Big Blue Búvár Blog

Roncskutatásról szól ez a régi ausztrál doku, a Sunken Warriors.

Az ausztrál Ben Cropp neve errefelé nem mond sokat, pedig a búvárkodás igazi legendája. A hatvanas évek elejéig Ron Taylorral együtt verhetetlen ausztrál szigonyosvadász-válogatottat alkottak, aztán nagyjából egyszerre érezték úgy, hogy le kell tenniük a szigonypuskát, és kamerára váltottak. Ron Taylor és felesége, Valerie, inkább a cápákról forgatott, Ben Cropp pedig szívesebben foglalkozott roncskutatással, illetve általában az ausztráliai élőhelyekkel.

Ez a film a hetvenes évek végén készült, Cropp mellett felbukkan akkori felesége, Lynn (Cropp jó érzekkel választott csinos, a búvárkodásban is ügyes feleségeket magának, a korábbi és későbbi partnerei is szerepet kaptak a filmjeiben), illetve Wally Gibbins, aki az ausztrál búvártörténelem ikonikus alakja. Cropp ezekben az években keresztül-kasul bejárta az ausztráliai vizeket, illetve eljutott például a Salamon-szigetekre is- a Sunken Warriors jelentős részben itt forgott. Elsősorban a második világháború harcai során odaveszett hajóknál merültek, de bőven látni jóval régebbi maradványokat is a filmben.

Cropp és csapata ugyanis roncsokat keres és mutat be, és a felvételek, ahhoz képest, hogy négy évtizedesek, egészen jók. A roncsokból ezt-azt fel is hoznak- ezek a tárgyak jellemzően Cropp ma is látogatható roncsmúzeumába kerültek, és természetesen a felfedezéseket a hatóságok felé is jelezték, tehát nem "roncskalózokról" van szó. Cropp kifejezetten nagy nevű roncskutató, számos komoly felfedezést tett.

Ettől még tény, az ekkortájt készült filmek egyikében-másikában vannak olyan dolgok, amiket ma furcsán nézünk, de hát változik a világ. Ma már nem illik simogatni, tapogatni az állatokat, de négy évtizede a búvárkodás kevesebbek hobbija volt, a filmekben feltűnt ilyesmi. És a filmben benne maradt az, ahogy a tűzhallal játszadozni próbáló Wally Gibbins ujját megszúrja a védekező állat- tanulsága ez annak, hogy ha még az öreg profik sem sérthetetlenek, mi végképp ne akarjunk odalent megfogni semmit.

A roncsok bemutatása mellett nagy teret kap a víz alatti világ lenyűgözőségének bemutatása, ami meghódította az egykori hadihajókat is. Nem lehet vitatni, hogy Cropp mára a tengeri élővilág egyik legismertebb védelmezőjének számít Ausztráliában, és sokat tett azért, hogy megismerhessük, mit rejt arrafelé a víz mélye.

Amitől szerintem még érdekes ez a szűk órás, angol nyelvű film, az az, hogy egészen jó képet ad arról, hogy is zajlott a kis csapat kalndozása a tengeren, merülésekkel, roncskereséssel, a helyiekkel való megismerkedéssel. Ha van időd ezen az esős hétvégén, érdemes belekukkantani.

Nagyszerű eseményt szerveztek a hét végén Budapesten.

Pár éve kezdtek el mozgolódni a veterán búvárfelszerelések iránt érdeklődők nálunk is. Külföldön kicsivel több ennek a hagyománya, de mivel izgalmas búvártörténelme van hazánknak is, kézenfekvő volt, hogy idehaza is van értelme retrózni.

A Csillaghegyi Uszoda idén már másodjára biztosított nagyszerű helyszínt a Retró búvárfelszerelések napjának. Ahogy tavaly, idén is volt minden: rézsisakos merültetés, több évtizedes, de máig prímán működő légzőautomaták, katonai újralégzők, egykori szovjet búvár készülékek. Egyvalami viszont biztos változott: jóval többen voltunk mint tavaly, hála a szervezők nagyon ügyes hírverésének.

