Bepillantás a múltba

Az Ontario-tó mélyén talán régi hajómaradvány remek képet ad a korszak hajózásáról.

A Nagy tavakban eddig felfedezett roncsok közül a második legöregebb a Washington nevű vitorlásé, ami több, mint két évszázada süllyedt el. A kanadai tulajdonban levő hajót Oswego közelében fedezték fel a roncsvadászok, akik távirányítású eszközzel készítettek felvételeket a mélyben nyugvó hajóról.

A kiváló állapotú roncsból egyértelműen sikerült megállapítani, pontosan melyik hajóról van szó. A Washington 1798-ban épült az Erie-tónál, Pennsylvania államban. Utasokat és árukat szállított, majd kanadai kereskedőknek adták el, akik 1802-ben átszállították az Ontario-tóra. 

Az 53 láb, azaz nagyjából 16 méter hosszú, szlup vitorlázatú hajó 1803 novemberében áruval megrakodva indult Kingstonból Niagarába, ám egy heves vihar a tenger fenekére küldte. A fedélzeten tartózkodó öt ember egyike sem élte túl a katasztrófát. A korabeli feljegyzések szerint a hajó néhány alkatrészét és ezt-azt a rakományból másnap találták meg Oswego partszakaszán. 

Ez a hajótípus igazi ritkaság, mert az egyárbócos vitorlásokat gyorsan felváltották a nagyobb hajók. Ráadásul azért is érdekes, mert kereskedelmi hajóból nem találtak még ilyen régit. A korabeli hajókról nem nagyon maradtak fenn tervrajzok, ám a Washington olyan állapotban van, hogy nagyon sokat megtudhatnak a régészek a 18. század végének hajóépítéséről, kereskedelméről. (Csak érdekességként szúrom be, a hajó elsüllyedésekor épp I. Ferenc uralkodott magyar királyként...)

Érdekesség, hogy a tavakban megtalált legöregebb roncs a HMS Ontario, ami 1798-ban süllyedt el, és ennek 2008-as felfedezésekor is közreműködött a mostani csapat egyik tagja, Jim Kennard.

0 Tovább

Ufóháború a víz alatt

Állítólag szovjet tengeralattjárók a víz alatt csaptak össze idegen lényekkel.

Úgy fest, minden napra van valami sztori, ami kis költségvetésű ijesztgetős filmek készítőinek fantáziáját is megmozgathatja. Ezúttal egy szerzőpáros könyvében szerepel a nagy leleplezés: Paul Stonehill és Philip Mantle állítja, titkos információkhoz jutottak, amelyekből kiderült, milyen ufókkal találkoztak a tenger mélyén a szovjetek.

Természetesen azt is közlik, az orosz vezetés mindent megtett azért, hogy ezek az esetek soha ne kerüljenek nyilvánosságra. Pedig állítólag a tengeralattjárók találkoztak azonosítatlan élőlényekkel, különleges járművekkel, ufókról vízbe engedett eszközökkel egyaránt.

A könyv szerint az idegen humanoidok három méter magasak, és a jéghideg vizekben látták őket Szibériában. Sőt, Gyemjanyenyko vezérőrnagy még figyelmeztetést is kiadott a haditengerészeknek, amikor 1982-ban több különös jelenséget is átéltek. 

Igazán filmre illő az a történet, ami szerint a szovjet katonai búvárok egyenesen foglyul akartak ejteni egy odalenn úszkáló idegen lényt. Ki hinné, de az ufó az ufonauták tipikus ruháját viselte: ezüstös szkafandert és gömb formájú sisakot. A hét szovjet búvár egy hálóval akarta csapdába ejteni az idegent, ám valami titokzatos erő a felszínre dobta a támadókat.

