Big Blue Búvár Blog

Épp a napokban zajlik a Búvár Világszövetség (Confédération Mondiale des Activités Subaquatiques, azaz CMAS) által szervezett CMAS Games búvár világjátékok Kazanyban, Oroszországban. A magyar sportolók uszonyos- és búvárúszásban illetve tájékozódási búvárkodásban a világ élvonalába tartoznak, de akadnak a programban más versenyszámok is.

A szabadtüdős búvárkodást elsősorban nem a CMAS égisze alatt rendezett versenyeken űzik a sportolók, de értelemszerűen helye van az ilyen világjátékokon is. Ám emellett olyan versenyszámok is vannak, mint a Sport Diving, ami például hagyományos légzőkészülékes búvárok közötti ügyességi versengés, és nálunk gyakorlatilag teljesen ismeretlen. A búvárok víz alatti birkózása, az Aquathlon pedig többségünk számára teljesen idegen sportág. Itt a cél az, hogy a két, légzőkészülék nélküli búvár megküzdjön egymással, és az győz, aki a másik lábáról le tud tépni egy kis szalagot és azzal a felszínre tud emelkedni. Mozgalmas, de a békésen búvárkodó többség számára furcsa sport ez...

A magamfajta kedvtelési búvár pedig értelemszerűen elgondolkodik a különféle víz alatti sportok láttán. Bevallom őszintén, számomra ez a hobbi egyáltalán nem sport, mégpedig azért, mert az átlagos merülésekből teljesen hiányzik a versengés, az összemérhetőség. Semmit nem jelent, hogy valaki 1-2 méterrel mélyebben van, vagy pár perccel tovább tart a merülése. Talán az még lehetne egyfajta verseny, ki lát több érdekeset a felszín alatt, de őszintén szólva csorbítja ezt az, hogy nem eltitkoljuk egymás elől a különlegességeket, hanem inkább megmutatjuk mindenkinek a közelünkben.

A búvárfotós versenyekben már érdekeltebbek vagyunk, de ez egy érdekes keveréke az alkotó tevékenységnek és a könnyed merüléseknek. A fotós búvárkodás épp úgy ideális a többség számára, ha sekély mélységben, kevés úszással zajlik, tehát a víz alatti tevékenység kicsit sem sportra emlékeztető.

Szóval az átlagbúvár számára mindaz, amit a CMAS világjátékán láthat, jópofa érdekesség, de teljesen eltér attól az élménytől, amit a merüléstől vár. Nem akarunk birkózni, nem akarunk időre ügyességi feladatokat végrehajtani, nem akarunk rekordsebességgel úszni. Ezért kezeljük csak idézőjeles sportként a búvárkodást, ezért merülhetnek gyerekek és idősebb emberek is. Persze tisztában vagyunk vele, hogy akadnak nehezebb helyzetek, de aki óvatos és nem bízik magában, egyszerűen kihagyja a húzósabb merüléseket és kész.

Nem tudom, a búvárok idehaza akarnának-e nagy számban ilyen jellegű víz alatti sportokban részt venni, de azt hiszem, a többség inkább csak a halacskákat akarja nézegetni. Mégis, néha egy-egy medencés gyakorlás alkalmával be lehet iktatni pár jópofa ügyességi feladatot, mert ártani nem árthat, ha az emberek gyakorolnak. Aki gyorsan, pontosan képes teljesíteni a kihívást a víz alatt, az egy valós vészhelyzetben is nyugodtabban cselekedhet. Ugyanis ha ilyen fordul elő, hirtelen nagyon is élesbe fordul a "versengés" a levegőforrásért vagy a felszínre jutásért...

További érdekességek, képek, hírek a mélység világából Facebook-oldalunkon!

Pár, a magyar tenger közelében töltött nap után jutott eszembe az, amikor külföldön járva búvárokkal beszéltem akik tudtak valamit kis hazánkról, megkérdezték, hogy ugye a Balatonban szoktunk búvárkodni?

Mindez annak fényében inkább csak megmosolyogtató, hogy tegnap reggel még a déli parton strandoltam, egy rózsaszín úszógumit kaptam kölcsön a barátaink gyerekeitől- a parttól fél kilométerre, még mindig derékig érő vízben. Itt azért kéne kitartás ahhoz, hogy értelmesen merülhető mélységet találjon valaki, ami legalább 2-3 métert jelent. 

