Az első tengeralattjáró

Meglepő, de 241(!) éve próbálták az első támadást végrehajtani víz alatt lopakodó eszközzel.

Elég sokat írok tengeralattjárókról, lévén ezek a hadviselés olyan eszközei, amelyek sok, manapság gyakran merült roncsot küldtek a tenger fenekére. Emellett maguk a tengeralattjárók is gyakran végezték a hullámsírban.

Ám a történetük elég rég kezdődött. Vannak legendák víz alatti támadásokról, hiszen a felszín alatti lopakodás képessége komoly előny a hadviselésben. Említhetjük a Búvár Kund-történetet is, például. Egy búvár viszont soha nem lehet olyan hatékony, mint egy komolyabb fegyverzettel felszerelt hajó, így azzal is elég régen kísérleteztek, hogy tudnának tengeralattjárót építeni.

A 17. századi kísérletek közül kiemelkedik a holland Cornelis Drebbel tengeralattjárója, amit 1620-ban mutatott be Angliában a király és a királyi haditengerészet illetve nem kevés nézelődő előtt. Manapság nem egyértelmű, hogy ez valóban képes volt a víz alá merülni, vagy csak félig süllyedt el a felszín alatt- így is érdekes újdonság volt, ám a hadászati potenciált nem látták meg benne.

Mostani történetünk főszereplője a Turtle névre hallgató szerkezet, amit az amerikai függetlenségi háború idején vetett be az Egyesült Államok. Tervezője, David Bushnell 1775-ben álmodta meg a meglehetősen furcsa formájú tengeralattjárót. Ballasztként a vizet használta, és hajócsavarral mozgatta volna az egyszemélyes "legénység" azt.

1776. szeptember 7-én indult el az első harci bevetésére a Turtle, Ezra Lee irányításával. Sikeresen a 64 ágyús HMS Eagle közelébe lopakodott, Lee beszámolója szerint senki nem vette észre. Ám mivel mindent neki kellett egyedül kezelnie, képtelen volt az időzítővel felszerelt robbanóeszköz felerősítésére a hajó testére, így a Turtle visszavonult, az Eagle megmenekült.

Az első tengeralattjárós bevetés így eredménytelen maradt. Később még próbálkoztak támadásokkal, de a kezeléséhez igazán csak a tervező értett, a katonák nem, így nem jártak sikerrel. Az is lehet, hogy az amerikaiak kicsit túloztak a tengeralattjáró képességeit illetően, mert egy emberi erővel hajtott, idétlen jármű aligha lehetett túl hatékony. A Turtle akkor veszett oda, amikor elsüllyedt az azt szállító hajóval együtt.

Bushnell további kísérleteket hajtott végre lebegő aknákkal, torpedókkal, de a kor technikai színvonalán ezek nem lehettek olyan eredményesek, hogy érdemben befolyásolták volna a harcok kimenetelét. Ettől függetlenül a hadseregben frissen megalakított műszaki alakulatok (utászok, tűzszerészek) egyik vezetője lett.

Ugyan a Turtle nem volt sikeres konstrukció, nem is merülhető, érdekesség, hogy szintén az Egyesült Államokban, a polgárháború idején hajtották végre az első eredményes tengeralattjárótámadást. Ám a Hunley 1864-es akciója már egy másik történet...

0 Tovább

Gőzhajók a tó mélyén

A Moosehead Lake titkairól készítenek dokumentumfilmet.

Az Egyesült Államok északkeleti részén, Maine államban található Moosehead tó környékén korán megtelepedtek az újvilágba érkező európaiak. A hegyi tóban több, mint 80 sziget található, és a 19. századtól népszerű kirándulóhelynek számított természeti szépségei miatt.

A rendszeres gőzhajóközlekedés 1836-ban kezdődött meg, és egy évszázadon át több tucatnyi hajó szelte a tó habjait. Ezekkel utaztak a kirándulók, és ezek szállították az árukat a hotelekbe, üdülőhelyekre. Aztán ahogy változott a világ, úgy állították le a hajókat, mert új utak épültek, és egyre inkább saját autókkal érkeztek a látogatók.

