A roncsmerülés manapság az egyik legkedveltebb ága a búvárkodásnak. Még a rutintalanabbak is megtalálhatják azokat a nem túl mélyen levő, mégis érdekes hajókat vagy más járműveket, ahol élvezhetik a merülést.

A roncsok több szempontból számítanak vonzónak. Egyrészt maga az érzés, hogy a víz alatt lehet körbeúszni egy valamikor a tengeren úszó hajót, különleges és egyedi. Sőt, a búvár gyakran egészen közel mehet olyan részekhez, amire a felszínen nem lett volna lehetőség: a hajócsavart, a legmagasabban fekvő részeket vagy a hidat könnyebb felkeresni, ha a hajó már a víz alatt van. A roncsokon rengeteg kisebb-nagyobb zug és búvóhely van, ami miatt benépesítik az apróbb élőlények, ezért hamarosan megjelennek a nagyobb halak is, amelyek a fedélzet felett cirkálva lesnek prédára. A maradványok új életre kelnek, a rozsdásodó roncsból élettel teli mesterséges zátony lesz pár év alatt.

Egy szó mint száz, a roncsok igazán "merülésbiztos" helynek számítanak. Éppen ezért az a különös helyzet állt elő, hogy időnként az, ami másnak katasztrófa, később a búvárbázisoknak főnyeremény. Rengeteg jól fizető búvárt vonzanak az olyan könnyen megközelíthető, nagy és látványos roncsok, mint a ciprusi Zenobia, az egyiptomi Giannis D vagy Thistlegorm, a horvát Adriában nyugvó Baron Gautsch vagy Peltastis, és a sor hosszan folytatható.

Élelmesebbek pár évtizede rájöttek arra, hogy a búvár számára tulajdonképpen mindegy, hogy a víz alatt levő hajót a természet ereje, egy háborús esemény vagy a búvárüzletben dolgozók összefogása küld a tenger fenekére. Elkezdtek egyre több helyen hajókat süllyeszteni, és ez lett az igazi nagybetűs mesterséges zátony alkotás. Itt már nagyon tudatosan választják meg a helyet, mindig szempont az, hogy könnyen elérhető mélységben legyen a roncs, lehetőleg ne dőljön az oldalára, és ma már az is nagyon fontos, hogy ne szennyezze a környezetet.

Ez a részea projekteknek ugyanis a leginkább kritikus. A magyarázat egyszerű: a modern hajók tele lehetnek üzemanyag-maradványokkal, nem lebomló műanyagokkal, mérgező anyagokkal. Tulajdonképpen a süllyesztési projektek legköltségesebb és legjobban elhúzódó része a tisztítás, amelyekre a nyugati országokban komolyan odafigyelnek. A legnagyobb mesterségesen elsüllyesztett hajó egy kiszuperált amerikai repülőgéphordozó, az Oriskany volt- el lehet képzelni, mennyi ideig tartott az irdatlan méretű hajótest megtisztítása, és persze a süllyesztést magát is hónapokon át tervezték.

Mert hiába tűnik egyszerűnek az, hogy ütünk egy jó nagy léket a hajó alján, és az majd elsüllyed, a történet ennél jóval összetettebb. Először is jól kell helyet választani, vigyázni kell arra, hogy ne természetes korallzátonyra süllyesszék- azért ne alakítson ki senki mesterséges zátonyt, hogy közben elpusztítsa az igazit. Oda kell rá figyelni, hogy a hely legyen megközelíthető és aránylag védett, ne legyen kitéve a nagyobb viharoknak. Azok ugyanis nem csak a felszínen képesek felborítani egy hajót, hanem még a mélyben is. Nem árt, ha nincsenek túl erős áramlatok, a búvárkodás legyen kényelmes. A víz alatt is rögzíteni kell a roncsot, mert ha instabil, akkor veszélyes lehet a látogatókra.

Azt hihetnénk, hogy a mesterséges roncs projektek mind megbirkóznak ezekkel a kihívásokkal, hiszen józan ésszel is végig lehet gondolni, mire kell odafigyelni. Ám a valóság azt bizonyítja, nem olyan sima ügy ez. Volt, ahol a süllyesztésnél nem számoltak azzal, hogy a mélybe merülés közben a hajótestet odébb fogja vinni az áramlás, ezért a tervezettnél sokkal mélyebb pontra került, a búvárok töredéke merülheti csak. Máshol nem sikerült a rögzítés, és a repülőkből álló "légiflotta" többségét egyszerűen elvitte a tenger.

Ha minden jól megy, akkor viszont olyan merülőhelyet lehet kialakítani, aminek az egész világon híre megy. A már fent említett Oriskany szép példa arra, mennyire felpörgetheti a búvárturizmust egy korábban nem túl népszerű helyen egy látványos roncs. Igyekeznek több helyen olyan hajókat süllyeszteni, amiknek történelmi jelentősége van, mert a búvárok számára vonzóbbak az ilyen roncsok. Általában a múlt és a érdekesebb felépítmény miatt a hadihajókat részesítik előnyben, ráadásul ezek már eleve kormányzati kézben vannak, és ezerszámra állnak a rozsdásodó haditengerészeti járművek a különféle kikötőkben.

Legutóbb Portugáliában, Algarve közelében döntöttek úgy, hogy a búvárturizmus érdekében mesterséges zátonyt alakítanak ki. Az Ocean Revival projekt kedvéért mindenki összefogott: a búvárkodásban dolgozók, a helyi önkormányzat, és a haditengerészet is, ami négy(!) hajót adományozott a terv megvalósításához. A legnagyobb közülük 102 méteres, de még a legkisebb is 44 méter hosszú. Igazán egyedinek számít majd az, hogy egymás közvetlen közelében, 26-32 méteres mélységben nyugszik majd a "flotta" összes tagja. Akár egy egész búvártúrát tervezhetnek majd ide a roncsmániások.

És hogy mi lesz a jövő? Süllyesztenek-e el még hatalmas hajókat, netán a fentihez hasonló egész flottát? Biztosan. De azért csínján kellene bánni a dologgal, mert nem lenne jó, ha a turizmus fejlesztésének ürügyén roncstelepet csinálnánk a tengerekből és óceánokból. Főleg azokon a helyeken kell odafigyelni a mesterséges zátony-projektekre, ahol a nyugati országokénál jóval megengedőbb a környezetvédelmi szabályozás. Mert a mélyben levő hajó csak akkor vonzó igazán, ha az magához vonzza a tenger élőlényeit, otthont ad nekik, nem pedig elpusztítja őket.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.