Meglepő, de egy ilyen rendezvényen meglepően vegyes összetételű a közönség: vannak olyanok, akik egykor maguk is élesben használták ezeket a cuccokat, vannak egészen fiatalok akiket érdekel mivel merültek a veteránok, és minden korosztályból jönnek bevállalós hölgyek is, azaz ez nem valami szupermacsós buli. 

Köszönet illető a szervezőket, akik tető alá hozták az egészet, illetve a felajánlókat, akik kihozták féltve őrzött búvárrégiségeiket, amiket még használni is engedtek. Nagyon sokat szerezhettek remek, új élményeket, köszönhetően ezeknek. Jövőre újból találkozunk!

Egy klasszikus búváros tévésorozat jeleneteit adják elő újra korhű felszerelésekkel merülő búvárok az Egyesült Államokban.

Óriási hatással volt a tengerentúli búvárkodásra a Sea Hunt című sorozatnak. A Lloyd Bridges főszereplésével az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején készült epizódok sokak kedvét hozták meg a merüléshez, és azóta is komoly rajongótábora van. 

Mivel mostanság divatos a retró búvárkodás (mifelénk is vannak már ilyen találkozók, a legutóbbi a közelmúltban volt), sokaknak vannak régi, de kitűnő állapotú, működőképes légzőkészülékei. A sorozat forgatásának egyik helyszínén, a Silver Springsben jönnek össze azok a lelkes rajongók, akik a víz alá merülve bújnak egy kicsit bele a sorozat főhősének Mike Nelsonnak illetve társainak a bőrébe. 

Már nem először került sor a Sea Hunt Forever rendezvényre, most 25 búvár bukott le erre a közös élménymerülésre. Voltak akik a víz alatti birkózásokat adták elő, mások műanyag anakondával viaskodtak, páran a lopakodóképességüket mutatták be. Mivel a jól karbantartott felszerelésekkel éppen úgy lehet merülni, mint a mostaniakkal, ráadásul rutinos búvárokról is van szó, jó hangulatban zajlott le a móka. Olyan ez, mint egy víz alatti cosplay- mivel én is szeretem a sorozatot is, a retró búvárkodást is, egyszer magam is szívesen elugranék a buli kedvéért Floridába.

Ám addig itthon is ápoljuk a hagyományokat. Nálunk nem Mike Nelson volt az ikon, hanem Cousteau, és persze nem is üzleti alapon ment a búvárkodás, hanem az MHSZ kötelékében és klubokban, de így is van mire büszkének lenni. Rengeteg izgalmas cikket ástam elő mostanában a régi időkről, és egyébként is örülök neki, ha sokan kóstolnak bele, milyen volt a merülés az egykori felszerelésekkel. Érdekes és ugyanúgy nagyon jó élmény, mint bármilyen búvárkaland...

Nemrég kaptam egy meghívást: búvár barátok vártak egy kötetlen rendezvényre, ahol medencében próbálgattuk egymás több évtizedes búvárcuccait. Mert máris van egy kis kör, akiknek tagjai érdeklődnek aziránt, milyen felszereléseket használtak annak idején a víz alá merülők.

Stílusosan a csobánkai búvártörténeti kiállításon találkoztunk, ahol egy rövid tárlatvezetésen vehettünk részt, majd a csapat lelkesebb tagjai Szentendre felé vették az irányt. Itt aztán jött a hosszas kipakolás: mindenféle felszerelés került elő a csomagtartókból. Én például hoztam magammal két régi Nemrod reduktort, az egyik duplatömlős, nagyon régi konstrukció, a másik egy használtan hozzám került nyomáscsökkentő volt, amit még soha nem is próbáltam. Régi neoprénruhát vittem, no meg felnyaláboltam pár ódivatú búvármaszkot is, uszonyként pedig ehhez illő Nemrod Balearest választottam.

A medencében viszont volt még sok más, a retrózás iránt érdeklődő búvárok számára igazán vonzó különlegesség is. A szovjetek által fejlesztett, és a szocialista országokban széles körben használt Podvodnyikok AVM-1 és AVM-2 változata is előkerült, utóbbit például a Linda sorozat búváros epizódjádban láthattuk annak idején. Aztán egy igazi ritkaságot is kipróbálhattam, a GSD Spinnaker a hetvenes évek egyik menő reduktora volt, ilyennel a The Deep című kalandfilmben merültek.

