Big Blue Búvár Blog

Mindig voltak úttörők: Clare Boothe Luce politikában, irodalomban is betört a férfiak által uralt világba, ráadásként pedig az egyik első női híresség volt, aki beleszeretett a búvárkodásba.

Az 1903-ban született Clare Boothe fiatalon kitűnt intelligenciájával, talpraesettségével és szépségével egyaránt. Tele volt ambícióval, 1936-ban színpadra állított The Women című darabja óriási Broadway-siker lett. Második férje, a híres sajtómágnás, Henry Luce volt, aki a Time és a Life kiadójaként ismert- Clare is írt ezekbe, de dolgozott a Vogue és a Vanity Fair számára is.

1942-ben a még mindig fiatal és lenyűgöző, kiváló szónoknak számító, száraz humorú asszony tagja lett a kongresszusnak. Messze nem ő volt az első nő a képviselők közt, ám abban úttörőnek számított, hogy határozottságával komoly tekintélyt harcolt ki magának. Pedig a második világháború éveiről beszélünk!

A harcos antikommunista Clare Boothe Luce a republikánus elnökjelöltek mellett kampányolva használta ki népszerűségét. 1952-ben Dwight Eisenhowert támogatta, rengeteg rendezvényen beszélt, rádióban, tévében is megszólalt. Miután Eisenhowert beiktatták, ő munkája elismeréseként az Egyesült Államok olaszországi nagykövetévé nevezte ki Clare-t. Soha ilyen fontos diplomáciai posztot nem nyert el előtte amerikai nő. Az először szkeptikusan fogadott új követ végül elnyerte az olaszok szimpátiáját, és eredményes éveket töltött el nagykövetként.

Nyilván felmerül a kérdés, egy búvárkodásról szóló blogon miért írok hosszan róla? Nos, Clare Boothe Luce minden újdonság iránt érdeklődő emberként felfigyelt arra, hogy milyen népszerűvé vált hazájában a sportbúvárkodás. A mi számunkra felfoghatatlan, de 1957-re a kedvtelési könnyűbúvárkodás már 30 millió dolláros üzlet volt a tengerentúlon! Ám elsősorban férfias kedvtelésnek számított. Néhány bátor és ügyes lány is volt az első búvárok között, de a nagyközönség körében ismert nők nem nagyon merültek.

Az íróként, újságíróként, közszereplőként is nevet szerzett Clare Boothe éppen ezért számított úttörőnek, amikor 1957-ben a Bermudákon belevágott a búvárkodásba. Állítólag az hozta meg a kedvét, hogy nagyon beleszeretett a Cousteau-filmekbe. Ne feledjük, az ötvenes éveiben járt, amiről akkoriban sokan úgy hitték, hogy talán már túl idős a merüléshez. Nem volt az, sőt, az első búvártúra után is rendszeresen folytatta a kalandozást a víz alatti világban. Cikkeket írt ezekről az élményekről, mondhatni a búvárkodás nagykövetévé is vált.

Itt az öreg kontinensen mi nem nagyon ismerjük a tengerentúli búvárüzletág legendáit, de odaát már bő fél évszázada is tudatosan építették a piacot. Ennek nyilván része volt, hogy kihasználták a hírességek népszerűségét, például készültek promófotók búvárcuccban pózoló színészekről. De Clare Boothe nem volt abban a helyzetben, hogy szüksége lett volna erre a fajta a publicitásra, hiszen köztiszteletben álló, sikeres és gazdag nő volt. Egyszerűen csak beleszeretett a búvárkodásba, és szívesen mesélt róla... Nem rossz azért, amikor 55 évesen kerül valaki a Sports Illustrated címlapjára!

Szóval az ő példája ettől izgalmas még ma is. Nem társadalmi helyzet vagy életkor függvénye, ki szeretheti meg a merülést. A mélység nagyon demokratikus: bárkit befogad, aki tiszteli és betartja a szabályokat.

A nagyszerű ökölvívó, Manny Pacquiao kikapcsolódásként néha búvárkodni megy, de még ezt a lehetőséget is kihasználja egy kis edzésre.