És hogy mi van odalenn? Egyrészt rossz látótávolság, másrészt meg nem túl érdekfeszítő látványt nyújtó homok. amiben megbújik egy-két kagyló. Ezeket persze nem csak látni, hanem érezni is lehet, amikor a hosszú sétálás közben véletlenül belelép az ember. Nyilván akadnak halak is a Balatonban, de azért nem tűnik túl vonzónak az itteni merülés, még az északi parton se. Nem is nagyon búvárkodik itt készülékkel senki, legalábbis saját örömére.

A vízimentők néha eltűnt embereket keresnek a víz alatt, ők annak idején mesélték nekem, hogy a medencében letakart maszkkal gyakorolják a tapogatózva tájékozódást, mert nem lehet látni semmit. Időnként a tűzszerész búvároknak is dolga akad, mert a háborús években sok robbanószer került a tóba. Sőt, roncsok is voltak (és minden bizonnyal vannak) itt, amelyek részeit kiemelték.

Mindez valószínűleg keveseknek csinál kedvet a merüléshez, én se nagyon erőltetném, pedig elég sok helynek adtam már esélyt. Viszont így nyáron amikor a víz langymeleg, kellemes a fürdőzés. Lássuk be, ez sem kis dolog! Merülni pedig menjünk másfele...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A kandi kamerás videók közül jobban szeretem az igazán ötleteseket, ahol tényleg valami váratlan fordulattal viccelik meg az áldozatokat. Bizonyára van ilyen búváros jelenet több is, de én most ezt a piranhásat találtam meg, ami szerintem meglehetősen szórakoztatóra sikeredett, morbiditása ellenére.

Persze itt is csak azokat lehet megtréfálni, akik a rémfilmekből tájékozódnak a ragadozók szokásait illetően, de mivel ők vannak többségben, bizonyára bőven akadt potenciális alany a parkban sétálók között.

További víz alatti érdekességekért, videókért, képekért látogass el Facebook-oldalunkra!

Mire nem jó, ha valaki ért a búvárkodás tudományához?...

Egy amerikai katona, Hyrum Bronson százados a légierő kötelékében szolgált Afganisztánban. A hazatérésre készült, felesége, Bethany örömmel hallotta hogy hamarosan újból láthatja a katonát családja, de azt nem tudta, hogy Bronson százados némileg korábban érkezik. Ő pedig úgy döntött, nem is szól előre, tehát megtudakolta, merre jár majd a család, és amikor felesége és a gyerekek a tengerpartra mentek fürdőzni, a víz alatt lopakodott közel hozzájuk. Aztán váratlanul kiemelkedett a tengerből, és mondani sem kell, Bethany szava elakadt a meglepetéstől. A megható videót rengetegen osztották meg az interneten (lassan hétszázezer megtekintésnél jár!), és én is bővítem ezek sorát...

További kalandok, fotók és élmények a víz alól - látogass el Facebook oldalunkra!

Meglepő, hogy elég sok híresség búvárkodik, de ha azt kéne eldönteni, kinek jut közülük a legtöbb médiafigyelem, biztosan Hilton kisasszony lenne a nyerő.

Akár jó, akár nem, minden érdekesnek számít, ami Paris Hilton munkásságával kapcsolatos. Az is, ha kipróbálja a búvárkodást, aztán ha később beleszeret a merülésbe és egy búvárhajó fedélzetén fotózzák le, és így tovább. Hogy miért pont ő? Nagy kérdés. A búvárkodást űző celebek többsége pont szeret kicsit eltűnni a reflektorfényből (lássuk be, ez a tenger mélyén, maszk mögött nem is lehetetlen), de Paris körül mindig van pár fotós.

Már az első képsorozat sem volt akármi. Nem emlékszem az akkori partnere nevére (vajon a szőke celeb igen?), de a képet fel tudom idézni, ahol Paris nagyon fontosnak gondolta azt, hogy derékig vízben állva, palackkal a hátán egy stílusos napszemüveget viseljen. Az értelmét ne keressük, a képek magukért beszélnek. (Mondani sem kell, nem egy eldugott ponton merülgetett, hanem Hawaii szigetén.)

