Big Blue Búvár Blog

Az egyik legegyszerűbbnek tűnő búvármunka a legveszélyesebbek közé tartozik: a golfpályák tavaiban elveszett labdákat kereső emberekre nem ritkán támadnak aligátorok. Természetesen erre ott van esély, ahol élnek ilyen ragadozók, tehát Floridából érkeznek a leggyakrabban ilyen hírek.

Pech, hogy a golfot is arrafele űzik nagy számban, ráadásul a sok amatőr labdái igen gyakran kötnek ki a tavakban. (Állítólag több millió nyugdíjas golfozik Floridában, sejthető, mennyi labdáról beszélünk...) Nyilván azt onnan egy golfozó nem tudja kiszedni, egy búvár viszont rövid idő alatt összeszed egy zsákkal. Nem kell mélyre menni, nincs áramlás, csak gyűjtögeti a labdákat, amit némi tisztogatás után újra eladnak. Maga az újrahasznosítás! Igaz, egy labdán a nyereség csak kicsi, de itt egy-egy búvár esetén több száz darabról beszélünk, és úgy már azért nem rossz üzlet ez.

A boldogságba csak az piszkít bele egy kicsit, hogy az időnként a tavakban ólálkodó aligátorok figyelmét felkeltik a víz mélyén dolgozók. Pár napja például a Bonaventure Country Club egyik tavában támadott egy búvárra egy ragadozó, és súlyos sebeket ejtett a bal karján. Stephen Martinezt kórházban kellett ápolni, de ő nem akar felhagyni a veszélyes foglalkozással. Miért is tenné? Nem először harapta meg aligátor... 2006-ban hasonló balesete volt, és akkor is folytatta ezt a munkát.

Akadtak viszont nála kevésbé szerencsések (már amennyiben mázlinak mondható az, hogy valakit kétszer is megharap egy aligátor, de mind a kettőt túléli), akik súlyosabban megsérültek. Meglepő módon egyébként a golflabda-keresés egyáltalán nem veszélytelen búvármunka az aligátoroktól függetlenül se, szinte minden évben életét veszti valaki. Ha hibás a felszerelés, valami egészségügyi probléma adódik, netán a rossz látótávolságú vízben zsinegbe gabalyodik a búvár, akkor nagy bajba kerülhet, ugyanis ők jellemzően egyedül dolgoznak.

És még ebbe az üzletágba is beszivárgott a bűnözés! Egy búvár például a pálya tulajdonosának tudtán kívül amurokat telepített a tavakba- a falánk növényevők ugyanis megettek mindent a fenéken, így sokkal könnyebb lett a labdák keresése. Ám ilyen halakat telepíteni tilos az Egyesült Államokban, rendesen meg is büntették a trükkös labdagyűjtőt.

Máskor pedig azért járnak pórul az engedéllyel dolgozó búvárok, mert gyakorlatilag kilopják előlük a labdákat a tavakból. Az éj leple alatt a pályára belopózó tolvajok gyorsan összeszednek amit bírnak, és aztán villámgyorsan eltűnnek. A labdáknak nincs sorozatszáma, sose derül ki, honnan szerezte valaki a piacra dobott használt labdáit.

Szóval a golflabda-búvárok elsőre dögunalmasnak gondolt életében jelen van a veszély, a nagy üzlet lehetősége és esetenként még a törvényszegés is. Van, aki ezek miatt hamar felhagy az ilyen munkával, más viszont meglepő módon élvezi és hosszú időn át kitart foglalkozása mellett. A szakma egyik nagy öregje 75 évesen, merülés közben vesztette életét, pedig több évtizedes rutinja volt, és a veszélyekkel is tisztában lehetett, hiszen saját fia is ilyen munkát végezve halt meg. Mégsem tudott felhagyni a golftavak mélyén búvárkodással, ami végül a végzete lett. Ezt neveik elhivatottságnak?...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Magyar katonabúvárok gyalogolták át az ország legnagyobb tavát egy időben a Balaton-átúszással ezen a hétvégén. Az esemény inkább arról szólt, hogy egy kis figyelmet irányítson a honvédség hivatásos búváraira, nem pedig a kihívás leküzdéséről szólt, és a célt el is érték, több helyen olvashattunk róluk.

