Big Blue Búvár Blog

Roncskutatásról szól ez a régi ausztrál doku, a Sunken Warriors.

Az ausztrál Ben Cropp neve errefelé nem mond sokat, pedig a búvárkodás igazi legendája. A hatvanas évek elejéig Ron Taylorral együtt verhetetlen ausztrál szigonyosvadász-válogatottat alkottak, aztán nagyjából egyszerre érezték úgy, hogy le kell tenniük a szigonypuskát, és kamerára váltottak. Ron Taylor és felesége, Valerie, inkább a cápákról forgatott, Ben Cropp pedig szívesebben foglalkozott roncskutatással, illetve általában az ausztráliai élőhelyekkel.

Ez a film a hetvenes évek végén készült, Cropp mellett felbukkan akkori felesége, Lynn (Cropp jó érzekkel választott csinos, a búvárkodásban is ügyes feleségeket magának, a korábbi és későbbi partnerei is szerepet kaptak a filmjeiben), illetve Wally Gibbins, aki az ausztrál búvártörténelem ikonikus alakja. Cropp ezekben az években keresztül-kasul bejárta az ausztráliai vizeket, illetve eljutott például a Salamon-szigetekre is- a Sunken Warriors jelentős részben itt forgott. Elsősorban a második világháború harcai során odaveszett hajóknál merültek, de bőven látni jóval régebbi maradványokat is a filmben.

Cropp és csapata ugyanis roncsokat keres és mutat be, és a felvételek, ahhoz képest, hogy négy évtizedesek, egészen jók. A roncsokból ezt-azt fel is hoznak- ezek a tárgyak jellemzően Cropp ma is látogatható roncsmúzeumába kerültek, és természetesen a felfedezéseket a hatóságok felé is jelezték, tehát nem "roncskalózokról" van szó. Cropp kifejezetten nagy nevű roncskutató, számos komoly felfedezést tett.

Ettől még tény, az ekkortájt készült filmek egyikében-másikában vannak olyan dolgok, amiket ma furcsán nézünk, de hát változik a világ. Ma már nem illik simogatni, tapogatni az állatokat, de négy évtizede a búvárkodás kevesebbek hobbija volt, a filmekben feltűnt ilyesmi. És a filmben benne maradt az, ahogy a tűzhallal játszadozni próbáló Wally Gibbins ujját megszúrja a védekező állat- tanulsága ez annak, hogy ha még az öreg profik sem sérthetetlenek, mi végképp ne akarjunk odalent megfogni semmit.

A roncsok bemutatása mellett nagy teret kap a víz alatti világ lenyűgözőségének bemutatása, ami meghódította az egykori hadihajókat is. Nem lehet vitatni, hogy Cropp mára a tengeri élővilág egyik legismertebb védelmezőjének számít Ausztráliában, és sokat tett azért, hogy megismerhessük, mit rejt arrafelé a víz mélye.

Amitől szerintem még érdekes ez a szűk órás, angol nyelvű film, az az, hogy egészen jó képet ad arról, hogy is zajlott a kis csapat kalndozása a tengeren, merülésekkel, roncskereséssel, a helyiekkel való megismerkedéssel. Ha van időd ezen az esős hétvégén, érdemes belekukkantani.

A Netflix friss kínálatában van doku és játékfilm is a témában, többnyire nem is rosszak- bár ócska is akad.

Szép lassan átalakul az, ahogy a televíziót használjuk. Sokan lassacskán leszoknak az ismétlésekből élő csatornákról, ahol csak ritkán jön valami valami újdonság. Megfizethetővé váltak az olyan szolgáltatások, ahol tényleg friss dolgok is előkerülnek, és egészen nagy a választék, amiből válogathatunk. Nincs reklám, a minőség kiváló és akkor nézhetjük amikor akarjuk- nincs meglepő a terjedésükben.

Amikor a Netflixet csak egy-egy divatos sorozat kapcsán emlegetjük, elsiklunk a tény felett, hogy ismeretterjesztő filmekből is igazán meghökkentő a választék. Még kifejezetten búvár témában is akad olyan, amit feltétlenül érdemes megnézni.