1965-ben pedig a Vörös-tengeren a Raduga nevű hajó mellett egy hatalmas tűzgömb emelkedett ki a vízből, nyilván nagy riadalmat okozva. A furcsa valami hatalmas ívet húzva 150 méterrel odébb merült alá újra, nagy csobbanással. Egy másik alkalommal pedig Domiszklovszki admirális figyelt meg egy 900 méter hosszú, a víz felett lebegő járművet a Csendes-óceánon, ami titokzatos eszközöket engedett a tengerbe, amiket aztán később begyűjtött. Jurij Beketov a Bermuda háromszögben járőrözött tengeralattjárójával, amikor a víz alatt 250 mérföldes sebességgel száguldó eszközöket figyeltek meg a szonárral.

Az egyik szerző szerint a szovjet vezetés mindent megtett a történetek elkendőzéséért. A szemtanúkat elhallgatatták, az információkat titkosították, így nem szivárgott ki semmi az USO (Unidentified Submersible Objects) észlelésekről. Ám az igazságot persze eltitkolni nem lehet, vélik ők- a tenger túl nagy és a mélység túlságosan ismeretlen, így az idegenek mindmáig ott rejtőzködhetnek.

7 Tovább

Cápatorpedók

Pár évtizede bombákkal felszerelt cápák bevetésével kísérletezett az amerikai haditengerészet.

Vannak olyan cápás rémfilmek, amikor a ragadozókat genetikailag átalakítják vagy elektronikus cuccokat szerelnek rájuk, amiktől igazi pusztító fegyver lesz belőlük. Ki hinné, hogy valami halovány alapja volt ezeknek a hajmeresztő sztoriknak...

Az valamennyire ismert, hogy delfineket is "besorozott" az amerikai illetve a szovjet haditengerészet, különféle feladatok elvégzésére akarták kiképezni az intelligens emlősöket. Arról is hallani lehetett, hogy fókákkal is dolgoztak a katonák. A cápák bevonása viszont számomra új dolog volt.

Egy kutató, Mary Roach mesélt az 1958 és 1971 között futott Project Headgear kódnevű tervről. Afféle távirányítható bio-torpedókká alakították volna a cápákat az elképzelés szerint. A cápákra ráerősítették volna a bombát, a fejükre pedig egy elektronikus eszköz került. Ez az eszköz érzékelte, ha a cápa eltért az iránytól, és akkor az egyik vagy a másik oldalon elektromos impulzussal sokkolva terelve volna a cápát a helyes irányba.

Három intézetben is kísérleteztek a katonai cápákkal. Roach szerint persze nem annyira élő torpedóvá, mint inkább öngyilkos merénylővé váltak volna a ragadozók, hiszen a cél közelében aktiválódó bombák őket is elpusztították volna. 

És hogy miért cápákat akartak erre kiképezni a delfinek helyett? Úgy találták, a delfinek túl értelmesek, nem engedelmeskedtek volna ezeken az öngyilkos bevetéseken, viszont az izgalmasabb feladatokra, például az aknakeresésre jobban be lehetett őket tanítani. A cápák esetében úgy gondolták, az ember jobban uralhatja, idomíthatja őket.

Aztán persze kiderült, azért ez sem olyan egyszerű. 1958 és 1967 között négyféle elektronikus irányítószerkezet is készült, de nem vált be egyik sem, a medencés teszteken a cápák soha nem viselkedtek úgy, ahogy a katonák szerették volna. Ha túl gyenge volt az elektromos sokk, a cápák nem is törődtek vele, úsztak amerre gondoltak, ha meg növelték a feszültséget, a cápák megvadultak, eszeveszetten úsztak mindenféle irányba. Az 1971-ben született, a projektet záró jelentés szerint komoly kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a cápák alkalmazhatóak irányított bombaszállító fegyverként, így a programot befejezték.

Az egész maximum csak arra jó, hogy mindenféle filmekben fel lehessen melegíteni a módosított, felokosított cápák ötletét. Szerencsére a valóságban nem kell tartani a tengerben cirkáló élő torpedóktól...

0 Tovább

A kommandós búvárok titka

A kőkemény kiképzésen átesett katonai búvárokkal szemben alapelvárás, hogy izmaiknak köszönhetően is nagy távolságokat legyenek képesek megtenni a víz alatt. Ám egy új fejlesztésnek köszönhetően egy kis plusz segítséghez juthatnak.