Pacquiao a Fülöp-szigetekről származik, abból az országból, aminek roppant hosszú tengerpartján számos jól ismert merülőhely van. Moalboal, Malapascua, Anilao, a Tubbataha-záhony és még sok-sok legendás pont van szerte a szigetvilágban, amik mind mást kínálnak a búvárok számára. 

Az nem szokatlan, hogy a helyi hírességekről kiderül, búvárkodnak is. A Fülöp-szigeteken például a korábbi elnök asszony, Gloria Arroyo is elment időnként merülgetni. Azt viszont nem tudtam, hogy a sokszoros világbajnok, súlycsoportoktól függetlenül legjobbak közé sorolt bokszoló, Pacquiao is búvárkodik. 

A felvételek alapján szeret merülni, bár azt hiszem, a ringben valamelyest ügyesebben mozog, mint a mélyben- ami nem meglepő, hiszen előbbiben jóval járatosabb lehet. De még ötvözni is tudja a két sportot, a móka kedvéért egy kis árnyékbokszot is bemutat odalenn. Noha a víz ellenállása lassítja a mozdulatokat, azért nem próbálnám ki, mekkora ereje van az ütésének. A tengernek viszont talán nem árt az, hogy megsorozta a bajnok.

Nagyon égő lett volna a Jennifer Anistonnal kötött házasság után búvárbalesetet szenvedni, de a színész megúszta a nászúton bevállalt merülést.

Naná, hogy az egész sztorit bulvárszagúan dolgozták fel. (Ezúton gratulálok a kedves magyar újságíróknak, akik még mindig oxigénpalackoznak! Abban bizony nem oxigén van, hanem sűrített levegő.) Ez persze már eleve onnan indul, hogy Theroux maga is elég zavaros történetet mesélt el arról, hogy pánikolt be Bora Borán.

A tengerparti nyaralások szokásos programja szokott lenni a teljesen kezdők számára szervezett bevezető merülés. Ilyenkor az emberek kapnak valami kis képzést, elmutogatják nekik az alapokat, aztán pár méteres mélységben bugyborékolhatnak egy keveset, és nézegethetik a színes halacskákat. Theroux beszámolója szerint az ő ismerkedése a búvárkodással is így indult, élvezte is a merülést, befizetett hát másnap is egy kirándulásra.

Állítólag a következő nap egy másik oktatóval hajóztak ki, aki nem túl jól beszélt angolul, nem tudta neki elmagyarázni, ő mennyire kezdő. Meg kell jegyezzem, a helyzet az, hogy egy jó bázison egy valamirevaló oktató pontosan tudja, kit visz a víz alá, és már a készülődéskor látja, ki kapkodó kezdő és ki nem az.

Theroux sztorija úgy folytatódik, hogy észlelte, az előző napihoz képest jóval mélyebbre merültek, és amikor megnézte, mennyi levegő van a palackjában, a műszer mutatója már a piros zónában járt. Ettől megijedt, elkezdte volna jelezni a profi vezetőnek, hogy már alig van levegője, de az nem törődött vele, mutatta, ússzanak tovább. Theroux ekkor egy vele merülő barátjának jelzett, tehát innentől már ketten voltak idegesek. És persze jött a pánik, a színész fejében már az is megfordult, hogy valaki ilyen rafinált módon akar végezni vele a nászútján.

Az oktató végül észlelte hogy baj van, a saját tartalék levegőjét osztotta meg a bajba került búvárral, végül aztán biztonságosan a felszínre értek. Ott aztán elmagyarázta Theroux-nak, hogy egyszerűen csak merülés közben kicsit elkalandoztak, és a víz alatt akart visszaúszni a hajóig, azért nem emelkedtek a felszínre azonnal. 

Meg kell jegyezni, nem is nagyon mesélhette volna el értelmesebben ezt a "veszélyes" helyzetet a minimális búvárképzettséggel rendelkező színész, akitől nyilván azt várták, hogy igazi életveszélyről meséljen a nagyobb nézettség kedvéért. Persze, hogy nagy sztori halálközeli élményt emlegetni, amikor az ember fia épp elvette Hollywood egyik legkedveltebb sztárszínésznőjét! 