Manapság igen sokat emlegetik például a My Octopus Teacher (Tanítóm, a polip) című vadonatújfismeretterjesztő ilmet. Nagyon érdekes, nagyon elgondolkodtató film ez arról, hogyan vált egy ember élete részévé napról napra felkeresni egy partszakaszt Dél-Afrikában. Craig Foster itt kötött ismeretséget egy polippal, akinek végigkövette egy évét a tenger mélyén- ami egy ilyen állat számára az egész élete.

Látványos, szép film ez, nem véletlenül ajánlják sokan. Nem egészen olyan dokumentumfilmre kell számítani, ahol a szikár tényeknek rendelnek alá mindent, fontos az egésznek a hangulata is. Azért merem bátran ajánlani, mert családdal is nézhető, nincs benne semmi olyan búvárszakmai rész, ami miatt sokat kellene magyarázni, mit látunk.

A Last Breath igaz történetet feldolgozó dokumentumfilm, szintén vadonatúj. A történetről hosszabban is írtam már: egy ipari búvár közel száz méteres mélységben marad magára, legzőgáz utánpótlás nélkül egy meghibásodás miatt. Noha a többiek a csapatban igyekeznek segíteni ahogy tudnak, de reményük kevés lehetett arra, hogy meg lehet menteni az életét.

Ám mégis megtörténik a csoda, és erről szól ez a tényleg nagyon izgalmasan kivitelezett, jól érhető film, ami a roppant nagy mélységben dolgozó hivatásosok világába is bepillantást enged. Nem könnyű szakma, nem is egészen az a fajta búvárkodás, amit mi űzünk, ám ennek ellenére is átélhető a dráma, amit jelentős részben az eredeti felvételek illusztrálnak.

Átevezve a játékfilmek világába, a szintén valós sztorit feldolgozó Red Sea Diving Resort (Vörös-tengeri búvárparadicsom) kifejezetten jól sikerült darab. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad által működtetett szudáni búvárbázis hihetetlenül hangzó történetét ugyan kicsit átdolgozták Hollywoodban, de maga az elképesztő húzás a fedett ügynökök búvárhoteljéről nem kitaláció.

Akit a valós sztori érdekel, az elolvashatja ebben a bejegyzésemben, ám én például nem kértem számon a tökletes történelmi hitelességet. Izgalmas, jól sikerült akciófilm ez Chris Evans főszereplésével, ami alapvetően nem hamisítja meg a történteket, inkább csak tömöríti az eseményeket. Noha a búvárkodás maga azért valójában nem kap kiemelt szerepet, úgy érzem, nekünk, a Vörös-tengerre sokat járó búvároknak így is kifejezetten érdekes.

Végül egy ajánlat az önsorsrontóknak: a 47 méter mélyen második része borzalmas ostobaság, viszont ebben tényleg szinte végig a víz alatt történik minden. A sztori ezer sebből vérzik (már ha lehet sztorinak nevezni a barlangban ezer éveket túlélő vak, de vérengző cápasereg meséjét), a megvalósítás gagyi, a színészek rosszak, és a búvárkodás hitelességét is hagyjuk.

Akkor miért ajánlom, merülhet fel a jogos kérdés? Nos, nem ajánlom, inkább csak rossz példa ez arra, hogy jelenhet meg teljesen fals módon a búvárkodás, vagy a cápák egy filmben, és miért alakul ki a hozzá nem értőkben hamis kép a mi hobbinkról. Aki búvár az nevet vagy legyint arra amit lát, aki nem búvár, annak azt mondom, ne ez alapján a film alapján próbálja megérteni, miért is szeretjük ezt csinálni.... Az ilyen típusú filmek végére jellemzően csak a nézők nem halnak meg, de itt azért páran túlélik a vérfagyasztó kalandot, nem is akárhogyan. Aki úgy érzi, művér és animált cápával birkózás nélkül nem teljes az élete, annak kifejezetten szórakoztató lesz ez a műremek.