Persze van ennek a tófeneki sétának nehézsége is. A mélység ugyan nem nagy, ám a Balaton alján néhol igen vastag, akár fél méteres is lehet az iszapréteg, ebben lépkedni nem egy nagy öröm. A látótávolság csak centikben mérhető, szóval a búvárok monoton tempóban sétálnak a lábukra tapadó iszapban, miközben gyakorlatilag semmit nem látnak, és a felszínről irányítják őket. Többször váltották egymást a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred, valamint a II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred alakulatainak tagjai. Révfülöptől Balatonboglárig a távolság 5,2 kilométer, ezt 3 óra és 10 perc alatt tették meg a búvárok, akik között egy hölgy is volt, Nagyné László Anikó.

(fotó: honvedelem.hu)

Bizony, ahogy a világ más hadseregeiben, úgy nálunk is vannak nők a katonabúvárok közt. Ugyanúgy meg tudják állni a helyüket, hiszen ez a hivatás tanulásról, gyakorlásról szól, és akiben van kitartás, abból jó búvár lehet. Természetesen ők nem attól lesznek jó búvárok, mint egy amatőr, aki azérl király, hogy kiszúrja a csikóhalat- a katonáknak a parancsokat végrehajtva időnként nagyon rossz körülmények között kell munkát végezni a víz alatt.

A balatoni séta igazán nem komoly feladat a számukra, hiszen itt csak gyalogolni kell, és máshol mélyebben, nagyobb sodrásban kell dolgozniuk, a látótávolság is ugyanúgy lecsökken a víz alatt munkavégzés során, a gránátokat kiemelő tűzszerészekre leselkedő veszélyeket pedig nem kell ecsetelni. Ráadásul télen-nyáron készen kell állniuk a bevetésre. Szóval hiába van valakinek több száz kellemes, nézelődős merülése a meleg tengerekben, ettől még nem ugorhatna fejest a katonabúvárok munkájába- még a felszerelésükkel sem boldogulna felkészítés nélkül.

Az esemény mindenesetre jó volt arra, hogy egy kicsit beszéljenek a honvédség hivatásosairól, munkájukról, akik megérdemlik az elismerést. Ezt elérték, tehát a küldetés sikerrel zárult, mert az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy át tudják sétálni a Balatont. A katonabúvárokat elsősorban nem a mostani esemény miatt illeti tisztelet, hanem a hétköznapokban végzett munkájukért. Az úszók teljesítménye inkább mérhető, hiszen egyben leküzdeni ekkora távot sokak számára lenne komoly feladat, és én őket is becsülöm.

Mi, amatőr búvárok pedig azt is konstatálhattuk, a balatoni merülések nem sok jóval kecsegtetnek minket normál körülmények közt, hiszen a tó sekély és a zavaros vízben alig látni valamit. Sebaj, lubickolós nyaralásra pont megfelel, búvárkodni pedig lehet máshol.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Vízbe esett egy értékes jegygyűrű? Nem probléma! Majd az erre szakosodott búvárok megtalálják...

Egy ilyen keresés során készült videót találtam nemrég. A mélység nem túl nagy, de azért egyáltalán nem könnyű rábukkanni az értékes ékszerre. Mindenesetre biztosan olcsóbb megbízni egy profit, aki meg is találja, mint újra megvenni egy 72 apró gyémánttal díszített gyűrűt...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A mai ember azt hiszi, sokat tud a búvárkodásról, aztán szembesülünk egy videóval, ahol egy régi módon vadászó bennszülött számunkra hihetetlen természetességgel mozog a víz alatt- van min elgondolkodni.

Mi, modern szárazföldi emberek szép lassan beletanulunk a merülés tudományába, ki fiatalabban, ki idősebben kezdve a búvárkodást. Nem rossz teljesítmény a részünkről, hogy képesek vagyunk hozzászokni az idegen közeghez, de a fenti videón látható emberrel összevetve az a nagy különbség, hogy neki a tenger sokkal kevésbé idegen közeg. Ott nő fel a partján, sőt, beleszületik ebbe a világba. Nap mint nap ott zajlik az élete a vízben, a víz alatt, a tenger tartja el, az számára az egyik legfontosabb élettér.

