Big Blue Búvár Blog

Vitatott a szigonyos vadászat megítélése a búvárok körében. A túlnyomó többség nem szeret víz alatt lövöldöző búvárokat látni- de azért egy halvacsorát keveset utasítanak vissza. Pedig azokat a halakat így vagy úgy ki kell fogni a vízből, és a szigonyozás is csak egy eszköz. Ám kedvtelési búvárként mégis inkább nem szeretjük ezt, ha már "vadászunk", akkor fényképezőgéppel keressük a jó témát.

A szigonyozásnál van egy fontos alapkérdés: légzőkészülékkel vagy anélkül vadászik-e a búvár. A szigony ősi eszköz, a tengerparton élő emberek ezt is felhasználták a mindennapi betevő megszerzéséhez. A legelső sportbúvárok a múlt század harmincas éveitől még nem használtak légzőautomatát, saját készítésű szigonyaikkal a bennszülöttek módszerét próbálták alkalmazni. A francia tengerparton élénk vadászat folyt annak idején, itt merült először az úttörők közül Jacques-Yves Cousteau és Hans Hass is. Eleinte tehát fel sem merült az, hogy ne egy lélegzettel, szabadtüdővel merüljön alá a búvár, de ahogy fejlődött a technika, még maga Hass is elmélkedett a kérdésről. Ő például döfésre kiképzett szigonyt használt, és már a gumis szigonypuskát is sportszerűtlennek tartotta- a légzőkészüléket pedig végképp.

Később pedig a világnak bizonyos részein engedélyezték, hogy a búvárok légzőkészülékkel is vadászhassanak. Ma is vannak ilyen országok, de erről a valamirevaló vadászok azt tartják, nem tisztességes módszer. Az igazi vadász ugyanis nem csak lövöldöz mindenre ami mozog (az ilyen felfogással víz alá menők tehetnek arról, hogy bizonyos partközeli tengerrészeken megtizedelték a halállományt...), hanem lemerül, becserkészi a halat, kilövi, fárasztja és a felszínre viszi. Aki azt hiszi, ez nem bonyolult, azt ki kell ábrándítsam: a nagyobb, zsákmánynak való halak általában mélyebben tanyáznak, és 15-20 méter a legtöbb átlagember leevickélni sem tud biztonsággal, nem hogy még ott megkeresse a megfelelő méretű halat, és el is találja azt. Egyáltalán nem olyan egyszerű szigonnyal pontosan célozni, egészen közel kell valahogy férkőzni a zsákmányhoz, távolról esélytelen eltalálni egy halat.

Ráadásul a szigonyozás így veszélyes is. Nincs palack a búváron, egy túl erős hal akár a víz alatt is tarthatja, de akár a felemelkedés közben is történhet baj, ha mondjuk bekövetkezik egy sekély vízi ájulás. A vérző, vergődő halak vonzzák a ragadozókat is, a cápák által megtámadott búvárok túlnyomó része szigonyos vadász.

Szóval nem egy könnyed, laza kis sport ez, a legjobbaknak búvárkodásban is, céllövésben is nagyon jónak kell lennie. Ám érdekes, hogy a szigonyosok egy része, aki igazán magas szintre jutott, később átvált másféle "vadászatra": kamerát ragadnak és azzal cserkészik be a halakat. Ennek már nem esik áldozatul egy állat se, a fotóssá vagy operatőrré átvedlett ex-vadász viszont remekül merül és rutinosan cserkészi be a jó témákat. A már említett Cousteau és Hass is előbb vadászott, később filmezett, de szigonyos vadász-bajnok volt az ausztrál Ben Cropp is. A szintén ausztrál Ron Taylor még világbajnokságot is nyert, és későbbi felesége és a filmezésben is hű társa, Valerie szintén eredményes volt ezeken a versenyeken. Egyszerűen eljött a pillanat, amikor többé nem voltak képesek lőni- megóvni, megörökíteni akarták a mélység legszebb élőlényeit.

Hogy nem voltak gyenge kezdők, azt illusztrálja az alábbi fotó: Ron Taylor egyetlen napi(!) fogásával. Igen, az ott egy cápa uszonya...

Nyilván egyszer-kétszer visszanézték ezeket a képeket, és elgondolkodtak rajta, mennyi halat lőnek ki "sportból", a verseny kedvéért, és aztán inkább felhagytak ezzel. A tenger szerelmeseiként viszont a merülésről nem mondtak le, és természetfilmjeik bizonyítják, remek ötlet volt inkább kamerát fogni a kezükbe.