A feleslegessé vált hajók egy részét egyszerűen elsüllyesztették, de nyilván az évek alatt olyan is akadt, ami balesetben veszett oda. Ami tény, manapság a felszín alatt nem kevés kiváló állapotú gőzhajó-roncsot nézhetnek meg a búvárok. 

Közéjük tartozik Ryan Robbins és Matt Kane, akik nem egyszerűen csak saját kedvükre merülnek: dokumentálni is szeretnék a roncsokat. Ehhez már pénzügyi támogatást is kaptak. Nem csak a víz alatt forgatnak, meg szeretnék szólaltatni azokat az embereket, akik még emlékezhetnek a gőzhajózás korszakára.

A roncsok egy részének még a neve sem ismert, ezek története is érdekes lehet. Aztán vannak olyanok, amelyekről feljegyzések is vannak, mint a Twilight II, a Kineo és a Priscilla. A Twilight II 1910-ben épült, egyike volt az utolsó üzemelő gőzhajóknak a Moosehead Lake-en. 1943 telén süllyedt el, talán a fedélzetet áttörő jég ütött rajta léket. Miután a tó fenekére került, testvérhajója, a Kathadin II maradt az egyedüli túlélő. 

A helyiek által The Kate-nek becézett gőzös értékét felismerve úgy döntöttek, megpróbálják felújítani azt.  A Kathadin jópár éve szolgál múzeumhajóként, így a tó mai látogatói is megnézhetik, mivel utaztak az egykori nyaralók. A víz alatt megörződött maradványok bemutatásával pedig a búvárok is szeretnének hozzájárulni a kulturális örökség dokumentálásához. A Sunken Steamboats of Moosehead Lake című film bemutatója 2019-ben várható.

0 Tovább

A forradalmi tengeralattjáró

Csak búvárok nézhetik meg a híres U-2511 maradványait.

roncs tengeralattjáró

A második világháború idején a német hadiipar számos komoly fejlesztése változtatta meg a fegyverek világát. Ők vetették be az első sugárhajtású vadászrepülőt, ballisztikus rakétát, és persze a tengereken is újdonságokkal rukkoltak elő.

A háború elején a németek tengeralattjárói komoly veszteségeket okoztak a szövetségeseknek. Itt pedig megemlíthetjük, az ellenfél mérnökei sem ültek a babérjaikon, így a folyamatosan fejlesztett radarokkal egyre hatékonyabban szúrták ki a német búvárnaszádokat. Egy idő után enyhén szólva sem volt életbiztosítás ilyen hajókon szolgálni, mert sorban küldték őket a tenger fenekére.

roncs tengeralattjáró

Megindult az ötletelés, hogy lehetne javítani a tengeralattjárókon. Egy mérnök, Helmuth Walter újféle meghajtással kísérletezett már a 1920-as évek óta, és amikor a haditengerészet végre ráharapott az ötletre, végre egy hajót is építhetett ami ilyet használt. Ám ekkor már a háború évek óta zajlott, és nem volt idő arra, hogy éveken át kísérletezzenek hidrogén-peroxidos hajtóművel.

Visszatértek tehát a hagyományos dízel-elektromos meghajtáshoz, ám minden korábbinál nagyobb akkumukátorokkal felszerelt tengeralattjárót terveztek. A Walter elgondolásai alapján épített XXI-es osztályú "Elektroboot" korszerűbb kialakítású és áramvonalasabb volt elődeinél, ami jóval gyorsabb lett volna a víz alatt, miközben tovább tudott a mélyben maradni.

