Big Blue Búvár Blog

Mindig rácsodálkozok, hogy már évtizedekkel ezelőtt megvalósítottak szinte minden menő vagy extrém ötletet a búvárok: ezen a réges-régi, fél évszázados felvételen egy víz alatt alkotó festőt mutatnak be.

Fogalmam nincs, Valerie White neve szerepel-e a művészet történetének aranykönyvében, de alapvetően úgy érzem, az ilyesféle víz alatti alkotás inkább csak kunszt. A feladat nem könnyű, hiszen ilyen közegben rajzolni, festeni, miközben a rendelkezésre álló levegő is korlátos, nem csak művészileg értelmezhető teljesítmény.

Mindenesetre a hölgy munkásságát legalább mi, búvárok igazán tudjuk értékelni. Úgy szokott az lenni, hogy mindenre felkapjuk a fejünket, ami a víz alatt történik, így aztán számunkra érdekes lehet az is, ha valaki légzőkészülékkel, búvármaszkkal felszerelkezve rajzolgat odalenn.

És mit gondolhat erről az, aki nem merül? Azt hiszem, a búvárkodás maga számít még mindig annyira extrémnek, hogy bármi furcsaság, amit közben művelnek, nagy mutatványnak számít. A felszínen nem szenzáció ha valaki biciklizik, kötöget vagy megiszik egy üveg sört, na de a víz alatt!... Tulajdonképpen nem is értem, miért nincs minden napra egy hír valami búváros őrültségről. Lehet, hogy már annyira bolondok vagyunk, hogy az olcsó népszerűség sem hoz lázba, a normális merülési élmény sokkal inkább vonzó a számunkra?...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nem új találmány az, hogy bátor búvárok a cápák között úszkáljanak- legalábbis egy réges-régi felvétel tanúsága szerint.

Ma már hétköznapi program a cápás merülés, hol ketreccel, hol ketrec nélkül, de hőskorban még nagyon óvatosak voltak a búvárok ezeknek a ragadozóknak a közelében. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau első merülései a nyílt vízben igazi szenzációszámba mentek, és valahogy én is úgy tartottam számon, ott kezdődött ez az egész.

Ám úgy fest, korábban is merültek bátrak a "szörnyek" közé. A múlt század harmincas(!) éveiben Ausztráliában készült ez a felvétel, ahol egy nehézbúvár merült alá a fogva tartott cápák közé- azok megnézték és nem bántották. Számomra ma már ebben semmi szokatlan nincs, de a korabeli nézők bizonyára rémülten várták a vérfürdőt. Megjegyzem, a felvétel második felében a vízbe ugró, és ott eszeveszett csapkodással úszó ember sokkal nagyobb veszélyben lehetett, mert a cápákat az ilyen mozgás sokkal jobban érdekli, mint egy alig mozduló búvár- ám végül őt sem ették meg. 

Mit is mondhatnék? Örülök, hogy ma már többet tudunk a cápákról, és a régi hiedelmeken túlléptünk. Sőt, sokan manapság már féltik a cápákat, ahelyett, hogy félnének tőlük... Ám ahhoz, hogy ide eljussunk, kellett a régi búvárok vakmerősége is, akik akkor az ismeretlennel néztek szembe, és valóban nem tudhatták, mi vár rájuk, amikor karnyújtásnyi távolságra lesznek ezektől az állatoktól.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Zale Parry a búvárkodás hőskorában igazolta, hogy a hölgyek nem csak bájos kellékek a marcona férfiak mellett. Régebben írtam több olyan nőről, aki beírta magát a búvárkodás történetébe. Ekkor már említést tettem Zale Parry-ről, de azt hiszem, megérdemli, hogy hosszabban szóljak róla.

Olyan előfordul, hogy egy színész elég bevállalós, és maga szerepel az akciójelenetekben is, kifejezetten kéri, hogy ne helyettesítse őt kaszkadőr. Ám az ritkább, hogy valaki csak dublőrként dolgozik, míg valaki fel nem figyel rá, és színészként is beválogatja a filmbe. Hölgyekkel az ilyesmi pedig végképp nem gyakori, hiszen jelentős részüknél a külső adottságok a döntőek, nem az ügyesség.

