Big Blue Búvár Blog

A mozgássérültek számára új perspektívát adott a búvárkodás lehetősége.

A mozgásukban korlátozottaknak új, izgalmas kaland a víz alá merülés, egyszerűen azért, mert itt ismét átélhetik a szabadabb mozgás élményét. Manapság már kifejezetten a számukra kifejlesztett búvároktatási programok is léteznek, és gyakran szerveznek például a harctéren végtagjukat elvesztő katonák számára merüléssel egybekötött rehabilitációs programot.

Tudjuk, a nem mozgássérültek számára is kihívás a búvártanfolyam. Sok új dolog vár az emberre amikor először légzőkészülékkel lemerül, de a felszíni mozgás, a felszerelések cipelése elvileg nem okoz gondot. Akinek hiányzik egy lába, vagy mondjuk derék alatt mozgásképtelen, annak már itt is szüksége van a segítségre. Egyre több oktató készült fel az ő képzésükre, sőt, már mozgássérült búvároktató is van! Sok bázison is rendelkezésre áll a segítő személyzet, akik nem csak a mozgássérültek, hanem az idősebb, felszerelésükkel nehezebben boldoguló, de víz alatt remekül ellévő emberek válláról is levesznek bizonyos terheket.

Természetesen figyelembe kell venni az egyedi adottságokat. Nem lehet bárkit olyan helyre vinni, ahol erős szembeáramlás miatt kell keményen úszni. De erről a helyek ismeretében felelősen dönthet a merülésvezető és a mozgássérült vendég. Én a saját tapasztalatomból pontosan tudom, hogy sekélyben lebegve is fantasztikus dolgokat láthatunk- és van, akinek ez a súlytalan lebegés önmagában is olyan kaland, ami megéri a sok küzdelmet a búvárrá válásig.

Kár tagadni ugyanis, hogy van ebben kihívás. De ez szintén hasznos lehet, amikor az ember, legyen fiatal vagy idős, kicsi vagy nagy, netán mozgássérült, érzi, hogy képes leküzdeni a fizikai korlátokat, és biztonsággal merül. Jó érzés látni, hogy ez a hobbi milyen sok embernek okoz örömet, és ráadásul mennyifélét!

Mostanában akkor beszéltek erről a témáról sokat, amikor egy tolószékben élő angol művész, Sue Austin speciális, a víz alá tervezett kerekesszéket tervezett. A minitengeralattjáróhoz hasonló eszközzel pedig olyan könnyedséggel mozog, ami lenyűgöző...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Bár búvárkörökben nem annyira érdekes kérdés, lányok vagy fiúk vannak többségben a merülőcsoportban, és általában esélyegyenlőség van, de azért számon tartják a búvártörténelemben komolyabb szerepet játszó hölgyeket. A nőnap alkalmából néhányukat szeretném megemlíteni- a teljesség igénye nélkül. Nem is lehetne felsorolni a sok-sok ügyes, bátor búvár lányt, számtalan hivatásos búvároktató, ipari búvár, katonai búvár van közöttük, akik minden összehasonlításban megállják a helyüket.

Az elsőség Simone-t illeti, Cousteau kapitány első feleségét, aki első nőként próbálhatta ki a forradalmi légzőkészüléket. Ám egész életében jobban szeretett a háttérben maradni, a Cousteau-filmekben nem bukkant fel, pedig részt vett az expedíciókban, és a csapat egyik központi alakja volt.

A másik úttörő, a nemrég elhunyt Hans Hass második felesége, Lotte már a filmekben is főszerepet kapott. Ő igazi társa volt a híres osztrák felfedezőnek víz alatt és víz felett egyaránt.

Zale Parry a búvárkodás hőskorában számos filmben dolgozott elsősorban víz alatti kaszkadőrként, de színészőként is számítottak a csinos búvárra. Gyakran láthatták a nézők a Sea Hunt akciójeleneteiben.