Ám a német hadiipar már nem tudott felkészülni a XXI-esek sorozatgyártására. 1944. szeptemberében fejezték be az elsőt, az U-2511-et, aminek legénysége Adalbert Schnee kapitánysága alatt kezdtek meg a felkészülést a bevetésre. A közel 77 méter hosszú hajó 240 méteres mélységig tudott merülni és hat torpedóvetőcsővel szerelték fel. (A Háború művészetének remek cikkéből még többet lehet megtudni a hajó megszületéséről.)

roncs tengeralattjáró

A legelső éles tengeri járőrözésére 1945. április 30-án indult el, és alig néhány nap múlva kapták meg az üzenetet, ami minden harci tevékenység felfüggesztéséről értesítette a kapitányt. Schnee ki akarván próbálni tengeralattjáróját, a közelben felbukkant HMS Norfolk nehézcirkáló közelébe lopakodott, egy szimulált torpedóindítást hajtott végre, majd észrevétlenül eltűnt. A brit hajó kapitánya csak később tudta meg, hogy ha az az üzenet nem jut el az U-2511-esre.

A XXI-es osztály olyan izgalmas újdonságnak számított, hogy a németek lefoglalt épp elkészült vagy félkész tengeralattjáróit hadizsákmányként elvitték a szövetségesek. A franciák is szolgálatba állítottak egyet, ami a szuezi válság idején a helyszínen tartózkodott például. A szovjetek pedig több tucatnyit használtak hosszú éveken át a német búvárhajókból.

roncs tengeralattjáró

És hogy mi lett az U-2511 sorsa? Az angolok a lefoglalt német tengeralattjárók nagy részét az Operation Deadlight-nak elkeresztelt akció során szándékosan elsüllyesztették saját partjaik közelében. Az U-2511 1946. januárjában került a tenger fenekére Észak-Írország mellett, és most 69 méteres mélységben nyugszik. 

A kifejezetten épségben maradt hajótest felett úszva a búvárok megnézhetik a negyvenes években forradalminak számító kialakítást, a különböző fegyvereket. Ha jók a körülmények, kifejezetten látványos lehet a merülés, mint az ebben a videóban is látható.

Az U-2511 egyike azoknak a roncsoknak, amelyek igazi múzeumhajóként nyugszanak a tenger mélyén, mint a pusztító háború máig élő emlékei.

0 Tovább

Az ellopott csontváz

Kiderült, mennyire értékes leleteket vittek el pár éve egy víz alatti barlangból.

A történelemtudomány már csak olyan, hogy az új felfedezések időnként átírják az ismereteinket. Ezzel semmi gond nincs, nyilvánvaló módon csak tényszerű információkból, rendelkezésre álló leletekből tudunk az emberiség múltjára következtetni.

A víz alatti régészet csak pár évtizedes múltra tekint vissza, de máris rengeteg izgalmas leletet köszönhetünk a búvároknak. A mexikói Yucatán-félsziget vízzel telt barlangjaiból különleges dolgok kerültek elő, például egészen régi emberi csontvázak- olyan korból származóak, amelyek miatt át kellett írni a történelemkönyveket.

2012-ben adtak hírt kutatók arról, hogy a Chan Hol barlang mélyén emberi maradványokat találtak még 2010-ben, amelyet tovább vizsgálnak majd. Ám alig telt el egy hónap, és amikor a kutatók visszatértek, már nem volt ott csontváz, szinte teljes egészében ellopta azt valaki, csak pár töredék maradt ott.

Én eleve nem értem, miért kell a víz alól lopkodni történelmi jelentőségű dolgokat, de ráadásul egy csontvázat? Meglehetősen furcsa gyűjtő lehetett, aki azt elvitte- vagy aki megbízást adott erre egy búvárnak. 

Az érdeklődőben felmerülhet a kérdés, hogy lehet ma vízzel telt barlangok mélyén emberi csontváz? A pleisztocén jégkorszak idején jóval alacsonyabb volt a tengerszint, így ezek a barlangok akkor szárazon voltak, otthont adhattak sokaknak. Aztán mára búvárfelszerelés kell ahhoz, hogy bejárhassák a régészek.

A helyszínen maradt csontokat már nem hagyták ott a gonosztevőknek, ám a felszínen sem volt velük egyszerű a feladat. A kormeghatározás a kulcskérdés, hiszen ebből tudhatjuk meg, mennyi ideje élnek emberek az amerikai kontinensen. A hagyományos módszerek nem adtak egyértelmű eredményt. Ezért aztán váratlan megoldást választottak: a csontokat körülvevő sziklákból vettek mintát! 