Zale Parry gyerekkorában tanult meg úszni, és a tenger szerelmese maradt. A múlt század negyvenes éveinek végén már búvárkodott, és vélhetően elismerték a képességeit, mert hamarosan búvárfelszerelések tesztelésével bízták meg. 1954-ben a nők mélységi rekordját döntötte meg, amikor közel 64 méterre merült- állítólag azért állt meg ott, mert elérte a tenger fenekét. Rekompressziós kamrát épített társával, és ahogy egyre népszerűbbé vált a búvárkodás, azért kampányolt, hogy minden helyen legyen elérhető a keszonbetegség kezelésében elengedhetetlen kamra.

A víz alatt profin mozgó Zale hamarosan filmekben kapott munkát mint dublőr és kaszkadőr. A fordulatot a Sea Hunt című sorozat jelentette: a tengerentúlon legendás kalandsorozat 1958 és 1962 között futott, és számtalan ember kapott kedvet általa a búvárkodáshoz. Az epizódokban rengeteg kalandba keveredett a főszereplő, Lloyd Bridges, akinek igen gyakran volt hölgy partnere a merülések során is.

Az akkor már rutinos Zale Parry nem csak a színésznőket helyettesítette a víz alatti jelenetekben, de oktatóként ő volt az egyik trénere a főszereplő színésznek is. Ráadásul, noha nem volt színészi gyakorlata, több részben valódi színészi feladatot is bíztak rá- és nyilván ezekben az epizódokban nem kellett külön kaszkadőrt sem szerződtetni. A sorozat első két szezonjában több különböző karaktert bíztak rá, arca ekkor vált ismertté a nagyközönség számára.

A Sea Hunt után is aktív maradt, folyamatosan népszerűsítette a kedvtelési búvárkodás, a hölgyek közül sokan az ő példáját látva kezdtek el merülni. Korábban azért inkább férfias hobbinak számított a búvárkodás, ami ma már teljesen nyitott mind a két nem tagjai számára, és ez jelentős részben köszönhető a hőskor vakmerő és nagyon ügyes búvárlányainak. Ők voltak azok akik bizonyították, minden szempontból méltó partnerek lehetnek a nők a tenger mélyén.

Erre jó példa volt, amikor Zale-t beválogatták az Underwater Warrior című filmbe, és forgatás előtt egy haditengerészeti bázison kellett bemutatnia, mennyire mozog jól a vízben. Az ott levő tiszt azt mondta, ha képes egy levegővel leúszni 25 láb mélységig, akkor átment a vizsgán- Zale 60 láb (több, mint 18 méter) mélységre jutott, ami akkoriban a haditengerészet profi búvárainak volt a megszabott szint. Az első nő volt, aki teljesítette ezt!

Zale Parry úttörője volt a víz alatti fotózásnak is, és a merüléstől soha nem szakadt el, évtizedekkel később is rendszeresen tengerre szállt. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerte el a búvártársadalom- itt az ideje, hogy nálunk is szélesebb körben megismerjék a nevét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Olyan búvárcuccal merültünk, ami öregebb nálunk- egy élmény volt.

A történet valahol ott kezdődik, hogy a búvárkodás iránt érdeklődő emberek egy része, lévén merülni csak 1-2 hetet tudunk évente, filmeket néz, könyveket olvas a témáról. A mi körünkben ismertek a hőskorszak víz alatti felfedezői, sokat tudunk Cousteau-ról vagy Hans Hass expedícióról.

Értelemszerűen akadunk páran, akiket az is nagyon érdekel, milyen felszereléseket használtak annak idején. Mivel a több évtizedes cuccokat nagyon tartósnak készítették, ezekből szép számú még ma is működőképes. Hol olcsóbban, hol drágábban hozzá lehet jutni ősrégi felszerelésekhez, amiből némelyik dísznek jó, de van, amit könnyen helyre lehet pofozni.