Merülgettünk, próbálgattuk a cuccokat. Némelyikre ráfért volna egy kis karbantartás, de itt, a sekély medencében, sok más búvár által körülvéve bátrabban kísérleteztünk. Élmény már az is, hogy a manapság megszokott mellény vagy más lebegést segítő felszerelés nélkül búvárkodunk, úgy, mint pár évtizede. Mindenképpen kalandos pár percet odalenn tölteni a "szovjet csúcstechnikával"- ami egyébként egyrészt működik, másrészt megbízható volt, harmadrészt pedig masszív és időtálló, ezért lehet velük még most is búvárkodni.

Arról beszélgettünk, hogy ilyen intézményes formában még nem volt retró búvárkodás iránt érdeklődőknek szervezett találkozó, tehát egy úttörő kezdeményezésben vehettem részt, aminek lesz még folytatása. Már többen jelezték, ha lesz még ilyen, jönnek. Különös, hogy mennyi embert vonz ez a fajta retrózás, de tényleg jó dolog megismerkedni a búvárkodás múltjával ilyen formában is. Az egészet az egyik résztvevő foglalta össze jól, aki már jópár éve merül, és arról mesélt, mit gondolt az ilyen régi szovjet cuccokról kezdőként: "Hozzá nem nyúltunk volna, mert elavultnak gondoltuk, csak az új felszereléseket akartuk- most meg eljöttem ide csak azért, hogy kipróbáljam ezeket és nagyon élveztem!"

Még a híres James Cameron is "büszkélkedhet" egy olyan filmmel, amit szerencsésebb lett volna álnéven rendeznie. Az 1981-es Piranha 2 című filmet The Spawning és Flying Killers alcímmel is forgalmazták, az utóbbi a kifejezőbb: a vérszomjas húsevő halak már a szárazföldön is terrorizálják az embereket.

Igen, ez a film ekkora marhaság. Cameron teljesen véletlenül ülhetett a rendezői székbe, mert állítólag csak a speciális effekteket bízták volna rá az olasz producerek, de az eredetileg szerződtetett rendező lelépett, így a fiatal filmes ölébe hullott a lehetőség. A forgatókönyv íróját álnév rejti, sokan Cameront sejtik mögötte.

A korszakról tudni kell, hogy az olaszok annak idején futószalagon gyártották sikeres amerikai filmek koppintásait. Azt tudták, hogy akkorát nem robbantanak a mozipénztáraknál, mint az eredetiek, de éppen ezért jóval kisebbre szabták a költségvetést is. Mondhatni, olcsó és alacsony színvonalú B- (vagy Zs...) kategóriás filmeket dobáltak össze rohammunkában. Így aztán azzal se foglalkoztak túl sokat, ki a rendező- Cameronnak volt gyakorlata a víz alatti forgatásban, pont megfelelt tehát a Piranha 2 esetén.

Ám többször összekülönbözött a minőségi munkára törekvő Cameron és a producer Ovidio G. Assonitis, a hírek szerint a végső vágást is utóbbi végezte. A legenda úgy szól, hogy ezt megtudva Cameron "betört" a stúdióba és helyreállította a saját verzióját, de az ilyen sztorikat nem kell komolyan venni: nehéz elhinni, hogy pont ezért a horrorért küzdött volna annyira a fiatal rendező.

Kreatív munkáról ugyanis az összehányt sztori miatt nem nagyon lehet beszélni. Az első, nagy sikerű Piranha filmet, Joe Dante munkáját az újszerűség még többre tartották, ott a biológiai fegyverré átalakított húsevő halak vérengzése volt a lényeg. A folytatásban is az adja az alapot, hogy a tenger mélyére süllyedt kutatóhajóban szállított, immár tengervízben is jól megélő piranhák tizedelik meg az embereket. Ám csavartak egyet, mert már nem csak a búvár fenekébe harapnak: képesek órákon át életben maradni a felszínen, sőt, repülni is képesek, így aztán a szárnyas piranhák a film egyik csúcsjelentében egy vidám tengerparti ünnepségbe rondítanak bele.