Most a kutatók úgy vélik, a barlang mélyén nyugvó fiú több, mint 13,000 éve élt ott. Ezzel az egyik legkorábbi emberi lelet a kontinensen, jelentősége felbecsülhetetlen- és csak remélni lehet, talán egyszer meglesz a csontváz többi része is. Azóta mindenesetre jobban titkolják a leletek helyét a régészek...

0 Tovább

Egy elsüllyedt római város

Tunéziai búvárrégészek nagy felfedezése: szököár által elpusztított város romjaira bukkantak.

Aki kicsit járatos a történelemben, az tudja, hogy az ókori Karthago városa a mai Tunézia területén található. (E sorok írója járt is a maradványokat bemutató múzeumban, feltétlenül érdemes felkeresni.)

Mondani sem kell, az egykori virágzó civilizáció maradványainak egy tengerparti országban nem csak a felszínen, hanem a tenger mélyén is utána lehet menni. A Tunézia északkeleti részén talált romok pedig igazolják, érdemes kutatást folytatni a víz alatt is.

A megtalált 1600 éves település ugyanis igen jelentős központ lehetett a római korban. Utcákra, szobrokra bukkantak, és előkerült nagyjából száz edénnyel az ókorban nagyon népszerű, garum nevű halszószból is. Ezt az ízesítőt sokan a ketchuphoz hasonlítják, mert annyira közismert és széles körben felhasznált szósz volt- de az íze nyilván egészen más lehetett.

A Neapolis nevű város a leletek alapján a garum egyik legfontosabb előállításai helye lehetett a római birodalom területén, vélekedik Mounir Fantar, aki a tunéziai-olasz búvárrégészeti expedíciót vezeti. 2010 óta dolgoznak a helyszínen, ahol a feljegyzések szerint 365-ben egy pusztító erejű szökőár rombolt le egy várost. 

Az egykori település harmada lehet most a felszín alatt. A jelentős felfedezés olyan izgalmas leleteket tartogatott, mint például a házak padlóját alkotó mozaikokat. Még korai gazdasági épületekre is rábukkantak. 

A szökőár annyira jelentős esemény volt Róma történelmében, hogy sok feljegyzés született róla. A Földközi-tenger térségét 365 július 21-én nagyjából 8,5-es erősségű földrengés rázta meg, ami meglehetősen pusztító erejűnek számít. A legnagyobb károkat az epicentrumban található Kréta szenvedte el, de görög, ciprusi, szicíliai, spanyol és észak-afrikai területek is károkat szenvedtek el. A szökőár miatt komoly városrészek kerültek víz alá, hajókat pedig a szárazföldre dobott az árhullám.

Ami egykor katasztrófát okozott, az ma lehetőséget ad a szakembereknek a vizsgálódásra. Aztán ha véget érnek a feltárások, talán egy új, izgalmas merülőhely nyílik meg a kedvtelési búvárok előtt. Tunézia nem számít búvárparadicsomnak, de ha a Nabeul városa (ez épült az egykori római város megmaradt részeire) közelében található Neapolist megnyitják előttünk, azért én is fontolóra veszek egy utazást...

0 Tovább

Ray nem lassít

Mostantól Ray Woolley hivatalosan is a legidősebb búvár a világon.

A veterán brit búvárról már többször írtam. Először akkor találkoztam a nevével, amikor 90 láb mélységre merült 90 évesen, aztán idén azért írhattam róla, mert teljesítette a 39. merülését 93 évesen.

A vagány öregúr még a második világháborúban is szolgált, aztán a brit hadsereg kötelékében jutott el Ciprusra. Beleszeretett a szigetbe, itt is telepedett le, és mivel a merülésnek is nagy rajongója, elsősorban errefelé űzi hobbiját. 