Nem csoda, hogy az ilyen ősi módszerrel búvárkodók különösebben nem agyalják túl ezt az egész víz alatti témát. Oda merültek már generációkkal korábban is, nincs ebben semmi nagy dolog- nekik. És persze mosolyognak rajtunk, akik palack nélkül félkarú óriások vagyunk, és nyilván furcsa számukra, hogy nem vadászni, élelmet szerezni akarunk, hanem élményeket és képeket próbálunk gyűjteni.

Persze ne feledjünk egy apróságot: mi a magunk területén esetleg pont ugyanúgy szakértők vagyunk, mint ők a búvárkodásban. Nekik nyilván fura lenne, egy internetes guru milyen információkat ás elő pillanatokat alatt, egy programozó milyen játékokat dob össze, vagy mondjuk egy műbútorasztalos milyen csodákat épít. Nekünk ez a "hazai pálya", nekik meg a tenger.

Hogy ki a szerencsésebb? Erre nincs értelmes válasz, nekik azt dobta a gép, nekünk meg ezt. A lényeg inkább az, hogy tiszteljük a másik jártasságát, tudását, és igyekezzünk tanulni. Mi, hiába élnek ők hozzánk képest a mindennapokban egyszerű életet (bár ez is kérdéses, hiszen a célok, a létfenntartás, a boldog, kiegyensúlyozott életre törekvés alapvetően nyilván ugyanazok), a tengerrel való együttélés titkait leshetnénk el tőlük. Bizonyára komoly haszna lenne...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Ausztrália egyik utolsó cápaketrec nélkül merülő kagylógyűjtő búvára Gyula Plaganyi, aki Dél-Afrikából tette át székhelyét a távoli kontinensre.

Plaganyi munkája veszélyes, az évek alatt legalább húsz alkalommal találkozott a mélyben nagy fehér cápával, de kevesebb munkával több pénzt tud összehozni, mint a legtöbb ember: évi fél millió dollárra is rúghat a bevétele. Az ehető kagylókért szép summát fizetnek, de az egyedül merülő búvárra sok veszély leselkedik, amikor akár napi hat órán át merül. Viharossá válhat a tenger, bajba sodorhatja egy óvatlan hajós, ott van a búvárbaleset esélye, és persze cápák is bármikor felbukkanhatnak.

A Perth Now című lapban megjelent portré szerint Plaganyi viszont szereti a munkáját a cápaveszély ellenére. Pedig itt nem csak üres ijesztgetésről van szó, legutóbb Peter Clarkson nevű kollégáját ragadta el egy nagy fehér 2011-ben, tavaly pedig egy másik búvár sebesült meg súlyosan merülés közben.

A munka közben nem nagyon lehet nézelődni, hiszen gyorsan kell dolgozni, a hat órás műszak során a jobb búvárok akár 800-1000 puhatestűt is begyűjtenek- aki ketrec nélkül dolgozik, az többet tud összeszedni. Plaganyi szerint a ketrec egyébként sem túl jó dolog, mert a sok turistáknak szervezett ketreces merülés miatt a cápák hozzászoknak ahhoz, hogy ahol ketrec van, ott csali és etetés is várható. Úgy véli, igazán a szigonyos vadászat közben van veszélyben a búvár- Plaganyi tudja, miről beszél, ebben is járatos.

De ő úgy véli, mégis szívesebben néz farkasszemet egy cápával, mint ha egy nagy pókot kellene elkapnia- a tenger lényeinek társaságában tudhatja, mire számíthat. A közelmúltban épp egy hatalmas fehér cápa közelítette meg, ami meredten bámult rá. Aztán olyan közel úszott el a búvárhoz, hogy az a nála levő rúddal tolta el magától, majd még egyszer visszatért, de Plaganyi szerint nem akarta őt megenni.

A búvár egyébként még otthon, Dél-Afrikában kezdett el szigonnyal vadászni, később Ausztráliában ipari búvárként dolgozott, de azt nem szerette, mert túl sok időt kellett távol lennie a családjától. Mostanság évente nagyjából 150 napot dolgozik, és szerinte "őrültség", hogy a legtöbb ember hetente öt napot a munkahelyén tölt. Pedig annak idején könyvelőként ő is kipróbálta, milyen egy irodában ülni naphosszat- most viszont a kék mélység az "irodája".

