Nem csak a milliós kincsekre fáj a tenger mélyét kutatók foga, sok más meggazdagodási lehetőség is kínálkozik a számukra. Ám némelyik illegális, és nem kevés erősen rongálja az élővilágot.

Az köztudott, hogy az elsüllyedt hajók rakományának legértékesebb kincsei, döbbenetes értéket képviselnek. Arany, ezüst érmék és ékszerek, vagyont érő régiségek lehetnek odalenn- csak épp roncsot kutatni egyáltalán nem egyszerű feladat. Több száz éves jegyzetekből kellene kihámozni a hozzávetőleges helyet, utána rengeteget kell merülni, általában eredmény nélkül- kevesen lelnek rá a mesés gazdagságra. A nagyobb mélységben levő roncsok eléréséhez ráadásul iszonyú drága felszerelés kell, a befektetők pedig előbb-utóbb vagy a kincset kérik, vagy a pénzüket.

Mindenesetre a mélyben nyugvó hajók közül sok helye nem ismert még. Vannak olyanok, amelyekről sejtik, hogy nagy érték volt rajtuk, ennek megfelelően tudatosan keresik is őket. Ám sok olyan is lehet, aminek a létéről sem tudunk. Ha például egy ókori római gályán volt egy értékes aranytárgy, arról nem szólnak a biztosítótársaságok feljegyzései. Meglehet, a búvár csak pár ócska fadarabot lát, nem is törődik vele, közben felbecsülhetetlen eszmei vagy anyagi értékű roncs felett úszkál. 

Hogy mennyire nehéz a világóceánokban bármit megtalálni, arra jó példa az eltűnt maláj repülőgép esete: radarok, műholdak vannak, korszerű felszereléseket vetnek be, mégsem tudunk semmit. Ezek után lehet tippelni, egyszerű-e rábukkanni egy jórészt elkorhadt hajó maradványaira pár ezer méteres mélységben!

Mások pont ezért egészen más módszert választanak. A világtörténelemben egészen különleges esetre került sor az I. világháború után Skóciában. A Scapa Flow öble volt a helyszín az egyik leghihetetlenebb flottapusztításnak: a németek fogságba esett hajóit maga a flotta parancsnoka küldette a tenger fenekére a legénységgel, hogy az ne kerüljön az ellenség kezére!

Ez önmagában is elég érdekes, de az is, mi történt utána. A britek ugyanis átadták a roncsmentés jogát vállalkozóknak, akiknek feladata nehéz, de szép bevétellel kecsegtető volt. Az irdatlan méretű hajótestek kiemelése után a kiváló minőségű acélt szép áron tudták értékesíteni, így végül mindenki jól járt. Ez a fajta munka a roncsokkal egészen más, mint a kincses hajók keresése. Tudják, hol a roncs, nagyjából az is ismert, mennyibe kerül a kiemelés és mekkora lesz a bevétel. Végül a roncs sem fogja szennyezni a vizet vagy gátolni a hajózást. Tiszta ügy az egész.

Az viszont már egészen más tészta, amikor történelmi jelentőségű, netán háborús sírhelynek számító roncsokról vágnak le hatalmas darabokat illegálisan dolgozó búvárok. A céljuk nagyjából ugyanaz, mint a szerződéssel rendelkezőknek, a különbség mégis nagy: bizonyos hajók maradványait szigorúan védik. Vannak például helyek, ahol a búvárkodás bizonyos roncsokra épül, komoly bevételt hoz, ha apránként eltűnik a legfőbb vonzerő, végül mindenki rosszul jár. Olyasmi ez, mint a kábellopás: a várható nyereség nem túl nagy, és egyáltalán nem mérhető az okozott károkhoz.

Másfajta károkat okozhat a víz alatti olaj- vagy ércvagyon kitermelése. Pár éve a Mexikói-öbölben óriási szennyezést okozott a Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófája, de nem ez az egyetlen példa hasonló balesetre. Mostanában pedig már azzal kísérleteznek, hogy több ezer méteres mélységből bányásszanak nemesfémeket. A technológia már rendelkezésre áll, de hogy mi lesz annak a vége, ha a tenger feneként bizonyos területeken letarolják, nagy kérdés. 

A szegényebb országok, ahol engedélyt adnak erre, persze elsősorban arra gondolnak, hogy végre ők is pénzhez juthatnak. A bányászok mindent megígérnek, és ki tudja ellenőrizni, mit csinálnak abban a nagy mélységben? Nyilván meg lehet oldani, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzanak, de a bányavállalatok önmérsékletéről azért mindannyiunknak vannak elképzelései...

Komoly pénz van a tengeri szállítmányozásban is. Az olcsón üzemeltethető, egyszerre nagy mennyiséget szállítani képes hajókkal jár-kel az áru a kontinensek között, de ennek is megvannak az árnyoldalai. A nem elég biztonságos olajtankerek katasztrolális hatással járó süllyedése például sok élőlényt öl már meg, de az el nem süllyedők is rendesen szennyezik a környezetet a dízellel, gyakran kerülnek konténerek a fedélzetükről a vízbe és így tovább.

És végül ott van még a halászat. Mivel az emberiséget etetni kell, óriási bevételre lehet szert tenni. Ráadásul nem csak tömeges fogyasztásra alkalmas halak vannak, hanem olyanok is, amelyekért a kifinomult ízlésűnek számító vásárlók roppant sokat fizetnek. Így aztán a halászok pontosan tudják, mivel lehet kaszálni, és ennek érdekében, ha tehetik, nem válogatnak a módszerek közül. A nyílt tengeren nem könnyű ellenőrizni, ki dolgozik legális módszerekkel és ki nem. Ha egy hajó vonóhálója tele lesz, azt kiemelik, akkor jellemzően csak az értékes zsákmányt tárolják, a többi az mehet vissza a tengerbe. Sose derül ki, mennyi más állatot öltek még meg a jól eladható halak kedvéért. Amikor valaki szusit eszik, akár az is eszébe juthat, hogy gyakran több tucat más élőlény is megfizeti az árát a tonhalból készült ínyencfalatnak, nem csak az ember... 

És ha elég hatékony a halászflotta, szép lassan képes bizonyos területekről teljesen eltünteni az értékes fajokat. Mi történik ilyenkor? Az ára az egyre ritkább halaknak tovább emelkedik, tehát újabb helyeken éri meg rájuk halászni, eltűnnek onnan is. De a többi hal velük együtt pusztul, amiket értéktelenként még a fedélzeten kiselejteznek. Sejthető, mi lesz az ilyen pazarlás vége.

Szóval a tenger több szempontból is nézve igazi érték. Ám ésszel, óvatosan kellene kiaknázni, mert mindannyian ráfizetünk a mohóságra. Látjuk, a szárazföldeken, az esőerdőkben milyen következménnyekkel jár az, ha nem hosszú távon gondolkodunk. A tengerek esetén nem kéne eddig a pontig eljutni.