Az 1922-ben Kaliforniában született Dottie Frazier tizenévesen már búvárkodni tanított másokat, majd első nőként szerzett hivatalos papírt is arról, hogy búvárokat oktathat. Ekkor még úgy tartották, csak férfiak alkalmasak erre a feladatra, de Dottie rácáfolt a hiedelmekre. Később dolgozott nehézbúvárként, majd búvárboltot nyitott, gyártott felszereléseket is- a búvárüzlet számos területén próbálta ki magát, és mindig sikeres volt.

A legendás amerikai oceanográfus, Sylvia Earle több évtizede kutatja a felszín alatti világot, és a környezetvédelmi mozgalom egyik jelentős alakja. A könnyűbúvárkodáson túl a mélytengeri kutatások területén is aktív.

Eugenie Clark már a múlt század negyvenes éveiben érdeklődni kezdett a tengerbiológia iránt, egyike volt az első tudósoknak, akik a búvárkodást komoly kutatási célok érdekében űzték. A cápák iránti vonzalma miatt Shark Lady néven is emlegetik.

Kati Garner volt az első nő, aki 1973-ban sikeresen elvégezte az amerikai haditengerészet híresen kemény búváriskoláját. A törékeny lánnyal szemben pont ugyanazokat a feltételeket támasztották, mint férfi csoportásaival szemben, és ő képes volt bizonyítani, hogy nőként is teljesíteni tudja azokat.

Cathy Church a múlt század hatvanas éveiben tanult biológiát, és az egyetemi évek alatt kezdett el búvárkodni. Később egyik úttörője lett a víz alatti fotózásnak, férjével együtt számtalan képet és cikket publikáltak, és az amatőrök számára közérthető könyveket írtak a búvárfotózásról. Évtizedeken át tartott tanfolyamokat a víz alatti fotózással ismerkedőknek.

Az ausztrál Valerie Taylor fiatalon kezdett el merülni, sikeres szigonyos vadász lett. Később férje, Ron oldalán inkább a búvárfilmezés felé fordult, rengeteg produkcióban szerepelt, és sok alkalommal bizonyította rátermettségét, bátorságát. Valerie volt az első, aki a kamera előtt tesztelte a cápaharapás ellen védő láncruhát, és szintén úttörők voltak a ketrec nélküli nagy fehér cápás merülések területén.

A sort hosszan lehetne folytatni, mert a víz alatt demokrácia van, mind a két nem tagjai érvényesülhetnek, fotózhatnak, oktathatnak, dolgozhatnak- vagy egyszerűen csak élvezhetik a merülést. Lányok, ha jót akartok magatoknak, gyertek búvárkodni!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A nem búvárkodók sejtik, a rendszeresen merülők pedig tudják, hogy a víz alatt sok dolog kicsit máshogy működik. Máshogy halljuk a hangokat, nagyobbnak látunk mindent, különös érzés a lebegés, és furcsa az is, hogy még a legegyszerűbb mozgásnál is érezzük a víz ellenállását.

Néha el is játszanak páran a víz alatti fizikával. Érdemes megnézni, hogy hat a nyomás egy műanyag palackra vagy egy teniszlabdára. Vagy például mi történik, ha feltörünk egy tojást?

Itt most lehet tippelni, ki mit gondol, mi történik azután, hogy a víz alatt megtörjük a tojást. Erre még a búvárok többsége se vágja rá kapásból a választ, hiszen ilyesmivel elég kevesen próbálkoznak. Ám szerencsére megtették helyettünk mások, és közzé is tették a kísérletről készült videót. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy új-zélandi búvár alig tudott elszabadulni egy őt vonszoló kardszárnyú delfintől.

Persze a történet itt sem úgy nézett ki, hogy a néha gyilkos bálnaként is emlegetett emlős rátámadt volna a gyanútlanul merülgető szabadtüdős búvárra. Levi Gavin a tenger fenekén rákokat és a tenger más gyümölcseit gyűjtötte be zsákjába, amikor a kardszárnyú delfin felbukkant a közelében.