A minap a televízióban elcsíptem a Catching Hell című amerikai ismeretterjesztő(?) sorozat egyik epizódját. Nálunk Vadászat a tenger mélyén címmel adják, ami jól összefoglalja a lényeget: szigonypuskával lövöldöző búvárokról szól. Ám azt hiszem, érdemes árnyalni egy picit a sorozatból kirajzolódó képet...

Először is meg kell jegyezzem, úgy éreztem, párszor csúnya félrefordítások voltak a szövegben, amik félrevezetik a laikus nézőt és bosszantják a búvárkodásban jártasakat. De ez a legkisebb baj az ilyen filmekkel. Sokkal inkább azt nem szeretem az ilyen amerikai dokuszerűségekben, hogy olyasféle konfliktusokat igyekeznek kidomborítani, amik rettentően mesterkéltnek tűnnek.

Persze, lehet veszekedni a búvárhajón, de a direkt hülyeség, kötekedés elég önveszélyes egy olyan szakmában, ahol egyedül merül valaki, aki a vadászat miatt nagy kockázatot vállal. Természetesen a filmben percenként felbukkannak a cápák, mert enélkül mit sem érne egy izgalmakat ígérő tévéműsor. Az kétségtelen, hogy ezek a ragadozók roppant nagy távolságból érzékelik a kilőtt, vergődő halakat, a vér szagát. Az is tény, a szigonyosok messze a legnagyobb veszélyben vannak a búvárok közül.

De elég sokszor érzi úgy az ember, hogy a jelenetek úgy vennek megálmodva, hogy egy drámai pillanatban egyszer csak megjelenik a cápa, és a búvár bele tudjon kiabálni a víz alatt a mikrofonba, hogy "Úristen!!!" A teljesen egyedül búvárkodó ember nyugodtan kiabálhat odalent, ha a víz felett nincs segítségre kész, pillanatok alatt menteni képes társ, akkor nem sokat ér vele. Gyanítom, a valóságban egy "kicsivel" felkészültebbek a vészhelyzetekre a profik, ha valóban annyira gyakran felbukkannak a cápák. Pontosan tudják, hogy állandóan a közelben ólálkodnak, számítanak rájuk, ismerik a reakcióikat és pánikolás helyett tudatosan cselekednek- csakis ebben bízhatnak odalenn egyedül. Egyrészt életben akarnak maradni, másrészt viszont pénzt is akarnak keresni, hiszen ennek érdekében vállalják a kockázatot.

A szigonyos vadászat ugyanis kétségkívül jövedelmező üzlet, tehát a valóságban is sokan foglalkoznak ezzel. Amerikában a megfelelő engedélyek birtokában légzőkészülékkel merülők is lövöldözhetnek a szabályokat betartva, és a friss halnak megvan a piaca. Talán különösnek hangzik, de ez a halászati módszer bizonyos szempontból környezetbarátabb, mint a hálós. Itt ugyanis csak azt lövik ki, amire valóban szükség van és eladható. Míg egy halászháló elpusztíthat teknőst, delfint, kisebb, így piacra nem vihető halakat, egy szigonyos ilyesmire soha nem emeli fel a fegyverét. Én kedvtelési búvárként idegenkedek a vadászattól, de a halat bezzeg megeszem, noha esetleg olyan módon fogták ki, ami sokkal nagyobb kárt okoz a tenger élővilágában. Igyekszem valahogy feloldani ezt a konfliktust magamban, ám ez nem könnyű. 

Visszatérve a sorozatra: értem én, hogy cápa, anyázás meg életveszély kell, de alapvetően ez is csak egy meló, amit lehet okosan meg hülyén csinálni. Aki ilyen üzletbe akar belevágni, ne ebből informálódjon, ha már mindenáron halakra akar lövöldözni Floridában. Mi pedig elkönyvelhetünk egy újabb búváros műsort, ami kissé torz képet mutat a merülésről. Nem az első- és nem is az utolsó...