A szívem nekem is a halakhoz húz. Én személy szerint -még ha el is ismerem az embernagyságú halakat kilövő szigonyosok teljesítményét- annak örülnék, ha a szigonyosok közül a többség a régi nagyokhoz hasonlóan inkább kamerára cserélné a puskát. Ha kell, ritkábban eszek halat, csak több maradjon belőlük a tengerben...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Az apró termetű japán szabadtüdős búvár, Tomoko Fumuda a világ közvetlen élmezőnyébe tartozik. Képes hat és fél percen át egy levegővel a víz alatt lenni, a Constant Weight kategóriában pedig 83 méteres mélység a legjobb eredménye.

Az 1978-as születésű sportoló viszont szépségével is kitűnik a búvárok közül. A tenger igazi szerelmese, így a legtöbb róla nyilvánosságra került fotón a vízben vagy a víz közelében van...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A napokban olvastam a Mirror oldalán, hogy egy 12 éves lány lett a világ legfiatalabb PADI Master Scuba Diver címet viselő búvára. A Master Scuba Diver elvileg azt jelenti, hogy a PADI búvárszervezet rendszerén belül a legmagasabb szintű amatőr búvári fokozatot érte el. Hivatásos fokozatot viszont 18 éves koráig nem szerezhet, tehát az ifjú hölgy pár évig csak a merülései számát gyarapíthatja, a búvárigazolványaiét nem.

Megoszlanak a vélemények, mikortól lehet elkezdeni a merülést a gyerekeknek, hány éves korban milyen mélység a javaslott, milyen felügyelettel kell búvárkodniuk. Egységes előírás erre nincs, a búvároktatási rendszerek előírásai, a helyi szabályok adhatnak ebben a tekintetben útmutatást. A józan ész azt diktálja, nem kell a túl sok és főleg túl mély merülést erőltetni, hiszen egyrészt a merülés hat az emberi szervezetre, és ezért inkább óvatosnak kéne lenni, másrészt egy ilyen fiatal gyereknek később még bőven lesz ideje körbemerülnie a világot. Rettentően sok érdekeset lehet látni pár méteres mélységben- ha csak egy mély roncsba való beúszás jelent neki elég nagy kalandot, akkor az elég furcsa.

Ráadásul a helyzetből adódóan egy gyerek nem önállóan dönt utazásról, búvártúrákról, merülésekről, szóval hasznosnak látszik az elővigyázatosság, a felelős döntés minden merülés előtt.

Az ilyen hírek viszont a mosolygós 12 éves "mesterbúvárokkal" mindig elgondolkodtatnak. Biztosan ügyesen merül, bár láttunk már olyat, hogy egy-egy rekord kedvéért kissé enyhítettek a szigorú számonkérésen. De tulajdonképpen miért is kéne egy gyereknek folyamatosan búvártanfolyamokra járni, elvégezni mindenféle mély-, roncs-, éjszakai merülő kurzust, amikor pont az az apróság hiányzik, hogy önállóan, szülői engedély nélkül mehessen merülni. Ilyen szempontból üres felelősség az, hogy neki mondjuk "mentőbúvári" képzettsége is van. Elég, ha magára tud vigyázni.

A fórumokon nagyon kedves sztorikat lehet olvasni arról, hogy egyik-másik gyerek milyen fantasztikusan ügyes, és mennyivel gyorsabban megtanult búvárkodni mint a felnőttek, és nincs soha semmi gondja. Ez jól hangzik, tényleg. Az már más kérdés, hogy voltam már búvártúrán, ahol gyerekek is a hajóra szálltak. Bizony láttam rajtuk ijedtséget, bizony volt olyan, hogy valamelyikük inkább kiment a vízből, míg a másik szemmel láthatóan úgy kapaszkodott apuka kezébe a víz alatt, mint aki retteg. Ez nem élmény így.

Meg vagyok róla győződve, mi, felnőttek akkor merülünk okosan, ha olyat vállalunk be, amit valóban tudunk élvezni. Ha valaki nem akar mélyre menni, ne menjen, ha valaki nem akar roncsnál búvárkodni, ne tegye. De a gyerekek esetén többször láttam, hogy a szülők igazán nem figyeltek arra, hogy a gyerek mit szeretne, vitték a gyereket olyan merülésre, aminek a kihívásait ők tudták kezelni, a gyerek viszont nem. Ennek semmi értelmét nem látom. Ráadásul a búvárkodásban nagyon fontos az, hogy odafigyelünk a másikra, reagálunk rá, ha a merülőtárs valamiért nem oda akar menni, ahova mi. Aki viszont már a felszínen sem figyel a társ elképzeléseire, főleg, ha az egy gyerek, gyakorlatilag a vízbe menetel előtt elronthatja a másik merülését.