A hatalmas állatot nem a búvár érdekelte: a zsákban levő falatokra fájt a foga, és ezért egyszerűen elkapta a zsákot, és elindult a mélybe. Ám a gyűjtőzsák a búvár karjához volt rögzítve, így aztán a férfi 40 másodpercen át süllyedt a delfinnel együtt, amíg végül eloldódott a zsineg, és a felszínre tudott vergődni.

A búvár tudta, az esélye az, ha nem vergődik, nem pánikol, nem pazarolja a tüdejében levő kevés levegőt. Más kérdés, hogy ehhez kellett lélekjelenlét, mert ahogy eltűnt a felszín alatt az orka által vonszolva, maszkja elveszett az arcáról, tehát gyakorlatilag semmit nem látott. Az állat olyan erősen húzta a Gavint a karjánál fogva, hogy az teljesen elzsibbadt, így amikor végre elszabadult a delfintől, csak ólomövét ledobva tudott a felszínre menekülni. 

Szerencsére a búvár nem volt annyira felelőtlen, hogy egyedül indult volna a tengerbe, így a közelében levő társa tudott neki segíteni, amikor elgyengülve a felszínen lebegett. Együtt mentek ki a partra, és hamarosan visszatért az élet a kezébe is. A kórházban megvizsgálták a búvárt, aki nyugodtságának köszönhetően nem sérült meg, tüdejébe nem került víz.

Azzal egyébként a búvárok tisztában voltak, hogy nem szerencsés a vízben lenni, amikor kardszárnyú delfinek vannak a közelben, de hiába akarta kiúszni a csapat felbukkanásakor, az egyik állat túl gyors volt. Azon a napon Gavin szerint valahogy semmi nem volt az igazi, társa ki se akart menni a tengerre, aztán amikor a másik búvár ajánlotta, hogy rögzítsen magára búvárkést, nem élt vele. Pedig ha ott van nála, sokkal gyorsabban elszabadul a zsák kötelének elvágásával- így csak a szerencsén múlt a túlélése.

Érdekes egyébként, hogy arról nincs adat, hogy vadon élő kardszárnyú delfin támadásának ember esett volna áldozatul, de a fogságban tartott példányok már több tragédiáért felelősek. A bezárva tartott, hatalmas erejű emlősök viselkedése nem mindig kiszámítható, ez okozott már több balesetet- a vadonban viszont eszük ágában sincs emberre támadni, most is csak a könnyű zsákmány miatt került bajba a búvár.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A Balinál elsodródott hét japán búvár hölgy története kapcsán eszembe jutott, fel lehetne idézni a Japánban hagyományosan nők által űzött víz alá merülést is.

Ama - így nevezik azokat a japán búvárokat, akik elsősorban a gyöngyök gyűjtőiként ismertek manapság. Elvétve van köztük férfi is, de többnyire nők végzik ezt a munkát. A szigetországban úgy tartják, már két évezredes hagyománya van az ama búvármunkának.

Eleinte a búvárok nem gyöngyökért merültek, hanem a tenger fenekén gyűjtöttek élelmet- algát, kagylót, rákot, polipot, tengeri sünt. Minden olyan dolognak értéke volt, amit meg lehetett enni, a család asztalára kerülhetett.

Az amák híresek arról, hogy még idős korban is rendszeresen merülnek, sőt, minél rutinosabb egy búvár, annál tovább bírja a víz alatt. A búvárok ugyanis még napjainkban sem használnak légzőkészüléket, szabadtüdővel merülve dolgoznak, és mivel mélyebben nyilván több a zsákmány, aki tovább bírja egy levegővel, többet is keres.

