Big Blue Búvár Blog

Egy norvég tóban merülhető egy világháborús akció során odaveszett Junkers gép.

A második világháború elején a németek stratégiai célja volt Norvégia meghódítása. Narvik közelében különösen komoly csaták dúltak, és az utánpótlást veszélyes bevetés során akarták eljuttatni a csapatok számára.

Összesen 13 Junkers Ju52 típusú repülőgép szállt fel 1940. áprilisában Berlin közelében, hogy a sarkkörön túlra vigye hadi rakományát. A Tante Ju néven becézett legendás szállítógép a harmincas évek legfontosabb személyszállító gépe volt, aztán amikor kitört a háború, a németek egyből bevonultatták a megbízható hárommotoros repülőket. Az egész háború során használatban álltak a németek és a velük szövetséges hadseregek légierejében, rengeteg veszélyes bevetést teljesítve.

Narvik már túlságosan távol volt Berlintől ahhoz, hogy oda és vissza meg tudták volna járni a Junkersek, két közbenső leszállást is be kellett iktatni. Ráadásul roppant kedvezőtlen volt az időjárás is, Narvik közelében ítéletidő volt. A 13 gépből kettő eltévedt, míg a többi a Narviktól pár kilométerre levő befagyott Hartvigvann (Harvikvatnet) tóra próbált leszállni. A vastag hótakaróban több gép is megsérült, de a többi hazatérésére sem volt nagy esély. Miután a németek kirakodták a fegyvereket, a repülőkből összegyűjtötték a maradék üzemanyagot, és azt a SE+KC jelű Ju52-esbe töltötték, amivel sikeresen felszálltak. Az nézőpont kérdése, megérte-e: csak Svédországig jutottak el, ahol a legénység hadifogságba került- viszont a háború további részét megúszták. Akik arra a gépre nem fértek fel, némi viszontagság árán jutottak vissza Németországba.

A befagyott tavon pedig ott maradt a többi repülő, melyeknek egy része nem sérült meg súlyosan. Az értékes, kiválóan használható Ju52 gépek viszont érthetően érdekelték volna a norvégokat, akik szerették volna rátenni azokra a kezüket. Ám közeledett a május és az olvadás, ami azzal fenyegetett, hogy a gépek szép sorban el fognak süllyedni a tó mélyén. Ezért három repülő szárnya alá hordókat erősítettek, hogy így tartsák azokat a víz felszínén. A háború zűrzavarában viszont a velük szövetséges britek egy Hurricane gépe lecsapott a Junkersekre, így valamennyi nmet gép a tó fenekére került. 

Egészen a nyolcvanas évekig nem nagyon foglalkoztak velük. Ekkor lelkes roncskutatók indultak a keresésükre, és sikerrel is jártak. Néhány mélyebben levő Ju52 kiváló állapotban volt, 1983-ban egyet kiemeltek és helyre is állítottak. 

Ezek után kedvet kaptak a többi gép felszínre hozásához is, hogy a restaurált géplegendák múzeumba kerülhessenek. 1986-ban újabb négy példány emeltek ki, amelyeket megtisztítottak az üledéktől, majd darabokra szerelve szállítottak el. Ezek ma már valóban kiállítva tekinthetőek meg. 

Ám maradt még a vízben repülő, ráadásul az egyik kiváló állapotú Junkers egészen sekélyen nyugszik. Már két méteres mélységben elérhető egyik része, és a búvároknak maximum 8 méterig kell ereszkedni, ha az egészet körbe akarják úszni. Ugyan a tó kicsit félreeső helyen van, de megéri a fáradtságot. Na nem mintha ha Narvik körül a tengerben ne lenne pont elég roncs, de ha már valaki elvetődik arra, ezért a különleges merülőhelyért megéri az édesvízi kirándulás.

A Fülöp-szigetekre utaznak el azok, akik mindenképpen cetcápákkal akarnak úszkálni.

A búvárok furcsák: a nagyon kicsi és a nagyon nagy tengeri élőlények egyaránt vonzzák őket. A többségünk szeretne törpe csikóhalat és hosszúszárnyú bálnát is természetes közegében látni. Az egyik nagy álom a találkozás a világ legnagyobb halával: a cetcápa kedvéért sokan messzire utaznak.