Ám az igazán vakmerő búvárok a saját fészkükben pusztítják el a piranhákat: a hajójukra otthonként tekintő, a vérengzés után jól megérdemelt pihenőjükre készülő halakra rárobbantják az egész kócerájt. A főszerepet egy erős női karakter kapta, a nyaralóhelyen dolgozó búvároktató, akit Tricia O'Neil alakít. Ha van pozitívuma a filmnek, akkor a színésznő kiválasztása az, aki nem egy szőke bombanőbe oltott atomfizikus, hanem egy nem is olyan fiatal, de hihetően sportos nő. Csinos, természetesen, végülis egy búvároktatótól el is várjuk, de azért nem akörül forog a sztori, hogy minél jobb szögből vegyék fel fürdőruhás alakját. Nyugodtan állíthatom, ilyesféle megjelenésű hivatásos búvárt láttam már párat az életben.

És itt nagyjából vége is a dicsérhető dolgoknak. A sztori butaságáról már írtam, felvonultatnak a filmben még néhány fedetlen keblet, humorosnak szánt mellékszálat, érzelmeket, és egy nagyon komolyan tudóskodó tudósembert is. No meg szerepel benne Lance Henriksen, akinek azért voltak emlékezetesebb alakításai. Talán csak olyanok voltak... Illetve hadd legyek még annyiban korrekt, hogy a víz alatti jelenetekben is normálisan néz ki a merülés, de gyanítom, a Kajmán-szigeteki forgatás során ez volt az egyetlen, amit igazán szívesen csinált a rendező.

James Cameron ugyan nem törölheti utólag az életrajzából a Piranha 2-t, de ha karrierjéről beszél, valamiért inkább 1984-ből indítja a történetet, amikor elkészítette a Terminatort. Egyszer szólt a korai rémfilmről, amit a legjobb gyilkos repülő halas horrorkomédiaként határozott meg- neki legyen mondva. Persze nem túl erős a konkurencia, talán csak a Sharknado törhet a trónjára. Én nem akarok igazságtalan lenni, ezért azt mondom, mind a kettőnek helye van a selejt víz alatti (feletti?) rémfilmek "Aranycsapatában"...

Az archív anyagok közt búvárkodva (stílszerűen fogalmazok, nem?) fantasztikus dolgokat szoktam találni. Most éppen egy 1926-os felvételt találtam, ami felvezető szövege szerint az első víz alatt rögzített mozgókép készítésének körülményeit mutatja be.

Az ember zavarban van, amikor valamiről azt mondják, az a "legelső". Mert ez vagy igaz, vagy nem, időnként ellenőrizni sem lehet. Ráadásul a fejlődéshez mindenki hozzáteszi a magáét, az első, a második, a tizedik... Mindenki előtt le a kalappal, aki kipróbált valami olyat, aminek kapcsán alig volt tapasztalat.

Annak idején nem voltak önálló légzőkészülékek, amivel kényelmesen mozogva filmezhetett volna az operatőr: nehézkes sisakos búvárfelszereléssel kellett alámerülnie. A víz alatti kamerák technológiája sem volt túlságosan kifinomult. A kamerát állványostól kellett cipelni, a víz alatti rekeszt vagy élességet állítani sem lehetett egyszerű, ha egyáltalán volt rá lehetőség, és így tovább.

És mégis meg kellett próbálni! Az úttörők voltak azok, akik kitaposták az utat a ma legkorszerűbb 3D-s természetfilmjeit készítő alkotók számára- vagy azoknak az amatőröknek, akik egy cigarettásdoboznyi kamerával HD minőségben vesznek fel izgalmas anyagokat.