Még a víz alatt is pózolt egy kicsit a kamerának az új kalandra vágyó hősnő, de az ember azt gondolhatta, na bumm, megvolt a heti téma a bulvár (nem pedig a búvár) magazinoknak, letudta ezt a programot is.

Ám később aztán a Twitterén újabb búvárfotókat osztott meg nagy számú követőjével, és az embernek már-már az az érzése támadt, hogy tényleg búvár lett belőle. 

Végülis mind így kezdjük: egyszer teljesen kezdőként, a lelkesedés által hajtva vagy mások biztatására belevágunk, és aztán elkezdünk rendszeresen merülni járni. Azt hiszem, Paris Hilton számára mindez nem anyagi kérdés...

Tavaly év végén pedig újabb képsorozatot láthattunk számos helyen megosztva, a híresség ismét Hawaii szigetén bukkant fel neoprénruhában, ezúttal már egy teljesen szokványos búvárhajó fedélzetén.

És itt is készült víz alatti fotó, igaz, ezt talán pont nem kellene megosztani, mert ha lehet, odalenn nem kéne fogdosni semmit- ha igen, akkor sem illik képeket kitenni róla. 

Mit is mondhatnék? Ez a bejegyzés a sok Paris Hilton-képpel hosszabb lett, mint az, amit Hans Hass munkásságának szenteltem, de valószínűleg jóval kevésbé tartalmas. Mindez persze nem tragédia, ez éppen úgy kapcsolódik a kedves hobbinkhoz. A jelenségen el lehet gondolkodni, például azon, hogy a búvár hírességekről készült képek többeknek csinálnak-e kedvet a merüléshez? Vagy ez abszolút bulvártéma, és csak női magazinokba való töltelék? Nem tudom.

Azt viszont látom, hogy ezeken a képeken a bulikról híres celeb nagyjából ugyanolyan fegyelmezett emberként viselkedik, mint bármilyen más normális búvár. A víz alatt egészen mást jelent, ha kalandról vagy élményről beszélünk, mint amikor valaki partiról partira jár. Ha nem írom le, hogy ezeken a képeken ki van, alig páran ismernék fel. Még az is meglehet, hogy a felszín alatt Paris is csak annyi, amennyi: valaki, aki élvezi a súlytalan lebegést, a tenger élővilágának látványát. A golfos Tiger Woods, aki szintén búvár, így fogalmazott: "A halak nem tudják, ki vagyok." Talán időnként még a magazinok királynőjének is szüksége van erre az élményre?

Persze ezt igazán akkor lehetne eldönteni, ha összefutnánk vele egy búvárhajón. Azért nem hiszem, hogy mostanában fog bejelentkezni egy túrára ahol én is jelen leszek, így marad nyitott a kérdés. Egyszerű búvárként csak azt mondhatom, szeresse a merülést, lelje kedvét benne, és ne bánja, ha egy lesifotós sincs a közelben, amikor búvárkodni indul...

További érdekességekkel, búvárkodással kapcsolatos hírekkel, képekkel várunk Facebook oldalunkon.

Nem mindig volt a búvárkodás olyan könnyed, a többség számára kedvtelésből űzött tevékenység, mint manapság. Nagyon hosszú ideig szabadtüdővel merültek alá azok, akik a víz alatt dolgoztak. Mivel nem volt maszkjuk, nem láttak túl sokat odalenn, csak annyi levegőjük volt, amennyivel a tüdejükben lemerültek, és ezért igencsak kockázatos foglalkozás volt annak idején a búvárkodás.

Nagyon komoly újításnak számított az, amikor képesek voltak a felszínről levegőt juttatni a búvárhoz, aki ezek után sokkal tovább maradhatott a mélyben- sajnos ezzel viszont együtt jártak másféle kockázatok, a dekompresszióról például nem sokat tudtak, így nem egy búvár sérült meg súlyosan a felemelkedés közben.

Ám veszélyek ide vagy oda, sok helyen a búvárkodás volt a leginkább jövedelmező munka. Görögországban például a szivacsokért merültek alá már az idők kezdetétől, eleinte ott is csak szabadtüdősök dolgoztak, később pedig váltottak a rézsisakos nehézbúvár felszerelésekre. Ezekkel a mozgás meglehetősen nehézkes volt, a munkavégzés mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult.