A különféle kihívások közül a legutóbbi az volt, amikor meg kívánta dönteni a legidősebben végrehajtott búvármerülés rekordját. Az amerikai Erwin Paul Staller 2014-ben 93 évesen és 163 naposan merült. Ezt múlta felül Ray a 94. születésnapján, aki elmesélte, hogy legalább 12 méteres mélységbe kell ereszkedni és a merülésnek 30 percesnek kell lenni, hogy a Guiness elismerje. De hát ez az alkalom sem csak valamiféle buta csúcsról szólt, így a Ciprus híres roncsán, a Zenobián végrehajtott merülés során egészen 38 méterig lecsúszott, s 41 perc után bukkant fel a felszínen- ha már búvárkodik az ember, legyen valami értelme is!

Ezen a roncsmerülésen a Viking Divers csapatával hajózott ki a helyi búvárlegendának számító Ray. Mint kiderült, a 93 évesen végrehajtott 39 merülés sem egészen úgy alakult, ahogy megálmodták, mert végül 51 merülés jött neki össze. Mert az a kihívás sem a rekordról szólt, az inkább csak jópofa mellékszál...

Ray természetesen tudja, hogy nagyon szerencsés amiért még mindig búvárkodhat. Az meg külön mázli, hogy ennyi évtizednyi merülés után ugyanúgy élvezi. Igyekszik egészségesen élni, nem dohányzik, minden nap rendszeresen úszik. 

Érdemes idős korban is aktívnak maradni, mint azt az ő példája bizonyítja. Ráadásul nem is kell "vasembernek" lenni ahhoz, hogy valaki bármilyen korban élvezze a merülést. Ahogy egyre inkább terjed a kedvtelési búvárkodás, úgy készülnek fel a különböző korosztályú búvárokra a bázisok.

Az, hogy valaki nem tudja úgy cipelni a felszerelését, nem gond, hiszen akad egy segítő kéz. A derék- és hátfájás sokakat aggaszt, de a kényelmes, súlyzsebes búvármellényekkel a többség számára ilyen probléma sincs, sőt, a súlytalan lebegés nagyon kellemes élmény számukra. Természetesen az is csak szervezés kérdése, hogy olyan merüléseket szervezzenek, ahol nem a mélység a fontos, hanem a békés, megnyugtató nézelődés egy szép, sekély helyen. Vicces, de ezt is "meg kell tanulni" élvezni. Annak, aki egyszerűen csak nyugodtan akar merülgetni, ezerféle lehetőség áll a rendelkezésére, kortól függetlenül.

Szóval Ray-t lehet irigyelni a szerencsés génjei miatt, de rajtunk is múlik, mit teszünk meg azért, hogy meghosszabbítsuk búvárkarrierünket. Egészségesebb életmóddal készülhetünk fel a merülésre, a korlátainkat ismerve szervezhetjük a túrákat, és ha segítség kell, akkor kereshetünk bázist, ahol ez nem jelent gondot. Lehet, hogy nem leszünk rekorderek, de azt hiszem, igazán őt sem az ilyesmi motiválja- egyszerűen csak szeret búvárkodni és nem hajlandó lemondani róla olyan butaságok miatt, mint az életkora.

Mindenesetre sokatmondó, hogy a búvárvilág irigyelt "sztárja" most egy kilencvenes éveiben járó mosolygós öregúr, nem pedig a méregdrága extrém mélymerülési expedíciót végrehajtó technikai búvárok. Azok teljesítményét is messzmenően elismerjük- de titokban inkább arra vágyunk, hogy mi is merülhessünk egy jót 94 évesen.

0 Tovább

A medúza érintése

Vajon jó ötlet egy csalánozó simogatása?

Belefutottam egy videóba, ahol egy búvár medúzát érint, sőt, inkább simogat. Úgy általában nem nagyon vagyok híve a tengeri élőlények fogdosásának, s ez most sincs másként. 

Persze mit álszentkedjek, a kísértés nagyon nagy. Vagyok annyira szabálykövető, hogy a saját magam és az állatok biztonsága érdekében igyekszek távolságot tartani. Ám nyilván voltak helyzetek, amikor eszembe jutott, olyan közel van az a delfin vagy cetcápa, miért ne érhetnék hozzá egy kicsit, vagy óvatosan kézbe véve jobb pozícióba tehetném fotózáshoz a csikóhalat. 

