Big Blue Búvár Blog

Ott hagytam abba a múltkor, hogy választottunk magunknak egy szimpatikus kompaktot. Mindent átolvasott a szerencsés vásárló, gondosan zsírozza az O-gyűrűt, érdemes ilyenkor merülés előtt egy vödör édesvízben tesztelni, tényleg nem jönnek-e buborékok a tokból. Jó tudni, pár csepp édesvíz nem feltétlenül tesz tönkre egy gépet, ki lehet szárítani. A sós tengervíz viszont kíméletlen... A vízbe ugrásra több taktika van, ha van a hajón segítő, először a búvár megy a vízbe, és óvatosan átveszi a kamerát. Ha nem, igyekezni kell úgy megfogni, hogy ne ütődhessen a gép semminek.

Kezdjük a régi vesszőparipámmal! Ugye már jól megy a merülés? Ugye nem okoz gondot a lebegés? Ne törj, ne rombolj semmit egy kép kedvéért, inkább fotózz távolról, vagy kérd el a csapatban levő rutinosabb fotósok képeit. Tényleg! Te is bánni fogod, ha visszanézel magad mögé és egy letört korallt látsz.

Szóval akkor pár alapszabály. A kompakt gépeknek meglehetősen lassú az elektronikája, mire fókuszál és exponál, mindenképpen eltelik egy kis idő. Emiatt gyorsan mozgó halakat csak mázlival lehet úgy lefotózni, hogy normálisan nézzen ki, ne mozduljon bele. Keressünk statikusabb témát. Persze ha felbukkan egy delfin, úgyis meg fogjuk örökíteni, de ne csak a keresőt bámuljuk, élvezzük ki saját szemünkkel a nagy találkozást!

A következő fontos alapszabály, hogy hátulról és felülről fotózni szinte sose érdemes. Vannak esetek amikor el lehet térni a szabálytól, de ez elég ritka, és az még igen messze van az első kattintásoktól, amíg a kezdő búvárfotós formabontó lehet. Tehát igyekezzünk a témát szemből megközelíteni, és egy kicsit ereszkedjünk lejjebb, hogy egy mélységben legyünk. Figyeljünk oda, mi van alattunk! Ha élőlények, korallok, akkor keressünk más, jobban megközelíthető témát.

Fontos, hogy menjünk közelebb a témához, használjuk a zoomot is ha kell. Egy nagy szikla tetején ülő kis hal távolról fotózva olyan apró részlet lesz, hogy a nézők többsége fel se ismeri. Tehát közelebb, közelebb, közelebb- ha értelmes módon meg lehet közelíteni. Uszonyt maximum a homokra tegyük le, de nagyon óvatosan, mert saját magunknak fogjuk felkavarni az aljzatot. A közelítés megoldható a kar kinyújtásával is, úgy esetleg az állatot sem riasztjuk el.

Végül pedig próbáljunk úgy helyezkedni, hogy a téma mögött ne zavaros háttér legyen, hanem egységes, homogén, amitől jól elválik az, amit le akarunk fotózni. Ez a legegyszerűbben a kék tengerrel valósítható meg, ami előtt jól érvényesülnek a piros-narancs színek például. 

Tehát alapszabály: szemből fotózzunk, egy szintről, lehetőleg minél közelebbről, a háttér legyen homogén és keressünk nem túl gyorsan mozgó témát.

És ekkor már lehetnek szép kék képeink, netán bemozdultak... Mi is a baj? A víz maga. A mélységgel fokozatosan tűnnek el a színek, először a pirosak, a narancsok, majd a sárgák... Már kis mélységben is kell a vakuzás vagy a fehéregyensúly-állítás. Itt jön be a képbe az, hogy vannak-e manuális üzemmódok a kompaktunkban! Ha van, akkor utóbbit is tudjuk szabályozni a mélységnek megfelelően. Sokan visznek ezért magukkal egy darab fehér műanyagot. A vakuk pedig a kompaktokban igen kis teljesítményűek, tehát csak közelről érnek valamit- megint ott tartunk, hogy közel kell férkőzni a témához. Egyébként a fény elnyelődése nem csak mélységben, hanem távolságban is igaz: ha 10 méteren nincs piros, egy 5 méterre levő témáig is oda 5, vissza 5 métert tesz meg a vaku fénye, tehát még a legjobb gépekkel is közelről készülnek a szép színes fotók.

De ettől még mindig lehetnek életlen fotóink. Nem csak a színek tűnnek el mélyebben, hanem egyáltalán a fény is kevesebb. Az automata üzemmódok küszködnek, de ha a zársebesség nem elég gyors, akkor biztos nem lesz jó a kép. A víz alatt nem tudunk soha olyan stabilan állni, 1/60 alatt szinte esélytelen jó fotót csinálni egy kompakttal. Ismét visszaugrunk a manuális állításokhoz: ha van ilyen a gépen, teljesen a mi kezünkben van az irányítás. Teljesen manuális üzemmódban állítsunk 1/125 körül zársebességet és próbálgassuk a rekeszt, az érzékenység viszont ne legyen több ISO200-nál. (Akiknek ezek a fogalmak ismeretlenek, keressenek egy alap fotós weboldalt vagy könyvet, nem ördöngösség ez egyáltalán.) Ha a gépen van záridő előválasztás üzemmód, akkor szintén 1/125 vagy 1/250 értékkel kell próbálkozni, és az automatika igyekszik a megfelelő rekeszt beállítani.

Témaként eleinte választhatjuk búvártársainkat. Színeket a kis vaku miatt akkor láthatunk, ha portréfelvételeket készítünk róluk vakuval, vagy kis mélységben a fehéregyensúlyt állítjuk. Ha a búvárt állatok vagy korallok mellett akarjuk lefotózni, ügyeljünk arra, hogy a modell se tegyen kárt semmiben. Ha meg akar fogni valamit, hozzá akar érni a korallhoz, jelezzük hogy inkább ne, és ilyen képet ne is készítsünk. Bárhol tennénk közzé, nagyon sok kritikát fogunk kapni az ilyen fotókért, jogosan.