A cetcápa egyébként alapvetően veszélytelen állat. Noha akkora mint egy kisbusz, nem tartozik a fókákra és hasonlókra vadászó ragadozó cápák közé. A planktont szűrögetik ki úszás közben a tengerből, ezért aztán értelemszerűen ott fordulnak elő, ahol sok az őket vonzó táplálék.

A Fülöp-szigetek egyik tagja Cebu. Ennek egyik pontja, Oslob arról lett híres, hogy a helyi halászok afféle cetcápa-rezervátumot hoztak létre. A jól fizető turisták beúszhatnak vagy lemerülhetnek a hatalmas halak közé, és fotózhatják ezerrel, ahogy ezek az óriások a közvetlen közelükben falatoznak vagy méltóságteljesen elúsznak.

Persze mint mindent, ezt a látványosságá vált cetcápás merültetést is lehet kritizálni- és kritizálják is. Régebben ezeket az állatokat kifogták, ehhez képest biztosan jobb, hogy a halászoknak az ad megélhetést, ha etetik őket és vigyáznak rájuk. De nyilvánvaló, hogy az ingyen kajához szokott cetcápák viselkedése megváltozik.

Én aztán biztos nem döntök a vitában, csak azt tudom, én is jobban örülök az élő cetcápáknak mint a prédává válóknak. Ha Cebu környékén járok, megnézem őket- aztán majd utána kitalálom, mit gondoljak erről az egészről.

Érdekes mesterséges merülőhely nyílt meg Belgiumban.

Európaszerte több olyan óriási medence van, ahol a búvárok téli időszakban is jó körülmények között merülhetnek. Akad, ami a mélységével tűnik ki, például a brüsszeli Nemo 33 vagy az olaszországi Y-40. Máshol a víz alatt elhelyezett tárgyak, az ott kialakított üregek miatt lehet aránylag érdekes a búvárkodás.

A Belgiumban a közelmúltban megnyílt TODI ehhez képest annyit csavart a dolgokon, hogy itt sem a mélységre mentek rá, inkább ezt-azt elhelyeztek a víz alatt- no meg pár halat is betelepítettek. Azért az már sokkal inkább valós merüléseket idéz, amikor a medencében más élőlények is vannak a búvárokon kívül. Ha nem is hatalmas helyről van szó, egy merülést biztos megér.

Az annyiban nem jó a külföldről érkező búvároknak, hogy a kiválóan megközelíthető Nemo 33-mal szemben vidéken, Beringen városkában van a TODI. De azért elég érdekes ahhoz, hogy egyszer majd elugorjak oda, amikor ismét az országban járok. Itt is van minden ami a merüléshez kell, szóval cipekedni nem szükséges, az ára sem vészes, és télen arrafelé aligha találnék jobb merülőhelyet...

Pár helyen légzőkészülék se kell a roncsok merüléséhez a Thunder Bay-ben.

A Huron-tó a Nagy tavak egyike, Észak-Amerikában található: a kanadai Ontario és az Egyesült Államokhoz tartozó Michigan között van. Ennek része a Thunder Bay National Marine Sanctuary, ami népszerű kirándulóhely az amerikai úszók, kajakosok, búvárok körében.

Ennek a védett területnek az a különlegessége, hogy egykoron rengeteg hajó veszett oda a kiszámíthatatlan időjárás miatt. Több, mint 200 odaveszett hajóról tudnak, amiből 50 roncsa a Thunder Bay területén belül van, 30 pedig azon kívül. 

Nagyon izgalmas, hogy még a másfél évszázada odaveszett, fából épült hajók roncsai is jó állapotban vannak. Ráadásul nem kevés maradvány olyan közel van a tó felszínéhez, hogy komoly búvárfelszerelés nélkül is meg lehet nézni azokat. A víz is tiszta, tehát errefelé mindig talál egy jó programot a roncsok iránt érdeklődő búvár. Ez a videó jó képet ad arról, mire is számíthatnak a felszín alatt azok, akik nem akarnak mélyre ereszkedni.

Nagyszerű videót készítettek a Chuuk-lagúnában nyugvó roncsokról.

A második világháború egyik komoly csatájának volt a helyszíne az egykor Truk-lagúnaként ismert környék. Ma már Chuuk-lagúnaként része a Mikronéziai Szövetségi Államoknak. A térképen látható, a nagyjából Ausztrália és Japán között elhelyezkedő szigeteknek megvolt a maguk stratégiai jelentősége. Így aztán a japán haditengerészet egyik igen fontos, megerősített bázisa volt a második világháború idején.