Én először az interneten, majd egy Debrecen közeli faluban vettem öreg cuccokat. Utóbbi helyen egy zacskóban nyomtak a kezembe már ránézésre is remek állapotú légzőautomatát, műszereket, nevetséges áron. Nyilván ott hányódott ezer éve, nem is feltétlenül tudták, mire való. Igazság szerint ezeknek a cuccoknak nehéz meghatározni az értékét. Egy gyűjtőnek kincs lehet, de egy átlagbúvár korszerűbb felszereléseket használ, teljes joggal. Szóval van, aki egy fillért nem adna érte, de nekem bőven megérte az árát a cucc. 

Volt benne egy ősrégi, Barakuda típusú kéttömlős reduktor. Örültem neki, de azzal gondban voltam, hol lehetne megnézetni, milyen állapotban van. Az ember nem megy víz alá 20 centire se olyan cuccal, amiről semmit nem tud. Pár hónap után internetes beszélgetéseknek köszönhetően jutottam el egy búvárhoz, aki hozzám hasonlóan beleásta magát a témába, és közösen megnéztük a légzőautomatát.

Leesett az állunk, annyira szép volt belül minden. Némi tisztítás, fertőtlenítés után rátettük egy palackra, és kiderült, ez bizony működik. A legegyszerűbb, legrégibb alaptípusról van szó, pont olyan felépítésű, mint Cousteau-ék első nyomáscsökkentői. Naná, hogy ki kellett próbálnom!

Egy hét múlva pedig ismét Csepelen voltam. Az egyik tónál mentünk merülni, aminek "ábrándos szépségét" a földes út, a kisebb szemétkupacok, illetve a gyatra víz alatti látótávolság adta. Ez is egyfajta kaland... De a normál merülés után jött a nagy próba, feltettük a palackra az ősi reduktort, és 1-2 percet mind a ketten víz alatt voltunk vele.

Első tapasztalatunk az volt, hogy működik, a második pedig az, hogy kicsit "munkásabb" vele a merülés, nem adagolja úgy a levegőt, mint az új légzőautomaták. Mivel régen nem használtak nyomásmérőt, természetesen nem vagánykodtunk túl nagy mélységgel és túl hosszú merüléssel, ez az élménnyel egészen másról szól. Ráadásul kicsit újra kell tanulnunk az alapokat, hiszen nem használunk a víz alatti lebegést egyszerűsítő kiegyenlítő térfogatot sem, tehát nagyon fontos a megfelelő kisúlyozás. Ilyenkor az emberben mindig van egy kis bizonytalanság, óvatosan mozogtunk, hiszen némileg más felszerelésekhez szoktunk. A lényeg viszont az volt, hogy belekóstolhattunk ebbe a fajta búvárkodásba.

Én a kalandot még azzal is megfejeltem, hogy egy ősrégi búvármaszkot használtam a kollekciómból. Tiszta retró hangulatú volt így az egész, de legközelebb szerzek majd uszonyt is. Neoprénruhából olyat keríteni, ami régi, de még használható, nem egyszerű mutatvány, de nem adom fel, talán sikerül.

Mondjuk enélkül is vagány dolog volt a Cousteau-stílusú búvárkodás, és bizonyára lesz még folytatása. Bár pontos gyári számom nincs, a légzőautomatát katalógusban keresve, illetve a maszkot alaposabban megvizsgálva nagyon úgy tűnt, mind a kettő öregebb mint én. Nem semmi, hogy még mindig használhatók, a régiek tudták, hogy kell tartós felszerelést gyártani!

Bár abban nem vagyok járatos, úgy tippelem, olyan ez az egész kaland, mint a veteránautózás: a féltve őrzi régi dolgokat nem mindennap akarjuk használni, csak meg akarunk tapasztalni valami régi életérzést. Tanúsíthatom, a sekély és rövidke ismerkedő merülés széles vigyort csalt az arcunkra, pedig a látás meg a körülmények semmivel nem lettek jobbak Csepelen az első, "normál" merüléshez képest. Ennyi mégis elég volt egy maradandó élményhez...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A régi búvárfelszerelések gyűjtői közül nem kevesen akadnak, akik nem csak megveszik, de gondozzák, karbantartják is a régi felszereléseket, amelyek használható állapotban maradnak. Ezekkel aztán lehet olyan merüléseket szervezni, ahol a mai cuccokhoz szokott búvárok átélhetik azt, ahogy elődeik a mélybe mentek.