Ám szépen lassan először a szivacsok tűntek el, aztán pedig a szintetikus szivacsok elterjedése miatt szorult vissza ez a tevékenység. Ma pedig már a szivacshalászok sem a rézsisakos felszerelést preferálják, sokkal jobban szeretik a könnyebb mozgást biztosító megoldásokat. De a görögök büszkék a hagyományaikra, és még múzeuma is van a szivacsbúvároknak például Kalymnos szigetén, ahol a legkomolyabb múltja van ennek a hivatásnak.

A görög búvárkodás egyik legendás alakja, Alexis Papadopoulos elsősorban könnyűbúvárként merült, ilyen technikával készítette filmjeit már évtizedekkel ezelőtt. Ám egyszer készített filmet a rézsisakos búvárkodásról is, és ennek kedvéért csinos lánya, Christina vette magára a nehéz búváröltönyt. A felvételek jól illusztrálják, hány ember segítsége volt szükséges annak idején ahhoz, hogy valaki lemerülhessen- egy mai könnyűbúvárnak ez sokkal könnyebben megy. 

De a lényeg, a borzongató érzés a víz alatt valószínűleg ugyanaz maradt. Hiszen akármit is használunk, idegen közeg számunkra a felszín alatti világ. Furcsa, hogy ennek ellenére ennyi embert vonzanak a tengerek és tavak mélységei...

További kalandok, fotók és élmények a víz alól - látogass el Facebook oldalunkra!

A búvárbalesetek világa nálunk meglehetősen szürke zóna. Elég sok éve figyelem a hazai búvárhíreket, időnként eljut hozzám információ balesetekről (sajnos halálesetekről is), de elenyésző azon esetek száma, amiről valóban értékes beszámolót kaphatunk, akár a sérülttől, akár jelen levő tanútól.

Ezért aztán a magam részéről nem is szeretem nevesíteni az ilyen beszélgetéseket, mert előbb-utóbb kiderül, hogy aki mesél, az mégsem volt ott, mégsem egészen azt csinálta mint amit mondott, vagy fordítva, még enyhítette is a történeteket hogy ne keverjen bajba senkit. Ritka az, hogy olyan ember meséli el a történéseket, akiben tényleg minden szempontból megbízom, a pletykákat viszont mindig fenntartással kezelem. Külföldön az ilyen kivizsgálások nyilvánosak, a megállapítások elolvashatók, az elemzésekből tanulhat mindenki. A BSAC nevű angol búvárszövetség például minden évben hosszú baleseti jelentést tesz közzé. (Itt megtalálható az összes, tanulságosak.)

De most nem konkrét esetekről szeretnék beszélni, hanem valami egészen más, általános témáról, és ez a felelősség. Először is arról, hogy a már korábban ecsetelt üzletszerűvé válás miatt általánossá vált, hogy egy hivatásos búvár díjazás ellenében vezeti a merülést mások számára. Sokan valahogy nem gondolják át a hivatásos tanfolyam előtt, ez több egy formális kinevezésnél: ez felelősséggel jár. Itt emberek életéért felel a vezető, akik ráadásul egyben fizetős szolgáltatást vesznek igénybe. Ez így együtt több annál, hogy baj esetén vállat vonok: "én csak mentem elöl, honnan tudhattam volna hogy hátul valaki bénázik..."

Még az amatőr is átérezheti ennek a felelősségét, amikor rutinos búvárként elvállalja, hogy merülőtársa(i) számára vezeti a merülést, mert jobb a helyismerete, jobban navigál. Hirtelen az élménymerülés egy nem fizetett melóvá alakul át, mert a tisztességes ember (nem az a lényeg, hogy profi, hogy ezer kártyával rendelkező oktató, hanem egyszerűen csak másokra odafigyelő EMBER) ideje nagy részében azt nézi, minden rendben van-e a vele merülőkkel, jól érzik-e magukat, amit talál, nekik is megmutatja és így tovább. Aki hivatásszerűen búvárkodik, annak ugyanúgy a munkája része kell hogy legyen az odafigyelés. Nem mehet elöl állandóan a fotógépe keresőjét bámulva, mert ő azzal keresi a pénzét, hogy a többieknek legyen jó a merülése, nem pedig neki magának! És pusztán azért, hogy "többet nyújtson", nem szabad a vezetett búvárok tudásszintjéhez képest kockázatos mélységbe vagy helyre menni. Ha a vezető mégis megtenné, nem csak magára veszélyes, hanem mindenki másra aki őt követi. Aki úgy gondolja, a pénzéért neki több jár mint amire képes, keressen más bázist és más vezetőt...