Az ördögien ügyes gyerekek témájához még annyit, hogy az utóbbi években elég sok hírt olvastam balesetekről. Sajnos nem egy alkalommal ért már gyereket búvárbaleset, tehát ők éppen úgy nem sérthetetlenek, mint mások. Nem vagyok benne biztos, hogy egy gyerekre kellene annak a terhét rakni, vészhelyzetben segítsen akárkinek, hiszen a csoporton belül elvileg az egyik legképzettebb és legfelkészültebb búvár. Közben meg látom a képen, ahogy a kislány oktatója derekáig ér, és elképzelem, mi lenne egy bonyolult szituációban, nagy mélységben.

Persze nyilván egy ilyen idős lány nem tud magától kieszelni ilyesmit, és ha eszébe is jutna, szülői támogatással valósíthatja csak meg. A beszámolók szerint már részt vett más extrém feladatokban is, saját bátyja pedig a korábbi "világcsúcstartó" volt mint a legfiatalabb Master Scuba Diver, mert ő 14 évesen szerezte meg ezt a minősítést.

Én mindenesetre remélem, hogy nem lesz egyfajta "versengés" abból, ki tud minél fiatalabban számára nem túl értékes tanfolyamokat végezni. Eszembe jut Jessica Dubroff tragédiája, aki hétévesen szerette volna átrepülni az amerikai kontinenst 1996-ban, ám egy esős napon a felszállás után Cessna gépével a földbe csapódott. Ő, édesapja és oktatója is szörnyethalt a balesetben. Jessica édesanyja azt nyilatkozta, mi többet kérhetne a sorstól, mint hogy gyermeke boldogan, általa szeretett tevékenység űzése közben veszthesse életét. "Persze jobb lett volna, ha nem 7 éves korában történik ez vele", tette hozzá.

A szakértők szerint pedig ebben az esetben is az volt a tragédia oka, hogy Jessica oktatója, a repülésért felelős ember a viharos időben is a felszállás mellett döntött, nyilván azért, mert teljesíteni akarták a rekordot. Épp elég lett volna, ha fokozatosan tanul a kislány, és szép időben pár körökkel gyakorolnak a reptér közelében. A Guiness mindenesetre már nem tart számon ilyen kategóriákat a fiatal pilóták számára, nem akarták, hogy bárki számára biztatás legyen ez minél kisebb gyerekek repülésre tanítására.

Számomra a búvárkodásban elért korrekord sem számít különösebben értékesnek. Volt lehetősége fiatalon merülni, másnak meg nem- no és? Ez nem sokat nyom a latban. Főleg azért, mert a kedvelési búvárkodás nem versenysport. Ha van is kihívás benne, az nekem saját magamnak az: merüljek minél többet, lássak minél több érdekeset, készítsek minél több szép fotót. De nemzetközi csúcsokra nem török, és nem különösebben bánom, hogy nem tizenévesen kezdtem el a merülést. Így alakult- örülök, hogy egyáltalán belevágtam, és örülök annak is, hogy olyan életkorban, amikor már a saját kezemben voltak a döntések, és valóban élvezhettem az önálló merüléseket.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Elvis Presley felesége is belekóstolt a víz alatti kalandfilmek világába egy valós események alapján készült alkotásban. (Ne feledjük, maga a király is vállalt ilyen szerepet...)

Meg kell jegyezni, az igazi történet maga kifejezetten érdekes. John Everingham ausztrál újságíró 1949-ben született, fiatalon otthagyta az iskolát a kalandozás kedvéért. Európába készült, de csak Indokínáig jutott, és ott is maradt: Dél-Kelet-Ázsia szerelmese lett, már tinédzserként fotóriporkedett. Később azzal a sztorival vált ismertté, hogy a Vietnamot bombázó amerikai B-52-esek thaiföldi bázisaikra visszatérve időnként a bombaterhük egy részét Laosz felett oldották, ami ártatlan emberek életét követelve.

Everingham Laoszban telepedett le, és üdvözölte amikor a régi diktatúrát leváltották. Ám kiderült, a kommunisták sem jobbak, letartóztatták őt, majd kitoloncolták Thaiföldre, százezer képre rúgó archívumát viszont elkobozták és megsemmisítették. Még a Laoszban töltött évek során egy helyi lányba szeretett bele, ám Keo Sirisomphone-t a kiutasítása után letartóztatták, és egy átnevelő táborba hurcolták. Az ausztrál újságíró ekkor egészen vakmerő mentőakcióba vágott bele: a víz alatt úszott ki vele az országból!