A Shark Week ebben az évben is nagy siker a Discovery csatornán, de a műsorok hitelességét nem először éri kritika. A filmekben megszólaltatott szakemberek közül volt, aki beszámolt arról, érzése szerint kissé megvezették a producerek.

Minden néző számára ismert, hogy is épülnek fel a tipikus amerikai dokumentumfilmek. Hangzatos címeket kapnak óriási cápákról, véres támadásokról, meg hasonlókról, aztán az 50 perces műsorból szinte semmi konkrétum nem derül ki, de sok-sok látványos felvételt láthatunk, és persze tudósokat, kutatókat is megszólaltanak. Nyilván erősíti a hitelesség látszatát az, ha hosszú évek óta cápákkal foglalkozó szakember mond pár szót a témáról.

Ám utólag esetleg kiderült, hogy megállapításaikat nem azok a kérdések után vágják be, amiket a valóságban feltettek nekik, legalábbis néhány tudós ettől számolt be. Jonathan Davis a Mexikói-öbölben élő bikacápák kutatásával foglalkozott, amikor 2013-ban a Shark Week számára készülő műsortól megkeresték. Ám egyszerűen képtelen volt kiszedni a producerekből, mi a fenéről szól majd pontosan a film. 

Óriási meglepetésére az elkészült anyag egy elképzelt, mitikus cápáról szólt: a Voodoo Shark című alkotás kevésbé nevezhető dokumentumfilmnek, mint inkább fikciós alkotásnak. Davis egészen más témában elmondott szavait a filmben úgy vágták össze a máshol felvett képekkel, mintha ő a louisanai szellemcápa-vadászokkal versengve kergetné a soha, senki által nem látott állatot. Ehhez képest őt alig kérdezték a rejtélyes "vuducápáról", de a vágóasztalon már szépen össze lehetett állítani az anyagot. Utólag jött rá, hogy olyan kérdéseket tettek fel neki, amikre adott válaszait fel tudták használni más szövegkörnyezetben.

Ezt a gyakorlatot a kritikák ellenére ebben az évben is folytatták a Shark Week forgatásánál. Kristine Stump a pörölycápák kutatásával foglalkozik, ezekről nyilatkozott, de leesett az álla, amikor kiderül, egy, a legendák világában tartozó óriási pörölyről szóló filmhez adta a nevét: a Monster Hammerheadnek már a címe is sokatmondó.

Persze érthető, hogy azok a tudósok, akiknek munkája alig jut el a nyilvánossághoz, szívesen állnak kamera elé. A pórul járt kutatók viszont azt javasolják, aki nem akarja a nevét hülyeségekhez adni, ne hagyja magát, és addig ne mondjon semmit, amíg pontosan el nem árulják, miről szól majd a film. És ha már nyilatkozik, próbáljon mindig hiteles és tárgyszerű maradni- talán így van esély arra, hogy a kissé zavaros, dokumentumfilmnek csak jóindulattal nevezhető műsorokban is becsempesszének egy kis tudományt.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Évmilliókkal ezelőtt élt egy hatalmas, minden ma élőnél nagyobb ragadozó cápa. A megalodon nevet kapott állat bizonyára rettegett ragadozó lenne a tengerben- ha létezne. Vannak pletykák vérszomjas óriáscápákról, de találkozni azért nem nagyon szoktak velük. Pontosabban szólva, soha senki nem tudott bizonyítékot mutatni arról, hogy a megalodonok még mindig ott vannak a tengerben.

Mindenesetre az ócska rémfilmek producereinek fantáziáját megmozgatta a legenda. Készült több megalodonos film, ezek számos "parádés" jelenetet vonultattak fel, A hatalmas állkapcsok közt egész csónakok tűntek el, de legalább ezekről a filmekről tudni lehetett, hogy kitalált az egész sztori.

Egy elismert ismeretterjesztő csatorna esetén viszont elvárható lenne, hogy egyértelművé tegye, amit látunk, az valós tényeken alapul, inkább csak következtet, dramatizál, netán egyszerűen csak kamu.

