A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Régebben már írtam róla, hogy manapság egy szűk réteg körében divatos régi, klasszikus búvárfelszereléseket gyűjteni, majd azokat ki is próbálni. Persze az ritka eset, hogy az embernek tetőtől talpig sikerül retró cuccokkal felszerelkeznie, de a közelmúltban egy érdekes videosorozatba futottam bele, amit ennek szenteltek. Egy modell, Iara Mandyn több korszak klasszikus búvárfelszereléseivel tesz egy kört a medencében, és még kommentárt is fűz a merülésekhez.
Ami szinte egyből feltűnik, az az, hogy a mondhatni "őskori" cuccok ellenére gond nélkül úszik, lebeg a búvár, mert ez a régi felszerelésekkel éppen úgy nem volt probléma egy képzett búvár számára, mint manapság. A maszk, az uszony, a nyomáscsökkentő ugyan változott az évtizedek alatt, de az alapelv gyakorlatilag ugyanaz.
A búvár merülése abból a szempontból viszont kényelmesebbé vált, hogy megjelentek az "egyenlítős" maszkok, aminek kialakítása révén sokkal könnyebbé vált az orr befogása, elterjedtek a neoprén búvárruhák, tehát nem kellett kifagyni a vízből, és sokat fejlődtek az uszonyok is.
A légzés nagyobb komfortját pedig a korszerűbb kétlépcsős légzőautomatáknak köszönhetjük. Iara a fenti videóban azt is demonstrálja, hogy egy rutinos búvár milyen könnyen boldogul a felszerelés felvételével a víz alatt. A merülés nem ördöngösség, még egy régi cuccal sem, viszont az jó érzés, ha az ember elmondhatja magáról, váratlan helyzetekben is képes nyugodtan cselekedni. Igazság szerint retró cuccokkal úgy érdemes vízbe menni, ha az ember tisztában van a korlátaival és a képességeivel, hiszen egy több évtizede gyártott alkalmatosság bármikor okozhat meglepetést. Okosan megszervezve viszont kifejezetten jó móka így búvárkodni, ami akár egy unalmas medencézést is feldobhat.
A búvárfilmekben feltűnt hírességek közül talán az egyik legmeglepőbb név az olasz színészlegendáé: Sophia Loren is büszkélkedhet ilyen szereppel. Az isteni Sophia fiatalon és csinosan meglehetősen sok filmben bukkant fel, amelyek jelentős részen felejthető alkotás, és maximum egy-egy különlegesség miatt tartják számon.
Az 1957-es Boy on a Dolphin így aztán elsősorban azért lett emlékezetes, mert Sophia egy görög szivacshalász-lányt alakít, aki egy víz alatt felfedezik antik szobor miatt keveredik mindenféle bonyodalmakba.
Mindenesetre, ha a filmet nem is ismerik túl sokan, az annak idején készített fotók még ma is gyakran bukkannak fel az interneten. Sophia még búvárcuccban, korántsem túl elegáns ruhában is roppant vonzó nő volt, ez tagadhatatlan.
A víz alatt nyilván kaszkadőr dolgozott helyette, gondolhatnánk. Ám ki tudja- ugyanis nem ez volt az első búvárfilmja! A ma már tényleg alig ismert Africa Sotto i Mari című filmben is merült Sophia, és meglehet, ezekben a régi, kis stábbal készült, olcsó olasz filmekben talán még dublőrre sem telt? Akkor azért még messze nem volt akkora sztár Sophia: 1952-ről beszélünk, amikor alig 18 éves volt, és ekkortól szerepelt Loren művésznéven.
Nos, azért csodák nincsenek, a feltörekvő ifjú színésznőt egy olasz sportolónő helyettesítette a veszélyesebb jelenetek felvételekor. Azért így is érdekességnek számít ez a sok évtizede készült film a búvártémájú alkotások közt. Meglepő módon az alapsztori nem túl sok akciót ígér: egy vörös-tengeri tudományos expedíció hajójára vesznek fel egy ifjú hölgyet, aki meglehetősen felkavarja a monoton napok állóvizét.