És ezért van az, hogy a hivatásos végzettséggel rendelkezők jó része is éles különbséget tesz aközött, amikor dolgozik, vagy amikor saját kedvére búvárkodik. Utóbbi esetén ő is "csak" egy kedvtelési búvár, nézegeti a színes halacskákat, fotózgat, és nem igazán foglalkozik azzal, a többi vízben levő búvár mit csinál. Nem is az ő dolga ilyenkor... Majd a hivatásos gondoskodik mindenkiről, akár a "szabadnapos" hivatásosról is, természetesen az értelmes kereteken belül. Direkt hülyeségre nehéz készülni...

Ám valamit ne felejtsenek el a túlnyomó többségben levő nem hivatásos búvárok: teljesen mindegy, milyen jogi felelőssége van a vezetőnek, az Open Water búvártól felfele elvileg mind rendelkezünk azzal a tudással, hogy önállóan döntsünk bizonyos helyzetekben. A hivatásos vezető is hibázhat, ő is elronthat valamit, netán kiderülhet róla, hogy képzetlen vagy úgy általában hülye. Ne ringassuk magunkat illúzióba, mindenkinek lehet rossz napja. De azért, mert ő valamit elront, nem kell bolond módjára követni, "mert az ő dolga és az ő felelőssége". A vezető nem mindenható, nem szabad kizárólag rá hagyatkozni, nem dobhatjuk le megunkról minden önálló döntés terhét azzal az indokkal hogy "fizettünk, majd ő minden bajt megold, ez a dolga!" Mi magunk is felelősek vagyunk a saját merülésünkért!

Ha tehát eligazításon közlik, mi a maximális mélység, de a vezető valamiért jóval mélyebbre megy, és az őt követő kedvtelési búvár a saját számára azt nem ítéli meg biztonságosnak, lehet a vezetőt fentebbről is követni. Teljesen mindegy, hogy a vezető megkérdezi a palackban levegő mennyiségét mindenkitől időnként, a búvárnak magának is rendszeresen ellenőriznie kell azt, ha erősen lecsökken, jelezni kell a vezetőnek, ha ez nem sikerül, fel kell emelkedni. Nem kell azért megfulladni, mert majd így jól megbüntetik a felelőtlen vezetőt, hadd tanuljon belőle... Ugyanígy az igazán önálló búvárnak van saját komputere, mélységmérője, pontosan tudja hol van, és maga szabályozza a süllyedését, emelkedését adott, számára ismert körülmények közt. Képesnek kell rá lennie! Ha nem az, akkor nem önálló búvár, hanem egy ember, aki érdemtelenül kapott búvárigazolványt. 

Szóval az én konklúzióm az (leszögezem, nem hivatásos búvár vagyok, csak egy aránylag rutinos amatőr, és elsősorban ebből a szemszögből nézem a dolgokat), hogy minden, a merülésben résztvevő búvárnak tisztában kell lennie azzal, meddig terjed a felelőssége a víz alatt. A hivatásosnak, aki munkát végez, annak nem csak a saját, hanem a szolgáltatását igénybe vevő búvárok biztonságára is ügyelni kell. A kedvtelési búvár elsősorban saját magáért felelős, de tényleg felelős! Hiába van ott egy vezető, ha az közveszélyes döntést hoz, akkor bizony az őt követők kezében van minden eszköz a döntés felülbírálatára. Senkit nem lehet akarata ellenére mélyre vontatni, vagy berángatni egy barlangba, vagy víz alatt tartani szinte üres palackkal. Szóval mi magunk is tehetünk arról, hogy ne legyünk önveszélyes búvárok, amikor akár a víz alatt is nemet mondunk egy kockázatos, felelőtlen ötletre. Ezt legalább olyan gyorsan meg kell tanulni a kezdőnek, mint a maszkürítést...

(És azt már meg se kéne említeni, hogy az végképp marhaság, amikor a hivatásos által biztonságosan vezetett merülés során dönt úgy az amatőr, hogy ész nélkül egyszer csak elkezd másfele úszkálni, roncsba bemászni, nagy mélységbe ereszkedni... Erre egy profi se készülhet fel, és baj esetén még a hivatásos vezetőnek is csak korlátozottak a lehetőségei a mentésre.)