Tavaly nyáron a Discovery Channel hagyományos Shark Week programjában szerepelt egy film a Megalodonról, ami azt sugallta, az állat létezik, él, még ma is a tengerek mélyén les áldozatra. Azonnal heves kritikák kereszttüzébe került a film, szakemberek tucatjai szedték ízekre az elhangzott állításokat.

A napokban pedig a film egyik fontos bizonyítékát leplezte le állítása szerint George Monbiot. Az említett fotón két német tengeralattjáró látható, az egyik mögött egy hatalmas cápa uszonyai- ha a méretek alapján viszonyítunk, akár 20 méteres is lehetett volna az óriási ragadozó. Nincs kétség, a nácik még a megalodonkutatásban is élen jártak! Ki tudja, milyen sátáni céljuk lehetett az óriáscápákkal.

Vagy mégsem? A kép bizonyos elemei alapján Monbiot azt gyanította, valami manipuláció történt. Megkérte olvasóit, próbálják előkeríteni az eredeti képet, és hamarosan eredményes is volt a leleplező akció: valaki megtalált egy filmfelvételt, és kiderült, nem fotóról van szó, hanem egy filmből kiemelt kockáról, aminek a sarkán nincs horogkereszt, és ami a legfontosabb, nyoma sincs óriáscápa-uszonyoknak. Monbiot megpróbálta felvenni a kapcsolatot a Discovery sajtósaival, de választ (még) nem kapott, így aztán nem lehet tudni, nincs-e valami jó magyarázatuk. Sose lehet tudni, mi van a tarsolyukban...

Mindenesetre az eset elgondolkodtató. Megfelelően hitelesen előadva bármi tűnhet valódi bizonyítéknak. Nincs kizárva, hogy most is kiderül, semmi hamisítás nem volt a dolog mögött, de... Az ember legalábbis gyanakszik. Szerencsére vannak, akik igyekeznek utánamenni a "bizonyítékoknak".

A probléma az, hogy rájuk kevesebben figyelnek, mint a bombasztikus ismeretterjesztő filmekre. A Shark Week nézettsége igen nagy, és sokan mindent kész tényként kezelnek, ami ott elhangzik: egy felmérés szerint a műsor után rengeteg ember elhitte, hogy a megalodon valóban létezik, és egyértelműen bizonyított, hogy nem haltak ki.

Szóval mindenkinek van felelőssége, aki valami olyasmiről beszél, filmez, ír, amivel ismereteket ad át. Főleg akkor, ha annyi ember figyel rá, mint a Discovery-re. Bízik benne az ember, van értelmes magyarázat erre a fotóra, mert ha nincs, az gáz. Tévedni lehet, de a képmanipulálás egészen más szint. Vajon mit hihetünk el? Nem akarok naivnak látszani, nem veszek be mindent, amit a tévében látok. De sokmindent még én is komolyan veszek. Nem kéne?...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Milyen jó régi ismerősöket látni a televízióban!

Az OzoneNetwork Egyenlítő című műsorában beszélgetett két barátom, Előd László búvárfotós és Sásdi Zsolt búvároperatőr. Mind a ketten sokszor díjazott alkotók, remek művekkel a hátuk mögött. Lacival már túráztam is, láttam a víz alatt fotózni, megtapasztalhattam a profizmusát, és még modellkedtem is egy merülésen. Amatőrként is sokat lehet tanulni tőle, ráadásul mint minden sokat merülő búvárnak, neki is akadtak meredek sztorijai. Érdemes a műsornak azt a részét is meghallgatni, amikor a cápás kalandjáról mesél...

Sásdi Zsolt nevével például akkor találkozhattak a magyar tévénézők, amikor a cápákról szóló dokumentumfilm, a Cápák a keresőmben tűnt fel több csatorna műsorán. Tudom, hogy Zsolt folyamatosan utazik és forgat, új filmeken dolgozik, szóval várhatunk tőle még színvonalas búvárfilmeket bőven. 