És  hogy miért a nők végzik ezt a kemény munkát? Ezt azzal magyarázzák a japánok, hogy a nőknek más a testfelépítése, és jobban bírják a merülést a hűvös vízben. Szükség is volt erre a képességre a búvároknak, hiszen sok évszázadon át nem volt olyan jellegű védőruhájuk, mint manapság a búvárok neoprén öltözéke. Egészen az 1960-as évekig csak egy ágyékkötőt viseltek, utána váltottak korszerű búvárruhákra. Ahol turistalátványosságként merülgetnek az amák, még ma is fehér vászonruhában mennek a tengerbe, de a valódi munkavégzésnél előnyben részesítik a neoprént.

Ezen túlmenően maszkot és uszonyt használnak, tehát a létező legegyszerűbb alapfelszereléssel búvárkodnak az amák. Néhány eszközük van, amivel a zsákmányt el tudják csípni, de ezek szintén egyszerűek, gyakorlatilag tényleg úgy dolgoznak, mint az elődeik. Nagyjából két órát töltenek a tengerben, ez idő alatt akár 100 merülést is végrehajtanak, és az ügyesebbek akár több tucat rákot, halat is ki tudnak fogni.

Noha sokak fantáziáját megmozgatták már a szinte meztelenül alámerülő, csinos búvár lányok, a valóság az, hogy egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget, nem nagyon van utánpótlás. Manapság az ama búvárok többsége nyugdíjaskorú- ettől még csak nagyobb tiszteletet érdemel a teljesítményük, ám az biztos, hogy messze nem olyan romantikus a munkájuk, mint ahogy azt a témában kevéssé járatos nyugati ember gondolja. Nap mint nap a tengerre járni, merülni a hideg vízben, aztán a zsákmányt kivinni, eladni, utána pedig jöhet a házimunka- kemény élet volt ez mindig is, nem csoda, hogy a fiatalabbak inkább mást választanak.

Noha próbálják a tradíciókat életben tartani, egyre kevesebben lesznek azok az idős búvárnők, akiktől el lehetne lesni a szakmai fogásokat. Meg kell jegyezni, az élővilág szempontjából sem mindegy, hogy halásznak az emberek: egy búvár annyit fogott ki, amennyit elbírt, nem tarolta le a tengerfeneket, nem volt felesleges, értéktelen fogása, amit visszadobált a vízbe, ellentétben a nagy halászhajókkal. Így fenntartható maradt a tevékenység, és hiába teltek az évszázadok, a tenger mindig el tudta tartani az itt élőket. Ha teljesen átveszi a búvárok helyét a nagyipari jellegű halászat, egyáltalán nem biztos, hogy évtizedek múltán el lehet majd ezt mondani...

Végül jöjjön két film, hogy látni lehessen, hogy is dolgoztak a víz alatt ezek a bátor, ügyes és kitartó nők. Le a kalappal előttük!

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Szinte hihetetlen, de arról olvasok éppen, hogy a délutáni órákban (indonéz idő szerint) felfedezték az eltűnt búvárcsoport öt tagját, akik a viharos tengeren, 300 méterre egy szigettől kapaszkodtak ki egy korallzátony tetejére. 20 kilométert sodródtak attól a helytől, ahol elvesztek. Egyiküket helikopterrel emelték ki, négyet pedig sikerült a hullámokból hajóval kimenteni.

A két eltűnt társukról először nem volt információ, de felröppent egy hír, hogy azóta őket is megtalálták egy másik helyen. Ezt még csak egy helyen olvastam, máshol nem erősítették meg- szóval csak öt ember kimentése a biztos. Azóta az a hír is módosult, ahol hét kimentett emberről beszéltek, azaz ketten még hiányzonak.

Az öt előkerült búvár megmenekülés fantasztikus, egyelőre ez a legfontosabb. A hírek még nem elég részletesek, de talán majd hamarosan többet tudunk arról, mi történt velük a víz alatt, hogy sodródtak, és mikor jutottak el a korallzátonyig. A megmenekültek nagyon legyengültek, egyikük állapota kritikus, tehát sajnos még nem lehet kijelenteni, hogy mindannyian megúszták.