Mert bizony nem egy cucc igencsak bonyolult volt, nehéz volt felvenni őket, nehézkes volt a felszínen mozogni bennük, aztán meg a víz alatt dolgozni. Mert le kell szögezni, a múltban a búvárkodás kicsit sem szólt az élvezetről, kedvtelésről: volt egy feladat, aminek a kedvéért le kellett ereszkedni.

Néhány lelkes amerikai búvár különleges napot szervez minden évben, aminek keretén belül a régi, rézsisakos felszerelések mellett a szovjet éra búvárfelszereléseit, majd sokkal korszerűbb sisakos felszereléseket is kipróbálhatnak a bátrak. Érdemes belenézni az alábbi videókba, mennyire más az egyes felszerelések felvétele, használata.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A 007-es ügynök egyszer már megfilmesített kalandjait másodjára is feldolgozták. A Thunderball volt az eredeti film, amiben Sean Connery számol le a víz alatt atombombákra szert tevő bűnözőkkel, de ez az a történet, aminek a jogai miatt hosszú ideig pereskedtek. A szerző, Ian Fleming ugyanis sok ötletet kapott másoktól, mert eredetileg filmforgatókönyvben gondolkodott. Aztán regény született előbb, de a korábbi társak jelezték, hogy nekik is jár a bevételből.

Mindez önmagában nem lenne akkora szám, mindennaposak az efféle jogi csetepaték. Ám azzal is járt mindez, hogy a Thunderball filmes feldolgozásának jogait az egyik szerzőtárs szerezte meg! Így aztán amikor Connery helyét már rég Roger Moore vette át a brit szuperügynök szerepében, és a filmek továbbra is szép bevételt hoztak, valakinek egy konkurens producerirodánál eszébe jutott a Thunderball: újra fel lehetne dolgozni a sztorit, maximum egy kicsit felfrissítve.

Így aztán körvonalozódott egy "kalóz" Bond-film terve, már csak főszereplőt kellett találni. Jött a következő nagy ötlet: bújjon ismét Sean Connery a 007-es bőrébe! A kissé már öregedő skót színésznek volt ehhez kedve, és talán a gázsi is meggyőzte őt. A szereplőgárda többi tagja sem akárki volt: Blofeld, a gonosz terv mögött álló főgonosz Max von Sydow lett, míg a víz mélyén Bondra vadászó főellenség Klaus Maria Brandauer. Utóbbi alakítása egyértelműen kimagaslik a Bond-filmek tipikus gonosz-figuráinak sorából. A terroristák seregét erősítette az egzotikus szépségű Barbara Carrera, míg a Bond-lány a fiatal és bájos Kim Basinger lett. Apró mellékszerepben olyanok tűnnek fel, mint Rowan Atkinson- szóval megadták a módját.

A cím viszont megváltozott, Never Say Never Again (Soha nem mondd, hogy soha) címmel került mozikba az új Bond-film 1983-ban, gyakorlatilag párhuzamosan az aktuális Roger Moore-féle Bond kalanddal. Természetesen tetten érhető a hasonlóság a Thunderball és a Never Say Never Again közt, de több ponton változott a sztori. Az egyik komoly áldozata a módosításnak a víz alatti lövöldözés lett, elmaradt a nagy tömegjelenet. Azért nem maradunk szigonypuska nélkül: a film csúcspontján komoly szerepe jut ennek a búváros akciófilmekben gyakran felbukkanó fegyvernek.

A színészek közül páraknak a forgatás kedvéért kellett belekóstolni a búvárkodásba. Elmondása szerint Barbara Carrera például kifejezetten élvezte a merülést. Nyilván a cápás, vagy víz alatti birkózós jelenetekben aztán már jönnek a kaszkadőrök, de ez már csak így működik Hollywoodban. Ettől függetlenül akiket érdekelnek a jórészt víz alatt játszódó akciófilmek, bizonyára ezt az alkotást is szívesen megnézik.