Amikor ilyen különleges régi filmeket látok, elgondolkodok, vajon mennyi érdekes alkotás született a világ különböző sarkain az elmúlt évszázadban?
A Fortepan kimeríthetetlen forrása az érdekes, igazi kordokumentumnak számító fényképeknek. Még búváros is akad köztük, nekem ez az egyik kedvencem.
Meglehetősen vicces a nehézbúvár-felszerelésben ácsorgó felnőtt és a gyerek látványa, és amikor ez a kép készült, még egyértelműen a felnőttek elfoglaltsága volt a merülés. Az idők változnak, ma már gyerekek is búvárkodnak, de azt hiszem, még ma sem a legfiatalabbak kedvenc hobbija ez. Persze, eleinte érdekes, hogy lehet úszkálni a vízfelszín alatt, de azt, ahogy mi merülünk, egy idő után az ifjak megunják.
Az ember nem rohan, nem akar mindent egyszerre megnézni, hanem pont ellenkezőleg, lassú tempóban halad, hosszú perceken át letáboroz egy-egy érdekes dolognál. Valószínűleg az értékeli ezt a legjobban, aki már pont eleget rohangált a felszíni életében, és jól esik úgy eltölteni egy órát, hogy nem sietteti senki, és még a telefonja sem csöröghet. Ez utóbbi főleg fájdalmas lehet a mai huszonéveseknek, hiszen egy búvártúrán nem hogy a víz alatt, de időnként még a felszínen sincs térerő, nem lehet benézni a Facebook-ra...
Talán aztán az évek múlásával a ma még türelmetlen fiatal búvárok is elkezdenek pont úgy merülni, ahogy mi szoktunk. Vagy esetleg mi változunk meg, és megint elkezdjük hajszolni az izgalmakat, a mélységet? Pár év múlva kiderül...
A cím talán becsapós lehet, de a most bemutatandó szép Claudia elsősorban a búvárok körében népszerű. Egy jól ismert merülőhelyről van szó a Vörös-tenger egyiptomi partszakaszának déli részén, ahová manapság a többség szafarihajóval jut el.
Emlékszem, amikor pár éve nagyon pörgött az egyiptomi búvárkodás: hajók álltak sorban a Claudia zátony előtt, és a búvárcsapatok folyamatosan jöttek mentek. Az idén nyáron viszont az idő nagy részében egyedül horgonyzott hajónk a merülőhely felett, senki nem zavart minket, tudtunk nyugodtan merülni, fotózni, nézelődni.
A Claudia önmagában talán nem lenne a legérdekesebb zátony, hacsak nem lenne itt egy sekély, könnyen beúszható, fényjátékos üregrendszer. Kétségkívül a déli szafarik egyik leglátványosabb merülőhelye ez, sokan vannak, akik nem tudják megunni, és rendszeresen visszatérnek. Évekkel ezelőtt én is készítettem itt egy videót, az utóbbi időben viszont inkább fotózgattam merülés közben. Amikor eszembe jutott most a Claudia, úgy döntöttem, előkotrom a régi felvételeket, és gyorsan vágok belőle egy rövidke filmet.
Ám a Claudiához egészen konkrétan személyes élmények is kötnek, méghozzá a legutóbbi nyári túráról. Ebben az évben is egy nagy csapat fotós társaságában indultunk útnak, és eleve úgy terveztük, a Claudián egy egész napot töltünk: reggel kezdjük itt a merüléseket, és egy éjszakait is beiktatunk.
Eleinte volt egy kis áramlás, amit benn az üregben egyáltalán nem lehetett érezni, így aztán nyugodtan, kedvünkre úszkálhattunk a járatokban. Később aztán volt, aki még visszatért a barlangos részre, mások kívül néztek szét, a szerencsések még egy cápát is láttak a távolban, másoknak teknős, napóleonhal jutott- unatkozni itt nem lehetett.