Téma lehet például egy szép csiga, nem túl gyorsak, ám szép színesek. Ha nagyon közelről fotózunk (makrózunk), figyeljünk rá, hogy milyen minimális távolságból tud fókuszálni gépünk! Lassan mozogva közel lehet menni rákokhoz, polipokhoz, gébekhez, csak persze ezeket a jellemzően aljzaton élő állatokat először meg is kell találni. Ne sajnáljuk az időt arra, hogy tanuljunk az élővilágról, mert sokkal könnyebb dolgunk lesz fotósként is, ha megismerjük az állatokat és tudunk a viselkedésükről valamennyit.

És ezek után jön a képek kíméletlen elemzése. Ami nem jó, az akkor sem jó, ha kedves a szívünknek. Eltehetjük emlékbe, de aki fejlődni akar, az folyamatosan tanul: a búvárkodásról, az élővilágról, a fotózásról, az elrontott fotókból, a rutinosabb fotósoktól. Aki annak tudatában indul neki a búvárfotózásnak, hogy ez egy hosszú fejlődési folyamatnak még csak a kezdete, az nem fog csalódni, és egyszer igazán büszke lehet majd a képeire.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Olvastam a minap, hogy Olaszországban, Padova közelében terveznek egy hotelfejlesztéshez kapcsolódóan 40 méteres mélységű medencét építeni, ahova elsősorban búvárokat és szabadtüdősöket várnának. A koncepció hasonlónak tűnik a híres Nemo33-éhoz, mert itt is kifejezetten meleg, 33 fokos vízben lehetne búvárkodni, bár ez termálvíz lenne- miközben merülünk, gyógyulunk is? Ez aztán az árukapcsolás! A medencét egyébként Y-40-nek keresztelték el, és valószínűleg fog majd látogatókat vonzani Montegrotto Termébe.

Ezek után ma olvasom, hogy szép csendben mennek tönkre a vidéken nagy támogatásokkal épített kisebb-nagyobb wellness-szállodák. Érdekes, hogy miközben sok helyen van termálvíz, valahogy olyan itthon újszerű ötleteket nem valósítottak meg, mint mondjuk egy búvármedence. Természetesen egy irdatlan mély medence sem csodaszer, önmagában versenyképes turizmust nem lehet rá építeni, de bizonyára a téli időszakban vonzani tudna pár embert.

Vagy mégsem? A brüsszeli Nemo33 nagy előnye az, hogy Brüsszelben van: egy városlátogatás során megnézhetjük a pisilő kisfiút, az Atomiumot, vehetünk csokit, beülhetünk valahova pár sörre, és mellesleg merülhetünk is egyet a jó meleg vízű medencében. Az Y-40-ről is tudni kell azt, hogy Montegrotto Terme nem csak Padovától, de Velencétől sincs túl messze, szóval könnyen lehet változatos programokat összeállítani.

Amikor hallottunk hazai búvármedencék tervéről (Enyingről szóltak például a hírek), és azok valami meglehetősen eldugott pontján lettek volna az országnak, akkor először az ugrott be, hogy oké, vonzerő, de kéne valami más is aránylag közel, mert egyetlen medencés merülésért nem vesz senki egy fapados jegyet Pestig, meg egy retúrt valamelyik MÁV-mellékvonalra... Így aztán lehet, ennek is csak a most is vonzóbbnak számító helyeken lehet értelme, például Pesten vagy Hévíz környékén.

Önmagában mondjuk nem nagy tragédia az, ha egy-egy ilyen óriásberuházás nem a világ végén valósul meg (mert azért drága mulatság lehet egy ilyen nagy medence). Kistelepüléseken nem biztos, hogy akkora kapacitást kell tervezni amibe beköltözhetne a környék néhány falvának teljes lakossága, és csak azért nem kéne költeni a pénzt, hogy aztán újabb hotel kerüljön eladósorba. Szóval lehetne potenciál egy magyar medencés búvárközpontban is, de csak a megfelelő helyen. Kíváncsi leszek, lesz-e valaha ilyen fejlesztés és hol valósul meg...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Leni Riefenstahl életútja meglehetősen jó példája annak, milyen szélsőségek akadhattak egy huszadik századi művész karrierjében.

Az 1902-ben született német rendező, színésznő és fotós eleinte az alakításai révén lett ismert, ám Hitler hatalomrajutása után a diktátor kedvenc rendezőjeként emlegették. Több film is fűzödik a nevéhez, de a leghíresebb az egy propagandafilm lett. A náci párt 1934-es nürnbergi kongresszusáról készült film, Az akarat diadala esztétikai értelemben remekmű, ám azt a tényt nehéz függetleníteni ettől, hogy mi volt a téma. Leni Riefenstahl évtizedek múlva tagadta, hogy a nácik népszerűsítése lett volna a célja, és taszította, hogy Hitlerék így használták fel az alkotást, de ez legalábbis nagy-nagy naivitásra utalna.

Nagyon híres alkotása volt még Riefenstahlnak az 1936-os berlini olimpiáról készült film. Egészen újszerű trükkfelvételeivel, lassításaival, különleges beállításaival egyike lett a legelső igazán drámai hatású sportfilmeknek az Olympia. Ünnepelt rendezőként továbbra is bejárása volt a náci párt legfelsőbb vezetőihez, de később tagadta azt, hogy szimpatizált volna velük, nem akart többé a nácikról szóló dokumentfilmeket sem készíteni. A második világháború után többször bíróság elé állították, de egyszer sem ítélték el.

Ám a filmes karrierje derékba tört, több meghiúsult terve is volt az elkövetkezendő években. Ezért az 1960-as évektől inkább a fotózás iránt kezdett érdeklődni, különösen Afrika vonzotta. A Szudán területén élő nuba törzs tagjairól készült látványos albumok 1974-ben és 1976-ban jelentek meg, és nagy nemzetközi sikert arattak.

És ekkor egy újabb váratlan fordulat következett: Leni Riefenstahl 72 évesen vágott bele egy búvártanfolyamba- a jelentkezéskor két évtizedet tagadott le a korából, és így is furcsán néztek rá! 1978-ban már víz alatti képeiből jelent meg egy fotóalbum, amit 1990-ben egy második követett.