Az amerikaiak 1944 februárjában indítottak támadást a Truk-lagúnában állomásozó japán egységek ellen. Ugyan a legnagyobb hajók ekkor már nem voltak ott, de így is több tucat hajót küldtek a tenger fenekére, és rengeteg repülőgépet is elpusztítottak az amerikai hordozókról felszálló harci gépek.

Úgy tartják, a Chuuk-lagúna a világ egyik legnagyobb roncstemetője. Van persze még pár más hely, ahol egymás közelében vannak fontos, történelmi jelentőségű roncsok, de itt hajók, repülőgépek is merülhetők, ráadásul igen meleg vízben. Nem csoda hát, hogy sokakat vonz az itteni búvárkodás- csak éppen rendesen zsebbe kell nyúlni érte.

Szerencsére néhány lelkes búvárfotós és -filmes a segítségére siet a Chuuk-lagúnáról csak álmodó búvároknak, mert betekintést adnak ebbe a roncstemetőbe. Dustin Adamson mostanában több helyen is remek anyagokat forgatott, és ez a film sem kivétel: aki szeretne egy hangulatos összeállítást látni arról, mit rejt a mélység errefelé, ne hagyja ki.

Van amikor nem látni a halaktól a roncsot.

Ausztráliában, Queensland állam délkeleti részén, Caloundra előtt van egy kevesek által ismert hajómaradvány. A USS Pike néven emlegett roncs valójában egy forgatáshoz használt hajó volt: második világháborús partraszállító járművet alakított.

Tulajdonképpen érthető, miért nem nagyon merül itt senki. A roncsnak nincs történelmi jelentősége, a pozícióját is kevesen ismerik, alig 17 méter hosszú- ráadásul közel 50 méterre kell ereszkedni a búvároknak.

Akkor mi értelme a felhajtásnak, kérdezhetnénk? Nos, az az elképesztő látvány, ami a búvárt fogadja a roncs körül: gyakorlatilag maga a hajótest nem is látszik az apróbb halak ezreitől. És ahol kishalak vannak, ott felbukkannak a nagyok is. Szóval azt kell mondjam, megéri a keresgélést és fáradtságot ez a kis roncs...

Kalifornia államban, Santa Barbarától délre van egy különleges szépségű tengeri nemzeti park.

A hely érdekessége az, hogy a viszonylag hűvös vízben izgalmas, változatos az élővilág: kelp erdők között lehet úszni, ráják, fókák tűnnek fel, akadnak itt szép üregek is.

Az Egyesült Államokban ez volt az egyik hely, ahol pár évtizede beindult a kedvtelési búvárkodás (a másik fontos helyszín természetesen az ország átellenes oldalán található Florida volt), akad világszervezet aminek ma is Kaliforniában van a központja. Bőven van tehát búvár és búvárbázis, és a Channel Islands igazi víz alatti paradicsomnak számít. Ha valaki egyszer elvetődik arra, érdemes befizetni egy-két merülésre, bár kétségtelen, erősen zsebbe kell nyúlni...

A Karib-tengerben található Roatan sziget egyik kedvelt búvárhelye a három évtizede elsüllyesztett hajó maradványa.

A nagyjából 50 méter hosszú tankert eredetileg az amerikai hadsereg használta, aztán Nicaraguába került, a Karib-tengeren szállított üzemanyagot. A nyolcvanas években az országban hatalomra került új vezetés elől menekülő nicaraguaiak ennek a fedélzetén hagyták el az országot. Roatan szigetéig jutottak, ami már Hondurashoz tartozik, aztán ott sorsára hagyták az akkor Maas néven ismert hajót.

Ami csak mozdítható volt, azt elvitték a hajóról, elkezdett süllyedni is. Szép lassan eljutottak oda, hogy valamit sürgősen kezdeni kellett vele, mert a part közelében megfeneklik és akadályozza a hajóközlekedést. Egy helyi üzletember, Albert Jackson kereste meg 1984-ben a CocoView resort tulajdonosait, odaadná nekik a hajót hogy mesterséges zátony legyen belőle- vagy pedig kivontatják valahova a nyílt tengerre és elsüllyesztik pár ezer méter mélyre, hogy senkit nem zavarjon.