Zárásként jött az éjszakai merülés, ismét némileg felerősödő áramlásban. Pont emiatt nem az én saját, nagyobb gépemet vittem magammal, hanem a barátnőm kisebb kompaktját kértem el. És aztán a saját butaságomnak köszönhetően az üregben azt vettem észre, nincs meg... Mentünk tovább, láttunk spanyol táncost, különleges rákokat, úszkáltunk az este egészen más hangulatú üregekben, én meg bosszankodtam a gép miatt, és tanakodtam, vajon előkerülhet-e még.
A Claudia üregeiben éjszaka néha teknőst látni, mi viszont nem találkoztunk vele, és lassan indulni kellett vissza. Ahogy az üreg egyik bejáratához értünk, valaki lámpájának a fényköre egy különös állatra esett: egy óriási tüskés rája úszott alattunk! Szerencsés találkozás volt, az meg feltette a koronát a merülésre, hogy a rája egyenesen nekiment egy hatalmas teknősnek! A meglepett állat egy darabig közöttünk úszkált, megnézhettük alaposan, aztán eltempózott. Mi felmentünk a felszínre, ahol búsan meséltem a merülésvezetőnek, hogy a fényképezőgépem a barlangban maradt - valószínűleg örökre.
Ő egy kollégájával visszament, én meg kimásztam a vízből, és töprengtem, mit mondjak a barátnőmnek. Végül amikor találkoztunk, megkérdeztem, örül-e, hogy épségben visszajöttem? Rávágta, hogy természetesen igen. Az jó, mondom, de sajnos a géped viszont nem úszta meg a merülést...
Így aztán a szép élmények ellenére nyomott hangulatban ültünk le vacsorázni, amikor megjelent a merülésvezető: kezében a géppel! Hihetetlen módon megakadt egy szikla mögött a kis kompakt, és sikerült megtalálniuk. Mit ne mondjak, a túra végén szép baksist (borravalót) kaptak a fiúk, az eset pedig megmaradt egy jó sztorinak. Ezek azok a jóféle kalandok, amik a leginkább emlékezetesek egy túráról, pláne ha happy end a végük...
Furcsa, különös, veszélyes búvármunkákból bőven akad. Azok a merülések nyilván nagyon veszélyesek, ahol mondjuk nagyon nagy mélységben, rettentő hideg vízben merülnek a több hetet nyomás alatt töltő (persze jelentős részben kamrában) ipari búvárok. Szintén nem kell magyarázni, miért lehet problémás a szennyvízben vagy mondjuk egy atomerőműben a búvárkodás.
Van viszont egy olyan feladat, ami búvártechnikailag talán nem akkora kihívás, anyagilag pedig végképp nem számít a vonzó munkák közé, mégis szükség van rá: a vízben eltűnt emberek utáni kutatás. Sok helyen válallják önkéntes búvárok ezt a nagyon nehéz feladatot, pedig ilyenkor a "siker" sem nyújthat igazi örömöt.
A víz sajnos nagyon kegyetlen közeg. Aki elmerül, annak csak percei vannak arra, hogy mentse magát, vagy hogy kivárja amíg valaki más érkezik segíteni. Amikor már a búvárokat riasztják és azok kiérnek a helyszínre, a víz alá merülő pontosan tisztában van, nincs esély életet menteni. A küldetése kizárólag az, hogy a felszínre hozza az áldozatot. Vannak csodaszámba menő esetek, amikor valaki egy felborult hajóban életben marad, ha abban benn reked némi levegő, de hiába írnak ilyenről néha a lapok, messze gyakoribb az, amikor életét veszti a bajba került ember.