Hétfőn éjszaka aztán állítólag halászok az utolsó két nőt is megtalálták egy kilométerre attól a helytől, ahol a többiek voltak. Hihetetlen lenne, ha igaz... Egy ilyet mind túlélnének!...

Keddre viszont maradt a bizonytalanság, sőt, a legújabb hír szerint csak egy búvár került elő, és már ő sem volt életben. Nehéz ilyenkor biztosat tudni a történtekről- az látszik csak ténynek, hogy öt nő került élve a partra a hét eltűnt búvárból.

Hét japán búvár, mindannyian nők, eltűntek egy merülés során az indonéziai Bali közelében. Az eset pénteken történt, vasárnap este eredménytelenül zárták le az aznapi keresést, ilyenkor már maximum csak a remény apró lángja pislákol...

Gyors kiegészítést: öt búvárt életben találtak a mentőegységek, 20 kilométerre az eltűnésük helyszínétől!

Nem gondoltam, hogy amikor nem olyan régen arról írtam, a búvárkodásban komoly veszélyforrásnak nem a cápákat gondolom, hanem magát a tengert, akkor ilyen hamar lesz egy eset, ami után ismét erről kell gondolkodjak. Közismert tény búvárkörökben, hogy néhány merülőhelyen Bali közelében pokolian erős az áramlás. A szomszédos kisebb szigetek, Nusa Penida és Nusa Lembongan ilyen merülőhelyein nem is ajánlják akárkinek a merülést. Elvileg a csoportban nem kezdők voltak, sőt, két oktató is ment velük, akiknek volt tapasztalata a hellyel.

Szörnyen nyomasztó érzés lehet lebegni a tenger felszínén, és nem látni senkit sem a közelben, miközben a víz viszi az embert, ki tudja hová. A búvár tudja, hogy akkor van esélye, ha gyorsan érkezik a segítség, de teljesen tehetetlen, ki van szolgáltatva a természet erőinek...

A történtekről nem sokat tudni. A merülésen eleve számoltak az erős áramlással, ami sodorja a búvárokat- ha felmerül a kérdés, miért merülnek ilyen helyen, nos, azért, mert általában több a látnivaló is, hiszen az áramlat rengeteg tápanyagot hoz, amire dús élővilág épülhet. A halakat nem zavarja a víz mozgása... A búvárokat fentről szokta követni a hajó, hiszen a buborékaik látszanak.

A kapitány szerint egy darabig jól is ment ez, de aztán váratlanul nagyon elromlott az idő, eleredt az eső, már nem látta, merre járnak a mélyben a búvárok. Semmi nem kiszámítható ilyen helyzetben, az áramlás akárhová vihette őket (sőt, itt olyan is előfordul, hogy lefele sodorja magával a búvárt, amiből nehéz kikecmeregni), és amikor letelt a nagyjából tervezett merülési idő, senkit nem látott a víz felszínén. Rövid ideig maga kereste őket, aztán riasztotta a hatóságokat.

A nap harmadik merülése volt, egy darabig a kapitány sem jelezte a bajt a hatóságoknak, azoknak is van egy reakcióideje- mire elkezdhették pénteken keresni őket, már alig lehetett hátra egy kis idő a napnyugtáig, utána pedig biztonsági okokból általában felfüggesztik a keresést. A hosszú éjszaka alatt az áramlások akárhová vihették őket! Így aztán szombaton hiába fésültek át nagy területet több mint egy tucat hajóval és helikopterrel, hiába járőröztek még a szomszédos Lombok sziget partjainál is, nem találtak senkit a vízben. A vasárnapi keresés hasonlóan eredménytelen volt.

