Fizetni kell az angol búvároknak, ha ki akarják szedni a vízből a beszakadt halászhálókat.

Nem minden tengerben kikötő hulladék ugyanolyan: vannak olyanok, amelyekből mérgező anyag szivárog, mások nagyon lassan bomlanak el, s így tovább. A beszakadt, mélyben maradt hálók és horgászzsinórok azért problémásak, mert továbbra is "munkában maradnak" és halakat, egyéb állatokat ejtenek fogságba. Ám azokat már nem szedik a vízből, egyszerűen csak elpusztulnak. S ha ragadozó akarja megenni azokat, a vadász is a hálóba kerülhet.

Emiatt több helyen az önkéntes búvárok kifejezetten a beszakadt, "szellemhálónak" nevezett halászati eszközök összegyűjtésére szakosodnak. A probléma az, hogy ez nem egy könnyű munka, hiszen ahogy az állatok, úgy a búvárok is bele tudnak gabalyodni a régi, össze-vissza csavarodott, a roncsokba ezer helyen beakadt hálókba.

Ezért is volt nagy siker, amikor közelmúlban brit búvárok Cornwall partjainál nagyjából száz kilónyi hálót húztak ki a tengerből, amik a James Eagan Lane roncsára voltak akadva. A második világháború idején elsüllyedt hajó felett elhúzó halászok nem kevés eszköze szakadt le a különféle kiálló részekbe akadva, volt tehát mit kiszedni.

A helyi környezetvédelmi hatóság viszont úgy döntött, felülvizsgálja a korábbi szabályokat, és engedélyhez köti a szellemhálók kiemelését. Az engedélyért még fizetni is kell, az önkéntesek tehát értelemszerűen csalódottak, amiért a szervek nem segítik a tengerért, a közösségért végzett munkát, hanem nehezítik.

Még olyan szabály is létezne, hogy különbséget tennének a 12 hónapnál rövidebb illetve hosszabb ideje víz alatt levő hulladék között. Ember legyen a talpán, aki egy halászháló (vagy egy sörösüveg, például) esetén meg tudja mondani, több, mint egy éve víz alatt van-e. Nyilvánvaló van olyan indok is, hogy ne lopjanak el szemétgyűjtésre hivatkozva értékes dolgokat a mélyből, de a tenger élővilágát megtizedelő szellemhálók esetén elég egyértelmű, nincs helye a vízben.