A harci bevetések során a víz alatt közeledő kommandósok rejtve maradnak, ám ehhez kellően messziről kell indulni. Természetesen egy kiképzett búvár hosszú időn át tud hatékonyan úszni, ám ha gépi erő is rendelkezésre áll, kevésbé fáradnak ki amíg elérnek a célig.

A Patriot3 által kifejlesztett Jetboots nevű szerkezetet rendszeresítette az amerikai haditengerészet. A kicsi, lábra csatolható hajtóműben akár a víz alatt is lehet akkumulátort cserélni, és jó utazósebességgel tudja mozgatni a búvárt. Az irányváltoztatás is egyszerű, a felsőtestet kell hozzá mozgatni. A hagyományos vontatóknál kisebb, és azokkal szemben a kezek szabadon mozgatóhatóak, ez is előny lehet.

Átlagbúvár persze ritkán használna ilyesmit, bár néha azért jól jönne, ha a konkrét érdekesség kicsit messzebb van attól a ponttól, ahol vízbe mentünk. De azért uszonyozni is jó- ha már olyan sokan sportként tartják számon a búvárkodást, mozogjunk is egy kicsit.

0 Tovább

Egyedül hagyva a mélyben

Kártérítést kell fizetnie egy új-zélandi búvárcégnek egy tragikus baleset után.

Még 2014-ben jelentkezett egy tajvani turista ún. bevezető merülésre a Cathedral Cove Dive nevű cégnél. A Discover Scuba (vagy időnként intro) néven emlegetett programokban a mindenféle búvárgyakorlat nélküli kezdőket hivatásos búvárok pár méteres mélységben szigorú felügyelettel kalauzolják el életük első merülése során. Tapasztalat nélkül még a sekély merülés is veszélyes lehet, ezért fontos, hogy nem szabályos és biztonságos egyszerre nagyobb csapatot víz alá vinni.

Azon a végzetes napon a tajvani nő egyedül maradt a mélyben, és a merülésre kiválasztott sekélyebb öbölből kiúszott mélyebb vízbe. Órákkal később találták meg, a víz felszínén lebegett arccal lefele, palackja pedig teljesen üres volt. Gyakorlatilag a vízbe fulladt.

A vizsgálat kiderítette, hogy a búvárbázis által biztosított felszerelés nem volt megfelelő méretű, az emelőképességet nyújtó mellény túl nagy volt, lötyögött az áldozaton. A fejét így pont nem emelte fel a víz felé, hanem lefele fordította. Ám a legnagyobb probléma értelemszerűen az volt, hogy magára maradt, jó eséllyel eltéved a víz alatt, és rutin híján talán azt sem tudta figyelni, hogy fogy a levegő a palackjából. Nem volt a kezdő mellett a rutinos profi, hogy felfigyeljen amikor valami baj történjen és segítséget tudjon nyújtani.

A vizsgálat lefolytatója szerint ez egy könnyen elkerülhető baleset lett volna, hiszen csak be kellett volna tartani azt az alapszabályt, hogy a teljesen kezdőkre folyamatosan figyelni kell. Mivel ez elmaradt, egy családanya életét vesztette.

A bázis és annak vezetője, Russell Cochrane elismerte a felelősségét. Az ügyben eljáró bíró eredetileg 191,000 új-zélandi dollárnyi összeget (részben bírságot, részben kártérítést) szabott ki, mivel ennyit érzett arányosnak az elkövetett hibával. Ezt végül 70,000 dollárra (nagyjából 14 millió forintra) csökkentette, mivel úgy vélte, a nagyobb összeget a cég nem tudta volna kifizetni.