A búvárok természetesen kapva kaptak a lehetőségen. Átverekedték magukat a helyi bürokrácián -a nyolcvanas években még nem volt annyira megszokott a direkt hajósüllyesztés-, megtisztíttaták a hajót, aztán jött a nagy pillanat, amikor odavontatták volna a kiszemelt helyre. Éppen csak valamit elszámolták, mert a vontatókötél elszakadt, és az ellenőrizetlenül sodródó hajó megfeneklett a zátonyon. Csak pár hét múlva tudták lerángatni, és végre tényleg a megfelelő pontra került a roncs.

Jelenleg is ott van, alig 20 méteres mélységben, tehát minden, a resortban megforduló búvár számára elérhető. Persze most már Prince Albert néven emlegetik, ugyanis az adományozó üzletember tiszteletére átkeresztelték. 

Az eltelt három évtized komoly nyomokat hagyott a roncson. A Karib-tenger élővilága meghódította a hajótestet, szépen be van nőve korallal, szivaccsal és nagyon sok hal él körülötte. Nem csoda, hogy a roatani búvárkodás egyik fénypontja lett a Prince Albert.

A nyáron nagyon népszerű Málta egyik jól ismert merülőhelye ez a tanker.

A líbiai zászló alatt hajózó Um El Faroud nevű tankhajót 1995-ben egy máltai szárazdokkban kezdték el karbantartani és felújítani. Február 3-án éjszaka robbanás történt munka közben, aminek következtében kilenc ember életét vesztette.

Az 1969-ben épült, 110 méter hosszú hajó olyan súlyosan megsérült, hogy a felújítása szóba sem került. Végül úgy döntöttek, hogy mesterséges zátonyként a tenger fenekére küldik, ezzel is növelve Málta vonzerejét a búvárok körében.

1998 szeptemberében az alaposan megtisztított hajót Wied iz-Zurrieq közelében süllyesztették el. Mára a hajótest ketté szakadt, de ezen a videón még látható az is, milyen volt előtte. A film második fele pedig szintén kifejezetten érdekes, a komolyabban felszerelt búvárok olyan helyre is beúszhattak, ahova az átlagos kedvtelési búvárok nem jutnak el.

És annak illusztrálására, hogy akadnak olyan emberek, akiknek palack sem kell az Um El Faroud merüléséhez, jöjjön egy másik érdekes videó, amit egy szabadtüdős búvár készített.

A szigetre érkező búvárok jelentős része jut el a hajó roncsához, ami impozáns méretű, és sok látnivalóval szolgál még azok számára is, akik nem úsznak be. 

Puerto Rico mellett merülhető egy 1945-ben lezuhant Superfortress.

A Boeing által kifejlesztett B-29 négymotoros nehézbombázó a kor csúcstechnikáját képviselte a második világháború idején. 1944 és 1960 között állt szolgálatban, leghíresebb bevetései minden kétséget kizáróan a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombák célba juttatásai voltak. (Érdekesség, hogy a szovjetek aprólékosan lemásolták a véletlenül birtkokukba került B-29-eseket, ez lett a Tupoljev Tu-4.)

A 42-65287 sorozatszámú B-29 ugyanúgy Nebraskában épült, mint testvérgépe, az Enola Gay. A szinte még vadonatúj bombázóval legénysége az amerikaiak Puerto Ricón található bázisáról emelkedett fel gyakorló bevetésre 1945. május 31-én. Röviddel a felszállás után észlelte a kapitány, hogy a motorokban csökken az olajnyomás, hamarosan kettő le is állt. Megpróbáltak visszatérni a repülőtérre, de egy újabb motor esett ki, ezért a tengerre szálltak le. A kemény landolást követően a nagy hullámzás is nehézzé tette a 13 fős legénység menekülését. A gép két nagyobb darabra szakadt, a farok és a szárny külön süllyedt el. Noha perceken belül megérkeztek a mentőhajók, három főnek nyoma veszett a tengeren.

A roncsot évtizedekkel később fedezték fel, de a biztos azonosítás a farokrész hiányában meglehetősen nehéz. Az Aguadilla várostól nyugatra található maradványok közel negyven méteres mélységben vannak. Mivel a gép darabokban süllyedt el, csak egy nagyobb rész található egyben, de az pont a szárny a motorokkal, így van mit nézni- bár a mélység miatt nem igazán hosszú a merülés egy átlagos kedvtelési búvár felszereléssel.