Ennyi merülés után tele van sztorikkal, és persze az érdeklődők gyakran terelik a cápákra a szót. A nagy fehérek és a tigriscápák tucatjai közül állítólag egy olyan volt, amivel valóban agresszíven viselkedett vele, egyenesen neki úszott olyan irányból, ahonnan nem láthatta. Csak a szerencsén múlott, hogy azon az oldalon volt a szigonypuskája, és az megvédte, később ki tudott menekülni a szorult helyzetből. De Plaganyi szerint itt is inkább csak összetévesztette őt a ragadozó egy tipikus prédájával. A búvár így fogalmazott: "Ha vadásznának ránk, ki van zárva hogy merülnék."

A szigonypuska mellett egy speciális búvárruhával is védi magát, mert a Stealth Sharkskin állítólag árnyékolja a test által kibocsátott elektromágneses jeleket. Emellett pedig igyekszik az aljzat közelében maradva dolgozni. Egy társa van a munkában, aki korábban szerkesztő és webdizájner volt, amikor úgy döntött, valami egészen új kihívásra vágyik, így felcsapott búvárnak. Ő azt mondja, ha családja lenne, inkább maradt volna a munkahelyén, de a három gyerekes Plaganyi másként gondolkodik.

Pedig mostanában gyakrabban találkoznak a búvárok cápával, mint annak idején. De a gondosan szabályozott kagylógyűjtésnek köszönhetően annyira jó minőségű a fogás, hogy feltétlenül megéri a merülés, így aztán ő nem törődik a cápaveszéllyel- másokat viszont ez visszatart a munkától.

Plaganyi most azzal kell szembenézzen, hogy legnagyobb gyereke, a 10 esztendős Zita is megszerette a víz alatti világot. Ő pedig mint apa szeretné, ha nem kerülne veszélybe amíg a tengerben van. Ezért próbálták megtanítani neki, hogy minél nyugodtabban mozogjon a vízben, ne vonzza magához a ragadozókat a csapkodással. A cápák érzékelik a szívverés felgyorsulását, az idegességet, tehát inkább szembe kell velük fordulni, és nyugodtan kell távolabb tempózni tőlük. Plaganyi szerint nem az a cápa veszélyes, ami látható módon közelít, hanem az, ami hátulról lopakodva próbál támadni.

A búvár szerint pont ezért kevésbé veszélyes a búvárkodás, mint a szörf, hiszen a víz alatt sokkal nagyobb esély van látni a ragadozókat, mint szörfözés vagy úszás közben. Plaganyi azt mondja, bármekkora őrültség, ő inkább vízbe ugrana a szörfről, ha egy cápa körözne körülötte, mint hogy a deszkán maradjon, mert így a ragadozó láthatná, ő ember, nem pedig préda. Meg kell nekik mutatni, hogy tisztában vagyunk a jelenlétükkel. Egy ideig ugyanis csak ólálkodnak támadás előtt, de ha érzékelik, látják őket, gyakran továbbállnak. Vannak még olyan szabályok, amire érdemes ügyelni: vihar előtti napon a cápák gyakran agresszívabbak, a zavaros vízben sem ajánlatos merülni, és persze rossz ötlet kapatosan a hajóról a vízbe ugrálni az éjszaka közepén.

A kockázat tehát mindig jelen van azok életében, akik a tengerre szállnak vagy a víz alá merülnek, de sok dologgal lehet kalkulálni, és minden egyes alkalommal ugyanúgy tisztelni kell a mélységet és annak lakóit. A kockázattal való szembenézést viszont el kell választani a rettegéstől, ha valaki ezt a hivatást szeretné űzni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Sajátos búvármunka a show-merülés, amikor a közönséget szórakoztatja a víz alatt állatokat etető búvár.

Aki búvárként állásként vállal, sokféle területen dolgozhat: vannak ipari búvárok, akik általában nehéz körülmények közt, néha nagy mélységben hegesztenek, betonoznak, szerelnek. Sokan kedvtelési búvárok oktatásából, merültetéséből élnek, a nyaralóhelyeken mindig van kereslet a hivatásosokra. A manapság egyre több helyen megtalálható, hatalmas ablakú akváriumokban is szükség van búvárokra, ők takarítják az üveget, etetik az állatokat. A víz alatti cápaetetés sok helyen számít kiemelt programnak, a búvárok számára is érdekes általában ez a feladat.