Mindenki kellett hozzá: az első emberek, akik víz alá buktak, az elsők, akik légzőkészüléket fabrikáltak, az első korszerű maszkok kifejlesztői, az elsők akik fotót majd filmet csináltak a víz alatt, majd azok, akik egyre kisebbé és jobb minőségűvé tették a kamerákat, a felsorolás hosszan folytatható. Hogy mi, mostani kedvtelési búvárok tudunk-e valahol, valamikor elsők lenni? Erre nem sok esély akad, de azért aki ügyes, meg tud örökíteni valamit úgy, ahogy másnak még nem jutott eszébe.

Nem csak Pelikán József találkozott békaemberekkel: még az afrikai dzsungel legendás fehér hőse is belekeveredett egy víz alatti csetepatéba.

Nagyjából fél évszázada, 1966-ban vetítették a Tarzan tévésorozat Pearls of Tanga című epizódját, amiben búvárok törtek hősünk életére. Érdekesség, hogy Tarzan szerepét akkor egy Ron Ely színész alakította, aki másfél évtized múlva az újjáélesztett búváros sorozat, a Sea Hunt főszerepét kapta, ő volt a modern környezetbe átültetett Mike Nelson. Persze ott már légzőkészüléket is adtak rá...

Vagy esetleg van összefüggés a két sorozat között? Mert Tarzan a jelenet tanúsága szerint nem csak hogy legyűri a búvárokat, de még palackot is szerez magának. Jól kikupálódhatott a dzsungelben, ha még az ilyen modern cuccokkal is elboldogul...

Nyilván az ember nem vesz komolyan egy kalandfilmet, de megmondom őszintén, a búvárkodó Tarzan számomra még a képtelen ötletek közül is elég szélsőséges. Bár nyilván pont ezért tartom számon a búváros akció-kalandfilmek között.

Ja, meg azért, mert amikor az egyik ellenséges békaemberrel birkózik, váratlanul eltűnik Tarzanról a palack egy vágás után, a következő képben pedig megint ott van rajta. Baki? Vagy egyszerűen csak ő Tarzan, aki bármire képes, hiszen Chuck Norris előtt is voltak szuperhősök? Ki tudná ezt megválaszolni fél évszázad távlatából...

A meglehetősen komolytalan búváros filmek közül is "kiemelkedik" a Bimini Code nevezetű alkotás, ami valamiféle krimi-akciófilm. A történet igazság szerint nehezen megfejthető, két vagány fiatal csaj akar kiszabadítani egy eltűnt gyereket egy víz alatti bázisról, miközben ellenséges búvárokkal hadakoznak. Nyilván a kulcs az volt a főszereplők válogatásánál, hogy jól álljon a bikini, és ebben nincs is hiba, a nyolcvanas években divatos vékonyabb lányokat kerestek és találtak. (Esetleg a Bikini Code cím szerencsésebb lett volna, és többet elárult volna a film lényegi mondanivalójáról.)

A főgonosz egy Madame X nevű nő, aki nem csak emberrablással foglalkozik, de drogcsempészettel is, és mellékesen a maják titkos varázserejű kövét is fel akarja kutatni- naná, hogy a búvárboltot üzemeltető rendes lányok meg akarják hiúsítani őrülten gonosz terveit.

Láttam már víz alatti játszódó blőd filmecskéket, de ami igazán szórakoztató ebben a mesterműben, az a folyamatos csacsogás a mélyben. A beszéd a légzőautomatával a szájban egyáltalán nem olyan sima ügy, ehhez speciális kütyük kellenének. A Bimini Code esetében nem költöttek ilyen csacskaságokra, megoldották utószinkronnal a folyamatos társalgás illúzióját. 

Ha másra nem is jó ez a film, arra biztosan, hogy az embert elrettentse a beszélgetést lehetővé tevő búvárfelszerelésektől. Atyaisten, ha ilyen okosságokat duruzsolnának a fülembe még merülés közben is! Azt kell mondjam, a Bimini Code igenis fontos alkotás, mert rávilágíthat az ilyen problémákra.

Egy tökéletes világban még a rossz filmeknek is megvan a maguk haszna... Egyébként maguk a készítők is érezhették, hogy nem sikeredett maradandó alkotást tető alá hozni, mert mozikba soha nem került a film, csak videón forgalmazták. Sajnos nem könnyű ráakadni manapság, pedig a furcsa búvárfilmek rajongói bizonyára remekül szórakoznának rajta.