A német művész már ekkor sem volt fiatal, de mindenki meglepetésére 2002-ben rendezőként jegyzett egy búvárfilmet, ami az Impressionen Unter Wasser címet kapta. Valószínűleg hosszú ideig megdönthetetlen rekord lesz az, hogy valaki 100 évesen mutat be egy víz alatti filmet. Pedig megvolt az esélye, hogy ne érjen meg ilyen magas kort: a történelem viharai mellett túlélt például egy szudáni helikopterbalesetet is 2000-ben. A búvárfotózást élete végéig folytatta, a halál 101 éves korában érte németországi otthonában.

Vannak szakértők, akik szerint szinte egész művészi pályája azt mutatta, Leni Riefenstahl mindig a szépséget, az esztétikumot kereste- sportolók mozgásában, a nuba férfiakban, a korallkertekben egyaránt. Akadnak, akik szerint a huszadik század legtehetségesebb rendezőnője volt, de az is kétségtelen, Hitler kedveltjeként egészen más lehetőségei voltak mint kortársainak. Nekünk búvároknak pedig önmagában az is érdekes, hogy milyen idős korában kezdett bele a víz alatti világ felfedezésébe, mert jelzi azt, okosan csinálva ez nem csak a fiatalok kedvtelése.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A cím kicsit becsapós. Az elején lelövöm a poént: a búvárképzés alapjai pont nem változtak túl sokat az eltelt évtizedek alatt, és ezt egy videóval szeretném bizonyítani.

Okoskodtam már a tanfolyamokról, arról, hogyan és miért érdemes elkezdeni ezt az egészet, de keveset írtam arról, tulajdonképpen mit is tanítanak meg az embernek. Az oktatók kenyerét most sem akarom elvenni, ezért inkább általánosságban térek ki a dolgokra.

Először is van egy elméleti alapozás. Ebben nyilván nincs semmi meglepő, a tanfolyam szóról úgyis mindenkinek egy osztályterem jut az eszébe, egy oktató, tankönyv meg hasonlók. A búvárkodásnál pont így van ez, beülnek az emberek egy terembe ahol egy megfelelő képesítéssel rendelkező búvároktató mesél a búvárkodásról. Vannak fizikai alapismeretek, amiket nem lehet kihagyni, aztán van élettan, tanulhat a búvárjelölt a tengerről, a tenger élőlényeiről, a veszélyekről és természetesen a felszerelésekről is.

Közbe kell szúrjam azt, hogy a kedvtelési búvárkodás elsőként igazán az Egyesült Államokban vált tömegessé. Ott alakult ki maga a búvárüzletág is, és a legtöbb képzési rendszer gyökerei is ott vannak. Ezzel nincs gond, a tengerentúlon mindig is ügyesek voltak a marketingben, és a tömör, kicsit szájbarágós, de minden lényegeset megtanító képzések kifejlesztésében. Ám ha a fenti elméleti anyagot megnézzük, beláthatjuk, alig lehet különbség a régi és az új tankönyvekben szereplő információkban, hiszen a fizikai törvények nem változtak, a búvárélettanról ismereteink bővültek, de döbbenetes változások szintén nem voltak, a tenger ugyanúgy hullámzik, ugyanolyan állatok élnek benne, és még az is stimmel, hogy ma is hagyományos uszonyt és maszkot, palackot és nyílt rendszerű légzőautomatát használ a többség.

Ezek után nyilván nem meglepő, hogy a víz alatti gyakorlatozás se más különösebben. A medencézés elsősorban nem az élvezetről szól: a lényege az, hogy biztonságos körülmények között lehessen gyakorolni a búvárkodás közben esetlegesen előforduló vészhelyzetek kezelését. Ebben sincs sok újdonság, például leverheti valaki a búvár maszkját, esetleg elfogyhat a levegő- régen is, ma is effélék fordulhatnak elő. Erre készülnek fel a mai búvárjelöltek, és erről szólt régen is a képzés.

Aki nem hiszi, járjon utána: ebben a filmben megnézhetjük, hogy népszerűsítették fél évszázada a képzett oktató által tartott búvártanfolyamokat. Megvolt az oka, miért születtek ilyen filmek, hiszen annak idején valószínűleg gyakran előfordult, hogy valaki vett magának búvárfelszerelést, elment merülni, de semmiféle képzettséggel nem rendelkezve az életét kockáztatta.

Ma már igazán szerencsének mondhatjuk magunkat, mert válogathatunk a rengeteg búvártanfolyam közül. A merülés nem bonyolult dolog, de pár alapszabályt be kell tartani, pár dologra fel kell készülni. A fenti videó illusztrálja, már a kezdet kezdetén ezekről az alapokról szólt sportbúvárok képzése, és az, hogy ma is ilyeneket tanulunk, jelzi, az élet is azt igazolta hogy szükség van ezekre a tanfolyamokra. Ha valakiben felmerül a gondolat, milyen jó lenne merülni, de meg kéne spórolni a tanulást, inkább hagyja a fenébe a búvárkodást. Aki ennyi időt és pénzt nem szán erre a hobbira, az valószínűleg igazán nem is akar merülni, és ezzel nincs is semmi probléma.

Hogy is fogalmaznak a filmben? "Yes, diving is for you. But before you dive, learn your limitations. Be sure to get certified diver training instruction." Azaz bárki merülhet- de mielőtt belekezdenél, tanuld meg a tudnivalókat egy tanfolyamon. Ma pont ugyanazt tudnám mondani mindenkinek, akit érdekel a víz alatti világ felfedezése...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A 94 esztendős Hans Hass családja körében hunyt el Ausztriában június 16-án. Egyike volt az egyik első víz alatti felfedezőknek, annak idején Cousteau-val együtt emlegették a leghíresebb úttörők között, és csak más irányú kutatási miatt fordított hátat a búvárexpedícióknak.