1978 májusában Everingham elmerült a Mekong folyó zavaros vizében búvárfelszerelést viselve. Hosszú úszás várt rá az áramlással szemben, majd célba érve a parton várakozott. Amikor Keo megjelent, tartalék légzőautomatáját odaadva neki alámerültek, hogy elmeneküljenek a mélyben. Keo viszont úszni sem tudott, és a felkavarodott vízben pánikba esett. A férfi a felszín közelében próbált maradni, hogy a fényt látva kicsit megnyugodjon a lány, végül 20 percnyi tempózás után egy thai járőrhajó vette őket a fedélzetére. 

Ez volt a Love is Forever (forgalmazták Passion and Valor címmel is) alapjául szolgáló történet. Michael Landon alakította az újságírót, a feleségét Laura Gemser játszotta, és szerepet kapott a filmben Priscilla Presley, aki mint búvároktató vezeti be a mentőakcióra készülő férfit a merülés rejtelmeibe. A laoszi tábort vezető tiszt szerepét szintén ismert színész kapta, a német Jürgen Prochnow.

Everingham nem volt maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, állítása szerint kissé túl sok volt az eltúlzott, klisés jelenet, miközben pár fontos, érdekes részlettel nem forogtak a film készítői. Búvárszemmel azért érdekes, szokatlan a film, mert elég sokat foglalkozik azzal, ahogy a kezdőt igyekeznek felkészíteni a várható körülményekre, másrészt a víz alatti mentőakció is elég drámai sikeredett a pánikoló lánnyal és a búvárokat üldöző járőrhajó megjelenésével.

Mindenesetre érdekes színfolt ez az 1983-as alkotás a búvárfilmek palettáján. Kár, hogy csak rossz minőségű kópiákat lehet elérni, de azért így is érdemes belenézni a víz alatti jelenetek kedvéért. (A búvárképzés nagyjából 1:04-nél kezdődik.)

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A Sümegre tervezett búvárközpontról már sok helyen olvashattunk. A beruházás gazdasági oldalát, a több milliárdos beruházás finanszírozási hátterét nem boncolgatnám, szerintem a korábbi búvárkodásra építő óriásberuházásokhoz hasonlóan ez sem fog megvalósulni.

Ám volt egy dolog, amire felkaptam a fejem. Valahol az jelent meg, hogy a sümegi városatyák előtt tartott bemutatón a beruházó cég képviselője azt találta mondani, komoly piac van idehaza, hiszen 250 ezer búvár van az országban.

Ettől azért leesett az állam. No nem a számtól, mert az szinte biztosan téves, hiszen megítélésem szerint a töredéke sincs az aktív búvárok száma a negyedmilliónak. Inkább csak azon töprengtem el, milyen piackutatások, felmérések, statisztikák alapozták meg ezt a hihetetlenül magas értéket?

Én ugyanis elég régóta benne vagyok ebben a magyar búváréletben, ráadásul megvan az a rossz szokásom, hogy minden érdekel. A helyet az, hogy nem is olyan bonyolult kiszámolni, mit jelentene 250 ezer magyar búvár. Például az újonnan vizsgázók felszerelés vásárlásai, és a régóta merülők természetes elhasználódás miatti felszerelés cseréi azt jelentenék, hogy évente nagyjából húszezer mellénynek vagy légzőautomatának kéne fogynia- ez több milliárdos volument jelentene. Búvárfelszerelést árulni az egyik remekül jövedelmező ágazat lenne a kereskedelemben, de nagyjából biztos vagyok benne, a legnagyobb cégek forgalma is messze van a milliárdostól.

Ha negyedmillió ember merülne aktívan, akkor a tendenciák alapján ebből legalább 50-60 ezer ember menne el évente Egyiptomba illetve az Adriára. Ez azt jelentené, hogy az év minden hetén öt egyiptomi chartergépet töltenének meg kizárólag búvárok. A nagyjából öt hónapos adriai szezonnal és minimum négyet merülő búvárokkal kalkulálva minden nap közel ezer magyar búvárnak kéne merülnie Horvátországban május elejétől szeptember végéig.