Ám azért valójában aligha volt arról szó, hogy hajszálon múlt az ifjú férj élete. A filmekben szokott úgy történni, hogy váratlanul elfogy a levegő, és a búvár már csak azt érzi, itt a vég. Az a bizonyos mutató a palackhoz csatlakoztatott nyomásmérő vörös zónájába érve még messze nem azt jelzi, hogy a palack üres. Általában 200 bar nyomásra feltöltött palackkal indulunk merülni, a vörös zóna műszertől függően 40-60 bar levegőtől indulhat, ami még mindig bőven elég hogy a búvár biztonsággal befejezze a merülést. Ha pár méteren úszkál az ember és egy ilyen műszeren eléri a piros részt a mutató, akkor még nagyon messze van az életveszélytől- a zóna eleje azt jelzi, hogy még megvan a levegő harmada.

A búvár képzettségétől függ, hogy tisztában van-e a saját helyzetével. Lehet, hogy ekkor már a végefele jártak a merülésnek, a csoport csak 3-4 méterrel a felszín alatt úszott, és a vezető úgy érzékelte, a levegő pont elég ahhoz, hogy kicsit közelebb menjenek a hajóhoz. Ám a teljesen rutintalan kezdő nagyon könnyen bepánikolhat, ha nem érti a tervet, és csak a fejébe vert egyetlen dolog jár az agyában: ha elfogy a levegő, megfullad. A vezető ilyenkor abban lehet hibás, hogy ha nem veszi észre, a búvár azért mutogatja olyan idegesen a műszerét, mert már a pánik határán van. Ám meg kell jegyezni, azért mégiscsak szemmel tartotta a színészt, mert amikor bajba került, egyből ott volt a közelében. 

Szóval ebben az egész történetben több a hangulatkeltés, mint a tény. Nem baj, bulvársajtóban előfordul az ilyesmi. Tanulság is maximum annyi van az egészben, hogy akkor jár a legjobban a búvárkodás iránt érdeklődő, ha már kezdőként is valódi tanfolyamra fizet be, ahol egy kicsit alaposabb tudással vértezik fel mire vízbe kerül. A próbamerülések során a teljesen képzetlen emberek inkább csak a túlélésre tudnak koncentrálni, nem a víz alatti világ szépségeire, hiszen annyira minimális ismeretanyagot tudnak nekik megtanítani a pár perces "tanfolyam" alatt. Akit valóban érdekel a víz alatti világ, szánja rá az időt és az energiát a tanulásra, és akkor jó eséllyel kerülheti el a felesleges pánikot, miközben ezerszer kellemesebb élmény lesz a merülés.

Nem bulvárlapoknak témát szolgáltató szerelmi háromszögbe bonyolódott a szép színésznő: egy teknőssel ismerkedett össze a víz alatt.

Salma Hayekről viszonylag ismert, hogy a tenger szerelmese. Már hosszú évek óta rendelkezik búvárvizsgával, még a Bahamákon tanult meg készülékkel merülni, ahol egy film forgatása okán jutott el. 

A színésznő pedig természetesen azóta is szívesen jár a tengerpartra lazítani. Nemrég pedig egy víz alatti videót töltött fel az Instagramra, amin épp egy teknős társaságában látható. Odalenn megfordulnak a szerepek: a barátságos állat lett a sztár, és a híres színésznő a lelkes rajongó...

Vilmos hercegről viszonylag ismert, hogy a tenger szerelmese, de a jelek szerint bájos felesége is szívesen veti magát a habokba, sőt, a habok alá. 

Az angol királyi családnak jól dokumentált kapcsolata van a búvárkodás világával. A brit búvárok szövetségének (BSAC) elnöke hosszú ideig Fülöp herceg, Erzsébet királynő férje volt. Tőle Károly herceg vette át a stafétát, aki maga is merült, nemrég pedig Vilmos lett a BSAC új, fiatal elnöke. A hadseregben töltött időszak alatt pedig Harry herceg is kapott búvárkiképzést.