A büntetés persze senki életét nem adja vissza, viszont az ügy tanulságaira hivatásos búvároknak és a merüléssel kacérkodó kezdőknek is oda kell figyelni. A profiknak be kell tartani hivatásuk szabályait, mert a kis hibából is nagy baj lehet, és a kezdőknek is gondosan oda kell figyelni az eligazitásokra, illetve arra, hogy megbízható bázissal merüljenek először, akik valóban gondoskodnak a biztonságukról.

0 Tovább

Hajók és űrhajók

A floridai Cape Canaveral bázis közelében bukkantak roncsokra a víz alatt.

roncs

A Global Marine Exploration nevű cég bejelentése szerint nagyon izgalmas felfedezést tettek. Még 2015 szeptemberében kutattak az űrkikötőtől nem messze eső partszakaszon, amikor a műszerek nagyobb tárgyakat jeleztek a tenger fenekén. Az alaposabb vizsgálódás kedvéért most visszatértek a búvárok és a régészek, hogy szétnézzenek.

roncs

Hajók maradványait, törmeléket találtak szétszórva, és ezek között rejtőzött három gazdagon díszített bronz ágyú, ezen kívül még másfél tucat ágyú, horgonyok, lövedékek, értéktárgyak kerültek elő. A felfedezésben az a különleges, hogy a 16-17. századból származó hajók roncsáról van szó. A hajóágyúk egyikén II. Henrik francia uralkodóhoz köthető jelzést találtak, így először Jean Ribault 1565-ben elsüllyedt hajóinak megtalálását valószínűsítették. Később ezt az elméletet elvetették, de ettől függetlenül minden bizonnyal francia hajók maradványai nyugszanak a mélyben, abból a korszakból, amikor ők is meg akarták vetni a lábukat az újvilágnak ezen a részén.

roncs

Florida állam régészei együtt dolgoznak a jövőben is a céggel, ugyanis a tapasztalatok szerint eredményes az együttműködés. Bővülnek az ismeretek arról az időszakról, amikor először érkeztek az európai gyarmatosítók, és nyilván a vállalkozás számára is megéri a közös munka. 

roncs

A lelet érdekessége, hogy sekély vízben van, a part közelében, és Cape Canaveral illetve a Kennedy Space Center csak egy ugrásnyira van. Mondhatni a mai kor felfedezői és a 400 éve hasonlóan merész felfedezésekre induló tengerészek találkoznak ezen a helyen. És hogy akkor sem volt veszélytelen az ilyesmi, azt jelzi, hogy a mélyben roncsok nyugszanak, amelyeket valószínűleg egy hurrikán küldött a hullámsírba....

0 Tovább

Édesvizek mélyén

A tavakban merülésnek is megvan a maga varázsa, csak épp néha pár kellemetlenség is együtt jár vele.

Azt mondják, az igazi búvár mindenhol szeret merülni, medencében, bányatóban, tengerben- bárhol. Azért a kép egy kicsit árnyaltabb, hiszen sokan a tavi merüléseket nem erőltetik. Van, aki a tanfolyamot végzi csak tóban, és utána azt mondja, ez háromszoros alkalom volt: először, utoljára és soha többé. 

Én nem zárkózok el ennyire a tavaktól, épp eleget merültem édesvízben. Idehaza is búvárkodtam vagy fél tucat helyen, Ausztriában is volt benne részem, és voltak kellemes élményeim. De mostanában többet voltam tengerben.

Rátaláltam egy videóra, amit amerikai búvárok készítettek, Montana állam hegyi tavaiban. Tulajdonképpen érdekes, de óhatatlanul eszembe jutott, miért is nem édesvízi kirándulást tervezek idén nyáron, hanem inkább egyiptomi túrát.

A tavak egy része tiszta, szép látótávolságú, ám így nyaranta a népszerűbb vizsgahelyeken tapogatással egyszerűbb tájékozódni. Lássuk be, ez azért nem olyan, mint amikor mondjuk a Vörös-tengerben 30-40 méterre ellátunk a korallzátonyoknál. 