1919-ben született Bécsben, jogi pályára szánták, de már a harmincas évektől a vizek szerelmese lett. Először diáktársaival az Adrián kalandozott, majd egészen különleges és akkoriban teljeséggel szokatlan expedíciót tervezett: Curacao szigetén akart tölteni néhány hetet. Ám 1939-et írtak akkor, a háború közbeszólt, a teherhajóval szervezett utazás igencsak rázóssá vált- ám mégis megvalósult a fiatal osztrákok álma, hosszú idő át kalandozhattak a tenger mélyén szabadtüdővel. Hass ekkoriban még vadászott is, de rájött, sokkal izgalmasabb kamerával "vadászni": tokot tervezett fényképezőgéphez és filmfelvevőhöz. és akkoriban hihetetlennek tűnő felvételekkel tértek vissza viszontagságos úton át.

Ám a tudományos célú búvárkodásról egy ideig szó sem lehetett, a fiúkat odahaza a háború valósága várta. Hans Hass soha nem szeretett arról beszélni, pontosan milyen feladatokat kapott azokban az években, de úgy tudni, a Kampfschwimmer (harci búvár) egységbe osztották be.

Aztán beköszöntött a béke, de az újjáépítésről szólt minden eleinte, nem nagyon volt lehetőség búvárkodni. Mégis elkészült egy film a curacaói kalandokról, és a több tucat könyvet is jegyző Hass remek beszámolót írt erről az expedícióról (Vadászok a tenger mélyén címmel magyarul is olvasható). Egy producer segítségének köszönhetően a Xarifa nevű hajó fedélzetén indultak hosszú tengeri expedícióra csapatával, aminek ekkor tagja volt már második felesége, Lotte, aki beleszeretett a búvárkodásba, és a víz alatti igazi társa lett a híres felfedezőnek. Izgalmas kalandjaik során olyan élőlényekkel merültek, amiket akkor mindenki rettegetnek vélt: készült víz alatti felvétel az utazás során mantáról, cetcápáról, ámbrás cetről.

Ebben az időszakban még Jacques-Yves Cousteau is csak a legelső expedícióinál tartott. Cousteau, a "kapitány" és Hass, a "professzor", két teljesen eltérő egyéniség volt, hiszen a francia búvár hivatásos katona volt, míg Hass alapvetően jókedélyű tudós. A két filmes csapat egyaránt nagy munkát végezve saját maga fejlesztette eszközei jelentős részét (Cousteau nevéhez fűzödik az Aqualung márka megalkotása, a Nikonos víz alatti fényképezőgépek elődjének használata, míg Hass a nevét adta uszonyhoz, a Rolleimarin víz alatti fényképezőhöz). Cousteau ki is tartott a víz alatti világ felfedezése mellett, ma az ő nevét ismerik a legtöbben az úttörők közül, de a rengeteg dolog iránt érdeklődő Hass egy évtizednyi kalandozás után mással kezdett foglalkozni, és a közgazdaságtudományban mélyedt el. Az viszont megegyezett kettejüknél, hogy a merülések során rájöttek, milyen kárt tehet az ember a tenger élővilágában, és egyre harcosabb környezetvédőkké váltak.

Neve azonban továbbra is jól csengett, és jelentek meg további könyvei, születtek új filmjei is. Élete végéig kitartott felesége mellett, és amíg tehette, minden nap bejárt Bécs belvárosában található irodájába. Az osztrák búvárok érthetően büszkék voltak rá, hogy az egyik első víz alatti felfedező honfitársuk, és gyakran hívták meg rendezvényekre a professzort. Mi pedig ma is érdekes filmjeit, kiváló könyveit vehetjük elő, ha fel akarjuk idézni, hogy is indult a könnyűbúvárkodás története.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Nem kell ahhoz a világ egy eldugott pontjáig menni, hogy a merülés a teljes bizonytalanságról szóljon: elég hozzá egy magyar tó, két hiányos felszerelés és két még hiányosabb képzettségű búvár.

Több mint egy évtizede, nagyon kezdő búvárként feltelefonáltam pár búváriskolát, szerveznek-e hétvégi merülést. Az egyikük azt mondta, igen, és lehet hozzájuk csatlakozni, az úticél a dorogi Palatinus-tó. Kértem felszerelést, aztán a megadott napon ott voltam a tó partján, ahol már készülődött pár ember. Bemutatkoztam, adták a cuccot és még egy merülőtársat is. Akkor az én hátam mögött öt merülés volt, négy még a tanfolyamról, és egy pár héttel korábbról egy másik tóban. És kiderült, én vagyok a tapasztaltabb búvár, mert a társamnak csak négy merülés volt beírva- a tanfolyam után első "önálló" merülésére készült.

A rendszerben ahol tanultam, a szabályzat olyasmit mond, hogy két alapfokú végzettségű búvár merülhet párban önállóan a tanfolyaméhoz hasonló vagy jobb körülmények közt. Mivel mind a ketten magyar tóban vizsgáztunk, a körülmények tényleg hasonlítottak. Akkor vágjunk bele, gondoltuk!

El kell áruljam, akkoriban éppen úgy mint ma, a kezdő búvárok többségének korántsem volt teljes a felszerelése. Maszkja, uszonya éppen lehetett, talán már ruhája is, de a drága mellény, légzőautomata vagy búvárkomputer szinte mindig későbbi beszerzés. Így aztán nekem sem voltak ebből sajátok, a búvártársnak se. A felszerelés összerakásakor kiderült, hogy az iskolában úgy gondolták, felesleges egy magyar tavi merüléshez mélységmérő vagy tájoló, csak nehezíti a kezdő búvár életét. Így aztán az összes műszerünk egy-egy nyomásmérő volt, hogy legalább azt tudjuk, mennyi levegőnk van még.

Elindultunk a vízbe, csak úgy az orrunk után. Pár dolgot le kell szögezni: egy maximum 3-4 méteres látótávolságú vízben, ahol az aljzaton nincsenek tájékozódási pontként használható tereptárgyak, tájoló nélkül senki nem képes eligazodni. Leginkább úgy lehetne a mozgásunkat jellemezni, hogy úszkáltunk össze-vissza. Kezdőként a lebegőképességet se nagyon tudtuk beállítani, szóval fel is rúgtuk az iszapot, hogy a gyenge látásból tragikusan rossz legyen.