Amikor Vilmost beiktatták a búvárszövetség elnökeként, medencében demonstrálta, hogy otthonosan mozog a víz alatt. Már akkor mesélt róla, hogy felesége is szeret merülni, és reményei szerint egyszer a kis George herceg is búvárkodni fog majd.

Azóta már George testvére is megszületett, és mint kiderült, Katalin hercegné valóban elszánt ha búvárkodásról van szó: haladó búvár tanfolyamot végzett, hogy csatlakozhasson férjéhez a mélyebb merüléseken. Erről a királyi család szóvivője mesélt a sajtónak.

Erre a Karib-tengeren került sor, az exluzív Mustique szigeten. Vilmos már kellően felkészült búvár ahhoz, hogy lemerüljön a cápákhoz, amik aránylag mélyebben tanyáznak, és a jelek szerint felesége sem akart lemaradni mögötte. A haladó tanfolyam egyébként nem számít bonyolultnak, a kedvtelési búvárok többsége mnden gond nélkül teljesíti a követelményeit: az amerikai búvároktatási rendszerek általában nem teszik magasra a lécet. A tanulók belekóstolnak a mélyebb merülésbe, a víz alatti navigációba, az éjszakai merülésbe, tehát bővítik alapismereteiket. Ám néhány helyen elvárás ez a végzettség, ha valaki különlegesebb búvárélményre vágyik.

A brit búvárszövetségben talán nem voltak boldogok, hogy Katalin nem az általuk szervezett tanfolyamon vett részt, de mit lehet tenni, ha neki ott jött meg a kedve a cápázáshoz, ahol csak amerikai rendszerben tanítanak? A lényeg az, hogy továbbra is szeret merülni- és talán a következő tanfolyamot már a BSAC szervezésében végzi.

Ördög Nóra egy fiatal tehetséget a felszín alatt lepett meg a jó hírrel, miszerint bekerült Az ének iskolájába. A TV2 felvételén látszik azért, hogy a kislány, Kornis Anna gyakorlottabb búvár, mint a műsorvezető, az élmény viszont mind a kettejüknek különleges lehetett.

Arról mesélt egy cikkben Ördög Nóra, hogy korábban egy forgatáson rossz élménye volt a búvárkodással kapcsolatban, ezért még így, medencében is nehezen vette rá magát a merülésre.

Mit mondjak, megértem. Kezdőként könnyű belefutni olyan szituációba, aminek ijedtség, vagy akár pánik a vége. Ezt elég gyakran meg lehet előzni, egyrészt úgy, hogy a kezdő búvár őszintén szembenéz a félelmeivel, elmondja azt oktatónak, másrészt egy rutinos profi már akkor kiszúrja az idegességet, amikor talán még maga a tanuló sem érzi azt. A harmadik eset pedig az, amikor szinte előjel nélkül következik be a baj.

Azt tartom, nem kell mindenkinek merülnie. Azért mert egy hobbit én szeretek, nem kötelező mindenki másnak űznie azt. És ez mással is így van: tudom, hogy sokan imádják a sakkot, de nekem nem nagyon van kedvem leülni egy tábla mellé órákra. Csak a búvárkodásban van egy olyan kalandfaktor, ami sokakat vonz, másrészt viszont annyira idegen és új érzés a víz alatti lét, hogy jópár embernek nem sikerül megbirkóznia ezzel.

Aztán egy-egy kellemes tapasztalat átlendíthet a kezdeti aggályokon. A mostani jól sikerült merülés után Ördög Nóra már azt mondta, mégiscsak érdekli ez a búvárkodás. Mert ha az ember elkezdi élvezni a lebegést, és aztán valami kellemes dolog történik, mint például meg tudnak lepni valakit egy jó hírrel a mélyben, hirtelen elfelejtődnek a rossz élmények.

Vigyor van és boldogság, épp csak dalra nem fakadunk- persze ez nehéz is lenne légzőautomatával a szánkban. Ugyan kísérleteztek már ilyesmivel is, de maradjunk annyiban, a víz alatt éppenséggel az is jó, hogy elmenekülhetünk a felszíni zajok, az állandó csacsogás, a telefoncsörgés, a hangos zene elől.