Ezeknek a számoknak iszonyúan örülnének a horvátországi magyar bázisok, vagy az egyiptomi magyar búvárcégek. Ám ezek a valósággal köszönő viszonyban sincsenek. Teljesen irreális a negyedmilliós szám, ennyi magyar búvár biztosan nem volt sose és nem is igazán lehet. Bár a búvárkodás költségei kézben tarthatók, azért annyi realitásérzéke mindannyiunknak van, hogy fel tudjuk mérni, mennyire elképzelhető a tengereket ilyen számban megrohanó, tanfolyamot, felszerelést, merüléseket megfizetni tudó magyar búvártömeg léte. Tuti üzlet lenne tanfolyamokat hirdetni, túrákat szervezni, felszerelést eladni, komoly beruházásokkal épülnének színvonalas édesvízi búvárbázisok, hiszen ennyi ember úgyis visszahozná azt a pénzt.

Felmerülhet a kérdés, hogy jött ki ez a szám. Talán akkor igaz, ha belevesznek mindenkit, aki valaha pár percet úszkált a nyaralás során "búvárszemüveggel és békatalppal". Ám én őket inkább csak tengerimádónak mondanám, nem búvárnak. Egy kis részükből lehet majd egyszer búvár, de a többiek nyilván nem fognak készülékkel merülni se nyílt vízben, se 40 méter mély medencében. Én legalábbis erre jutottam a gyors kalkulációimmal, de van rá esély, hogy a beruházók piackutatásai a pontosak- az idő eldönti majd.

Mondjuk az is furcsa volt, amikor a tájékoztatón szóba került, a fegyveres erők búvárainak milyen hasznos lehet majd ez a medence. Pár tucat hivatásos búvárról beszélünk, akik számára a merülésben az igazi kihívást az olyan körülmények jelentik, mint a téli időszak hideg vize, a folyók erős sodrása, a nagyon gyenge látás. Nos, ezekre nem tudnak semmilyen módon felkészülni egyetlen óriásmedencében sem, a komoly kiképző munka továbbra is máshol lesz majd. A roncsból mentés gyakorlásánál megint nem az a lényeg, hogy minél nagyobb mélységben kerüljön rá sor.

Ha el is jutnak évi 1-2 alkalommal egy ilyen mély medencébe a hivatásosok, ezzel biztosan nem fognak eltartani egy efféle intézményt. Már csak azért sem hiszem, hogy nekik erre van szükségük, mert a honvédség vagy a katasztrófavédelem kiválóan képzett búvárai eddig is fel tudtak készülni feladataik elvégzésére, pedig csak sekélyebb medencében gyakorolhattak. Ám tévedhetek is, aki jobban ért ehhez a témához, nyugodtan megcáfolhat.

Szóval érzésem szerint nincsenek csodák. Megépülhet a sümegi óriásmedence, megfelelő csillagállás esetén még sikeres is lehet- minden búvár nevében ezt kívánom. Csak ahol már a beruházás tervei körül olyan információk keringenek, aminek hallatán a témában járatos ember meghökken, ott azért a továbbiakat illetően is vannak kételyek. Persze ne legyen igazam, csak hát az utóbbi évek nagy bejelentéseit sose követték megvalósult projektek, így aztán könnyű szkeptikussá válni...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Még hogy a szabadtüdős búvárkodás a kőkemény vasemberek világa! Meglepően törékenynek tűnő, csinos hölgyek is nagyszerű teljesítményre képesek ebben a sportágban, ahol egy levegővel kell minél messzebbre vagy minél mélyebbre eljutni.

Ennek a demonstrálására szeretnék bemutatni néhány kiváló búvárt, akik mellesleg modellként is megállnák a helyüket. Először egy török szabadtüdős, Sahika Ercümen legjobb képeiből készítettem egy válogatást, de az ő esetében is ki kell térnünk sportkarrierje legnagyobb sikereire.

Sahika 1985 januárjában született, Ankarában szerzett dietetikusi diplomát. Tanulmányai mellett vágott bele a búvársportok különböző ágainak űzésébe, a török víz alatti rögbi, víz alatti hoki és tájékozódási búvár csapatoknak is tagja volt.

Igazi sikereket viszont a szabadtüdőzés területén ért el. A Constant Weight kategóriában a legjobb eredménye 70 méter, míg az uszony nélküli Variable Weight kategóriában 61 méteres csúcsot állított fel. (A csúcsok esetében meg kell jegyezni, hogy a különböző világszervezetek esetenként más és más rekordert tartanak számon ugyanabban a kategóriában, a versenyeket ugyanis a különböző szervezetek égisze alatt egymástól függetlenül tartják.)