Szóval mindenképpen ajánlom mindenkinek ezt a műsort, mert szóba kerülnek a búvártörténelem fontos pillanatai, a két rutinos búvár beszél a merülésről, a filmezés és fotózás nehézségeiről és műhelytitkairól, no meg a természetvédelemről. Ráadásul sok látványos felvételt is meg lehet nézni a beszélgetés alatt, szóval akit kicsit is érdekel a téma, annak feltétlenül figyelmébe ajánlom a műsort.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Mifelénk eseményszámba megy, ha egy jobban sikerült imázsfilmet tud felmutatni a magyar idegenforgalmat népszerűsítő szerv. Volt már Tony Curtis, gulyás, fürdők, romkocsmák- némelyik film nagyon lapos, némelyik kicsit fantáziadúsabb.

Azt azért le kell szögezni, nem ma találták fel a vicces imázsfilmeket. Ennek remek példája ez az 1967-es (45 éves!!) ausztrál film, a "Will The Great Barrier Reef Cure Claude Clough?", ami arról szól, hogy egy, a mindennapi stressztől kissé besokkalt ember milyen módon feledheti gondjait. Miután azt veszi észre, az emberek rajta kívül mind hátrafele mennek az utcán, sőt, fejjel lefelé, felkeresi pszichológusát, aki azt javasolja, képzelje el, hogy egy csodálatos korallzátony felett száll a repülőgépen...

Aztán a trópusi szigeten szép lányok kalauzolják hősünket, egyikük egyenesen a tengerbe csalogatja magával, ahol a korallzátony csodái kápráztatják el. (A szép szőkeség a fiatal Valerie Taylor, férje, a legendás Ron Taylor pedig víz alatti operatőrként működött közre.) Az éjszakában halak úszkálnak a két sznorkelező körül, akik még cápát is látnak.

A film poénja sejthető, de azért nem lövöm le. Ma már kicsit lassú tempójúnak tűnhet a szűk negyedórás filmecske, ám búvárként azért szeretem nézni a régies színvilágú felvételeket a Nagy Korallzátonyról. Mit ne mondjak, nekem se ártana egy ilyen terápia...

Megjegyzendő, szintén a The Commonwealth Fim Unit megbízásából készült egy inkább dokumentumjellegű film nagyjából ugyanakkor, 1968-ban. Ebben is Ron Taylor kapta a búvároperatőri feladatokat. A színvilág fakóbb, kékesebb, mint a mai látványos természetfilmekben megszoktuk, de ugyanúgy nagy gondossággal és alapossággal készült, mint a most látható legjobb filmek.

A Nagy Korallzátony víz alatti világa iránt érdeklődők számára szinte kötelező megnézni, ám reményeim szerint mások is találhatnak benne érdekes, látványos felvételeket. Betekintést kaphatunk a tudósok munkájába, felbukkannak cápák és teknősök, szóval én kifejezetten érdekes anyagnak tartom, ami igazolja, nem a technika a döntő, hanem a filmkészítők alapossága, igényessége.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Leonard Nimoy arcát elsősorban a Star Trek sorozatból, majd a Star Trek filmekből ismeri a közönség. A jellegzetes megjelenésű színész által megformált Spock igazi geek ikonná vált, de Nimoy azért más műsorokban is munkát vállalt.

Csak nem is ő búvárfilmben bukkant fel, kérdezik most talán páran. Nos, a válasz igen. Az ausztrál Ben Cropp volt a rendezője és operatőre a Coral Jungle című sorozatnak, amiben Nimoy volt a házigazda. Az ausztráliai korallzátonyokról szóló epizódok különböző témákat dolgoztak fel, cápák, delfinek, roncsok közelében merültek a búvárok. A hetvenes évek közepén még nem feltétlenül volt tipikus az, hogy hírességek bukkantak fel az ilyen dokumentumfilmekben, így Nimoy neve mindenképpen segíthetett a népszerűsítésben.

Persze a filmben Nimoy társaságában Cropp csapatának rutinos tagjai merültek. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni: elég gyakran előfordul, ha egy ismertebb búvárfilmes olyan feleséget választ, aki később a filmjeiben is aktívan közreműködik. Már Hans Hass második felesége, Lotte is erről volt ismert, de említhetjük például Ron és Valerie Taylor jól működő csapatát is.

