Egy mozgássérülten búvárkodó lány mesélt arról, mi kell ahhoz, hogy merülhessen.

Elena Prous 24 éves volt, amikor egy autóbalesetben súlyosan megsérült, eltört a nyakcsigolyája és tolószékbe kényszerült. A felkarját tudja mozgatni, más testrészét viszont nem, ami természetesen a mindennapi életét is megnehezíti, segítségre van szüksége ahhoz, hogy saját lakásában élhessen.

Ezek után a búvárkodás talán nem tűnik kézenfekvő hobbinak. Ám az épp Tenerifén tanuló mozgássérült lány megismerkedett egy búvároktatóval, majd egy hónap múlva összeszedve bátorságát, felhívta őt és megkérdezte, merülne-e vele? Aztán megkérdezte édesapját, csatlakozna-e, majd két unokatestvérét is elhívta, és még egy munkatársnője is velük tartott. Mivel mindenki igent mondott, belevágott a nagy kalandba.

Ennek öt éve, és a most 31 éves Elena merült már hideg és meleg vízben, sőt, még jég alatt is. Eljutott búvárként Panamába, Mexikóba, a Vörös-tengerre, számtalan nagy élményben volt része. Manapság már nem szokatlan az, hogy mozgássérültek búvárkodnak, ám nem mindegy, ki mennyire tudja mozgatni a testrészeit, és Elena őszintén elmesélte, hogy válhatott belőle búvár.

"Azért merülhetek, mert az emberek velem szeretnének merülni", szögezi le. Bármi mást mondana, azzal az őt ebben segítők érdemeit csorbítaná. Már ahhoz is egy vagy két segítő kell, hogy feladják rá a búvárruhát és a felszerelést. Szintén kell valaki, aki a hajóról a vízbe segíti, majd onnan kihúzza.

És van még egy rettentően fontos dolog, amihez szüksége van a segítő kézre: a víz nyomásának kiegyenlítése sem megy neki önállóan. A búvárok jelentős része ezt az orr befogásával hajtja végre, ám Elenának csak a felkarja mozog, a kezeivel nem tud fogni. Merülőtársának biccentésel jelzi, ha egyenlíteni szeretne, és a másik búvár pedig segítséget nyújt ehhez. Természetesen önállóan úszni sem tud, a vele együtt merülők tulajdonképpen a palackjánál fogva viszik magukkal a víz alatt.

Elena szerint természetesen igaz az, hogy a részéről kellett bátorság a búvárkodás elkezdéséhez, hiszen önállóan szinte semmit nem tud csinálni, de egyből hozzáteszi, az álom nem válhatott volna valóra, ha nincs mellette ennyi ember, aki segítette. "A lényeg az, hogy sok emberrel találkoztam aki szívesen merül velem, és ez teszi lehetővé, hogy ezt a hobbit űzzem", jelenti ki. 

Már az első, tenerifei búvároktatónak is sokat köszönhet, majd annak a másik oktatónak, aki egy vörös-tengeri búvártúrára hívta. Egy héten át egy hajón élt a többi búvárral együtt, ám a szűkös fedélzetre kerekesszékét nem lehetett felvinni. Amikor kiderült mozgássérültsége, az egyiptomi legénység egyik tagja, Mahmud egyből jelentkezett, majd ő segít mindenben. Az arab tengerész korábban egy hónapon át mozdulatlanságra volt kárhoztatva súlyos betegsége miatt, nem volt képes ellátni magát, átérezte hát Elena helyzetét. A hátán hozta és vitte a mozgássérült búvárt, amikor csak szükség volt rá.

Elena új barátokat szerzett az Oceanides University búvárklubban is. Ahogy ő fogalmaz, a klub segítségével juthatott el sok helyre, mert mindig szükség van rájuk, amikor merülni szeretne. Egyszer például felvetette a többieknek, milyen különleges lenne kipróbálnia a jég alatti merülést, a többi tag pedig rávágta: "Csináljuk!" Franciaországba utaztak egy elsősorban síterepként ismert helyre, ahol Elena kerekesszéke ismét csak alkalmatlan volt a közlekedésre. Egy hójáróra rögzítették, úgy vitték a befagyott tóban vágott lékhez- már az is élmény volt, hogy így láthatta a körülötte levő, hóval borított hegycsúcsokat.

Az interjú során lelkesen és sokat beszélt a búvárkodásról. Bevallotta, a merülésben nagyon szereti, hogy a víz alatt nem tud szövegelni. Rá akarták beszélni a teljes arcot fedő búvármaszk használatára, de ő elutasította, mert úgy érzi, a búvárkodást is végigcsacsogná. 

Elena Prous története nem csak az ő személyes diadaláról szól, amiért mozgássérültként sikerült megvalósítania egy álmot. Az a nagy kérdés, hogy az ilyen helyzettel megbirkózni kénytelen embereket olyan közeg veszi-e körül, ami segíti őt. A baleset után szembe kellett néznie azzal, hogy élete megváltozik, de nem azért, mert ő mondott volna le mindenről, hanem a körülmények nem tettek lehetővé számára sokmindent. 

A társadalombiztosítás az egészségügyi ellátást finanszírozta, mutat rá Elena, de 24 évesként úgy érezte, abban is segítséget kaphatott volna, hogy dolgozhasson, tehessen valami hasznosat. Csak most, 8 évvel a baleset után próbál valamilyen munkát találni. Először a mindennapokat kellett rendbe tennie, hogy tud olyan, más számára egyszerű dolgokat megoldani, mint az ágyból felkelés, az öltözés és így tovább.

Ám sok egyéb kihívással kellett szembenéznie magánéletében is. Párja három hónappal a baleset után hagyta őt el, és igazán soha senki nem is kérdezte, miért döntött így. Eközben a kórházban Elena azt látta, a hasonló sérüléssel küszködő férfiak mellett kitartottak a feleségeik. Elenát édesanyja gondozta ezekben a nehéz időkben, de már akkor is arra gondolt, hogy meg kellene próbálnia újból önállóan élnie. Talált is egy csoportot, ahol nem azt mutatják meg, mit nem tehet meg egy sérült ember, hanem azt sürgetik, hogy ők is ugyanúgy szeretnének élni, mint bárki más.

A fiatal lány állami támogatásának és a baleset utáni kártérítésnek köszönhetően segítőket fizethet, így négy éve saját lakásában élhet Madridban. Úgy véli, ahogy nincsenek szuper-mozgássérültek, szupernők sem léteznek, mindenkinek szüksége van segítségre: ha egy anya dolgozik, valakinek vigyáznia kell a gyerekekre és így tovább. Elena szerint alapvetően nála is erről van szó: segítenek neki, és vele tartanak amikor szükség van rájuk. Másnak is így kellene tennie, véli.

Elena blogot is vezet, ahol szót ejt ilyen kérdésekről, no meg persze búvárkalandjairól. A blog logóján egy kerekesszékes sellő látható, nyilván érthető módon. Elena szerint az emberek szeretik a pozitív történeteket, amikor valaki képes felülemelkedni a nehézségein- ám ő nem akar felülemelkedni semmin, ő egyszerűen csak élni akarja az életét, mint bárki más.

Forrás: broadly.vice.com