Nagyon kegyetlen érzés lehet, amikor a keresés alig pár perc alatt eredményes, ugyanis az áldozatot megtalálják az elmerülése helyszínén, esetleg csak néhány méterre a parttól. Bányatavakban gyakran kerülnek bajba óvatlanok a gyorsan mélyülő víz miatt. Hiába mondják el sokszor, hogy itt nagyon kell vigyázni, mégis minden évben emberéletet követelnek ezek a tavak. Én merültem már bányatóban, és hiába van rajtam a felszerelés, bizony meglepi az embert, hogy roppant gyorsan mélyül a víz. A látás pedig tragikus: hiába van rajtunk búvármaszk, csak pár centire látunk, az iszap is gyorsan felkavarodik. Aki elmerül, nyilvánvaló módon semmit nem lát a zavaros vízben, fogalma sincs, merre van a fenn és a lenn. Szóval aki ilyen helyen fürdőzik, legyen fokozottan óvatos!
A kereső búvár is inkább tapogatózik, mint lát, de ha tudja, pontosan hol kezdje a kutatást, gyorsan megtalálhatja azt, amit keres. A folyókban eltűnteket keresők dolga sokkal nehezebb, hiszen az áramlás miatt a merülés is bonyolultabb, és az áldozatot is magával ragadhatja. Az is nehéz feladat, ha egy búvár barlangban tűnik el, mert egy élettelen testet roppant nehéz kivinni a szűk járatokból. Sajnos még olyan is előfordult, hogy a nagy mélységű barlangban megtalált áldozatot felhozni próbáló búvár maga is bajba került.
Dave Shaw esete a leghíresebb, aki 270 méteres(!) mélységből akarta felhozni egy fiatal búvár maradványait, amik több éve nyugodtak egy barlang járatában. Az extrém mélység és az ott végzett fizikai munka viszont a rutinos Shaw számára is túl nagy feladatnak bizonyult, és életét vesztette a merülés közben. Másnap, amikor a felszereléseket és a rögzített köteleket akarták kihúzni a segítő csapat tagjai, döbbenetükre azokba gabalyodva mind a két búvár teste is a felszínre került.
Időnként pedig nem kell se barlang, se nagy mélység. Magyarországon egy Miskolc környéki tó volt a helyszíne egy súlyos balesetnek, amikor eltűnt szabadtüdősöket kereső légzőkészülékes búvárok vesztették életüket, egyetlen hiba következtében.
Egy szó mint száz, nem egy vidám téma az ilyen jellegű munka a búvárok körében. Ám vannak, akik bevállalják. Egyszer hosszabban beszélgettem egy búvárral, aki több ilyen kutatásban vett részt, és ő elmondta, úgy megy a víz alá, hogy nem személyes oldalról közelíti meg a dolgot. Egy megbízás, amit a legjobb tudása szerint teljesít, és igyekszik nem gondolni az emberi oldalra. Másrészt ha egy átlagember gyanútlanul botlik bele egy holttestbe, akkor az teljesen váratlanul éri, míg ő pontosan tisztában van vele, mit fog találni.
Bár szép számú merülésem volt már, nem tudom, én vállalkoznék-e ilyen feladatra. Vészhelyzetben biztosan, de egyébként?... Nagyon tisztelem azokat, akik képesek mindazzal szembenézni, ami a víz alatt várhatja őket egy ilyen keresés során. Igyekezzünk tisztelni a vízet is, hogy minél kevesebb munkájuk legyen...
Igen, maga Elvis Presley is játszott búvárfilmben! Ma már nem nagyon nézik az annak idején futószalagon gyártott Elvis-filmeket, amiben a Király különféle bonyodalmakba keveredik, de a lényeg az volt, hogy a történet bizonyos pontjain énekelhessen egy rock'n'roll slágert, a hatvanas években viszont sok rajongó váltott jegyet ezekre.
Az 1967-es Easy Come, Easy Go (Kalifornia kincse) egyértelmű sztárja Elvis volt, aki egy katonai búvár szerepét kapta a filmben. A történet nem túl izgalmas: van benne csinos fiatal lány, elsüllyedt kincs, gonosz ellenfél és sok zene. Ha nem kapcsolódna a búvárkodáshoz, nem is nagyon lenne értelme megemlékezni róla.