Noha élnek halak, rákok még a hazai tavakban is, egyszerűen mese azt mondani, pont ugyanolyan érzés látni egy-két sügért, mint amikor egy trópusi tengerben halfelhőbe úszunk, egyik kövön polipot látunk, a másik alatt muréna tátog, és ha mázlink van, még delfin, teknős is elúszhat felettünk. Meg lehet tanulni, hogy lehet egy-egy helyből a legtöbbet kihozni, de egy kezdő búvár álla nyilván a színpompás, dús élővilágú helyeken esik le inkább.

És akkor az olyan kellemetlenségekről már szó essék, hogy a videóban látható hegyi tavak például piszkosul hidegek, mint ahogy Ausztriában is az ember arcára fagy a mosoly, amikor 15 méter alá merül egy-egy tóban. Ehhez plusz cucc kell, vastagabb ruha, több ólom, és ezt nem mindenki szereti. Amikor a hercehurcáért cserébe pár hal mellett egy víz alá letett kerti törpét csodálhatunk meg, van, aki nem jön lázba, míg a lelkesebb búvárok ezzel is nagyon boldogok, hiszen víz alatt vannak, és ez a lényeg.

Szóval én valahol megértem, amikor valaki azt mondja, félreteszi a pénzét tengeri búvártúrára- ugyanis attól, hogy hidegebb és zavarosabb, a merülés bizony még egy édesvizes tóban sincs ingyen. Sok helyen belépőt kérnek, fizetni kell a palackért, felszerelés bérletért. Ha az ember 4-5 tavi hétvége árát összeadja, elgondolkodtató számok jöhetnek ki.

Viszont az élmény egészen más. Tehát én a jövőben sem zárkózom el a tavaktól- csak maximum megnézem, mi az, ami megéri a pénzt és a fáradtságot. Mert azért van ilyen, és még csak nem is kell érte Montanáig elutazni... Itt a nyár, most még nyitva vannak a bázisok, a víz sem olyan rossz, tehát akiben van egy kis merészség, kalandozzon bátran idehaza vagy a környékbeli országokban. Találni olyan helyet, ahol kifejezetten jó búvárkodni, ahova érdemes egy kellemes napra elmenni két távolabbi búvártúra közt.

0 Tovább

Az elsodródott fényképezőgép

Egy angol búvár már lemondott vízhatlan kamerájáról, amikor több száz kilométerrel odébb Svédországban megtalálták- három év elteltével!

Adele Devonshire Skóciában merült még 2013 júliusában, amikor azt vette észre, valahogy kioldódott a kis kompakt fényképezőgépét rögzítő karabiner, és a gép elsodródott. Voltam már ilyen helyzetben, pontosan tudom, hogy az ember hiába néz fel meg le, nem nagyon lehet kiszúrni semmit. Eleve azt sem lehet tudni, a kis kamera a műanyag tokkal lesüllyed, vagy pont ellenkezőleg, elindul a felszín felé.

Nekem mellesleg nagy-nagy mázlim volt, mert egy üregben hagytam el a gépem, és a helyi profi búvárok megtalálták egy kis lukba akadva, ahogy fenn lebegett. Ha nyílt tengeren lettem volna, akkor simán csak tovaúszik, és soha többé nem látom.

Vagy mégis van remény? Adele is kutatott a gépe után, nyilván a felszínen is kérdezősködött, hátha látta valaki, esetleg a hajóról is körbenézett. Ám a kis Fujinak se híre, se hamva nem volt, és mivel a következő napokban arra járók se találták meg, az ember legyint- ennyi volt, nem akkora érték az. Egyébként is, hiába kerülne elő, nyilván beázik pár tengeren töltött nap után egy ilyen egyszerű kis műanyag tok, és akkor ugyanúgy ki lehet dobni, véli az ember. 

Nos, ehhez képest nagy meglepetést okozott a búvár számára, amikor saját képeit látta viszont az internetre feltöltve- egy teljesen ismeretlen, svéd férfi osztotta meg a fotókat, amiket állítása szerint egy partra sodródott gép kártyájáról töltött le.