De a tengerentúlon, ahol mindenben megtalálják a show lehetőségét, még ezen is túlléptek egy kicsit. Az akváriumok például éttermekben is megtalálhatók, ahol az esti szórakoztató program része a búvár vagy egy "sellő" megjelenése, aki a halak között úszkálva nyűgözi le a közönséget. 

Ezek után nyilván nem meglepő, ha hozzáteszem, az ilyen munkát végző búvárok között sok a hölgy, akik jellemzően nem az egész testet fedő búvárruhában mennek a víz alá. Bár a mélység nem nagy, egyáltalán nem olyan könnyű a feladat, mert ismerniük kell az állatokat, azok viselkedését, jól kell tudniuk bánni az akvárium lakóival, és persze a búvár mozgásának is harmonikusnak kell lennie. Hogy nézne már ki egy kapálózó, az aljzatat felrúgó, levegőért kapkodó ember az elegáns étterem háttereként?

Az is megrendelhető, hogy valakit születésnapja vagy eljegyzése alkalmából köszöntsön a búvár. Néha különleges öltözékben merülnek, például télapóként, kalózként tűnnek fel a modern sellők, de az alap program egyszerűen csak az, hogy úszkálnak az akváriumban.

Bár a mozgástér korlátozott, és mindig ugyanott kell merülni, azért nem olyan rossz meló ez. Fizetnek azért, hogy az ember halakkal úszkáljon- lehetne rosszabb is. Csak azt nem tudom, ha szabadságra megy az akváriumi búvár, van-e kedve saját örömére tengerben merülni, vagy a víztől a lehető legtávolabbra megy?...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A Balinál elsodródott hét japán búvár hölgy története kapcsán eszembe jutott, fel lehetne idézni a Japánban hagyományosan nők által űzött víz alá merülést is.

Ama - így nevezik azokat a japán búvárokat, akik elsősorban a gyöngyök gyűjtőiként ismertek manapság. Elvétve van köztük férfi is, de többnyire nők végzik ezt a munkát. A szigetországban úgy tartják, már két évezredes hagyománya van az ama búvármunkának.

Eleinte a búvárok nem gyöngyökért merültek, hanem a tenger fenekén gyűjtöttek élelmet- algát, kagylót, rákot, polipot, tengeri sünt. Minden olyan dolognak értéke volt, amit meg lehetett enni, a család asztalára kerülhetett.

Az amák híresek arról, hogy még idős korban is rendszeresen merülnek, sőt, minél rutinosabb egy búvár, annál tovább bírja a víz alatt. A búvárok ugyanis még napjainkban sem használnak légzőkészüléket, szabadtüdővel merülve dolgoznak, és mivel mélyebben nyilván több a zsákmány, aki tovább bírja egy levegővel, többet is keres.

És  hogy miért a nők végzik ezt a kemény munkát? Ezt azzal magyarázzák a japánok, hogy a nőknek más a testfelépítése, és jobban bírják a merülést a hűvös vízben. Szükség is volt erre a képességre a búvároknak, hiszen sok évszázadon át nem volt olyan jellegű védőruhájuk, mint manapság a búvárok neoprén öltözéke. Egészen az 1960-as évekig csak egy ágyékkötőt viseltek, utána váltottak korszerű búvárruhákra. Ahol turistalátványosságként merülgetnek az amák, még ma is fehér vászonruhában mennek a tengerbe, de a valódi munkavégzésnél előnyben részesítik a neoprént.

Ezen túlmenően maszkot és uszonyt használnak, tehát a létező legegyszerűbb alapfelszereléssel búvárkodnak az amák. Néhány eszközük van, amivel a zsákmányt el tudják csípni, de ezek szintén egyszerűek, gyakorlatilag tényleg úgy dolgoznak, mint az elődeik. Nagyjából két órát töltenek a tengerben, ez idő alatt akár 100 merülést is végrehajtanak, és az ügyesebbek akár több tucat rákot, halat is ki tudnak fogni.