A legkülönlegesebb rekordot Sahika 2011 februárjában állította fel, amikor Ausztriában a befagyott Weissensee felszíne alatt két lék között 110 méteres távolságot úszott le egyetlen levegővétellel. Ezzel ő lett a Guiness-világrekorder, a férfiak addigi legjobb eredményét is felülmúlva. Remélhetően még sok csúcsot állít fel a kiváló török búvár és emellett továbbra is szívesen pózol a fotósok kamerája előtt.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Egy amerikai fitnesz blogger írt arról egy bejegyzést, miként kapott kedvet a búvárkodáshoz. Mint elárulja, egy régi fuldoklós tapasztalata miatt soha nem merült fel benne a búvárkodás ötlete. Ám amikor olvasott egy cikket egy merülést nagyon élvező paralimpikonról, elkezdett tovább érdeklődni arról, milyen előnyei is vannak a búvárkodásnak, miért hasznos és kellemes időtöltés egyben.

Mivel a merülés során a víz alatt úszunk, tulajdonképpen logikus, hogy kalóriát égetünk, így ez is felfogható egyfajta testedzésnek. Többnyire persze nem teljes erőbedobással tempózunk, tehát nem lehet egy valóban intenzív edzéshez hasonlítani, ám ennek ellenére tagadhatatlan a vízben való mozgás előnyös volta. Egyrészt nem pont úgy terheljük a testet mint a felszíni mozgásformákkal, másrészt a víz ellenállása miatt a mozgás során rengeteg izmot kíméletesen megmozgatunk- olyan ez, mint egy speciális vízitorna. Mindenképpen több izomcsoportot erősítünk, csökkenthető a más sporttevékenység végzése közbeni sérülés veszélye is. Jó esetben pedig a légzésünkre is jobban odafigyelünk.

Másrészt a merülésnek van egyfajta meditációs jellege is. A súlytalan lebegés, csendes nézelődés egy, az ember számára idegen közben stresszoldó hatású lehet. A merülés értelemszerűen nagyon ki tud minket szakítani a tipikus hétköznapi gondok özönéből.

Persze csak a búvárkodásra alapozni az edzésprogramunkat nem feltétlenül kivetelezhető, főleg mifelénk, akik távol lakunk a tengerektől. Abszolút kiegészítő "edzés" a merülés, bár ezek közül valószínűleg az egyik legszórakoztatóbb, legváltozatosabb. Szakértők szerint sportolóknak is érdemes a merülést az edzésmunka részévé tenni.

Annyit pedig megtehetünk, hogy amikor legközelebb egy halrajt követünk, vagy tempózunk egy roncs körül, arra gondolunk, tulajdonképpen ez is egy edzés. Eszembe jut pár áramlással szembeni úszás, és akkor nagyon is igazi testgyakorlásnak tűnik ez a dolog. Persze lusták vagyunk, és ha lehet, inkább vitetjük magunkat a vízzel, mint hogy ellene ússzunk, de ekkor sem vagyunk teljesen mozdulatlanok.

A mi helyzetünk itt Magyarországon viszont nem különösebben egyszerű, ha búvárkodással akarunk edzeni. Van, ahol uszonnyal nem szeretik beengedni a vendéget az uszodába, és nyilván egy készülékes gyakorláshoz szükség lenne palackra, lezárt sávra. Persze el lehet utazni egy hétre merülni, akkor végülis edzettünk is, jól is éreztük magunkat...

Vagy mégis marad a medencés gyakorlás, csak ehhez kicsit kutakodni kell a lehetőségek után. Ha van palack és medence, már be is lehet ugrani, de nem árt, ha előre kitaláljuk, mivel akarunk foglalkozni. Szögezzük le, megfelelő feladatokkal elég mozgalmas lehet egy másfél órás uszodás merülés. A búvárkodásban is hasznát látjuk annak, hogy magabiztosabbá válunk, tudjuk, mi mindenre képesek vagyunk a víz alatt, hiszen a feladatok többsége valamiféle megoldandó vészhelyzetet modellez. Ha ezek között pedig egy kissé intenzívebb úszásokat is beiktatunk, többféle uszonyozási technikával, meglesz a mozgás is.

A merülés utáni ellazulás, felszabadultság pedig már jön magától. Ebben a tekintetben még egy medencés merülés is némileg (de tényleg csak kicsit) hasonló élményt nyújthat, mint egy tengeri. És ha fittebbé, ügyesebbé válunk, akkor végülis a nyílt vízi merülések is élvezetesebbek lesznek- szóval a medencés búváredzés nem csak kellemes, de hasznos is.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Valószínűleg nagyon ritkán van olyan vérfagyasztó élményben része egy mentőbúvárnak, ami egy kicsivel később máris élete nagy pillanatává válik.