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Amikor a különféle búvárfilmek (nem dokuk hanem akció- vagy kalandfilmek) szóba kerülnek, elég sok klasszikusról tudok mesélni az érdeklődőknek. Ám magyar alkotásokban azért ritkán kapott főszerepet a merülés, ami nem meglepő: ahogy magashegyi expedíciókat se nagyon lehetne hazai körülmények közt megfilmesíteni, úgy a búvárkodásban is jobb helyszínnek számítanak a tengerek mint a tavak és folyók.

Kivétel azonban mindig akadhat. És igen, létezik magyar "búvárfilm" is, még ha ez kicsit sárga, kicsit savanyú is... A Linda című sorozat Víziszony c. epizódjáról van szó, amiben jelentős rész játszódik a víz alatt. És tényleg csak kicsit sárga és savanyú, egyáltalán nem vállalhatatlan próbálkozás.

Aki nem tudná, miféle sorozat a Linda (ó, boldog ifjúság!), annak annyit elmondhatok róla, hogy a nyolcvanas években roppant népszerű, akkoriban frissnek számító krimiről van szó. Linda egy fiatal rendőrlány -őt az energikus, kicsit fiús Görbe Nóra alakítja a véleményem szerint hitelesen-, aki mindig belekeveredik a legváltozatosabb bűncselekményekbe, de talpraesettsége, ügyessége no meg a harcművészetekben való jártassága miatt mindig fülön csípi a bűnözőket. Persze elcsattan pár pofon is...

A Lindához hozzá tartozott az, hogy Görbe Nóra részt vesz az akciókban, és igen gyakran valami zártabb közösségbe "épül be". Így aztán női focicsapatban, balettegyüttesben, szoftverfejlesztő teamban és más hasonló "egzotikus" csoportban próbálja felderíteni az ügyeket Linda. És igen, az egyik epizódban búvárok közé csöppen hősünk, akik nem különösebben formabontó módon a mélyben talált kincsen vesznek össze- halálosan.

A sztorit nem szeretném elmesélni, aki kíváncsi arra, hogy végződik a történet, manapság már interneten is megnézheti az epizódot. Semmiképpen sem szeretném az alkotók munkáját gunyoros szavakkal illetni, sőt, a három évtizeddel ezelőtti viszonyokhoz képest vállalható minden. Persze, ma már pörgősebb, látványosabb dolgokhoz vagyunk szoktatva, de a víz alatti forgatás mostanság sem lenne egyszerűbb a rossz látótávolságú hazai édesvizekben. A sztoriban van pár logikátlanság, de ezektől függetlenül azt kell mondjam, a Víziszony a maga módján korrekt darab. Az is felismerhető, hogy nem csak kaszkadőrök merülnek, ezt szintén a jó pontok közé sorolom.

Az már egy másik kérdés, hogy lehetne-e sokkal többet, jobbat hazai viszonyok között kihozni egy ilyen témából. Nehéz ügy! Azt gondolom, csodára senki nem lenne képes, szóval így ennyi év távlatából is elismerem a stáb és a színészek munkáját is. Főleg azért, mert nem számítok rá, hogy belátható időn belül születni fog hasonló film magyar alkotóktól...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Régi vita az, hogy mennyiben üzletesiedett el a búvárkodás, és mivel jár az, ha a pénz az úr. Fórumokon is olvastam mostanában ilyenről, és eszembe juttatta a dolgot a tegnapi Z. Vincze könyv is, hiszen egy egészen máshogy működő korszakról szól.

Igen, a búvárkodás ma üzlet (hadd tegyem hozzá, kis hazánkban nem nagy üzlet, egyszerűen azért, mert hiányzik az olyan víz, ahol nagy számban, nagy nyereséggel lehetne merültetni). De valakinek a kesergését olvasva igen jót mosolyogtam, amikor arra mutatott rá, hogy egyre inkább elüzletiesedik ez a kedvtelés. Nos, rántsuk le a leplet! Bár nagy titkokról nincs szó...