Noha sokak fantáziáját megmozgatták már a szinte meztelenül alámerülő, csinos búvár lányok, a valóság az, hogy egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget, nem nagyon van utánpótlás. Manapság az ama búvárok többsége nyugdíjaskorú- ettől még csak nagyobb tiszteletet érdemel a teljesítményük, ám az biztos, hogy messze nem olyan romantikus a munkájuk, mint ahogy azt a témában kevéssé járatos nyugati ember gondolja. Nap mint nap a tengerre járni, merülni a hideg vízben, aztán a zsákmányt kivinni, eladni, utána pedig jöhet a házimunka- kemény élet volt ez mindig is, nem csoda, hogy a fiatalabbak inkább mást választanak.

Noha próbálják a tradíciókat életben tartani, egyre kevesebben lesznek azok az idős búvárnők, akiktől el lehetne lesni a szakmai fogásokat. Meg kell jegyezni, az élővilág szempontjából sem mindegy, hogy halásznak az emberek: egy búvár annyit fogott ki, amennyit elbírt, nem tarolta le a tengerfeneket, nem volt felesleges, értéktelen fogása, amit visszadobált a vízbe, ellentétben a nagy halászhajókkal. Így fenntartható maradt a tevékenység, és hiába teltek az évszázadok, a tenger mindig el tudta tartani az itt élőket. Ha teljesen átveszi a búvárok helyét a nagyipari jellegű halászat, egyáltalán nem biztos, hogy évtizedek múltán el lehet majd ezt mondani...

Végül jöjjön két film, hogy látni lehessen, hogy is dolgoztak a víz alatt ezek a bátor, ügyes és kitartó nők. Le a kalappal előttük!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Furcsa, különös, veszélyes búvármunkákból bőven akad. Azok a merülések nyilván nagyon veszélyesek, ahol mondjuk nagyon nagy mélységben, rettentő hideg vízben merülnek a több hetet nyomás alatt töltő (persze jelentős részben kamrában) ipari búvárok. Szintén nem kell magyarázni, miért lehet problémás a szennyvízben vagy mondjuk egy atomerőműben a búvárkodás.

Van viszont egy olyan feladat, ami búvártechnikailag talán nem akkora kihívás, anyagilag pedig végképp nem számít a vonzó munkák közé, mégis szükség van rá: a vízben eltűnt emberek utáni kutatás. Sok helyen válallják önkéntes búvárok ezt a nagyon nehéz feladatot, pedig ilyenkor a "siker" sem nyújthat igazi örömöt.

A víz sajnos nagyon kegyetlen közeg. Aki elmerül, annak csak percei vannak arra, hogy mentse magát, vagy hogy kivárja amíg valaki más érkezik segíteni. Amikor már a búvárokat riasztják és azok kiérnek a helyszínre, a víz alá merülő pontosan tisztában van, nincs esély életet menteni. A küldetése kizárólag az, hogy a felszínre hozza az áldozatot. Vannak csodaszámba menő esetek, amikor valaki egy felborult hajóban életben marad, ha abban benn reked némi levegő, de hiába írnak ilyenről néha a lapok, messze gyakoribb az, amikor életét veszti a bajba került ember.

Nagyon kegyetlen érzés lehet, amikor a keresés alig pár perc alatt eredményes, ugyanis az áldozatot megtalálják az elmerülése helyszínén, esetleg csak néhány méterre a parttól. Bányatavakban gyakran kerülnek bajba óvatlanok a gyorsan mélyülő víz miatt. Hiába mondják el sokszor, hogy itt nagyon kell vigyázni, mégis minden évben emberéletet követelnek ezek a tavak. Én merültem már bányatóban, és hiába van rajtam a felszerelés, bizony meglepi az embert, hogy roppant gyorsan mélyül a víz. A látás pedig tragikus: hiába van rajtunk búvármaszk, csak pár centire látunk, az iszap is gyorsan felkavarodik. Aki elmerül, nyilvánvaló módon semmit nem lát a zavaros vízben, fogalma sincs, merre van a fenn és a lenn. Szóval aki ilyen helyen fürdőzik, legyen fokozottan óvatos!