Idén májusban süllyedt el a Jascon 4 nevű hajó 15 kilométerre a nigériai partoktól. A rossz időben éppen egy tanker közelében dolgozott, amikor bajba került, és a tenger fenekére rántotta magával a teljes legénységet. Három nappal később érkezett oda a Lewek Toucan egy búvárcsapattal a fedélzetén, az ő feladatuk volt az áldozatok testének a felszínre hozatala a 30 méteres mélységből.

Amikor az egyik búvár, Nico van Heerden beúszott a roncsba, váratlanul megragadta valaki a karját. Nem tudom elképzelni, mit érezhetett ebben a pillanatban. Már írtam arról, hogy az ilyen feladatokat végző búvárok munkája milyen nehéz, fel vannak készülve arra, hogy emberi holttesteket keressenek, tudják, hogy nem menthetnek meg senkit- ehhez képest ott van valaki életben, akin segíteni lehet. 

A hajó szakácsa, Harrison Okene ugyanis a roncsban rekedt levegőnek köszönhetően túlélte a hajó elsüllyedését. Ha már a búvár fejében kavargó gondolatokat szóba hoztam, nos, a túlélő is brutális 60 órát tölthetett a tenger fenekén. Nyilván reménykedett a csodás menekülésben, kitartott amíg csak bírt, de a vízben lebegni, várni az esetlegesen megérkező mentőket meglehetősen idegörlő lehetett. A roncsban rekedt többi ember meghalt, a jéghideg vízben teljes sötétség vette körül, és hallotta, ahogy körülötte a halak esznek, csipegetik a maradványokat. Neki pedig nem volt se ruhája, se vize, se ennivalója.

Teltek az órák, a napok, és ekkor felbukkant a búvár, a reménysugár a mélyben. A megtalálást a búvár sisakjára erősített kamera rögzítette, és ezt a közelmúltban tették közzé. (Nagyjából 5'40"-nél látszik, ahogy a búvár felé nyúl Okene keze, és felhangzik a "He's alive!" kiáltás.)

Ám ezzel még messze nem volt vége a mentőakciónak. A szakács olyan hosszú időt töltött ebben a mélységben, hogy lehetetlen volt egyből a felszínre juttatni. A mélység számít ilyen esetben, és hiába nem felszereléssel volt odalenn, gyakorlatilag egy szélsőségesen hosszú dekompressziós merülésnek számított ez a 60 óra. Így aztán amikor kapott egy búvársisakot, először olyan helyre kellett vinni, ahol lassan és biztonságosan végrehajtható volt a fokozatos dekompresszió. Csak akkor lehetett biztos a megmenekülésében Okene, amikor a dekompressziós kamra ajtaja kinyílt, és ő viszonylagos épségben kiléphetett belőle.

Utólag szakértők számolták, egyáltalán hogy maradhatott életben. A kihűlést valószínűleg úgy kerülhette el, hogy talált olyan dolgokat, amire felkapaszkodhatott, így nem a vízben töltötte a teljes időt. A kis légtérben levő oxigén mennyisége pedig pont elegendőnek bizonyult erre a két és fél napra, miközben az általa kilélegzett széndioxid egy jelentős része a vízben oldódott. Sok olyan tényező szerencsés együttállásán múlt tehát a megmenekülése, amelyek közül akár egyetlennek a megváltozása is végzetes lehetett volna. És végül aztán felbukkant valaki a víz alól...

Nem tudom, létezhet-e ennél drámaibb merülés egy búvár életében. Ám az biztos, hogy egyetlen ember megmentése felér bármilyen különleges merüléssel, nagy felfedezéssel...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nemrég arról olvastam, hogy egy kilencvenéves angol úr, Ray Woolley azzal ünnepelte a születésnapját, hogy lemerült kilencvenre- természetesen nem méterben, hanem lábban mérve, de ez a bő 30 méteres merülés sem rossz teljesítmény az ő korában.

Nincs egyedül vele, hogy nem adja fel a hobbiját idős korában. Leni Riefenstahl elég egyedi eset volt, hiszen 70 is elmúlt amikor merülni kezdett, és a 100. szülinapján ünnepelhette búvárfilmje bemutatását, míg Ray már több évtizede búvárkodik, ott volt a kedvtelési búvárkodás kezdeteinél. Fiatalon kezdte, és idős korában sem akar felhagyni legkedvesebb hobbijával- ennyi az egész, tulajdonképpen teljesen átlagos sztori, szólhatna hegymászóról vagy triatlonozóról is.