Aztán ezek nem történtek meg, maximum addig jutottam, hogy például a csikóhalak esetén óvatosan lehajtom előlük a tengeri füvet, ha nagyon belezavarnak a képbe. De ez nem sokat segít- nincs is túl jó, túlságosan látványos csikóhal-portrém! Megvagyok enélkül én is, a világ is, én a közepeseknek is örülök. Aki igazán ügyes, annak pedig semmiféle trükk nem kell, a rossz pozícióban álló témából is tud kihozni szépet.

Azt gondolom, mindenképpen fontos a jó példa. Bármelyik állat reagálhat rosszul a tapizásra, a videóban látható medúza közeli rokonai például igen fájdalmas csípéseket tudnak okozni. Az jó dolog, ha a profi búvár elmondja, mi veszélyes, mi nem, mi az, ami akár meg is érinthető lenne, de én személy szerint inkább nem demonstrálnám. Legközelebb esetleg a rutintalan búvár pont ilyenek miatt kap kedvet ahhoz, hogy hozzáérjen máshoz is, amihez nagyon nem kellene.

Ha a búvár óvatos, vélhetően egy medúzának nem lesz nagy baja, egyébként is kevesen sajnálnák. A történet ilyenkor soha nem csak a medúzáról szól, hanem a tenger élővilágának és az embernek az interakciójáról. Hiszen maga a jelenlétünk is befolyással van mindenre, akkor is, ha semmihez hozzá nem érünk! Nem kell a delfinekbe kapaszkodni, mégis van egyfajta kapcsolatfelvétel a víz alatt, ha felbukkannak.

Szeretném hinni, ezzel nem teszünk rosszat. A határt igazság szerint nem feltétlenül azzal lépjük át, amikor valamit megérintünk, hanem már akkor, amikor lemerülünk a tenger mélyére, az ott élő lények közé. Hiszen nekünk ott semmi dolgunk nincs, csak betolakodók vagyunk...

0 Tovább

Csak pár régi érme

Csempészet miatt ülhet pár évet török börtönben egy gyűjtögető búvár.

Az 52 esztendős brit Toby Robyn ötgyerekes családapa, mentősofőr, tulajdonképpen átlagos, becsületes állampolgár. Egy hobbija van: a tengerparti nyaralásokon állandóan a vízben úszkál búvármaszkkal, légzőcsővel, s nézi, mi minden van a tenger fenekén. 

Nyilván az esetek túlnyomó többségében élőlényeket lát, de ezen a nyáron a törökországi Bodrum közelében töltött két hetet a családjával, és ott valami másra figyelt fel. A homokban és a kövek között néhány régi pénzérmét talált, mindet össze is szedegette és büszkén mutogatta. Aztán pedig a kézipoggyászába tette hazautazás előtt, hogy szuvenírként hazavigye.

Ám amikor a csomagok átvilágításakor azonnal előállították, valószínűleg már sejtette, ezek az ócska pénzek nem csak számára voltak fontos kincsek. A több száz éves leletek kivitele az országból bűncselekmény, így aztán a 13 érme kicsempészésének szándéka miatt letartóztatták és azóta is előzetesben ül, a török bíróságok ítélkezési szünete miatt. Akár három évre is ítélhetik, ha bűnösnek találják.

Ilyenkor persze szokás mondani, nem akart ő rosszat, s nem tudhatta, ennyire komoly dolog annak a pár érmének az összeszedése a hatóságok értesítése nélkül. Ám tudjuk jól, a törvények nem ismerete nem mentesít a felelősségrevonás alól: ha ez a helyi szabály, ezt kell betartani.

Másrészt lehet, hogy tényleg nagyon ritka, nagyon értékes érmékre bukkant, amik valóban akár vagyonokat érnek. Azokban a vizekben már két tucatnyi roncsot tártak fel, amelyek a 4. és a 16. század között süllyedtek el, tehát valóban lehettek ott fontos leletek. A kedves családapa ugyan egyszerű szuvenírvadásznak tűnik, de nem tudhatjuk, nem az eBay-en végezték volna-e az érmek, és akkor tényleg megvalósult volna az illegális műkincskereskedelem.