Már a legelső időkben felismerték, hogy a kedvtelési búvárok számára kínált termékekből és szolgáltatásokból meg lehet élni. A mai nagy búvárcégek közül több ott volt már a kezdet kezdeténél, egészen régi gyártó például a Cressi, a Beuchat, a Scubapro. És az egyik legfontosabb a La Spirotechnique, amit 1946-ban alapított az Air Liquide- az a cég, ami Cousteau-ék első reduktorának megalkotásához ezer szállal kötődött. Igen, Cousteau keze benne volt már az egyik első sikeres búvárfelszerelés-gyártóban is! Szóval lehet beszélni arról, hogy manapság üzlet ez az egész, de meg kell jegyezzük, sokan meglátták ebben ezt már egészen az elején. A Spirotechnique vezette be a tengerentúlon a US Divers márkanevet, manapság viszont általában Aqua Lung néven ismerik a céget és gyártmányait, ez az egyik legjobban csengő márka az iparágban.

Annak is fél évszázada már, hogy elkezdtek olyan búvároktatási rendszereket alapítani, amelyek gyors, könnyen elvégezhető tanfolyamokat kínáltak az amatőröknek, akik egészen a hivatásos oktatói szintig juthattak el a rendszeren belül. A manapság legtöbb minősítést kiadó PADI rendszert 1966-ban alapították például. Igen, ez is jelentős részben a pénzről szól. 

Tehát akkor mit tegyünk, dobjuk ki a cuccainkat és vágjuk ketté a kártyáinkat? Vagy előbb nézzük meg, mi is a másik oldala a történetnek? Ahogy a Brian életében mondják, nézzük, "mit köszönhetünk a rómaiaknak"! Ebben segítségünkre lehet a Z. Vincze könyv is, mert ha valaki elolvassa, belegondolhat, hányan választanák ma a búvárkodást, ha nem lehetne felszerelést szerezni, és iszonyú nehéz lenne búvártúrát szervezni.

Amióta ugyanis nálunk is inkább üzleti alapon megy a búvárkodás, bárkiből búvár lehet pár nap alatt, megfizethető áron, jól bevált módszereket követve, és olyan kártyát kaphat, amit a világ bármely részén elfogadnak a búvárvégzettség igazolására. Bárki vehet magának akármilyen felszerelést, nem magunknak kell reduktort gyártatni, még egészen komoly és drága technikai búvár felszereléseket is majdnem úgy lehet beszerezni, mint egy strandoláshoz jó egyszerű búvármaszkot. A világ szinte bármely pontján találunk búvárbázist, ahol képzett hivatásosok dolgoznak, merültetnek, ahol felszerelés bérelhető, ahol van búvárkodáshoz ideális hajó. Vannak a búvárbalesetek kezelésére szolgáló hiperbár kamrák (ez is üzlet!), és vannak biztosítások, amik fedezik ennek költségeit. "Csak" ennyit jelent az, hogy a búvárkodás üzlet- oktatónak is, kereskedőnek is, utaztatónak is.

Biztos van, aki ezek után utálattal néz az évek alatt beszerzett drága cuccokra, amivel csak kövér pénzemberek vagyonát hízlalta. Pedig ez az egész nem sokat számít. Akár azt is mondhatnám, semmit. Mit számítanak az üzletet csinálók, a búvárkártyák, a turisták pénzére vadászók, amikor víz alatt lehetünk, átélhetjük a csodát! Arról szól az egész, amikor felfedezed egy szikla tövében a csikóhalat, megmutatod a társadnak, és látod, hogy a maszk mögött mosolyogva inti feléd, "látom, kösz hogy szóltál!", és perceket töltötök együtt egy-egy hihetetlen élőlénnyel. Izgatottan nézel a nagy kékségbe, mert felbukkan egy sziluett, ami akár delfin is lehet. Vagy egyszerűen csak lebegünk, és élvezzük a súlytalanság pillanatát...