Azt se tudtuk, épp milyen mélységben vagyunk, pedig néha segít az eligazodásban a lassan emelkedő tófenék esetén: ha folyamatosan egyre sekélyebbre megyünk, valószínűleg a part közelébe érünk. Aztán nem árt, ha az ember azt is tudja, mióta merül, mert bizonyos időközönként be lehetne iktatni felszíni szétnézést. Ehhez képest egyszer feljöttünk véletlenül, mert idétlenek voltunk, aztán legközelebb akkor, amikor elfogyott a levegő. Azt láttuk, hogy a part rohadt messze volt, egy negyedórán keresztül tempóztunk a felszínen, amíg kiértünk. De legalább láttuk, hová megyünk!

Meglehetősen elfáradva vettem le a cuccot, és persze el is töprengtem. Igen, lehet így is merülni, még túl is lehet élni a kalandot, de értelemszerűen gyakorlatilag semmit nem láttunk, nem is nagyon tudtuk, hol, merre nézelődjünk. Nem ismertük a mélységünket, nem tudtuk, honnan emelkedünk. Fogalmunk sem volt, a tó melyik részén búvárkodtunk. Máig nem tudom, hány percet voltunk víz alatt. Szóval a merülést be lehetett írni, de ez volt az igazi homályzóna, mert a helyzetünkkel sem odalenn, sem később nem voltunk tisztában. Nagyobb biztonságban van az ember a világ végén, ha legalább néhány dolgot tud, például hogy merre úszik és milyen mélységben, mert akkor van esélye magának irányítania a történéseket.

Aztán az ember vagy felismeri egy ilyen merülés után, hogy át kell gondolja a viszonyát a búvárkodáshoz, igyekeznie kell képeznie magát és beszerezni a szükséges felszereléseket, vagy azt mondja, "király volt", és folytatja kamikaze-stílusban. Én inkább az előbbi utat választottam, és aki tapasztalatlanabb még, annak is csak azt tudom javasolni, inkább előbb mint később próbáljon meg valóban önálló búvárrá válni. Mert az igazi búvár az, aki birtokában van a tudásnak és a felszerelésnek ahhoz, hogy felelősen döntsön a víz alatt minden helyzetben.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A búvárkodásnak mint az emberek kis része által űzött tevékenységnek kialakult a sajátos kis szubkultúrája. Ha pár búvár találkozik, néhány perc után azonnal találnak közös nevezőt, például többek által ismert merülőhelyek, búvárhajók, állatok, felszerelések megvitatásában.

Aki ebbe a körbe bekerül, az például gyorsan megtanulja, hogy búvárszemüveg nincs, csak búvármaszk van. Az átlagbúvár pedig nem oxigénpalackot vesz a hátára, hanem sűrített levegőst. Szóval ha hallunk valakit, aki búvárszemüvegről, oxigénpalackról beszél, arról tudjuk, hogy csak beszél a búvárkodásról, de nem űzi. (Gyakran hallhatunk ilyesmit tévéműsorokban, vagy olvashatunk rosszul fordított könyvekben.)

Felmerülhet a kérdés: van ennek jelentősége? Mielőtt válaszolok, lássunk egy példát. A köznyelvben gyakran használják a búvárszemüveg kifejezést, mi viszont maszkról beszélünk, mert utóbbi magában foglalja a búvár orrát is. Ennek a jelentősége az, hogy így kiegyenlíthető a nyomás a szem előtti légtérben, hiszen az orrból levegőt fújhatunk a maszkba. Szemüvegben nem tehetnénk ezt meg, és aki mondjuk egy úszószemüvegben merül le több méterre, az komoly szemsérülést kockáztathat. Szóval van-e jelentősége annak, hogy megfelelő néven nevezzük a felszerelési tárgyakat? Szerintem igen. (Az oxigénpalack pedig külön téma, bele sem megyek a részletekbe, de a lényeg az, hogy súlyos következménye lenne annak, ha a sűrített levegő helyett oxigénnel indulna el merülni valaki a mélységbe...)

Természetesen attól nem lehet nagy baja az embernek, ha légzőcső vagy sznorkel helyett búvárpipát mond, de az ember le tudja mérni egy esetlegesen ismeretlen merülőtárs képzettségi szintjét már azon is, mennyire viselkedik búvárként. Nem is hinnék a nem búvárok, hogy mennyire egymásra lehet utalva két búvár a víz alatt, és mennyire nem mindegy, hogy egy alkalmi társ megfelelően képzett, rutinos, ügyes, megbízható-e... Aki kapkod, nincs tisztában bizonyos alapfogalmakkal se, arra jobban odafigyel az ember. Majd idővel mindent megtanul, de addig igyekezni kell búvárt faragni belőle oktatónak is, meg a rutinosabb társnak is.

Tehát nem szemüveg, hanem maszk, nem búvárpipa, hanem légzőcső, nem békatalp, hanem uszony. Valahol ott indul a búvárrá válás, amikor ezeket a fogalmakat helyesen használja az ember. De ha valaki nem merül, akkor sem árt, ha tisztában van ezekkel. Nyilván minden tevékenységnek megvan a maga "szótára", én a magam részéről pedig azt sem bánom, ha kiigazítanak azok, akik valami másban járatosak. Ezért bízok benne, hogy lesz aki hasznosnak találja ezt a kis eligazítást a búvárfelszerelések misztikus világában.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Az árvízi búvármunkák kapcsán már írtam a hideg vízről mint nehezítő tényezőről, de a hobbibúvárok számára is kritikus dolog ez, ha előszezonban akarnak merülni.