Így viszont mégiscsak érdemes megemlíteni érdekességként, hiszen valószínűleg Elvisről a legtöbbeknek nem egy víz alatti akciójelenetekkel tarkított kalandfilm jutna az eszébe. Ő egyébként nem volt rossz színész, de középszerű filmekben nehéz nagy alakítást nyújtani, főleg, ha gyakorlatilag a nevével adták el az összeset, és a zenélés fontosabb volt, mint a sztori.
Igazán különleges talán attól lehetett volna az Easy Come, Easy Go, ha a Király a víz alatt is dalra fakadt volna. Ám valószínűleg az így is filmtörténeti érdekesség, hogy Elvis egy jógaórát énekléssel dob fel...
(A víz alatti akciójelenetek nagyjából a 80. perctől indulnak, a megzenésített jógaóra pedig a 33. percben kezdődik. Elnézést az orosz nyelvért...)
Imádjuk a listákat, szeretjük böngészni a Top5, Top10, Top100 merülőhelyről szóló cikkeket, de mielőtt gyorsan befizetünk egy Best of búvártúrára, árnyaljuk kicsit a képet.
Van ugyanis pár bökkenő ezekkel a listákkal. Egyrészt az, hogy a kitöltők többsége honnan származik. Nyilván mondanom sem kell, egy Karib-tengert jól ismerő amerikai búvár közösség, egy Vörös-tengerre és Földközire járó európai fókuszcsoport, vagy a Dél-Kelet-Ázsiába "hazajáró" hongkongi búvárok más és más részét ismerik alaposan a világtengereknek. Így aztán hiába mondják a fapadosokkal Máltára könnyen eljutó angolok, hogy Málta az egy kiváló hely, egy amerikai búvár számára úgy tűnik, hogy szép-szép, de marha drága... Mint ahogy mi sem ugranánk át egy hosszú hétvégére Cozumelre.
A másik tipikus gond az, hogy pontosan miről szól a lista: országokról, országon belül térségekről vagy egyes merülőhelyekről. Ha az összképet nézzük, akkor Egyiptomban a Vörös-tenger valószínűleg a többség számára izgalmasabb a színpompás korallzátonyaival, mint mondjuk Ciprus. De ha az a kérdés, az egyiptomi vizekben nyugvó Giannis D az érdekesebb roncs, vagy a hasonló korú Zenobia Ciprusnál, sokaknál billenne utóbbi felé a mérleg.
Szintén problémás az, hogy minden merülési élmény más. Legutóbb a szafarin az egyik zátonyon a csapat egyik fele semmi érdekeset nem látott, a másik fele pedig előbb teknőssel, aztán egy delfinnel úszott perceken át. Az egyiknek maximum átlagos élmény, a másiknak élete nagy kalandja- most akkor jó hely vagy sem? Még az olyan biztosabb merülési élményt nyújtó helyek, mint az Elphinstone is más arcukat mutatják mindenkinek: van akinek nem jön cápa, és csak a korallokat nézegetheti erős áramlásban, másnak karnyújtásnyira jönnek az óceáni fehérúszójú cápák...
Végezetül pedig kitérhetünk arra is, hogy vannak egyéni preferenciák, amik miatt a toplisták is torzulnak. Például aki nem merül édesvízben, az kihagyja mondjuk az ausztriai Grüner See páratlan élményét. Akit taszít a hideg vízben való búvárkodás, lemond Norvégiáról, Izlandról, Brit Kolumbiáról. Aki semmiféle zártabbnak tűnő térbe nem úszik be, az nemet mond a mexikói cenoték hihetetlen fényjátékáról.
Szóval nehéz igazán eligazodni a toplisták világában. Persze nem akarom azt mondani, én nem böngészem ezeket lelkesen magam is, hiszen jó ötletadók, szívesen keresek rá további információkra egy-egy különlegesnek ígérkező úti cél kapcsán. Csak éppen nem szentírás egyik sem.