Az mindenesetre már mindenki saját döntése, esélyt ad-e magának arra, hogy megszeresse a búvárkodást. Anna valószínűleg jó úton jár, hiszen gyerekbúvárrá vált, és aki az ő korában fogékony lesz a merülés szépségeire, az már jó eséllyel szenvedélyes búvár is lesz. Az nem köztudott, hogy a gyerekek búvárkodására más szabályok vonatkoznak, mint a felnőttekére: rövidebb és sekélyebb merüléseken vehetnek részt, szigorúbb oktatói felügyelettel és így tovább. Ez pedig így is van rendjén. Ügyesek ugyan, de nem sérthetetlenek, tehát be kell tartani a megfelelő korlátozásokat.

Ahhoz úgyis fel kell nőni, hogy az ember kezdje a búvárkodást máshogy nézni, komolyan élvezni. Nem életkori kérdés ez, hanem felfogásbeli: Ördög Nórának is az lehet az igazi kihívás, ha tényleg merülni akarna a jövőben, hogy ne arról szóljon az egész, képes-e megtanulni búvárkodni, hanem képes-e igazán élvezni. A kettő nem pont ugyanaz, erről egyszer már hosszabban írtam. És ehhez kellenek a lökést adó élmények- bármennyire úgy hangozhat, Ördög Nóra csak a sztori kedvéért kacérkodik a búvárkodással, tényleg lehet, hogy ez a rövid, de különleges merülés elegendő inspiráció volt. Egy pár pillanatig elszáll minden félelem, és jó esetben ezek már soha nem is jönnek elő. És ilyenkor az ember őszintén mondhatja: "de jó volt- mikor jöhetek legközelebb?"

Ben Affleck gyerekszínészként tengereket járó, búváros ismeretterjesztő sorozatban szerepelt, de szerintem kevesen ismernek rá az akkori fizimiskája alapján.

Ó, azok a nyolcvanas évek! Valahol nagyon vicces, hogy már erre az évtizedre is kellemes nosztalgiával tekintünk, pedig nem feltétlenül történtek olyan nagy dolgok akkoriban. Mindenesetre már azokban az években is a tévét bámulta mindenki, újféle műfajok alakultak ki, és a The Voyage of the Mimi egy érdekes hibrid volt az ismeretterjesztők között. Egy hajó képzeletbeli tudományos célú útjáról szólt az alaptörténet, aztán a kalandos sztorit kiegészítette egy ismeretterjesztő blokk, ahol igyekeztek mélyebben elmagyarázni a filmben hallott dolgokat.

Még kiegészítő munkafüzetek és programok is készültek a tanárok és a diákok számára, hogy a látottakat fel tudják dolgozni az iskolában. Egy komplex projektről volt tehát szó: a kalandos részek azt hivatottak szolgálni, hogy a gyerekek érdeklődését felkeltsék, a folytatásban pedig tanulhattak is.

Az első sorozatot 1984-ben mutatták be, és a főszerepet egy Ben Affleck nevű srác kapta. Igen, ő a későbbi Oscar-díjas színész-rendező, de ekkor, 12 évesen talán még ő sem gondolt arra, milyen karrier vár rá. Nyilván a forgatás maga nagy élmény volt, mert az első sorozatban a bálnák nyomába ered a Mimi, és az expedíció kalandjainak bemutatása után jöttek a szakértők, akik meséltek a tengerről, az élővilágról és sok más érdekességről. Így például Sylvia Earle, a híres tengerbiológus is a kamerák elé állt. A szakembereket pedig a gyerekszínészek kérdezgették ezekben a részekben. Mellesleg Affleck filmbeli nagyapját is tudós alakította, Peter G. Marston, aki a forgatás idején a híres MIT (Massachusetts Institute of Technology) egyik tanára volt.