Nem meglepő módon a kulcs a búvárruha. (Búvárruha még meleg vízben is kell, mert a víz 25-ször jobb hővezető, mint a levegő, gyakorlatilag pillanatok alatt ki lehet hűlni még lubickoláshoz megfelelő hőfokú vízben is, hát még hidegebben!...) A búvárkodásban nem jártasak számára ez csak "gumiruha", és a kezdő búvárok is általában csak egyfélével találkoznak: ez a neoprén anyagból készült nedvesruha. A neoprént magát 1930-ban fedezték fel a DuPont szakemberei, de hogy ki készített ebből először búvárruhát, sokáig vitatott volt. Jelenleg úgy tartják, egy egyetemi kutató, Hugh Bradner volt az, aki William Bascom javaslatára 1951-ben ebből készített ilyen felszerelést, de az első piaci sikert nem ők aratták, hanem Jack O'Neill. 

Óriási nagy változások nem voltak azóta sem, a habosított neoprén anyagú búvárruhák ma is széles körben elterjedtek és kedveltek. Van belőlük vékonyabb és vastagabb, egész testet fedő overáll vagy rövidruha- mindenki ízlése, igényei szerint válogathat. Mivel egy jó ideje már egy külső nylon fedőréteget is kapnak a ruhák, elvileg bármilyen színűek lehetnének (és a nyolcvanas években volt is mindenféle neonszínű csoda), manapság általában a fekete és a sötétkék az uralkodó szín ezen a téren.

A nedvesruhákkal nincs is semmi baj, ha a tipikus 20 fok feletti vízben végrehajtott 40-60 perces merülésekről van szó. Aki fázósabb, az vastagabb, netán két részből álló ruhát választ, a többségnek általában elég sok helyzetre megfelel egy 5 mm vastag overáll. De ha a víz nagyon hideg, vagy elhúzódik a merülés, akkor a nedves ruhában nagyon lehet fázni. Az ok egyszerű, a névből is kitalálható: ez alá a ruha alá beszivárog a víz. A kérdés csak az, hogy ömlik-e vagy szivárog, mert előbbi esetben folyamatosan újabb adag hideg vizet kapunk a ruhába, magyarán majdnem olyan, mintha nem is viselnénk semmit. Ezért kell a nedvesruhának is nagyon jól illeszkedőnek lennie, viszonylag jól záró mandzsettákkal. Némi víz bejut, és nagyon lassan cserélődik, tehát a test nem hűl le nagyon. Ám a fentebb említett esetekben, nagyon hideg vízben ez sem elegendő.

Ezért találták fel már egészen régen az ún. szárazruhákat, amelyek mandzsettái teljesen zártak, és nem jut be a ruhába a víz. Ezek alá úgy szokás beöltözni, mint mondjuk egy hegyi túrára: vastag aláöltözőt, zoknit vesz fel a búvár, és mivel ezek szárazan maradnak merülés közben, kiválóan szigetelnek. Ezekkel lehet elhúzódó munkákat végezni, ilyenben merülnek a mélytengeri vagy barlangi expedíciók búvárai. A probléma csak az, hogy egy minőségi szárazruha sokkal drágább, mint egy nedvesruha, több odafigyelést is igényel, és a rendszeres karbantartás miatt is többet kell rá költeni. Ha pedig a mandzsetta nem jó, a hideg víz bejut a ruhába és eláztatja a száraz aláöltözőt, akkor bizony pokolian kellemetlen helyzetbe kerül a búvár. (Még egy megjegyzés. Gyakran kérdezik a kezdő búvárok, hogy tényleg bele lehet-e pisilni a búvárruhába- nos, igen, ez lehetséges, de inkább csak nedvesruhába érdemes, mert a szárazban a fent említett okokból több mint kellemetlen végeredménye lehet.) Szárazruhából nem csak neoprén van, hanem másféle anyagúak is, és ezeknek az aláöltözés lehetősége miatt nem kell annyira testhezállónak sem lennie, könnyű megismerni az ilyen felszerelésben merülő búvárokat.

Később pedig megjelentek a félszáraznak nevezett ruhák a gyártók kínálatában. A név ne tévesszen meg senkit: az alapelveiket tekintve bizony nedvesruhákról van szó. Ezek alá is beszivárog a víz, csak éppen sokkal kevesebb, mert jobban zárnak a mandzsetták és esetleg száraz cipzárt is kapnak ezek a ruhák. Mindenesetre én ilyet használok, mert egészen hideg vizekben is jól működik, és az ára egy szárazruháét meg sem közelítette- persze ez típusfüggő, ebből is vannak méregdrágák.

A kezdő búvárnak mindenesetre azt kell a fejébe vésnie, hogy bármilyen ruhát is vesz, annak nagyon jól kell illeszkednie. A többségüknek pont elég egy vastagabb neoprén overáll az elején, természetesen csuklyával ha netán hideg vízbe is megy, később úgyis beszerez majd egy vékonyat is, ha megengedhet magának trópusi búvártúrákat. A szárazruha már nem mindenkinek elengedhetetlen, sőt, a többség egyszerűen nem merül annyit hideg vízben, hogy megérje a beruházás. A félszárazon viszont el lehet gondolkodni, feltéve, hogy jó áron jut hozzá az ember,

Mi a jó ár? Egy 5 mm-es neoprén nedvesruhánál 25-50 ezer között érdemes nézelődni, egy jó félszáraz 60-100 ezer között érheti meg, de ha valaki keveset merül hideg vízben, az overáll mellé megvásárolt vagy bérelt rövidruhával is kiválthatja alkalmanként. A szárazruha nagyjából 150 ezertől indul, de nem ritkák a fél millió forintba kerülők sem. Nem kevés pénz- de aki sokat vagy hivatásszerűen merül olyan körülmények között, annak még ez is megérheti.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Búvárkörökban gyakori hivatkozási pont Luc Besson jól sikerült filmje, A nagy kékség (Le grande bleu). A rendező a búvárkodás szerelmese, ennek a filmjének maga írta a forgatókönyvét is. Az 1988-ban született alkotás két szabadtüdős búvár történetét meséli el, akiknek a szenvedélye az, hogy a lehető legnagyobb mélységbe merüljenek le egyetlen lélegzetvétellel. A film hangulata megkapó, a színeszek (Jean-Marc Barr, Jean Reno) is kiválóak a szerepben, és Eric Serra filmzenéje is a nagyszerű. Nem titok, blogom elnevezése sem véletlen, bár talán nem volt szerencsés az angol verziót választani- erről mindjárt bővebben szólok is.