Hétfőn folytatják a mentőegységek a munkát, de annak már minimális az esélye, hogy élve megtaláljanak bárkit, aki közel három napot tölt a tengerben sodródva. Kiszárad, kihűl, teljesen elveszti az erejét, és hiába tartja fenn a búvármellénye, ez már nem segít. A Nyílt tengeren című filmben cápák okozták a sodródó pár vesztét, de a valóság ritkán ennyire drámai: sajnos 48 óra is nagyon sok az óceánban ilyen körülmények között.

Csodaszámba menne, ha valakit még sikerülne élve kimenteni. Eleve feltehetően vékonyabb testalkatú hölgyekről volt szó, hiszen japánok voltak a búvárok, akik talán még gyorsabban kihűltek. Voltak már hihetetlen történetek, amikor az elsodródott búvárt az áramlás pont egy szomszédos sziget teljesen elhagyatott partjára vitte, ahol ki tudta húzni azt az időt, amíg valaki egy hajóról észrevette. Esetleg az is lehet, hogy egy halászhajó felvette valamelyik sodródó búvárt, de valamiért nem vitte ki azonnal a partra. Ez azonban már csak afféle utolsó szalmaszál- óriási mázli kellene ezekhez a forgatókönyvekhez.

>Meglehet, soha nem kerülnek elő. Nehéz magyarázatot adni rá, hogy tűnhetett el egy teljes csoport (hét ember, ez azért nem kevés!), miért nem számoltak a romló időjárással, miért tervezték erre az aránylag veszélyes helyre a nap harmadik merülését. A történtekről pont azok tudnának részletesen beszámolni, akik talán már nincsenek is életben.

A tanulságokat így is le kell vonni azoknak, akik búvárkodnak. A merüléstervezés, a körülményekhez való igazodás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha bizonytalan a helyzet, akkor igenis lehet azt mondani, menjünk más, biztonságosabb helyre merülni. Az ilyen erős áramlásokról ismert helyeken búvárkodók közül vannak, akik a szokásos jelzőeszközökön (felfújható bója, síp) túl nagyobb hatótávolságú elektronikus eszközöket, jeladót vagy vízhatlan rádiót visznek magukkal. Ezek nem olcsók, de ha az ember életéről van szó...

Ez persze már csak utólagos okoskodás, az elsodródott búvárokon nem segít. Szomorú eset, és ismét csak arra figyelmeztet, sose feledjük: a tengert tisztelni kell.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Szökőárban eltűnt feleségét keresve merül alá rendszeresen egy japán férfi.

Jaszuó Takamacu azért tanult meg búvárkodni, hogy nyomára bukkanjon 2011-ben eltűnt feleségének. A Csendes-óceán hideg vize nem éppen barátságos helyszín a búvárkodáshoz, ezért újabb tanfolyamokat végez, hogy többet és hatékonyabban merülhessen, mindent meg akar tanulni a víz alatti keresésről.

Tavaly a hatóságok háromszor is megpróbálták megtalálni feleségét a tenger mélyén, ám nem jártak eredménnyel a merülések. Ekkor az 57 éves férj úgy döntött, egy napot sem vár arra, hogy melegebb legyen a víz, azonnal beiratkozott egy búváriskolába, hogy felesége, Jukó nyomára akadjon. Elmondása szerint addig merül, amíg rá nem talál.

Takamacu elmesélte, mi is történt azon a szomorú napon 2011 márciusában. Jukó a munkahelyén, egy bankban volt éppen, amikor érezni kezdték a föld rengését. A szökőártól félő alkalmazottak felmentek az épület tetejére, bízva abban, hogy annak 13 méteres magassága elég, hogy biztonságban legyenek. Ám az Onagavát elérő hullám állítólag 20 méter magas volt, itt volt a legerősebb a szökőár pusztítása.

A bank dolgozói közül négyen meghaltak, nyolcat pedig eltűntnek nyilvánítottak, Jukó volt az egyikük. A városka 11 ezer fős lakosságából ezren vesztek oda a tragédiában.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.