És ezek után abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy a saját kis kedvenc-listámról is szemezgethetek, hiszen mint fentebb vázoltam, az ilyesmit nem kell komolyan venni. Az enyémet se, ez inkább csak egy csokor néhány nagy merülési élményemből. (Európai és magyar búvár szemszögből tekintve...)
Ha elérhető áron akar valaki roncsoknál merülni, szerintem erre Málta a legkézenfekvőbb választás illetve az egyiptomi északi roncsszafarik vagy esetleg Ciprus és a Zenobia. A legérdekesebb roncsok számomra azok, amiket már igazán benépesített az élővilág, tehát a Carnatic, a Thistlegorm vagy az Ulysses a nyerő (ezek egyiptomiak). A modernebb roncsokból a Zenobia a csúcs.
A legszebb korallos élővilág és a potenciális cápás kaland miatt nagy kedvenc az Elphinstone zátony Egyiptomban, de nagyon hasonlóan jó és látványos merüléseket ígér a Ras Mohammed is. Nagyon szeretem az olyan sekély, könnyen merülhető, mégis mozgalmas korallzátonyokat, mint Safaga mellett a Tobya Arbaa vagy Hurghada közelében a Gota Abu Ramada.
A kedvenc fényjátékos üregem a Claudia a Vörös-tengeren, de nagyon szerettem Korfun a Hole of Ha (Himmelsloch) nevű helyet is például. Nagyobb élőlényekkel, nagy halrajokkal könnyen lehet találkozni Gran Canarián, itt van angyalcápa, többféle nagy rája, bizonyos helyeken óriási rajok- ez az egyik kedvenc úti célom. Édesvízi merülőhelyek tekintetében az ausztriai tavak közül a Grüner See a favorit, de ha több halat szeretnék látni, akkor inkább az Erlaufsee-t venném célba.
Mi az, ahol még nem jártam, de mindenképp szeretnék? Nagyon jó lenne búvárkodni Norvégiában, illetve Hollandia Zeeland régiójában. A Földközi-tenger térségében szívesen merülnék olasz vizekben, főleg a szigetek (Elba, Szardínia, Ustica, stb.) partjainál, illetve Nápoly mellett az ókori romoknál. Ázsia még fehér folt, itt leginkább talán Bali és Sipadan vonz. A Karib-tengeren a jó árak miatt érdekelne Honduras, vagy a szabad parti merülés lehetősége miatt Bonaire, illetve ezen a kontinensen vannak a cenoték is. Ebből a listából vannak egyszerűbben felkereshető helyek, no meg jóval drágábbak is. De hát mit számít a pénz, az a legkevesebb...
Még mindig a reflektorfénybe lehet kerülni azzal, ha valaki "okos módon" túlságosan megközelít egy állatot, fogdossa őket és az erről készült videót megosztja. A minap olyat láttam, amikor valaki egy holdhal (mola mola) hátán lovagol, és a beszámoló szerint az állat sem tiltakozott.
Mit ne mondjak, meg is lepne ha a méretes hal elkezdene kiabálni, kikérve magának a dolgot, netán bírósági keresetet nyújtana be. Lehet, hogy egy állat épp nem pusztul bele a zaklatásba, de azért önáltatás azt mondani, hogy még "élvezik" is a dolgot. Egyetlen rossz mozdulattól megsérülhetnek, sőt, fertőzéseket szedhetnek össze, szóval aki felelősen gondolkodik, nem nyúl semmilyen állathoz, a tenger mélyén sem. Vannak, akik nem kalkulálnak azzal, hogy a teknősöknek például rendszeresen a felszínre kell emelkedni levegőért- amikor viccesnek tűnő módon vontatják a búvárokat, meglehet, éppen az életükért küzdenek.