A folytatás 1988-ban jött, és a fantáziadús The Second Voyage of the Mimi címet kapta. Itt a vitorlás útja Mexikóba vezetett, ahol a történet szerint maja leletek fosztogatóinak nyomába eredtek, míg az ismeretterjesztő rész régészetről, történelemről szólt többek között. Az ifjú Ben pedig búvárleckéket is kapott a sorozatban, ekkor a tudományos ismeretterjesztő részben a nyomás változásáról, annak hatásáról meséltek, és demonstrálták is ezt egy nyomáskamra segítségével.

A tervek szerint készült volna egy harmadik sorozat is a Mimi főszereplésével, de erre már nem sikerült pénzt előteremteni. Azt nem tudom, a mai gyerekeknek mennyire tetszene ez a fajta ismeretterjesztés, de az tuti, hogy a gyerekszínészek számára remek élmény lehetett a forgatás. Tenger, vitorlázás, bálnák és búvárkodás- nehéz elképzelni azt a fiatalt, akit ezekből semmi nem hoz lázba. Én egy kicsit már kinőttem a célkorosztályból, mégis bele-belenéztem az epizódokba, bevallom...

Az időről időre előkerülő víz alatti kalandfilm-sablonra épül a The Bends című produkció a hírek szerint: a mélyben rejtőző titokzatos felfedezés okoz sok-sok bonyodalmat. Egy veterán kommandós veszi kézbe a dolgokat, aki a búvármunkával törleszti tartozását a maffia felé- ezt a szerepet Joel Kinnaman kapta, ő volt Robotzsaru legújabb feldolgozásában a címszereplő.

Már azt is hírül adták, ki lesz a partnernője (hiszen csajok nélkül nem működhet egy vérbeli kalandfilm): Rosamund Pike nevét emlegetik. A Holtodiglan című filmben nyújtott alakításáért idén Oscarra jelölt csinos színésznő talán maga is neoprénbe bújik a The Bends kedvéért. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a színészek nyilván átesnek egy kis képzésen is, mert minden gyakorlat nélkül még a felszínen is idétlenül mozognának a búvárfelszerelésben. 

A filmet egy fiatal francia, Jean Luc Herbulot rendezi majd, akit a Dealer című alkotás író-rendezőjeként ismerhet a közönség. A búvárfilm speciális műfaj, mert vannak bizonyos alapsémák, amiket ezerszer láttunk megvalósítani, a közeg sajátosságai miatt viszont a szélsőséges ötletek ritkán válnak be. Szóval egy tipikus roncskeresős történetet várhatunk, amikor valami mélyben rejtőző kincs, kábítószer vagy fegyver miatt mennek a vízbe a búvárok, de ettől még lehet jó ez a film.

Ehhez persze nem árt, ha hitelesek a merülésre építő jelenetek, amiket még ma se nagyon lehet számítógépes grafikával megoldani. Fáradtságos munkával készülnek az ilyen kalandfilmek és thrillerek, és ezért nem árt, ha a színészek kellően ügyesek és bevállalósak. 2016-ban majd meglátjuk, mit sikerült tető alá hozni a stábnak.

James Cameron régi filmterve egy rekordmerülés közben életét vesztő búvárról szóló alkotás, aminek a főszerepére Jennifer Lawrence az esélyes. A fiatal színésznő tehát az Éhezők viadala és az X-Men után újból testhezálló cuccba bújhat, de ezúttal a felszín alatti kalandok várnának rá.

Cameron a hírek szerint úgy döntött, hogy nem maga rendezné a filmet, csak producerként venne részt a munkában. A valós eseményen alapuló történet már a halálos baleset után nem sokkal tervezgetésre késztette őt, évek óta házal a projekttel, egy korábbi pletyka arról szólt, hogy Salma Hayek kaphatná a főszerepet. Ám aztán nem hallottunk semmi további információt- Jennifer Lawrence nevét csak a napokban dobták be Hollywoodban jól értesültnek számító weboldalak.

