárkodni. Később egyik úttörője lett a víz alatti fotózásnak, férjével együtt számtalan képet és cikket publikáltak, és az amatőrök számára közérthető könyveket írtak a búvárfotózásról. Évtizedeken át tartott tanfolyamokat a víz alatti fotózással ismerkedőknek.

Az ausztrál Valerie Taylor fiatalon kezdett el merülni, sikeres szigonyos vadász lett. Később férje, Ron oldalán inkább a búvárfilmezés felé fordult, rengeteg produkcióban szerepelt, és sok alkalommal bizonyította rátermettségét, bátorságát. Valerie volt az első, aki a kamera előtt tesztelte a cápaharapás ellen védő láncruhát, és szintén úttörők voltak a ketrec nélküli nagy fehér cápás merülések területén.

A sort hosszan lehetne folytatni, mert a víz alatt demokrácia van, mind a két nem tagjai érvényesülhetnek, fotózhatnak, oktathatnak, dolgozhatnak- vagy egyszerűen csak élvezhetik a merülést. Lányok, ha jót akartok magatoknak, gyertek búvárkodni!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!