Másrészt a tengeri állatok néha mégis jelzik, hogy köszönik, de nem kérnek a tapizásból. A leghíresebb eset Steve Irwiné, aki rendszeresen került közvetlen kapcsolatba a vadon lényeivel, ám egyszer egy rája védekező mozdulata után életét vesztette. Elhiszi az ember, hogy Irwin nem akart rosszat, ám mégis túl nagy kockázatot vállalt. Nagyon sok lénynek vannak olyan "fegyverei", amikkel komoly sérüléseket okozhatnak. Ha valaki a tenger fenekén óvatlanul kapaszkodik, akkor akár egy kőhalat vagy egy skórpióhalat is megfoghat, ami mérget fecskendezhet a kezébe. Még egy teknős is képes harapni, de támadhat az íjhal, a muréna is. Igaz ez a delfinekre is, ha borjúk vannak a csapatban, a túlságosan közel merészkedő ember akár veszélybe is kerülhet.
De butaság például az is, ha valaki óriáskagylókba nyúlkál, a bezáródó, iszonyú erejű állat egy embert is foglyul tud ejteni. Rengeteg állat lehet veszélyes, hiszen mindnek van taktikája arra, hogy megvédje magát, és amelyik nem menekül, az bizony támadhat is. Évekkel ezelőtt találtam például egy videót, amikor egy barátságosnak látszó sügér is a búvár ujja felé kap.
Ennél már csak az nagyobb marhaság, amikor egy egyértelműen veszélyes állattal akar mutatványozni a víz alatt. Kerültek bajba már például murénát etető búvárok, volt, akinek egy ujja bánta azt, hogy ennek az állatnak igen rossz a látása. De az a búvár is meggondolja, mit tesz egy cápával, aki a hátára fordított, mozdulatlannak tűnő dajkacápát akarta "megcsókolni", de az állat nem kért a romantikus kalandból, és a maga részéről inkább harapott. Az eset még 2006-ban történt, de mostanában ismét felbukkant a videó.
Azt hiszem, az állat reakciója jóval hatásosabb volt, mint egy távoltartási végzés, a búvár valószínűleg nem erőltette soha többé ezt a trükköt. Mi pedig szerencsések vagyunk, mert nem csak elméletben hallunk az ilyen balesetekről, hanem a videókat is megnézhetjük és eszünkbe véshetjük: mindent a szemnek, semmit a kéznek!
Olvastam egy hírt egy horvátországi búvármúzeumról: a tárlatot, ami Mali Losinj közelében kapott helyet, csak a víz alá merülők látogathatják. Elsősorban a tenger mélyén talált leletek másolatait lehet egészen közelről megcsodálni, a rutinos búvárok számára könnyű, nézelődős merülésre ad lehetőséget a sekély vízben kialakított tárlat.
Ám jegyezzük meg, egyáltalán nem szokatlan az, hogy a víz alatt alakítanak ki egy kiálítóhelyet. Kezdjük a sort egy magyar búvármúzeummal: az esztergom-kertvárosi Palatinus-tóban 2006-ban alakította ki ezt Kollár K. Attila és Kollár Krisztián. Itt elsősorban a búvárkodás hőskorának tárgyi emlékeit nézhetik meg a búvárok, így a Pala mélyén másféle látványosság is vár rájuk az élővilág mellett. Természetesen a halak is rendszeres "látogatói" a múzeumnak.
Izrael földközi-tengeri partszakaszán találhatók az ókori kikötő, Caesarea romjai. Néhány évvel ezelőtt itt is lehetőséget adtak a búvároknak arra, hogy a víz alatt tegyenek "sétát" a maradványok közt, természetesen tájékoztatók is vannak, mint egy rendes múzeumban. Szintén ókori rómok között lehet búvárkodni az egyiptomi Alexandriában illetve Olaszországban, Nápoly közelében a Baiae víz alatti parkban.
A hajózás története iránt érdeklődők számára Florida kínál izgalmas lehetőséget, mert a Florida Keys National Marine Sanctuary területén egy kilenc roncsból álló útvonalat ajánlanak a búvárok figyelmébe. A roncsok mind más korszak jellegzetes hajóit képviselik, természetesen tájékoztató anyagokkal is segítik a búvárokat.