Ben Cropp ezen a téren mindenképpen kitűnt, három dekoratív búvárfeleséggel. Először Van Laman volt a partnere a víz alatt is, aztán Eva Papp (nos, itt magyar szálat vélhetünk felfedezni, és nem is tévedünk, valóban magyar származású), harmadjára pedig egy kanadai hölgyet, Lynn Pattersont vett el. 

A Coral Jungle sorozatban tehát a Magyarországról elszármazott Eva Cropp volt Nimoy merülőtársa, éppen ezért róla kerestem néhány felvételt, ami igazolja, hogy Ben Croppnak nem csak a tengeri élővilág megörökítéséhez volt jó szeme.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Az egyik legkülönösebb dokumentumfilm amit valaha láttam, az Tanya Streeter cápafóbiájának leküzdéséről szól.

Ki is Tanya Streeter? Világhírű (és nagyon csinos) szabadtüdős búvár, azaz olyan sportoló, aki egyetlen lélegzetvétellel igyekszik minél mélyebbre merülni. Ezt pedig igencsak jól csinálta, amikor egy évtizede karrierje csúcsán volt, két kategóriában is olyan rekordot állított fel, ami egy ideig a férfiak legjobb eredményét is felülmúlta! A no limit kategóriában 160 méterre merült egyetlen légvétellel- fantasztikus teljesítmény volt ez 2002-ben.

Szóval Tanya ezer szállal kötődik a tengerhez, a búvárkodáshoz. Ezek után kissé furcsa volt a számomra, hogy retteghet ennyire egy rekorder búvár a cápáktól, és ezt a fóbiáját miért csak úgy tudja leküzdeni, hogy a világ számtalan fantasztikus pontján merül a különféle ragadozókkal? A film bemutatja a stáb által szervezett cápaterápiát, Tanya pedig nem meglepő módon rájön a film végére, hogy a cápák tulajdonképpen csodálatos állatok, és indokolatlan volt a félelme. Őszintén szólva nem hiszem, hogy adásba került volna a program, ha Tanya csak még jobb megutálja őket és vöröslő fejjel üvöltözi, "irtsuk ki mindet!!!"

A magamfajta búvár meg persze csak csendben elgondolkodik, milyen jó lenne, ha a magyar társadalombiztosítás is finanszírozná ezt a fajta kezelést. Mert ha csak sok merüléssel lehetne gyógyítani, akkor én is félek a cápáktól. Meg a delfinektől, a bálnáktól, a polipoktól, a csikóhalaktól is...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A híres francia búvár, Jacques-Yves Cousteau sok szempontból számított úttörőnek. Új felszerelések, új kutatási módszerek, új víz alatti kamerák- mindent nekik kellett kitalálni a kezdet kezdetén, amikor a víz alatti világ felfedezése még gyerekcipőben járt.

Ebbe a sorba illeszthető bele az is, hogy az első búvárok még az ismeretlennel néztek szembe, amikor rettegettnek gondolt élőlények közé merészkedtek. A cápákra még ma is sokan babonás félelemmel gondolnak, de annak idején pláne őrültségnek tűnt, hogy valaki egyenesen közéjük merül. Cousteau és csapata viszont meg akarta ismerni ezeket a ragadozókat, és sok víz alatt töltött óra alatt egészen más kép alakult ki róluk, mint amit az emberek többsége gondolt. 

Ám az is tény, hogy tisztában voltak a téma vonzerejével, és ezért a televíziós filmjeikben is gyakran foglalkoztak a cápákkal. Cousteau ismertségét az átlagemberek körében nem a tudományos munka alapozta meg, hanem az, hogy milliók csodálkozhattak rá a képernyőn bemutatott búvárkalandokra. Az Undersea World of Jacques Cousteau lenyűgöző volt a nézők számára, akik közül sokan maguk is kedvet kaptak a búvárkodáshoz. Ennek első epizódja volt az 1968-ban bemutatott Sharks, ami értelemszerűen a cápákról szó.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.