Az Adriához nagyon sokunkat fűz valamiféle érzelmi kötelék. Abszolút nem aktuálpolitikai húrokat akarok pengetni, egyszerűen csak a közös történelmi múltra gondolok, arra, hogy alig száz éve még mondjuk Fiume mit jelentett a magyar tengerkutatók, hajósok számára. Egyébként meg kell jegyezzem, a század első felének nagyon izgalmas korrajzát adja A kék Adria című könyvében Leidenfrost Gyula, aki 1913-ban az első magyar Adria-expedíció egyik legfontosabb alakja volt.
A búvárok a hatvanas évektől kezdték meghódítani az akkor még Jugoszláviának nevezett ország tengerpartját. A magyarok is kalandoztak, az északi Isztriától Dalmácián át egészen Montenegróig eljutottak, és természetesen felfedezték maguknak a változatos szigetvilágot. A búvárkodás kevesek kedvtelése volt akkoriban, kicsi, de összetartó csapatok költöztek le hetekre a tenger mellé, hogy nomád körülmények között, rengeteg időt a vízben töltve hódoljanak hobbijuknak.
Később aztán egyre több magyar búvár juthatott el a német, olasz, osztrák társaik mellé az Adriára, de az igazi robbanás a kilencvenes évekre tehető. Egyrészt ekkor a már önállóvá vált Horvátországban a háború után minden fillér bevételre szükség volt, tehát szinte semmilyen adminisztratív akadályt nem gördítettek a búvárkodás elé. Másrészt innentől számítható a búvárkodás hétköznapi, bárki által elsajátítható kedvtelésnek, nálunk is megszaporodtak a búváriskolák, akik tanulóikat gyakran vitték a horvát tengerpartra.
Így aztán az Adriához a történelmi, a búvártörténeti kapcsolatok mellett egyre többeket fűztek személyes élmények is. Sokan nosztalgikusan gondolkodnak a szabad merülés éveire, aminek pár éve vége szakadt. A horvát turizmus más szintre lépett, szabályozták a merüléseket is, és annyiban ez indokolt volt, hogy ma már más a búvártársadalom összetétele. Mondjuk 30 éve a klubok összetartó csapatok voltak, a búvárok képzése nem gyorstalpaló volt, tehát akinek megengedték hogy csatlakozzon egy adriai túrához, szinte biztosan fel is készült a tengeri merülésekre. A búvároknak volt saját csónakjuk is, a tapasztaltabb tagok helyismerete pedig elég volt a túraszervezéshez.
Ma viszont már több az olyan lelkes amatőr, akinek szüksége van a jól kiépített infrastruktúrára. Egy pár évig ezen a téren a horvát búvárbázisok nem jeleskedtek, de ma már nem gond jól felszerelt helyeket találni, ahol a búvárkodáshoz kialakított hajók és csónakok várják a vendégeket. Talán a szabadság elveszett, de az évi 3-5 napot Adrián merülő búvárok kétségkívül nyertek azzal, hogy biztonságosan, kényelmesen merülhetnek, még ha drágábban is mint annak idején.
Ezzel együtt is megkopott némileg az Adria vonzereje a búvárok körében, és ezért elsősorban az egyiptomi búvárturizmus fellendülése a felelős. Az ilyesféle mozgások, trendváltozások természetesen bármikor, bárhol előfordulhatnak, de tény, a meleg vízű, színpompás élővilágú Vörös-tenger teljesen más búvárélményt kínál, mint az Adria.
Sokan mégis ragaszkodnak a horvát túrákhoz, például azért, mert ide le lehet ruccanni saját autóval egy hosszú hétvégére, nem kell a repülőtéren vitatkozni a súlykeret miatt, és más az ország hangulata is. A búvárok számára ideálisnak számító kora őszi szezonban pedig még csak nem is drága az ország, a nyári zsúfoltságnak pedig nyoma sincs.
Talán pont amiatt, hogy más a búvárképzés manapság mint régen, sokan azért csalódnak az adriai merülésekben, mert nincsenek mellettük azok a rutinos búvárok, akik felkészítenék őket a várható körülményekre. Ha valaki Egyiptomban beugrik a vízbe egy sekély zátonynál, különösebb rákészülés nélkül is egy órán át nézegetheti a korallok közt úszkáló halacskákat.
Horvátországban viszont máshogy működnek a dolgok. Északon, az Isztrián például kifejezetten drága a búvárkodás, gyakran rosszabb a látótávolság és hosszabb hajóutakra kell számítani, cserébe itt van az Adria leghíresebb roncsai. Vannak olyan helyek, ahol könnyen merülhető, és sok érdekességet tartogató parti merülőhelyeket lehet találni, máshol ilyenek nincsenek. Néhol a bázisnak saját apartmanja van, az egész nyaralást egy helyen lehet eltölteni, máshol ingázni kell. Szóval az első fontos dolog a tájékozódás: a horvát lehetőségek roppant sokszínűek, és más ideális egy roncsmániásnak, egy családdal utazónak vagy egy fotósnak.
A következő fontos tény az, hogy az Adria nyáron is csak a felszínen igazán meleg. Mivel erre nincsenek sekély korallos élőhelyek, teljesen szokványos hogy a búvár mélyebbre merül. Ezzel nincs baj egészen addig, amíg az ember vastag neoprénruhát, csuklyát, netán kesztyűt vesz fel. De akit becsap a felszíni langymeleg víz, az csalódik- pedig csak tájékozódnia kellene.
Végül az adriai búvárkodást kicsit tanulni kell. Nem árt észben tartani, hogy nappal is kell egy kis kézi lámpa, amivel az üregekben rejtőző kisebb élőlényeket megtalálhatjuk, vagy a mélyebben élő lények megvilágítás nélkül kékesszürke színe helyett az eredeti narancs vagy vörös színét megcsodálhassuk. Érdemes figyelni a rutinos búvárokat, hogy keresik meg a tengeri fűben megbúvó csikóhalakat, miről ismerik meg a polipfészkeket, és így tovább. Aki tudja, mit és hogyan keressen, az elsőre kihalt tengerfeneket nyüzsgő élőhelynek látja.
Mégis, van, aki ennek ellenére sem válik az Adria rajongójává. Nincs ezzel semmi gond - merülje mindenki azt, amit szeret. Ha viszont valaki ad egy esélyt a horvátországi merüléseknek, tartsa észben a fentieket, és minden ellenkező híreszteléssel szemben szép élményekkel gazdagodhat.
Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.