Magáról a filmről annyit, hogy Jacques Mayol neve tényleg jól cseng a szabadtüdős búvárkodás világában, de a valós történetben másféle tragikus fordulat miatt hallhattunk róla: 74 évesen önkezével vetett véget életének. Volt egy Enzo nevű olasz búvár is a rekorderek közt, csak nem Molinari, hanem Maiorca, ő pedig ma is él. Létezik az a fajta No limit szabadtüdős rekord kategória is, amiben a búvárok a filmben versengenek, illetve akadnak más kategóriák, mindenesetre ma már egészen extrém eredményeket érnek el a legjobbak. Az osztrák Herbert Nitsch jelenlegi rekordja nem kevesebb, mint 214 méter!

De a játékfilm nem dokumentumfilm, tehát engem sem zavarnak a valóságtól való eltérések aki ismerem a szereplők igazi történetét, azoknak meg pláne mindegy, akik nem is hallottak róluk. Ennek nem nagyon van jelentősége, amikor a mozivásznon vagy a képernyőn látjuk az alkotást.

Van viszont olyan dolog, ami felett nehezebb napirendre térni. És itt kell a Big Blue kitérőt megtenni: Luc Besson ugyanis nem tehetségtelen rendező, de nem csak a filmezést szereti, hanem a pénzt is. És éppen ezért úgy gondolta, Amerikában a Serra-féle filmzene nem elég hollywoodi, és a film végére is kell egy izmos hepiend. Így aztán azok, akik megrendülten nézték annak idején a francia eredeti lezárását, kissé meglepődnek, amikor az amerikai verzió cukormázas zenével (a szerző Bill Conti) kísért szentimentális utolsó jelenetét először megnézik. Erről van szó:

Szóval van itt egy film, ami legendává vált az elmúlt negyed század során, sokan emlegetik, sokan hivatkoznak rá, sokan szeretik. És van ennek egy olyan verziója, ami remek példája annak, amikor a rendező lelkesen áldozza fel a film hangulatát a pénz oltárán. Vádolni nem kell érte, az ő ötlete, az ő munkája, és a siker meg a neheztelés is az ő jussa. Így döntött valamiért- mi pedig szerencsések vagyunk, amiért nem kell az amerikai verziót néznünk, mert mifelénk inkább az eredeti a hozzáférhető. Mivel ebben az évben van a bemutatójának a 25. évfordulója, talán érdemes is újra belenézni, persze szigorúan a Le grande bleu-be.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Jön a nyár, számtalan tengerparti kaland vár ránk, és ha van rá lehetőségünk, ne hagyjuk ki a legjobbat. Lepjük meg magunkat egy kis búvárkodással!

Akinek már van búvárvizsgája, annak sok jó merülést kívánok. De a bejegyzés többi része elsősorban a nagyon kezdőknek szól. Tudom, írtam már erről korábban, de most egy kicsit még alaposabb szeretnék lenni.

Aki nem akar sokat költeni, vagy a készülékes merüléstől ódzkodik, annak is van jó tippem: a felszíni, légzőcsöves búvárkodás avagy sznorkelezés. Egy olcsó maszk, egy légzőcső és már indulhatunk is, ha valaki gyorsabban akar haladni, akkor pedig egy pár uszonyt is vásárolhat magának. Ez nagyon kellemes program akár a gyerekekkel is.

De pár dologra azért itt is figyelni kell! A legfontosabb szabályok egyike az, hogy ha valaki víz alá bukik, itt is ki kell egyenlítenie a nyomást, amit a legegyszerűbben a maszk orrészénél az orr befogásával és egy erős orrba fújással tehetünk meg. Ezt a felszínen is ki lehet próbálni, érezni kell, hogy "kipattan" a fül. Ha valaki nem boldogul ezzel, egyszerűen ne bukjon le a víz alá, és nem érheti baj. Ha viszont enélkül teszi meg, akár pár méteres mélységben dobhártyasérülés lehet a következmény. Szintén érdemes a napvédelem miatt legalább egy pólót felvenni, de a nagyobb sportáruházakban egész korrekt áron vehet vízisporthoz ideális felsőt.

Aki sznorkelezik, az például a Vörös-tengerben a sekély korallmezők felett rengeteg érdekeset láthat, a Földközi-tenger térségében pedig a kavicsos-sziklás öblöket keresse, mert a homokos strandokon semmit nem fog látni. Alapszabály, hogy bármit is látunk, semmit ne akarjunk megfogni, megérinteni, kihozni! Az ártalmatlannak tűnő élőlény veszélyes is lehet, a kihozott kagylókért, korallokért pedig súlyosan megbüntethetik a nyaralókat, tehát csak nézelődjünk, esetleg fotózzunk, ne pedig fogdossunk.

Aki a készülékes merülést szeretné kipróbálni, annak rengeteg lehetősége akad. Ahol tenger van, ott búvárbázis is van, ahol búvárbázis van, ott pedig a tapasztalattal nem rendelkezők számára mindig ajánlanak próbamerülést. Kevés fontos alapismeret van, de azokat meg kell értenünk: ha nyelvi problémánk van, akkor inkább válasszunk magyar búvároktatót. Könnyebb a feladat, mint gondolnánk, Egyiptomban, Horvátországban, Máltán, Spanyolországban konkrétan magyar búvárbázisok is vannak, de rajtuk kívül is nagyon sok helyen találhatunk a külföldi bázisokon magyar oktatót. Ha búvárkodási terveink vannak, érdemes előre érdeklődni.

Egy próbamerülés ára 30-50 euro között mozoghat, függ a helyszíntől, a programtól (van ahol egész napos hajókirándulás keretén bonyolítják, máshol csak beviszik a partról a búvárt a tengerbe, stb.), és így tovább. Próbáljunk megbízható bázist választani, ahol érezzük az odafigyelést, ahol egy próbamerülőt visz egyszerre egy profi búvár, ahol a felszerelések nem kopottak, ahol kapunk a méretünknek megfelelő ruhát, és így tovább. Bármit is tesz a vezetőnk, figyeljünk rá, bármi gond akad, jelezzük, soha ne cselekedjünk pánikolva, kapkodva, ész nélkül és itt is érvényes, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Ha bizonytalan valaki a tekintetben, hogy neki való-e a búvárkodás, nem kell feltétlenül külföldre utazni egy ismerkedésért a légzőkészülékkel: pár ezer forintért idehaza is lehet medencés próbamerülésben részt venni. Néha ez az ésszerűbb megoldás, mert ha megtetszik, akkor egyből tanfolyamra is be lehet fizetni.