Végül pedig még egy kis csemege a búvárkodó Bond-rajongóknak: a Bahamák vizeiben nyugszik a Thunderball és a Never Say Never Again forgatása során használt víz alatti díszlet. Az előbbiben egy repülőgép modelljét építették fel, ennek már csak a váza maradt meg, amit gyönyörűen benőtt a tengeri élővilág. A másodikban viszont egy hajó roncsánál kerül kalamajkába Bond, ebben a roncsban alaposabban szét lehet nézni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Bevallom, őszinte lelkesedéssel nézem a régi korok búvárvideóit. Szeretném meglátni, mi változott bennük- és mi az, ami kicsit sem.

A búvárkodás fizikája például változatlan, maximum egy kicsit csiszolódott az ezzel kapcsolatos tudásanyag. De azt már fél évszázada is tudták, hogy lassan kell felemelkedni, és figyelni kell rá, milyen mélységben mennyi időt tölthetünk...

A tanfolyami alapgyakorlatokat sem kell újra kitalálni. Felkészülünk az esetleges problémás helyzetekre, és addig gyakoroljuk a víz alatti mozgást, amíg biztonságban nem érezzük magunkat a mélyben. Ekkortól pedig elkezdhetjük élvezni a búvárkodást.

A fenti angol oktatóvideó is pont ennyit mutat be. Ismerősek az első uszonycsapások, a maszklevétel, az első tengeri merülés izgalma. Persze van, ami változott: az én oktatóm nem evett banánt a víz alatt, a csajoknak pedig nem kellett ilyen cuki úszósapkát viselni...

Persze aki ilyen ügyesen mozog a vízben, az felvehet bármit. Nem a cucc tesz minket búvárrá, hanem a tanulás, a gyakorlás és a folyamatos fejlődés. Hiába vannak korszerűbb felszerelések, akit rendesen tanítottak, simán elvan ilyen retró szettben is. Egy idő után úgyse figyelne rá, csak az számít, hogy víz alatt lehet. Ez is a búvárrá válás része...

Ez a kis film 1966-os. Elképzelem, milyen lelkesedéssel vetették bele magukat a Torbay városban működő búvárklub tagjai a munkába, nyilván amatőrként. A céljuk az lehetett, hogy közelebb vigyék az emberekhez a merülés világát. És én ma is bátran meg merem mutatni ezt a filmet minden érdeklődőnek, mert jó képet ad a tanfolyamról, és kifejezetten hangulatos. Igen, a búvárkodás tényleg ilyen jó móka, kellemes kaland, amit bárki bátran űzhet, és közösen élvezhet barátaival.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A James Bond-filmekben elég gyakran előfordulnak víz alatt játszódó jelenetek, de az egyikben még a többihez képest is nagyobb hangsúlyt kaptak a víz alatti akciók.

Az 1965-ös Thunderball (félelmetes, majdnem fél évszázada készült!) sztorija önmagában nem annyira meglepő: egy világuralomra törő gonosz atomfegyverrel zsarolja a szabad világot, és csak az angol szuperügynök, a 007-es mentheti meg a helyzetet. Mit ad isten, még egy szép lány is felbukkan- ezúttal a víz alatt "ismerkedik meg" filmbeli partnerével Bond, vagyis Sean Connery. Megjegyzendő, Claudine Auger egyébként a szebb Bond-lányok közé tartozik, jól áll neki a búvárcucc is- vagyis a mélyben a dublőrének.

De ez csak mellékszál. Az igazi látványosság a film végén a rossz és jó oldalon álló búvárok epikus harca. Tőrökkel és szigonypuskákkal esnek egymásnak, és mondani sem kell, még pár cápa is feltűnik a jelenetben. Bond természetesen bőségesen kiveszi a részét a közelharcból, de ezt el is várjuk a Királynő legjobb titkosügynökétől. 

Meg kell jegyezni, technikailag komoly kihívást jelentett ennek a búvárharcnak a leforgatása. Kellett sok ügyes kaszkadőr, aztán a munka közben derült ki, páraknak mégsem megy olyan jól a merülés, akadtak sérülések. A koordinálás nyilván nem egyszerű, amikor egyszerre ennyien mozognak a vízben, nem lehet hangos utasításokkal egyszerűen irányítani az embereket, az operatőrnek és a stáb több tagjának pedig szintén a víz alatt dolgozva kellett kihozni a lehetőségekből a maximumot. Gondoljunk bele, 40 búvár volt lenn egyszerre a harcot előadni, plusz a filmesek, ráadásként pedig még egy csapat biztosító búvár!