Érdemes pár szót szólni magáról a végzetes merülésről is! A francia Audrey Mestre 1974-ben született, tengerimádó családjának köszönhetően gyerekkorától kezdve merült. 1996-ban ismerkedett meg az egyik legismertebb szabadtüdős búvárral, Francisco "Pipin" Ferrerasszal, egymásba szerettek, és ő is elkezdett szerelmét követve komolyabban sportolni. A szabadtüdős búvárok egyetlen lélegzettel merülnek, vagy minél mélyebbre jutás a cél, vagy minél tovább a felszín alatt maradni, vagy minél nagyobb távolságot leúszni. Ferreras és Mestre is a mélymerülésben volt aktív, Pipin több világrekordot állított fel, és hamarosan Audrey is csúcsokat javított. A legjobb eredménye 130(!) méter volt. 

2002. október 4-én Audrey Mestre 166 méteres, elképszető mélységű gyakorlómerülést hajtott végre. Ebben a kategóriában egy nehéz szán húzza a mélybe a búvárt, aki onnan egy felfújódó ballon segítségével szinte rakétaként emelkedik a felszínre. Október 12-én pedig 171 méteres csúcsdöntő merülésre készült a francia lány. Audrey merülését alig három percesre tervezték. Ám értelemszerűen a döbbenetesen nagy mélység miatt ilyenkor rengeteg biztonsági szabályt tartanak be, minden mélységi szinten búvároknak kell lennie, ellenőrizni kell a felszerelést is.

Ez utóbbiba tragikus hiba csúszhatott. A merülést egy folyamatosan működő kamera rögzíti, és utólag ennek képeit elemezve kiderült, hogy Audrey Mestre hiába nyitotta meg a ballont felfúvó palack csapját, abban nem volt elég levegő, így ő a mélyben rekedt. Túl a 150 méteren ez egyenlő volt a búvár halálos ítéletével. Megpróbált felfele indulni, a biztosító búvárok pedig kézről kézre adva vitték feljebb, végül a hozzá leúszó Pipin Ferreras ment vele a felszínre. Ám hiába voltak viszonylag gyorsak, Audrey életét már nem lehetett megmenteni.

A balesetről több könyv is született. Voltak, akik Ferrerast vádolták, mivel ő volt a rutinosabb búvár, tudnia kellett volna, megfelelő biztosítás nélkül túlságosan kockázatos a merülés. Ő is megírta a saját szemszögéből az eseményeket, nyilván nem magát vádolta. A baleset után nem ítéltek el senkit, igazság szerint nehéz is lenne: olyan extrém teljesítményekről beszélünk, amilyenekre a világon csak maroknyi ember képes, ki tudná eldönteni, hol, ki hibázott, és eleve, az ilyen mélységbe merülő búvárnak tisztában kell lennie a kockázattal: sajnos Audrey Mestre nem az első és nem is az utolsó életét vesztett szabadtüdős rekorder volt. 

Nem tudni, Cameron mennyire alapozna a valós, bizonyított eseményekre, és mennyiben dramatizálnák a sztorit. A múltban a szabadtüdős búvárokról szóló filmek (pl. A nagy kékség vagy a Delfinlány) mind erősen átírták a történéseket a nagyobb hatás kedvéért. Az biztos, hogy ha Jennifer Lawrence elvállalja a főszerepet, kemény felkészülés vár rá, mert csak úgy lehet hiteles alakítást nyújtani ebben a filmben. Talán a végleges szerződés aláírása előtt nem is az ügynökével fog egyeztetni, hanem a személyi edzőjével...

Még a híres James Cameron is "büszkélkedhet" egy olyan filmmel, amit szerencsésebb lett volna álnéven rendeznie. Az 1981-es Piranha 2 című filmet The Spawning és Flying Killers alcímmel is forgalmazták, az utóbbi a kifejezőbb: a vérszomjas húsevő halak már a szárazföldön is terrorizálják az embereket.

Igen, ez a film ekkora marhaság. Cameron teljesen véletlenül ülhetett a rendezői székbe, mert állítólag csak a speciális effekteket bízták volna rá az olasz producerek, de az eredetileg szerződtetett rendező lelépett, így a fiatal filmes ölébe hullott a lehetőség. A forgatókönyv íróját álnév rejti, sokan Cameront sejtik mögötte.