Az igazi búvárkodáshoz ugyanis teljes búvártanfolyamot kell végezni. Ez 4-5 napos általában, az árakban nagy a szórás. A kuponos tanfolyamokról itt írtam, ennek lényege az, hogy lehet olcsóbbat is választani, de nem biztos, hogy érdemes, és jól olvassuk át az ajánlatot: ha feláras pár tétel, gyorsan kiderülhet hogy a kuponos tanfolyam egyáltalán nem olcsó, és még átverve is érezzük magunkat.

Szóval lehet itthon, nyaralás előtt tanfolyamra befizetni, és vagy idehaza egy tóban megejteni a vizsgát, vagy a magyar oktatóval elmenni külföldre vizsgázni nyílt vízre. Talán ez a legjobb megoldás. Pár nap itthon elmélettel és uszodával, aztán egy hosszú hétvége az Adrián, és máris büszke tulajdonosai lehetünk egy végzettséget igazoló búvárkártyának. Tartsuk észben, hogy a búvárkodást kicsik és nagyok bátran űzhetik, a szabályokat betartva gyerekek és nyugdíjasok is jókat merülhetnek, tehát elvileg mindenkinek kellemes elfoglaltság, de senkinek sem kötelező! Ha komoly ellenérzéseink vannak, ha nem érezzük jól magunkat a víz alatt, nem szabad erőltetni, persze azt is tudni kell, hogy mindenki bénázott az elején, egy-két rossz élmény miatt azért ne adjuk fel. Azt gondolhatja egy kezdő, én könnyen mondom, hogy a búvárkodás a legjobb hobbi, de be kell valljam: én sem voltam ügyes az elején. Ma a kezdeti dolgokon már csak mosolygok, és örülök hogy nem adtam fel.

A búvártanfolyamot természetesen lehet teljes egészében külföldön végezni, akár a magyar bázisokon, akár máshol ha nincs gond az idegen nyelvű oktatással. Én személy szerint úgy tartom, a többségnek kellemesebb élmény a külföldi vizsga, ahol már az elejétől fogva tengerben lehet merülni, és rá lehet csodálkozni, mi minden él a víz mélyén. Meglepő, de nincs igazán nagy különbség az árakban. Idehaza 60-80 ezer egy tanfolyam ára hazai vizsgával, erre egy horvát vizsga esetén jön némi felár. Külföldön pedig a tanfolyam 400 euro körül lehet, tehát nagyjából annyi, mint a hazai képzés külföldi vizsgával.

Szóval összefoglalva: a sznorkelezés ingyen van, a hazai medencés próbamerülés kb. 20 euro, a külföldi 30-50, egy kuponos tanfolyam hazai vizsgával kb. 40 ezer forint (130 euro), normál áron 80 ezer (270 euro), egy adriai hosszú hétvége plusz költsége kb. 100-120 euro (és az útiköltség), egy teljes külföldi tanfolyam 350-400 euro.

Aki sznorkelezne, az általában csak egy olcsó, strandoláshoz jó maszkot választ (ne csak szemüveget, hanem az orrot is magában foglaló maszkot vegyünk!), mellé egy légzőcsövet, ez így együtt 20 euro lehet. Vicces, de ha idehaza elmegyünk egy korrekt sport- vagy búvárboltba, 9000 forintért (30 euróért) már akár márkás, minőségi maszkot és légzőcsövet vásárolhatunk, amit később valódi merülésekhez lehet használni, és a vásárláshoz rendes eladói segítséget kapunk, mert a maszk illeszkedése kulcsfontosságú! Egy alapszintű papucsos uszony, amihez nem kell búvárcipő, 4-5000 forint lehet, egy, a későbbi készülékes búvárkodáshoz is jó csizma és uszony együtt nagyjából 25000 forint (85 euro).

Ezeket is meg lehet venni külföldön, de ha lehet, ne a bazárban nézelődjünk, hanem egy búvárboltban vagy akár a bázison ahol próbamerülést-tanfolyamot csinálunk. Itt akár kedvezményt is kiharcolhatunk. De azt jó tudni, a próbamerüléshez mindenhol adják a teljes felszerelést, előtte semmit nem kell megvenni, és a jobb bázisok a tanfolyamhoz is biztosítanak mindent. Ha megtetszik, utána nyugodtan meg lehet venni ami csak kell.

Ezek az alapfelszerelések akár egy évtizedig is kitartanak, és aki ritkán merül, nem akar sokat költeni, akkor a tanfolyam után bárelhet mindent. Egy tengerparti nyaraláson 30-50 euróért már merülhetünk egyet, szóval az egyszeri 400 eurós kiadás a tanfolyamra, majd a kb. 100-120 eurós minőségi maszk és uszony vásárlás után már csak az egyes merülések árát kell kiadni.

Hogy drága-e a búvárkodás, nehéz megítélni. Amikor valakinek nem nagyon van pénze nyaralni (és sajnos manapság nem kevés ilyen honfitársunk van), akkor minden drága. De ha más hobbikra gondolunk, akkor azért láthatjuk, egy jó bicikli sem olcsó, a síeléshez is kell felszerelés, pénz az utazásra, síbérletre, vannak költségei a szörfözésnek, vitorlázásnak. A búvárkodásban az a jó, hogy az elején egyetlen jól behatárolható költségű nagyobb kiadásunk van, utána pedig rajtunk múlik, mennyit tudunk rááldozni. Persze a merülés addiktív: ha beleszeretünk, sokat költünk rá. Ám utólag mégis úgy fogjuk gondolni, minden pénzt megér...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.