Az is tipikus, hogy a film rendezőjének semmilyen víz alatti tapasztalata nincs, ezért igazán el sem tudja képzelni, milyen is ebben a közegben dolgozni. Vannak nehézségei, cserében viszont a kamera mozoghat bármerre, nézhet fel és le, és meg kell tanulni, hogyan kell kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Nincs mese, a Thunderball alkotóinak sikerült is.

A helyzet az, hogy egy izgalmas víz alatti akciójelenetet gyakorlatilag ma is szinte ugyanúgy kellene megvalósítani, mint annak idején. A kameratechnika változott, de a búvármunka különlegessége nem, és a számítógépes animáció szerintem még sokáig nem tudja megközelíteni az élesben felvett jelenetek látványát. Aki nem hiszi, annak ajánlom, hogy nézze meg ezt a kis összeállítást a film víz alatti akcióiból- ismét csak felhívom rá a figyelmet, hogy majdnem ötven éves ez a búvárcsetepaté!

A Thunderball tehát egyike a legemlékezetesebb Bond-filmeknek, nem kis részben a tenger mélyén játszódó részek miatt. Ráadásul a sztorit némileg módosítva később újból feldolgozták egy "kalóz" Bond-kalandban- egyszer még erre a filmre is visszatérek.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Mifelénk eseményszámba megy, ha egy jobban sikerült imázsfilmet tud felmutatni a magyar idegenforgalmat népszerűsítő szerv. Volt már Tony Curtis, gulyás, fürdők, romkocsmák- némelyik film nagyon lapos, némelyik kicsit fantáziadúsabb.

Azt azért le kell szögezni, nem ma találták fel a vicces imázsfilmeket. Ennek remek példája ez az 1967-es (45 éves!!) ausztrál film, a "Will The Great Barrier Reef Cure Claude Clough?", ami arról szól, hogy egy, a mindennapi stressztől kissé besokkalt ember milyen módon feledheti gondjait. Miután azt veszi észre, az emberek rajta kívül mind hátrafele mennek az utcán, sőt, fejjel lefelé, felkeresi pszichológusát, aki azt javasolja, képzelje el, hogy egy csodálatos korallzátony felett száll a repülőgépen...

Aztán a trópusi szigeten szép lányok kalauzolják hősünket, egyikük egyenesen a tengerbe csalogatja magával, ahol a korallzátony csodái kápráztatják el. (A szép szőkeség a fiatal Valerie Taylor, férje, a legendás Ron Taylor pedig víz alatti operatőrként működött közre.) Az éjszakában halak úszkálnak a két sznorkelező körül, akik még cápát is látnak.

A film poénja sejthető, de azért nem lövöm le. Ma már kicsit lassú tempójúnak tűnhet a szűk negyedórás filmecske, ám búvárként azért szeretem nézni a régies színvilágú felvételeket a Nagy Korallzátonyról. Mit ne mondjak, nekem se ártana egy ilyen terápia...

Megjegyzendő, szintén a The Commonwealth Fim Unit megbízásából készült egy inkább dokumentumjellegű film nagyjából ugyanakkor, 1968-ban. Ebben is Ron Taylor kapta a búvároperatőri feladatokat. A színvilág fakóbb, kékesebb, mint a mai látványos természetfilmekben megszoktuk, de ugyanúgy nagy gondossággal és alapossággal készült, mint a most látható legjobb filmek.

A Nagy Korallzátony víz alatti világa iránt érdeklődők számára szinte kötelező megnézni, ám reményeim szerint mások is találhatnak benne érdekes, látványos felvételeket. Betekintést kaphatunk a tudósok munkájába, felbukkannak cápák és teknősök, szóval én kifejezetten érdekes anyagnak tartom, ami igazolja, nem a technika a döntő, hanem a filmkészítők alapossága, igényessége.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.