Olyan ez mint a veteránautózás, csak régi kocsik helyett több évtizede gyártott búvárfelszereléseket gyűjtünk és próbálgatunk. Végre sikerült tető alá hozni egy olyan merülést, ahol legalább az egyikünk tetőtől talpig retró búvárcuccokba öltözhetett. Sajnos nem tudom melyik darab pontosan mennyi idős, valahol a 30-40 éves idősávba esik a kora a palackon kívül szinte mindennek.

A felszerelés lelke a légzőautomata, ami ezúttal egy nyugatnémet Barakuda duplatömlős reduktor volt. Ez így a laikusoknak nem sokat mond, de az talán még a számukra is árulkodó, hogy a Cousteau és Gagnan által a negyvenes években tervezett ős-légzőautomata szinte pontosan ugyanilyen felépítésű volt. Az utóbbi évtizedek fejlesztéseinek híján van ez a régi, egyébként rettentően egyszerű szerkezet- ami teljesen hibátlanul működött, simán be mernék vállalni vele egy normál, nem túl mély merülést. Lehet, hogy van ennél modernebb felszerelés, de az biztos, hogy a vastag tömlőkkel, a nagy, komoly fém házzal kétségtelenül roppant vagányul néz ki.

Ez annyira régi felszerelés, hogy még a palackban levő levegő mennyiségét mérő műszer sem csatlakoztatható rá. Akkortájt máshogy kellett megoldani ennek a mérését- vagy egyszerűen próbálták rövidre fogni a víz alatti tartózkodást, vagy pedig olyan szelepet alkalmaztak, ami egy bizonyos nyomás alatt lezárt, de ekkor a tartalékot ki lehetett nyitni, tehát a búvár tudhatta, már csak kevés, a felszínre emelkedésig elég levegője van. Most az volt a megoldás, hogy egyrészt a merülőtársam rutinos búvárként kevés levegőt használt, esély sem volt arra hogy másfél óra alatt kifogyjon a palack, másrészt folyamatosan ott voltam mellette ha gond lett volna.

Akkoriban a búvárok nem használtak mellényt vagy más, a lebegőképességet beállító eszközt, csak egy heverdezet volt a palack rögzítésére. Egyrészt nagyon alaposak voltak a súlyozás beállításánál, pontosan tudták, mennyi ólom kell a megfelelő lebegéshez, másrészt igen gyakran búvárruha nélkül vagy csak rövid ruhában merültek, tehát nem változott annyit a lebegőképességük sem a mélységgel. Egy szó mint száz, merülőtársam először ettől idegenkedett a legjobban, mert kicsit fura érzés volt a mellény biztonsága nélkül alámerülnie. Aztán meglepetésére kiderült számára, aki annyira rutinos és ügyes búvár mint ő, jól beállított súlyozással semmiféle hátrányát nem érezte ennek, sőt, gyakorlatilag kicsit még szabadabban is mozgott.

Mellesleg szintén meglepetés volt, hogy az ősrégi Aquarius búvárruha, ami egy pár évtizede korszerűnek számító "sharkskin" megoldású neoprénből készült, nagyon jól funkcionált, és végig melegen tartotta.

Az uszony egy régi, a maiakhoz képest nevetségesen kicsinek tűnő Voit gumiuszony volt, ami tette a dolgát, lehetett vele haladni, mozogni, bár áramlásban azért valószínűleg rendesen kellene teperni egy ilyennel. A maszk pedig egy ősrégi, mai szemmel nézve primitív Match típusú körablakos cucc volt, ami a képeken is látható módon nem túl kényelmes, nyomja az orrot. A célnak épp megfelelt, de csak a képek és a videó elkészítéséig volt hajlandó a viselésére a bevállalós búvár, utána visszakövetelte a saját, rendszeresen használt búvármaszkját- és én ezt tökéletesen meg tudtam érteni.