Adele visszakapta a gépét, aminek tokja csúnyán megkarcolódott, viszont a fényképezőnek nem lett baja, egyből be tudta kapcsolni a svéd megtaláló, pedig a merülés helyétől van vagy 600 mérföldre Gullholmen sziget, ahol él. Ki tudja, mennyit sodródott, mi mindenbe ütközött a kis gép, ami jelesre vizsgázott vízhatlanságból. Más kérdés, hogy három év után, a technika mai fejlődése mellett már úgyis le lett volna cserélve.

Az örök emléknek számító fotók viszont megmaradtak, és ez a lényeg. Ezeket nem lehetett volna pótolni semmi pénzért (még ha a képek alapján nem is tűnik a búvárfotózás avatott mesterének a hölgy), szóval minden jó, ha jó a vége. A gépen állítólag több száz kép volt, sőt, még videó is, a becsületes megtaláló azokat nézve gondolta, hogy brit lehet a tulajdonos. A megfelelő csoportban osztotta meg a képeket, és az ismerős arcokat felismerte egy másik csoporttag, aki szólt Adele-nek, ő pedig sikeresen azonosította magát, így a gép "hazautazott" a nagyjából ezer kilométeres távolságból.

Van egy kedves ismerősöm, aki hasonló módon vesztett el egy kis gépet az Adrián 1-2 éve. Nos, azt hiszem, ennek a történetnek az az üzenete, hogy soha nem szabad feladni a reményt, előkerülhet az még, lementhető képekkel.

És persze a másik tanulság, hogy igyekezzünk tényleg jól rögzíteni az ilyen kis gépeket, ha nem akarjuk, a tenger jóakaratán, a szerencsés áramlásokon meg egy becsületes megtalálón múljon, hogy valaha viszontlássuk azt. (És a fotókat pedig mentsük le gyakran, mert akár elvész, akár beázik a gép, ami már megvan odahaza, annak nem lesz baja...)

0 Tovább

Tombolán nyert búvárbázis

Egy mikronéziai hotel és búvárbázis boldog tulajdonosa lehet egy szerencsés ausztrál, akinek 50 dollár értékű jegyét kisorsolták.

Az ember mindig utólag kap hírt az igazán menő lehetőségekről! Én elég sok búváros sztorit olvasok, de az valahogy nem jutott el hozzám, hogy Mikronéziában, konkrétan Kosrae szigeten van egy Nautilus nevű resort, aminek tulajdonosai egészen különös módon akartak túladni tehermentes, jól működő cégükön.

Doug és Sally Beitz sikeresen működtették az igazán egzotikus helyen levő búvárbázist, ami egybeépült egy néhány szobás hotellel, ám eljött a pillanat, amikor életüket új irányba akarták terelni. Ekkor jutott eszükbe a tombola ötlete: nem annak akarták eladni a resortot, aki a legmélyebben nyúl a zsebébe, hanem azt szerették volna, olyan birtokába kerüljön, aki igazán vágyik erre a fantasztikus lehetőségre.

A médiát ügyesen használó páros pedig sikeresen csapott hírverést, több, mint 75 ezer tombolajegy fogyott el, 150 országból vásároltak belőlük. (Ez összesen közel négy millió dolláros bevétel!) A jegyek vásárlói még egy nagy felbontású víz alatti képet is letölthettek, ez járt mindenkinek.

Győztes viszont csak egy lehetett: egy 26 éves ausztrál könyvelő, Josh Ptasznyk lett a mázlista, aki 50 dollárért jutott hozzá a menő resorthoz. Mert ott aztán minden van, ugyanis nem csak teljesen felszerelt búvárbázist és 16 szobás szállodát kap, de valamennyi kiszolgáló helyiség is az övé lesz, no meg két búvárhajó, néhány bérautó, minibusz és hasonló apróságok. Ráadásként pedig a hosszú távú szerződéssel rendelkező alkalmazottak is maradnak a Nautilus kötelékében, így az átállás zökkenőmentes lehet.