Ami üzlet, az a felszínen marad. Megadja a lehetőségét annak, hogy egyszerűen búvárrá válhassunk, de azt, hogy élmény szintjén mit élünk át, magunk tartjuk kézben. Nem az élvezi a legjobban a búvárkodást, aki a legtöbbet fizeti érte... Sőt, még csak nem is ugyanazt élvezi mindenki, aki a víz alá megy. Ha úgy nézzük, ez az élmény pénzbe kerül, és ettől éri meg üzletet alapozni rá. Használjuk ki azt ebből, ami nekünk jó, és örüljünk neki, ha merülhetünk. Igazán szerencsések vagyunk, mert lehetőségünk van rá, és senki nem veheti el (vagy meg) tőlünk amit átélünk odalenn. Ha valaki keres ezen, ő is szerencsés, csak egészen máshogy. És ami a legszebb: azért még lehet lelkiismereteaen, jól dolgozni, mert valakinek ez nem csak hobbi, hanem hivatás is. Akár még ő is ugyanúgy szeretheti a merülést, mint az amatőrök, és képes lehet mással is megszerettetni a búvárkodást...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Azon gondolkodtam épp a napokban, ha valaki újként belecsöppen a búvárkodás világába, milyen könyveket ajánlhatok neki jó szívvel. Természetesen angol nyelven széles a választék, de most maradjunk elsősorban a hazai pályánál. Ezen belül is először egy magyar szerző klasszikus könyvéről emlékeznék meg.

Azt elmondhatom, bár nem sok kifejezetten búvártémájú könyv született magyar szerzőtől (fikciós mű végképp, a kevés ilyen egyikét e sorok írója jegyzi...), nem kevés közülük kifejezetten érdekes olvasmány évtizedek távlatából is. Az Ahol a cápa jár szerzője ismert sportújságíró, Z. Vincze György volt. Ő nem olyan rég hunyt el, de ezt a könyvet a több nemzedékkel fiatalabb búvároknak is bátran ajánlhatom. Sokszor került szóba beszélgetések során a "zévince", de attól tartok, a fiatalabbak sajnos nem nagyon találkozhatnak ezzel a könyvvel, talán némileg hiánypótló lehet ez az ajánló.

Miről is szól ez a könyv? Z. Vincze a vizek szerelmese, de a búvárkodás világába teljesen véletlenül csöppen bele- és azonnal bele is szeret ebbe a kedvtelésbe. Onnantól kezdve csak az jár a fejében, hogy tud új felszereléseket szerezni, merre lehet merülni, mikor jön a következő búvártúra... Ugye, ismerős? A szerző pont annyira szerette a tengert és a búvárkodást, mint mi, és pont ugyanúgy hajlandó volt áldozatot vállalni a szenvedélye érdekében.

Ami viszont nagyon más, az a hatvanas-hetvenes évek magyar realitása volt, ami nagyon is korlátozottá tette a búvárok lehetőségeit. Pár hazai tavi merülőhely, évente-kétévente egy adriai expedíció, és álmodozás a trópusi tengerekről... Ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy nem lehet egy arcra illeszkedő, jó maszkot beszerezni, hogy hónapokat kell várni egy külföldről nagy nehezen behozatott neoprén ruhára, hogy vonattal mennek palackot és kompresszort cipelő búvárok a horvát tengerpartra. Szerencsések vagyunk, ezt elkönyvelhetjük olvasás közben, néha mégis olyan érzése van az embernek, a régieknek se volt rossz, akik szervezési okokból több hetet töltöttek egy-egy szigeten sátorozva, rengeteget merülve és fotózva, a tengerből fogott halakat fogyasztva. (Tudom, manapság a szigonyozás nem számít túl népszerűnek búvár körökben, de az egy egészen más történet volt, amikor a nomád körülmények közt élő csapatból pár ügyesebb búvár szabadtüdővel merülve lőtt pár halat.)

Jó manapság is beleolvasni ebbe a könyvbe, mert a szerző nagyon érzékletes leírást ad a túrákról, kifejezetten átélhető a hangulat. Könnyű felfedezni azt, ami összeköt minket a több évtizeddel ezelőtt víz alá induló búvárokkal. Persze sportújságíróról lévén szó, olvashatunk a búvárszövetségről, versenyekről, szabályokról, megismerkedhetünk a magyar búvárélet akkori hétköznapjaival. De azért a lényeg merülés! Szóval nekem igen kedves könyvem ez, és általában nem egy, hanem több példány is van belőle itthon. Hátha valakinek gyorsan kölcsön kell adnom egyet, de az mégsem járja, hogy nálam ne maradjon tartalék...

Szerencsére annak idején nagy példányszámban jelentek meg a búvárkönyvek (is), ezért ez a könyv ma is egyszerűen hozzáférhető antikváriumokban. A könyveket gyűjtő búvár polcáról pedig semmiképpen nem hiányozhat...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.