A korszakról tudni kell, hogy az olaszok annak idején futószalagon gyártották sikeres amerikai filmek koppintásait. Azt tudták, hogy akkorát nem robbantanak a mozipénztáraknál, mint az eredetiek, de éppen ezért jóval kisebbre szabták a költségvetést is. Mondhatni, olcsó és alacsony színvonalú B- (vagy Zs...) kategóriás filmeket dobáltak össze rohammunkában. Így aztán azzal se foglalkoztak túl sokat, ki a rendező- Cameronnak volt gyakorlata a víz alatti forgatásban, pont megfelelt tehát a Piranha 2 esetén.

Ám többször összekülönbözött a minőségi munkára törekvő Cameron és a producer Ovidio G. Assonitis, a hírek szerint a végső vágást is utóbbi végezte. A legenda úgy szól, hogy ezt megtudva Cameron "betört" a stúdióba és helyreállította a saját verzióját, de az ilyen sztorikat nem kell komolyan venni: nehéz elhinni, hogy pont ezért a horrorért küzdött volna annyira a fiatal rendező.

Kreatív munkáról ugyanis az összehányt sztori miatt nem nagyon lehet beszélni. Az első, nagy sikerű Piranha filmet, Joe Dante munkáját az újszerűség még többre tartották, ott a biológiai fegyverré átalakított húsevő halak vérengzése volt a lényeg. A folytatásban is az adja az alapot, hogy a tenger mélyére süllyedt kutatóhajóban szállított, immár tengervízben is jól megélő piranhák tizedelik meg az embereket. Ám csavartak egyet, mert már nem csak a búvár fenekébe harapnak: képesek órákon át életben maradni a felszínen, sőt, repülni is képesek, így aztán a szárnyas piranhák a film egyik csúcsjelentében egy vidám tengerparti ünnepségbe rondítanak bele.

Ám az igazán vakmerő búvárok a saját fészkükben pusztítják el a piranhákat: a hajójukra otthonként tekintő, a vérengzés után jól megérdemelt pihenőjükre készülő halakra rárobbantják az egész kócerájt. A főszerepet egy erős női karakter kapta, a nyaralóhelyen dolgozó búvároktató, akit Tricia O'Neil alakít. Ha van pozitívuma a filmnek, akkor a színésznő kiválasztása az, aki nem egy szőke bombanőbe oltott atomfizikus, hanem egy nem is olyan fiatal, de hihetően sportos nő. Csinos, természetesen, végülis egy búvároktatótól el is várjuk, de azért nem akörül forog a sztori, hogy minél jobb szögből vegyék fel fürdőruhás alakját. Nyugodtan állíthatom, ilyesféle megjelenésű hivatásos búvárt láttam már párat az életben.

És itt nagyjából vége is a dicsérhető dolgoknak. A sztori butaságáról már írtam, felvonultatnak a filmben még néhány fedetlen keblet, humorosnak szánt mellékszálat, érzelmeket, és egy nagyon komolyan tudóskodó tudósembert is. No meg szerepel benne Lance Henriksen, akinek azért voltak emlékezetesebb alakításai. Talán csak olyanok voltak... Illetve hadd legyek még annyiban korrekt, hogy a víz alatti jelenetekben is normálisan néz ki a merülés, de gyanítom, a Kajmán-szigeteki forgatás során ez volt az egyetlen, amit igazán szívesen csinált a rendező.

James Cameron ugyan nem törölheti utólag az életrajzából a Piranha 2-t, de ha karrierjéről beszél, valamiért inkább 1984-ből indítja a történetet, amikor elkészítette a Terminatort. Egyszer szólt a korai rémfilmről, amit a legjobb gyilkos repülő halas horrorkomédiaként határozott meg- neki legyen mondva. Persze nem túl erős a konkurencia, talán csak a Sharknado törhet a trónjára. Én nem akarok igazságtalan lenni, ezért azt mondom, mind a kettőnek helye van a selejt víz alatti (feletti?) rémfilmek "Aranycsapatában"...