Szóval minden prímán működött, nagyon jó móka volt olyan cuccokkal búvárkodni, amelyek mind a kettőnknél öregebbek lehettek- ha nem is az összes darab, de egy-kettő jó eséllyel. Kicsit belekóstolhattunk abba, hogy merültek a búvárkodás hőskorában. A válasz persze egyszerű: jórészt ugyanúgy, és persze élvezték a merülést hozzánk hasonlóan. Ez a lényeg!

Mi pedig majd még folytatjuk a kísérletezést, mert nagyon jó móka ez a retrózás, abszolút fel tud dobni egy olyan medencés merülést, ahol az egyetlen program a csempék számolása lenne. Folyamatosan kerülnek elő innen-onnan használt, régi búvárcuccok, ki tudja, ki és mikor hozta őket be az országba.

Sokan pedig reális árat kérnek ezekért, mert azért lássuk be, ezeknek inkább eszmei értéke van, hiszen mindannyian inkább a több száz merülésen már jól bevált korszerű cuccainkat használjuk. Egy ilyen retró cucc pár ezres tétel (a most használt régi légzőautomata, búvárruha, uszony és maszk együtt talán 15 ezer forintba kerülhetett, inkább az utánajárás volt a nehézség, a folyamatos vadászat az apróhirdetéses oldalakon), és őszinte leszek, többet nem is szívesen adnék érte. Szerencsére nem is kell, a többség megérti, hogy egy ilyen retró, érdekességszámba menő eszközt nem napi használatra veszünk.

Külföldön egyébként komoly kis retró búvár közösség alakult ki, és idehaza is ismerek párakat, akiknek ez az egyik szenvedélye. Egy pici büszkeség tölt el, ha arra gondolok, nekünk is sikerült belekóstolni ebbe a dologba, és remélem, a jövőben több búvár barátnak, ismerősnek mutathatjuk meg, milyen is a régi idők felszereléseivel merülni. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kedvtelési búvárkodás ma ismert formájának gyökereit több helyen is lehet keresni. Egyrészt fontos volt annak az olcsó és egyszerűen kezelhető technikának a megalkotása Cousteau és Gagnan részéről, ami mindenki számára elérhetővé tette a "halemberré" válást, de ez önmagában még kevés lett volna.

A másik fontos lépcsőfok az volt, hogy a jómódú amerikaiak számára is vonzóvá, eladhatóvá kellett tenni a búvárkodást, és ekkor indult be a tengerentúlon kiváló eredményeket felmutatni tudó marketinggépezet. Megpróbálták kitalálni, milyen hívószavakkal lehet ezt a hobbit menővé tenni, és ha úgy nézzük, ma is ezek juthatnak eszünkbe: kaland, felfedezés, új közeg, természetközeliség...

A különbség talán csak a megfogalmazás módjában van, hiszen a hobbibúvárkodás kezdetei óta eltelt hat évtized. Nem szokatlan merülésről olvasni, ilyen témájú filmeket látni, egy átlagos tengerparti nyaraláson is hétköznapi programmá vált a búvárkodás. Szóval a kezdet kezdetén egzotikusabb volt ez a dolog, ám ennek ellenére is visszaköszönnek a fent említett kulcsszavak.

Kiváló bizonyíték erre ez az 1953-as film (több, mint hat évtizede készült!), és van benne minden: tengerpart, szigonyozás, aztán rátér az igazi mélytengeri kalandra, a palackos búvárkodásra. Felbukkannak a cápák, a teknősök, a polipok, a változatos formájú és színvilágú halak, mindez a korban megszokott lehengerlő narrációval.

Fogalmam nincs, az ilyen filmek láttán hányan kaptak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, de bizonyára sokan lehettek, hiszen az Egyesült Államokban egyre több cég kezdett búvárfelszerelések gyártásába és forgalmazásába, csatlakozva a nagymúltú európai gyártókhoz. Ma pedig már óriási volumenű globális üzletágról beszélhetünk.

A kaland viszont maradt szinte ugyanolyan régen is, ma is. Borzongató érzés leszállni a mélységbe, karnyújtásnyira lenni cápáktól és delfinektől. Odalenn nem számít semmiféle üzlet és marketing- és ettől szép ez az egész napjainkban legalább annyira, mint a hőskorban.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!