A kereső búvár is inkább tapogatózik, mint lát, de ha tudja, pontosan hol kezdje a kutatást, gyorsan megtalálhatja azt, amit keres. A folyókban eltűnteket keresők dolga sokkal nehezebb, hiszen az áramlás miatt a merülés is bonyolultabb, és az áldozatot is magával ragadhatja. Az is nehéz feladat, ha egy búvár barlangban tűnik el, mert egy élettelen testet roppant nehéz kivinni a szűk járatokból. Sajnos még olyan is előfordult, hogy a nagy mélységű barlangban megtalált áldozatot felhozni próbáló búvár maga is bajba került.

Dave Shaw esete a leghíresebb, aki 270 méteres(!) mélységből akarta felhozni egy fiatal búvár maradványait, amik több éve nyugodtak egy barlang járatában. Az extrém mélység és az ott végzett fizikai munka viszont a rutinos Shaw számára is túl nagy feladatnak bizonyult, és életét vesztette a merülés közben. Másnap, amikor a felszereléseket és a rögzített köteleket akarták kihúzni a segítő csapat tagjai, döbbenetükre azokba gabalyodva mind a két búvár teste is a felszínre került. 

Időnként pedig nem kell se barlang, se nagy mélység. Magyarországon egy Miskolc környéki tó volt a helyszíne egy súlyos balesetnek, amikor eltűnt szabadtüdősöket kereső légzőkészülékes búvárok vesztették életüket, egyetlen hiba következtében.

Egy szó mint száz, nem egy vidám téma az ilyen jellegű munka a búvárok körében. Ám vannak, akik bevállalják. Egyszer hosszabban beszélgettem egy búvárral, aki több ilyen kutatásban vett részt, és ő elmondta, úgy megy a víz alá, hogy nem személyes oldalról közelíti meg a dolgot. Egy megbízás, amit a legjobb tudása szerint teljesít, és igyekszik nem gondolni az emberi oldalra. Másrészt ha egy átlagember gyanútlanul botlik bele egy holttestbe, akkor az teljesen váratlanul éri, míg ő pontosan tisztában van vele, mit fog találni.

Bár szép számú merülésem volt már, nem tudom, én vállalkoznék-e ilyen feladatra. Vészhelyzetben biztosan, de egyébként?... Nagyon tisztelem azokat, akik képesek mindazzal szembenézni, ami a víz alatt várhatja őket egy ilyen keresés során. Igyekezzünk tisztelni a vízet is, hogy minél kevesebb munkájuk legyen...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Elég sok helyen szoktak különféle külföldi katonai búvárokról szóló műsorokat mutatni. Ennek a "műfajnak" a sztárja minden bizonnyal a Navy Seals egysége, de még az amerikai hadseregben is sok más búváregység van. Nem csak harci búvárok és kommandósok, de különféle műszaki szakemberek is dolgoznak a víz alatt.

A víz alatt végzett katonai bevetéseknek hosszú története van (elég, ha Búvár Kund legendáját emlegetjük), de igazán a második világháború idején lettek eredményesen bevethetők a könnyű felszereléseknek köszönhetően a búvárok. Voltak olasz, német, amerikai katonai búvárok, de ekkor még bőven volt mit fejleszteni a technikán, a harceljárásokon, és persze korántsem voltak hiánytalanok az élettani ismeretek sem. Az ötvenes-hatvanas évek búvárai gyakorlatilag testi épségük árán tapasztalták ki a korlátokat, rekordokat állítottak fel, új technikákat próbáltak ki. 

Ma már szinte minden országnak vannak katoni búvár egységei. Ez alól Magyarország sem kivétel, már évtizedek óta vannak katonai búvárok. Elsősorban műszaki feladataik vannak, de a kommandósok között is voltak búvárok. Noha ez nem a Navy Seals, ne higgyük, hogy a magyar búvárok ne kapnának jó kiképzést. Mindenhol más kihívás vár arra, aki a víz alá merül: nálunk nehezítő tényező lehet egy folyó sodrása, egy tóban a rossz látótávolság, télen pedig a hideg víz. Ezekre kell felkészülni azoknak, akik nálunk katonai búvárkodásra adják a fejüket, mert itt nem a kedvükre merülgetnek, hanem akkor, ha parancsot kapnak rá.

Nemrég egy medencés kiképzésről került fel videofelvétel a YouTube-ra. A magyar katonai búvárok így gyakorolnak, és ha jól figyel a néző, láthatja a közéjük tartozó hölgyet is, aki évek óta jól megállja a helyét a búvárcsapatban.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.