Az egyik legkülönösebb víz alatti múzeumot Mexikóban alakították ki, Cancun közelében. Egy szobrász, Jason deCaires Taylor több száz élethű alkotását helyezték el a tenger fenekén, és a szobrokat szépen lassan benépesíti az élővilág. A cél az volt, hogy új látványosságot alakítson ki a búvárok számára, és így némileg enyhítse a természetes zátonyokra nehezedő nyomást. A Mueso Subacuatico de Arte gyorsan híressé vált, és sokan merülnek itt.
A felsoroltak csak példák arra, hány módon lehet víz alatti múzeumokat kialakítani. Ám meg kell jegyezni, gyakorlatilag minden roncsmerülés olyan, mint egy találkozás a történelemmel, hiszen az elsüllyedt hajók egy háború, egy tragikus baleset vagy bármi más kézzelfogható tárgyi emlékei. Legyen akár a HMS Maori Málta mellett, ami fénykorában a Bismarck üldözői között volt, a Salem Express Egyiptomban, ami a világ egyik legsúlyosabb hajótragédiájának tanúja, vagy a Rainbow Warrior, ami Új-Zéland közelében nyugszik, és jelképe annak, amikor egy kormány semmilyen értéket nem tisztelve akar csapást mérni a civil szervezetekre- mindnek története van.
Sőt, maguk a korallzátonyok is felfoghatók víz alatti múzeumként, egyrészt a halak sokaságát szemlélve élőbb képet kaphatunk az élővilágról, mint a tankönyvekből, másrészt a több ezer év alatt apránként felépült zátony maga a tanúja annak, hogy változik folyamatosan világunk. Akár így is szemlélhetünk mindent, amit a víz alatt látunk, és ha jól figyelünk arra ami körülvesz, minden merülésünk múzeumi látogatássá válhat, ahol kikapcsolódunk, tanulunk és jól érezzük magunkat...
Tegnap futottam bele egy videóba, amin az látható, hogy a kötélbe gabalyodott cápát kiszabadítani akaró búvárt a történéseket nem értő állat megtámadja. Ugyan a búvár nem szenvedett komoly sérüléseket, azért egyértelmű, a cápaszabadítás veszélyes hobbi.
Azért nehéz erre okosat mondani, mert búvárként valahol normálisnak gondoljuk, hogy segítségére siessünk egy bajba került állatnak. Ez eddig rendben is van, de azt viszont nehéz elmagyarázni egy halnak, hogy nem levadászni akarjuk, hanem megmegmenteni. Lehet beszélni összhangról, meg arról, hogy mit éreznek meg az állatok, de a példák azt mutatják, hogy még az intelligensnek számító emlősök is tudnak komoly sérülést okozni ijedtükben. Ezért szokták azt mondani, hogy csak profi, állatmentésre szakosodott búvárok próbálkozzanak a segítségnyújtással, még ha nagy is a kísértés, hogy kamerák előtt vállaljuk a kockázatot és legyünk egy milliós nézettségű YouTube-videó főszereplői.
Az állatokat egyébként meg lehet érteni. Mi is a legtipikusabb helyzet, amikor egy kötél vagy háló fogságba ejti? Igen, a halászok áldozatává válnak ilyenkor jellemzően, esetleg egy szigonypuskás lövi meg és próbálja a kötélnél fogva magához húzni a zsákmányt. Szóval messze nem az a leggyakoribb, hogy véletlenül beakad és egy arra járó kedves búvár kiszabadítja. Így hát amikor az ember próbálja a kötélnél fogva magához húzni hogy elvágja a hurkot, akkot az állat védekezik ahogy tud.
Mellesleg a napokban egy másik videót is láttam, amin egy speciális "víz alatti autót" használ fel egy tudós ahhoz, hogy biztonságosan a cápák közelében férkőzhessen. Az persze kérdéses, mennyire inkább marketingfogás a VW búvár-Bogara az autógyártó illetve a Discovery Channel számára, mindenesetre jól néz ki a szerkezet. Azért minden bizonnyal a búvárok többsége marad a hétköznapi uszonyozásnál és a távolságtartásnál...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