Régen gyakran tűnhetett úgy, a búvárkodás a fiatal, kisportolt férfiaknak való. Ma már ezt nem így gondoljuk, mert ha bizonyos egészségügyi problémák nem állnak fenn, idősebb korban is bátran lehet búvárkodni. A statisztikák szerint a fiatalabb korosztályba tartozók sem sérthetetlenek, körükben is előfordul súlyos baleset. Ezek egy részét emberi hiba okozza, van, aki túl sokat vállal be, ez teljesen korfüggetlen. Ám sajnos olyan is van, hogy nem ismert, vagy ismert de figyelembe nem vett egészségügyi ok áll egy első látásra érthetetlen tragédia hátterében.

Egy magára odafigyelő, korlátaival tisztában levő 60, 70 éves búvár számára a merülés biztonságos. Az amerikai búvárok körében van talán a legtöbb idős korú, az általuk gyakran látogatott helyeken külön oda is figyelnek rájuk. A meleg Karib-tengerben élvezetes a merülés sekély vízben is, 40-50 percet kényelmesen el lehet tölteni egy szép korallzátonyon, lehet választani kisebb kihívást jelentő helyeket, a cipekedéshez pedig minden segítséget megad a búvárbázis személyzete. Nincs ok azt mondani, hogy nekik ez "nem való".

Fontos természetesen az, hogy mindenki őszintén szóljon az esetleges bajairól, a bázisok nem véletlenül íratnak alá egészségügyi nyilatkozatot vendégeikkel. A rendszeres orvosi vizsgálat elvileg mindenki saját jól felfogott érdeke kellene, hogy legyen, de őszintén szólva nem mindenki jár el erre. Az, hogy a háziorvos megkopogtatja az ember hátát, kevés. Olyan orvosnak kellene felmérni a búvár állapotát, aki tudja, mi a fontos a merülés szempontjából. Ez azt jelenti, hogy nem kell azonnal felhagyni a búvárkodással mindenkinek, akinek akármilyen problémája van, mert sok olyan dolog van, ami nem kizáró ok.

Ezt viszont csak szakember döntheti el. Az idősebb búvárok más okokból jellemzően pont gyakrabban járnak orvoshoz, lehet, hogy ők jobban tisztában vannak a saját korlátaikkal, mint azok a fiatalabbak, akiknek ránézésre semmi bajuk nincs, és rendszeres búvárorvosi vizsgálatra sem mennek el. Mindez éppen úgy kockázatot jelent, mint az idős kor, vagy a rossz állóképesség.

Szóval önmagában a kor nem dönti el, ki merülhet és ki nem. Szerencsére! Így aztán sokan szállnak tengerre nyugdíjas éveikben, és remek élményeket szereznek. Ray Woolley-t nem feltétlenül irigyelni kell, amiért még mindig merül, hanem arra kell gondolni, sokan mások is merülhetnének, ha aktívak maradnak, ha tudják, mit vállalhatnak be és mit nem, és elhiszik, a búvárkodás nekik is való. Mi, fiatalabbak pedig azt is eszünkbe véshetjük, hogy tenni kell magunkért, ha olyan fizikai állapotban szeretnénk maradni, mint Ray. És ehhez kevés elkezdeni a mozgást, a magunkra odafigyelést az ő korában, a mostani években kell megalapozni a későbbi időszak szép merüléseit...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Egy táncos úgy gondolta, a könnyed, szinte súlytalan lépések technikáját legkönnyebben a víz alatt tudja megtanítani partnerének.

Persze nyilván az esemény inkább szólt a felhajtásról, mint a valós gyakorlásról, de a koncepció legalábbis tetszetős. A Strictly Come Dancing nevű táncos showműsorhoz hasonlót láttunk már többször, egy profi táncos kap egy amatőr partnert, akivel hétről hétre bizonyítanak a zsűri és a közönség előtt.

Ebben a műfajban pedig mindenképpen elvárt a hírverés. Ola Jordan, az egyik páros hölgytagja azt akarta demonstrálni partnere, Ashley Taylor Dawson számára, hogy mennyire légiesen is tudna mozogni. Persze sejthető, azért nem itt lett a parkett ördöge Ashleyből, de bizonyára élvezték a víz alatti táncot, amit érthető csodálkozással szemléltek a Sea Life Centre lakói.

A táncosok egyébként nem egy szokványos készülékes búvár felszerelést használtak, mert egy palackkal a hátukon valószínűleg nehézkes lett volna a mozgás. Egy búvársisakot kaptak, amit a felszínről tápláltak levegővel, így aztán nem sok akadálya lehetett a különleges táncórának.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.