Ptasznyk talán maga sem gondolta, hogy nyerhet, így aztán most előtte áll a nagy döntés, hogy véglegesen odaköltözzön-e Kosrae szigetre. Ha engem kérdezne, megmondanám neki, hülye lenne nem odamenni, legalább az esély megadni magának arra, hogy új életet kezdjen egy paradicsomi szigeten, saját, jól bejáratott vállalkozás birtokában. Nem veszíthet semmit- ha nem jön be ez az életforma, hasonló sorsoláson ő is szép pénzt kereshet a Nautilusszal, vagy akár el is adhatja egy igazi befektetőnek. Az tuti, hogy többet kérhet érte 50 dollárnál...

0 Tovább

Egyedül nem megy

Egy mozgássérülten búvárkodó lány mesélt arról, mi kell ahhoz, hogy merülhessen.

Elena Prous 24 éves volt, amikor egy autóbalesetben súlyosan megsérült, eltört a nyakcsigolyája és tolószékbe kényszerült. A felkarját tudja mozgatni, más testrészét viszont nem, ami természetesen a mindennapi életét is megnehezíti, segítségre van szüksége ahhoz, hogy saját lakásában élhessen.

Ezek után a búvárkodás talán nem tűnik kézenfekvő hobbinak. Ám az épp Tenerifén tanuló mozgássérült lány megismerkedett egy búvároktatóval, majd egy hónap múlva összeszedve bátorságát, felhívta őt és megkérdezte, merülne-e vele? Aztán megkérdezte édesapját, csatlakozna-e, majd két unokatestvérét is elhívta, és még egy munkatársnője is velük tartott. Mivel mindenki igent mondott, belevágott a nagy kalandba.

Ennek öt éve, és a most 31 éves Elena merült már hideg és meleg vízben, sőt, még jég alatt is. Eljutott búvárként Panamába, Mexikóba, a Vörös-tengerre, számtalan nagy élményben volt része. Manapság már nem szokatlan az, hogy mozgássérültek búvárkodnak, ám nem mindegy, ki mennyire tudja mozgatni a testrészeit, és Elena őszintén elmesélte, hogy válhatott belőle búvár.

"Azért merülhetek, mert az emberek velem szeretnének merülni", szögezi le. Bármi mást mondana, azzal az őt ebben segítők érdemeit csorbítaná. Már ahhoz is egy vagy két segítő kell, hogy feladják rá a búvárruhát és a felszerelést. Szintén kell valaki, aki a hajóról a vízbe segíti, majd onnan kihúzza.

És van még egy rettentően fontos dolog, amihez szüksége van a segítő kézre: a víz nyomásának kiegyenlítése sem megy neki önállóan. A búvárok jelentős része ezt az orr befogásával hajtja végre, ám Elenának csak a felkarja mozog, a kezeivel nem tud fogni. Merülőtársának biccentésel jelzi, ha egyenlíteni szeretne, és a másik búvár pedig segítséget nyújt ehhez. Természetesen önállóan úszni sem tud, a vele együtt merülők tulajdonképpen a palackjánál fogva viszik magukkal a víz alatt.

Elena szerint természetesen igaz az, hogy a részéről kellett bátorság a búvárkodás elkezdéséhez, hiszen önállóan szinte semmit nem tud csinálni, de egyből hozzáteszi, az álom nem válhatott volna valóra, ha nincs mellette ennyi ember, aki segítette. "A lényeg az, hogy sok emberrel találkoztam aki szívesen merül velem, és ez teszi lehetővé, hogy ezt a hobbit űzzem", jelenti ki. 

Már az első, tenerifei búvároktatónak is sokat köszönhet, majd annak a másik oktatónak, aki egy vörös-tengeri búvártúrára hívta. Egy héten át egy hajón élt a többi búvárral együtt, ám a szűkös fedélzetre kerekesszékét nem lehetett felvinni. Amikor kiderült mozgássérültsége, az egyiptomi legénység egyik tagja, Mahmud egyből jelentkezett, majd ő segít mindenben. Az arab tengerész korábban egy hónapon át mozdulatlanságra volt kárhoztatva súlyos betegsége miatt, nem volt képes ellátni magát, átérezte hát Elena helyzetét. A hátán hozta és vitte a mozgássérült búvárt, amikor csak szükség volt rá.