A tanulság ez esetben is ugyanaz, mint általában a búvárkodásban mindig: a víz alatt mindent a szemnek, semmit a kéznek! Ártalmatlan lények is lehetnek mérgezőek, és pár ócska fémdarabért is börtönben köthet ki az ember. Vagy ha már valaki talál valamit és kihozza, értesítse a hatóságokat. Mennyire más dolog az, ha a büszke felfedező úgy látja viszont magát a lapokban, mint becsületes és szemfüles búvárt, aki hozzásegíti a régészeket a nagy lelethez, mint ha épp az előzetesben ülve írnak róla.

0 Tovább

Szép szardíniai roncs

Jó merülőhely a kora őszi utazást tervezők számára a KT 12.

roncs

Már tegnap is arról elmélkedtem, a fapadosok milyen búvárkordási lehetőségeket nyitnak meg a számunkra (akkor Norvégia volt a célkeresztben), ma pedig egy szeptemberben még egészen kiváló úti cél ugrott be: Szardínia. Az Olaszországhoz tartozó szigeten még remek akkor az idő, a repjegy Wizzair járattal teljesen megfizethető, és van is mit látni.

roncs

Ott nyugszik például a KT12 nevű, a második világháború idején elsüllyedt német felfegyverzett teherhajó. Az olasz építésű, 834 tonnás hajót a német haditengerészet 1943 májusában állította szolgálatba, első útján ellátmányt és járműveket vittek volna rajta Észak-Afrikába. Ám nem nyúl túlságosan hosszúra KT12 hadikarrierje, mert már ezen az első úton szerencsétlenül járt: június 10-én a brit HMS Safari tengeralattjáróról indított torpedó a tenger fenekére küldte.

roncs

A robbanás szétszaggatta a hajótestet, a hajó orrát jó 300 méterre vitte a KT12-törzsétől. Vélhetően utóbbi, a 28-34 méteren nyugvó rész az izgalmasabb: a roncsból is sok látszik, a rakomány is érdekes, látni lehet az egykori hadieszközöket, a járművekből maradt alkatrészeket, a használati tárgyakat. Errefelé még az élővilág is a látványosabb arcát mutatja a Földközi-tengernek, szóval jó búvárkaland itt merülni.

Persze ez csak egy jó merülőhely Szardínia körül, tehát akinek időben és pénzben belefér, feltétlenül érdemes a helyi lehetőségekről tájékozódni. Még nincs késő megszervezni egy szeptemberi kiruccanást.
0 Tovább

Cápázás Norvégiában

Nem csak a szokásos helyeken merülnek cápákkal.

cápa

Hamarosan fapadossal lehet utazni a norvégiai Stavanger városba, s ha már az ember előtt megnyílnak a lehetőségek, érdemes szétnézni búvárszemmel is, mit nyújt a környék. Onnan alig 30 kilométerre délre van ugyanis Reve, ami előtt ez a cápás felvétel készült.

Az szimpatikusabbá teheti a túl nagy ragadozóktól rettegő búvárok számára a merülést, hogy errefelé jóval kisebb cápákra kell számítani: a Squalus acanthias legnagyobb példányai sem nőnek nagyobbra másfél méteresnél. Cserébe viszont csapatostól bukkannak fel.

cápa

Az némi kellemetlenségnek számít, hogy Skandináviában a víz nem olyan rettentően meleg, de ki az, aki ezzel nincs tisztában? Ha már valaki rászánja magát az utazásra, visz vagy bérel ehhez megfelelő felszerelést is. És ezek után elmondhatja magáról, olyan cápás merülésben vett részt, amilyenben kevés magyar búvár. Az alábbi felvétel elég meggyőző, én szívesen megnézném a cáparajzást saját szememmel...

Mondanom sem kell, már elkezdtem nézegetni, mennyibe kerülnének a repjegyek jövőre. Az árak nem rosszak, ez máris jó kiindulás. Lehet, hogy nem fog megvalósulni a terv, vagy nem a közeljövőben, de érdemes mindig a talonban tartani pár jó búvártúra-ötletet...

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Reblog