Elena új barátokat szerzett az Oceanides University búvárklubban is. Ahogy ő fogalmaz, a klub segítségével juthatott el sok helyre, mert mindig szükség van rájuk, amikor merülni szeretne. Egyszer például felvetette a többieknek, milyen különleges lenne kipróbálnia a jég alatti merülést, a többi tag pedig rávágta: "Csináljuk!" Franciaországba utaztak egy elsősorban síterepként ismert helyre, ahol Elena kerekesszéke ismét csak alkalmatlan volt a közlekedésre. Egy hójáróra rögzítették, úgy vitték a befagyott tóban vágott lékhez- már az is élmény volt, hogy így láthatta a körülötte levő, hóval borított hegycsúcsokat.

Az interjú során lelkesen és sokat beszélt a búvárkodásról. Bevallotta, a merülésben nagyon szereti, hogy a víz alatt nem tud szövegelni. Rá akarták beszélni a teljes arcot fedő búvármaszk használatára, de ő elutasította, mert úgy érzi, a búvárkodást is végigcsacsogná. 

Elena Prous története nem csak az ő személyes diadaláról szól, amiért mozgássérültként sikerült megvalósítania egy álmot. Az a nagy kérdés, hogy az ilyen helyzettel megbirkózni kénytelen embereket olyan közeg veszi-e körül, ami segíti őt. A baleset után szembe kellett néznie azzal, hogy élete megváltozik, de nem azért, mert ő mondott volna le mindenről, hanem a körülmények nem tettek lehetővé számára sokmindent. 

A társadalombiztosítás az egészségügyi ellátást finanszírozta, mutat rá Elena, de 24 évesként úgy érezte, abban is segítséget kaphatott volna, hogy dolgozhasson, tehessen valami hasznosat. Csak most, 8 évvel a baleset után próbál valamilyen munkát találni. Először a mindennapokat kellett rendbe tennie, hogy tud olyan, más számára egyszerű dolgokat megoldani, mint az ágyból felkelés, az öltözés és így tovább.

Ám sok egyéb kihívással kellett szembenéznie magánéletében is. Párja három hónappal a baleset után hagyta őt el, és igazán soha senki nem is kérdezte, miért döntött így. Eközben a kórházban Elena azt látta, a hasonló sérüléssel küszködő férfiak mellett kitartottak a feleségeik. Elenát édesanyja gondozta ezekben a nehéz időkben, de már akkor is arra gondolt, hogy meg kellene próbálnia újból önállóan élnie. Talált is egy csoportot, ahol nem azt mutatják meg, mit nem tehet meg egy sérült ember, hanem azt sürgetik, hogy ők is ugyanúgy szeretnének élni, mint bárki más.

A fiatal lány állami támogatásának és a baleset utáni kártérítésnek köszönhetően segítőket fizethet, így négy éve saját lakásában élhet Madridban. Úgy véli, ahogy nincsenek szuper-mozgássérültek, szupernők sem léteznek, mindenkinek szüksége van segítségre: ha egy anya dolgozik, valakinek vigyáznia kell a gyerekekre és így tovább. Elena szerint alapvetően nála is erről van szó: segítenek neki, és vele tartanak amikor szükség van rájuk. Másnak is így kellene tennie, véli.

Elena blogot is vezet, ahol szót ejt ilyen kérdésekről, no meg persze búvárkalandjairól. A blog logóján egy kerekesszékes sellő látható, nyilván érthető módon. Elena szerint az emberek szeretik a pozitív történeteket, amikor valaki képes felülemelkedni a nehézségein- ám ő nem akar felülemelkedni semmin, ő egyszerűen csak élni akarja az életét, mint bárki más.

Forrás: broadly.vice.com

0 Tovább

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Google hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog