Elhunyt egy búvárlegenda

A Nagy Kékség című filmből ismert Enzo figuráját a tegnap elhunyt Enzo Maiorca ihlette.

híresség történelem

Talán különösen hangzik, de az 1931-ben a szicíliai Siracusában született Enzo eleinte kicsit félt a tengertől. Aztán maga is merülés szerelmese lett, és amikor barátaival hallottak Raimondo Bucher mélységi rekordjáról, maguk is elkezdtek egyre mélyebbre törni. (Érdekesség, hogy az első szabadtüdős búvárrekorderként ismert Bucher Gödöllőn született, de nem magyar nemzetiségű volt.)

1960-ban állította fel első mélységi világrekordját 45 méterrel. A rivalizáló búvárok folyamatosan tolták ki a határokat az apnea (azaz egy levegővel merülés) versenyszámaiban, Enzo csúcsát hamar megdöntötték, erre ő igyekezett visszaszerezni a rekorder címet. Hamar kiderült, hogy az ember jóval többre képes, mint hitték, jelentősen növekedett az elért mélység.

híresség történelem

A hatvanas-hetvenes években a szabadtüdős versenyzés világa elsősorban Enzo Maiorca és francia riválisa, Jacques Mayol rekordjairól szólt. Enzo 1969-ban már 72 méterre jutott, Mayol 75 méterét az olasz búvár 77 majd 80 méterre javította, aztán elérték a 90 métert is- 1974-ben pedig Jacques Mayol pedig először az apnea történetében áttörte az álomhatárt: 101 méteres mélységbe ereszkedett egyetlen levegővel.

híresség történelem

Az olasz versenyző sikereire a média is felfigyelt, és 1974-ben a RAI televízió élőben szerette volna közvetíteni egy csúcsjavítását. Ám a rekord nem jött össze, mert egy rossz helyen feltűnő búvár stábtag miatt Enzónak félbe kellett szakítani a merülést. A tévé előtt izguló nézők pedig élőben hallgathatták végig az általa megeresztett cifra káromkodásokat- vélhetően egy darabig nem akartak búvárokat képernyőre engedni Olaszországban.

Enzo 1976-ban hagyott fel a versenyzéssel, de természetesen a merülés továbbra is szenvedélye maradt, sőt, lányai is élvonalbeli búvárok lettek.

híresség történelem

A Nagy kékség az olasz és a francia búvár rekordhajhászását a valóságot átformálva mutatja be- a valóságban Mayol volt az idősebb, és szerencsére egyikük sem vesztette életét a mélymerülések során. (Igaz, Besson az amerikai piacra készített változatban Mayolt "megmentette", mert annak végén a delfinek a felszínre rántják a búvárt.) Enzo a nyolcvanas években még bevállalt pár izgalmas merülést, talán azért, hogy magának bizonyítson, és ő maga ekkor érte el a száz méteres mélységet.

híresség történelem

Mint oly sok szabadtüdős búvár, Enzo Maiorca is éveken át vadászott szigonnyal, aztán egyszer egy kilőtt hal küzdelme az életéért olyan hatással volt rá, hogy sutba dobta a puskát, és vegetáriánus lett. Később a politikába is belekóstolt, aktív maradt a búvárközéletben is.

A búvárkodás hőskorának legendás alakja 85 esztendős korában, 2016. november 13-án hunyt el. Noha világszerte ismerték, elsősorban hazájában övezte nagy tisztelet, haláláról számtalan lapban, weboldalon megemlékeztek. 

híresség történelem

2011-ben mondott szavaival valószínűleg a világ sok-sok búvára tud azonosulni: "Ha merülök, mindig ugyanazt az örömöt, ugyanazt a tiszteletet, ugyanazt a kíváncsiságot érzem."

1 Tovább

A búvárkodás nagykövete

Mindig voltak úttörők: Clare Boothe Luce politikában, irodalomban is betört a férfiak által uralt világba, ráadásként pedig az egyik első női híresség volt, aki beleszeretett a búvárkodásba.

híresség történelem

Az 1903-ban született Clare Boothe fiatalon kitűnt intelligenciájával, talpraesettségével és szépségével egyaránt. Tele volt ambícióval, 1936-ban színpadra állított The Women című darabja óriási Broadway-siker lett. Második férje, a híres sajtómágnás, Henry Luce volt, aki a Time és a Life kiadójaként ismert- Clare is írt ezekbe, de dolgozott a Vogue és a Vanity Fair számára is.

1942-ben a még mindig fiatal és lenyűgöző, kiváló szónoknak számító, száraz humorú asszony tagja lett a kongresszusnak. Messze nem ő volt az első nő a képviselők közt, ám abban úttörőnek számított, hogy határozottságával komoly tekintélyt harcolt ki magának. Pedig a második világháború éveiről beszélünk!

A harcos antikommunista Clare Boothe Luce a republikánus elnökjelöltek mellett kampányolva használta ki népszerűségét. 1952-ben Dwight Eisenhowert támogatta, rengeteg rendezvényen beszélt, rádióban, tévében is megszólalt. Miután Eisenhowert beiktatták, ő munkája elismeréseként az Egyesült Államok olaszországi nagykövetévé nevezte ki Clare-t. Soha ilyen fontos diplomáciai posztot nem nyert el előtte amerikai nő. Az először szkeptikusan fogadott új követ végül elnyerte az olaszok szimpátiáját, és eredményes éveket töltött el nagykövetként.

híresség történelem

Nyilván felmerül a kérdés, egy búvárkodásról szóló blogon miért írok hosszan róla? Nos, Clare Boothe Luce minden újdonság iránt érdeklődő emberként felfigyelt arra, hogy milyen népszerűvé vált hazájában a sportbúvárkodás. A mi számunkra felfoghatatlan, de 1957-re a kedvtelési könnyűbúvárkodás már 30 millió dolláros üzlet volt a tengerentúlon! Ám elsősorban férfias kedvtelésnek számított. Néhány bátor és ügyes lány is volt az első búvárok között, de a nagyközönség körében ismert nők nem nagyon merültek.

Az íróként, újságíróként, közszereplőként is nevet szerzett Clare Boothe éppen ezért számított úttörőnek, amikor 1957-ben a Bermudákon belevágott a búvárkodásba. Állítólag az hozta meg a kedvét, hogy nagyon beleszeretett a Cousteau-filmekbe. Ne feledjük, az ötvenes éveiben járt, amiről akkoriban sokan úgy hitték, hogy talán már túl idős a merüléshez. Nem volt az, sőt, az első búvártúra után is rendszeresen folytatta a kalandozást a víz alatti világban. Cikkeket írt ezekről az élményekről, mondhatni a búvárkodás nagykövetévé is vált.

híresség történelem

Itt az öreg kontinensen mi nem nagyon ismerjük a tengerentúli búvárüzletág legendáit, de odaát már bő fél évszázada is tudatosan építették a piacot. Ennek nyilván része volt, hogy kihasználták a hírességek népszerűségét, például készültek promófotók búvárcuccban pózoló színészekről. De Clare Boothe nem volt abban a helyzetben, hogy szüksége lett volna erre a fajta a publicitásra, hiszen köztiszteletben álló, sikeres és gazdag nő volt. Egyszerűen csak beleszeretett a búvárkodásba, és szívesen mesélt róla... Nem rossz azért, amikor 55 évesen kerül valaki a Sports Illustrated címlapjára!

híresség történelem

Szóval az ő példája ettől izgalmas még ma is. Nem társadalmi helyzet vagy életkor függvénye, ki szeretheti meg a merülést. A mélység nagyon demokratikus: bárkit befogad, aki tiszteli és betartja a szabályokat.

híresség történelem

1 Tovább

A Calypso szomorú sorsa

A búvárkodás szerelmesei, akiknek többsége látott már néhány Cousteau-filmet, pontosan tudja, mi is az a Calypso. Az egykori hadihajót a híres felfedező, Jacques-Yves Cousteau 1950-től bérelte ki jelképes összegért, aztán átalakították úgy, hogy a kor csúcsszínvonalú úszó tengeri laboratóriuma legyen belőle. Az expedíciókat Cousteau a könyvek és filmek bevételeiből finanszírozta, és a kapitány bázisául a Calypsót használta, aminek fedélzetén bejárta csapatával az egész világot.

Cousteau halála előtt nem sokkal, 1996-ban ütközött Szingapúrban egy másik hajóval a Calypso, és el is süllyedt. Csak bő két hét múlva emelték ki, majd Franciaországba szállították. Ott évekig csak rozsdált, a kapitány halála után pedig hosszas jogi csatározás kezdődött.

Cousteau ugyanis kettős életet élt: első házasságából született két fia, de még élt első felesége, Simone, amikor megismert egy Francine nevű hölgyet, akitől két gyermeke van. Simone halála után elvette Francine-t, és miután a kapitány 1997-ben elhunyt, első házasságából származó utódai és második felesége hosszas jogi csatározásba kezdtek, ki is a Cousteau-örökség gazdája. Ennek a pereskedésnek az egyik tétje a Calypso volt.

A két fél kölcsönösen azzal vádolta a másikat, hogy csak ki akarják használni a híres nevet, anyagi hasznot akarnak húzni a Cousteau-legendából. Végül a Calypso (és a Cousteau Society) Francine kezelésébe került, de ez egyáltalán nem oldotta meg a problémákat. A hajót szárazdokkba vitték, de nem nagyon történt semmi. A hatalmas összeget, amibe a rossz állapotú hajó felújítása kerülne, egyelőre senki nem finanszírozza, így egy bírósági döntés alapján a szárazdokk tulajdonosa szabad kezet kapott, hogy elárverezze a Calypsót.

Francine nem a tartozását törleszti egyelőre, hanem bizakodó nyilatkozatokat ad ki. Szerintük a hajó nincs is szétrohadva, folyik a munka, minden szép és jó lesz- de kevesen hiszik el, hogy két évtizednyi hányattatás és sok bírósági csata, lejárt határidő most hirtelen egy csapásra minden rendben lesz. A munka nem egyszerű, mert a jelentős részben fából épült hajó fő elemei egyszerűen elkorhadnak, ha nem törődnek vele, míg a fém alkatrészek lassan a rozsda martalékává lesznek. Aztán nem marad más, csak egy név meg az emlékek.

A szárazdokk birtokosa abban reménykedik, ha sikerül eladni a Calypsót, jó kezekbe kerül: valaki olyan veszi meg, aki értékeli a legendát, és méltó módon állítja helyre. Természetesen arról is vita folyik, egyáltalán értelme van-e renoválni. Akadnak, akik szerint el kellene süllyeszteni mesterséges zátonyként, hiszen így tudná a továbbiakban is tenger élővilágát szolgálni. Mások szerint éppen ellenkezőleg, úszó múzeumként érne a legtöbbet, hogy emlékműve legyen a kapitány természetvédő-felfedező munkásságának. És persze bizonyára olyan is van, aki megpróbálná teljesen újjáépíteni, aztán tengerre szállna vele, hiszen a hajónak elsősorban az a dolga, hogy az óceánokat járja.

Most még bármelyik megoldás elképzelhető, de van egy negyedik forgatókönyv, méghozzá a legrosszabb: az, hogy valaki ócskavasként veszi meg, feldarabolja és úgy adja el. Ezzel pedig nem "csak egy hajó" veszne oda, hanem a víz alatti kutatás egy szelete, egy darabka történelem.

0 Tovább

Egy rejtélyes tengeralattjáró

1915-ben egy búvár Chicagóban egy híd lábánál egy hajóra bukkant. Miután kiemelték a tengeralattjárót, egy ember és egy kutya koponyáját találták benne- de hogy ki építette ezt a hajót, mikor süllyedt el és kik voltak az utasai, mindmáig rejtély.

A történet szerint William Deneau, a kor egyik legismertebb búvára volt a felfedező. Akkoriban még rézsisakos felszereléses merültek a veszélyt vállalók, és Deneau egyike volt a legmerészebbeknek. 1915-ben történt az egyik legsúlyosabb hajókatasztrófa a történelemben, amikor az S.S. Eastland nevű hajó kirándulásra vitt volna közel 2500 embert a Michigan-tavon, de még a Chicago folyót sem tudta elhagyni azon a végzetes napon. Dülöngélni kezdett, aztán váratlanul felfordult és elsüllyedt. Senki nem tudott időben cselekedni, és a pár méteres mélység ellenére 844 ember veszett oda a zavaros vízben. Deneau az egyik búvár volt, aki a hajó maradványainál dolgozott- állítólag egymaga 250 ember földi maradványait hozta a felszínre.

Pár hónappal később szintén a Chicago folyóban merült, mert kábelfektetetéssel bízták meg. A Madison Streetnél levő híd alatt dolgozott, amikor egy hosszabbra nyúlt merülés után izgatottan jött fel: valami hatalmas fémtárgyat tapogatott ki odalenn, amiről úgy vélte, egy hajó lehetett.

Akkoriban az ilyen leleteket még nem kulturális örökségvédelmi hivatalok tárták fel: Deneau engedélyt kért arra, hogy kiemelhesse a hajót, és a hatóságok rá is bólintottak a tervre. A korabeli képeken látható, ahogy a felszínre húzzák a nagyjából 10-12 méter hosszú hajótestet, de mivel Deneau nem volt régész, nem is érdekelte igazán a roncs alapos vizsgálata. Csak egyetlen dolgot emlegetett, de az annál nagyobb meglepetést keltett: két koponyát talált a roncsban, egy emberét és egy kutyáét, de a csontvázak nem voltak sehol.

A búvár igazi életművész volt, nem tudományos céllal emelte ki a tengeralattjárót: a Fool Killer néven emlegetett hajót kiálították a közelben, és fejenként 10 centért mutogatták a szenzációra kíváncsi embereknek (hétvégén gyerekeknek féláron, természetesen). Maga William Deneau beszélt a bravúros merülésről, a legbátrabbak be is nézhettek a hajótestbe, és talán még a koponyákat is kiállították. Aztán amikor lecsengett a szenzáció, egy utazó cirkusz furcsaságai között mutogatták a Fool Killert: a szakállas nő meg a világ legkisebb majma mellett viszont szerény volt a vonzereje. 1916-ban még állítólag visszakerült Chicagóba, de további sorsa ismeretlen: valószínűleg szétdarabolták ócskavasnak.

Amilyen misztikus az eltűnése, ugyanolyan rejtélyes az eredete is a hajónak. Voltak Fool Killer néven épített hajók, de azok nem tengeralattjárók voltak. Ám ilyenekkel a 19. század második felében többen is kíséreteztek, tehát több név is felmerült, akinek hasonló tervei voltak. Deneau ugyan nem mért, de a hajó alakja jól látható a képeken. Míg a többség kerekebb vagy halhoz hasonló formájú tengeralattjárókban gondolkodott, ez a szivarszerű kialakítás egy Lodner Phillips nevű ember rajzain látható szerkezetekre emlékeztet. Ám arra nincs bizonyíték, hogy bármi köze lenne a hajóhoz. Voltak, akik megijedtek, hogy egy német tengeralattjáróról van szó (ne feledjük, már zajlott az első világháború!), de ez teljesen komolytalan feltételezésnek bizonyult. Az Egyesült Államok még be sem lépett a háborúba, és a jóval nagyobb, korszerűbb német tengeralattjárókhoz képest primitív hajóról volt szó, ami szemmel láthatóan nem csak pár hónapot volt a víz alatt.

A másik nagy rejtély az volt, kinek a koponyáit találta meg a búvár és hol voltak a testek. Nos, erre sokkal hihetőbb teória van: Deneau valószínűleg a szenzáció kedvéért maga helyezte el azokat a maradványokban. Maradjunk annyiban, hogy egy évszázada kicsit rugalmasabban kezelték ezeket a dolgokat. A búvárok nem gazdagodtak meg a munkájukból, úgy kerestek pénzt, ahogy éppen lehetett: a misztikus, ismeretlen víz alatti világba merülő emberekre merész kalandorként tekintettek, akik kihasználva az átlagember csodálatát, meredek sztorikkal hívták fel magukra a figyelmet. Ebbe pedig remekül beleillett az, hogy nem csak egy tengeralattjárót talált, hanem még rejtélyes csontokat is. Így aztán talán azért volt ott kutya koponyája is, mert Deneau épp azt tudott szerezni...

0 Tovább

A sportbúvárkodás kezdetei

Remek kis videót találtam a múlt század harmincas éveiből: egy kis ismeretterjesztő filmecske a víz alatti vadászatról. 

A búvárkodás hosszú-hosszú időn át a munkáról szólt. A tengerparti országok közül több is büszkélkedhet hagyományokkal ezen a téren, férfiak és nők merültek alá hogy vadásszanak, gyűjtögessenek. Maguknak fabrikáltak eszközöket, de az esetek többségében szinte csak döfőszigonyt használtak, uszonyuk sem volt, a légzőkészüléket pedig még el sem tudták képzelni.

Ahogy a technika fejlődött, megjelentek az ún. nehézbúvár felszerelések illetve a búvárharangok, de ez esetben is dolgozni mentek a felszín alá az emberek: roncsok rakományát mentették, építkeztek és így tovább. Ezekhez a felszerelésekhez segítő csapat kellett és komoly összegbe kerültek, fel sem merült, hogy kedvtelési célból merülgessen valaki.

A víz alatti vadászat viszont elég egyszerű volt ahhoz, hogy páran egy szűk évszázaddal ezelőtt elkezdjenek sportot csinálni belőle. Az amerikai Guy Gilpatric nevét érdemes kiemelni ebből a korszakból, aki igazán színes egyéniség volt. Pilótaként harcolt az első világháborúban, volt újságíró, jelentek meg novellái és regényei- és ő írta az egyik legkorábbi, sportbúvárkodást népszerűsítő művet. The Compleat Goggler volt a címe, és a víz alatti vadászatról szólt. A "goggles" az a búvárszemüveg egykori neve- igen, volt egy időszak, amikor nem orrot is magában foglaló maszkot, hanem csak a szemet takaró felszerelést használtak. Ezzel már lehetett tisztán látni a víz alatt, de csak 1-2 méterre lehetett vele merülni, mert a nyomást nem lehetett kiegyenlíteni benne, így mélyebben a szem megsérült, bevérzett. (Ezért van jelentősége annak, hogy ma a búvárok mindig búvármaszkot emlegetnek, soha nem szemüveget- utóbbival merülni balesetveszélyes.)

A sekélyben úszó búvárok szigonyt használtak, de búvárruhájuk, uszonyuk nem volt. Igazán komoly ügyesség kellett ahhoz, hogy a halakat becserkésszék és elejtsék ezzel a primitív felszereléssel, egy lélegzetvétellel! A videón jól látszik, hogy az érdeklődő lányok még a régies szemüveget használják- ma már ilyesmit csak múzeumban látni. Felvillannak részletek az egykori vadászati technikából is. 

Manapság a víz alatti vadászat a világ nyugati felén továbbra is inkább sport, mint a megélhetést szolgáló tevékenység. De ennek a korai sportbúvárkodásnak a jelentősége egyáltalán nem elhanyagolható a mi szempontunkból se. Az Európában otthonosan mozgó Gilpatric ugyanis hosszú időn át vadászott a Francia Riviérán. És azokban az években két fiatalt is magával ragadott a szenvedély, ahogy látták a szigonnyal merülő embereket: az osztrák Hans Hass és a francia Jacques-Yves Cousteau is az ő nyomdokaiba lépve kezdett el a búvárkodással foglalkozni. Ha ők nem szeretnek bele a merülésbe, akkor valószínűleg ma egészen más képet mutatna a kedvtelési búvárkodás világa...

0 Tovább

Búcsú egy bátor búvárnőtől

Az osztrák Lotte Hass január 14-én, 86 esztendős korában hunyt el. A víz alatti világ felfedezésének úttörői között ő volt az első ismertté vált nő, aki bátorságával, rátermettségével megállta a helyét a férfiak által dominált expedíciókon.

Férje, Hans Hass professzor másfél éve hunyt el Bécsben. A kiváló tudós már diákkorában, a harmincas években rabja lett a búvárkodásnak, folyamatosan kereste a lehetőségeket a merülésre, a felfedezésre. A háború után vághatott bele ismét komolyabb expedíciók szervezésébe, és ekkor ismerte meg Lotte Baierlt, aki asszisztensként segítette munkáját. Később összeházasodtak, és a pár élete végéig kitartott egymás mellett.

Ám Lotte nem csak a felszínen volt hű társa Hans Hassnak, hamarosan kikönyörögte, hogy ő is merülhessen. Így aztán részese lehetett azoknak az úttörő jelentőségű búvárkalandoknak, amik ma már legendásnak számítanak. Gyorsan kiderült, hogy a csinos, vékony lány éppen olyan ügyesen boldogul a víz alatt, mint a férfiak, és merészség terén sem maradt el tőlük. Azokban az években minden egyes merülés önálló kalandnak számított: a több hétre, több hónapra tervezett expedíciók tagjai csak magukra számíthattak, hiszen saját maguk bütykölték a felszerelésüket, maguk tapasztalták ki a határokat, nem volt kéznél orvos, nem volt kiépítve az infrastruktúra.

És ami a legfontosabb: sose tudták, mivel szembesülnek a mélyben. Keveset tudtak az áramlásokról, a veszélyes élőlényekről, legendák és mítoszok lengték körül az olyan élőlényeket, mint a cápák, manták, ámbrás cetek. Ám Hass és csapata hitt benne, hogy szemtől szemben, természetes közegükben lehet csak őket megismerni, így aztán bátran indultak el merülni és filmezni, miközben sokan mások őrültnek gondolták őket. Lotte pedig mindig ott volt férje oldalán: kiemelt szerepet kapott a filmekben, gyakran felbukkan Hans Hass könyveiben is.

Ma már tudjuk, hogy a nők éppen olyan jó búvárok, mint az urak. Japánban persze az amák révén ez eleve "nőies" munkának számított, de itt Európában az első expedíciók idején még valószínűleg kevesen hitték el, hogy a férfiak egyenrangú partnere lehet a felszín alatt egy nő. Lotte Hass példája sokak számára lehetett inspiráló, és amikor ma egy búvárhajón a vendégek és a merülésvezetők között is szép számú lányt láthatunk, akkor eszünkbe juthat az első híres búvárnő. 

2010-ben Hans és Lotte Hass életéről a németek egy filmet is készítettek, ám talán pont a fentiek miatt a feleség szemszögére koncentráltak. A cím árulkodó: Das Mädchen auf dem Meeresgrund. azaz A lány a tenger fenekén. Yvonne Catterfeld játszotta a főszerepet, aki büszke volt rá, hogy személyesen is találkozhatott a film kapcsán Lotte Hass-szal. (Az alábbi képen a színésznő látható.)

A búvártörténelem egyik híres alakjától búcsúzunk tehát, aki férjével közösen rengeteget tett azért, hogy ma a merülés milliók kedvtelése lehet szerte a világon. Különös, hogy egy kicsi, tengerparttal nem rendelkező országból indultak útnak, hogy bejárják a tengerek és óceánok mélyét. Ezzel is bizonyították, hogy a körülmények ellenére is meg lehet valósítani az álmokat, bármilyen hihetetlennek tűnnek azok elsőre...

0 Tovább

Nehézbúvár kamerával

Az archív anyagok közt búvárkodva (stílszerűen fogalmazok, nem?) fantasztikus dolgokat szoktam találni. Most éppen egy 1926-os felvételt találtam, ami felvezető szövege szerint az első víz alatt rögzített mozgókép készítésének körülményeit mutatja be.

Az ember zavarban van, amikor valamiről azt mondják, az a "legelső". Mert ez vagy igaz, vagy nem, időnként ellenőrizni sem lehet. Ráadásul a fejlődéshez mindenki hozzáteszi a magáét, az első, a második, a tizedik... Mindenki előtt le a kalappal, aki kipróbált valami olyat, aminek kapcsán alig volt tapasztalat.

Annak idején nem voltak önálló légzőkészülékek, amivel kényelmesen mozogva filmezhetett volna az operatőr: nehézkes sisakos búvárfelszereléssel kellett alámerülnie. A víz alatti kamerák technológiája sem volt túlságosan kifinomult. A kamerát állványostól kellett cipelni, a víz alatti rekeszt vagy élességet állítani sem lehetett egyszerű, ha egyáltalán volt rá lehetőség, és így tovább.

És mégis meg kellett próbálni! Az úttörők voltak azok, akik kitaposták az utat a ma legkorszerűbb 3D-s természetfilmjeit készítő alkotók számára- vagy azoknak az amatőröknek, akik egy cigarettásdoboznyi kamerával HD minőségben vesznek fel izgalmas anyagokat.

Mindenki kellett hozzá: az első emberek, akik víz alá buktak, az elsők, akik légzőkészüléket fabrikáltak, az első korszerű maszkok kifejlesztői, az elsők akik fotót majd filmet csináltak a víz alatt, majd azok, akik egyre kisebbé és jobb minőségűvé tették a kamerákat, a felsorolás hosszan folytatható. Hogy mi, mostani kedvtelési búvárok tudunk-e valahol, valamikor elsők lenni? Erre nem sok esély akad, de azért aki ügyes, meg tud örökíteni valamit úgy, ahogy másnak még nem jutott eszébe.

0 Tovább

Rozsdazátony

Jól illusztrálja a tenger ostromának erejét egy Vörös-tengeren megfeneklett hajó története.

Azok, akik az egyiptomi Sharm el-Sheik nyaralóhelyre utaznak, akár a partról is láthatják a Louilla nevű hajó roncsát. A Gordon Reefen megakadt hajótest gyakorlatilag acélzátonnyá vált, mozdítatlanul hever az igazi korallzátony tetején. A búvárok körében jól ismert a Gordon Reef, ami a felszín alatt pompás élővilágáról ismert, míg odafenn a rozsdásodó maradvány fémjelzi.

Természetesen az egykori teherhajó története nem úgy indult, hogy sok évnyi hűséges szolgálat után egy zátony tetején köt ki. 1952-ben bocsátották vízre Svédországban, Antonina néven. A korszerűnek számító, 107 méteres hajó 14,5 fél csomós sebességre volt képes. 1965-ben adták el, onnantól keletnémet zászló alatt hajózott és át is nevezték. Új gazdái a romantikusan hangzó Zschopau nevet választották neki.

Ám milyen a hajósors, 1978-ben újból gazdát cserélt, és a Blue Mediterranean Shipping Company emberei a Louilla nevet pingálták rá. Ám több névváltozásra már nem volt módja, mert 1981. szeptember 29-én a Tiran-szorosban zátonyra futott. Aqabából tartott Szuezbe, amikor a baleset bekövetkezett, és a legénység minden erőfeszítése ellenére sem sikerült levontatni a Gordon Reefről. 

Akkor még szinte teljesen épnek tűnt a hajótest, de a látszat csalt, mozdíthatatlan és menthetetlen volt a Louilla. Talán a zátony védelme miatt nem darabolták fel a helyszínen, így szépen lassan elkezdett megkopni a festése, ahogy a tenger hullámai ostromolták.

Aztán fokozatosan megindult a korrodálás. Először a vízben levő részek rozsdásodtak, egyre nagyobb lyukak tátongtak a hajó testén, majd darabok szakadtak le. 

Hamarosan elkezdett megrogyni a hajótest, és ugyan pár része felismerhető még három évtized elteltével is a Louillának, tapasztalatlan szem már nem tudja megállapítani, hogyan festett ez a hajó fénykorában.

A Vörös-tengernek ezen a részén búvárkodók persze egészen közelről megnézhetnék a roncsot, de valljuk be, többnyire a felszín alatt nyugvó maradványok érdekelnek, ahol merülni is lehet. Ez inkább csak a mementója annak, hogyan pusztul el a tengeren egy büszke acélhajó, amiből fokozatosan lesz rozsdazátony, amíg végképp el nem tűnik a hullámok mélyén.

Az idén erre járva jött egyik barátunk ötlete, ugyan adjunk esélyt ennek a hajónak, hátha jó fotótéma lehet. Hiába van jelentős része a felszínen, a víz alatt is vannak még részei, tehát a búvárfotósok vízhatlan tokba zárták kameráikat, és a sekély vízben sétálva próbálták megörökíteni a roncsot. 

Tökölyi Csaba barátomat kértem meg, hogy küldjön át pár képet azok közül, amiket ezen a napon készített. A Louilla talán még drámaibban fest ezeken a képeken, ahol látszik, hogy fekszík a zátonyon, és bizony még a víz alatt is ott rozsdásodnak bizonyos részei. Meglepő, de a masszív lánc, hiába van a tenger mélyén három évtizede, még kiválóan látszik, miközben a hajó oldalfalai lassan teljesen eltűnnek. Nagy kérdés, hogy az erősen megdőlt felépítmény és a híd meddig marad meg így. Szerintem egy-két éven belül beleborulhat a vízbe- egyenesen a korallzátonyra.

Nem tudom, mikor fog végleg összeomlani a Louilla, nem vagyok a téma szakértője. Noha egy ideig biztosan láthatják még az erre járók, de előbb-utóbb úgyis az eltűnés lesz a sorsa. A tenger türelmesen végzi munkáját, és semmi nem sietteti: úgyis a víz az erősebb, bármennyire masszívra épít valamit az ember.

A víz alatti sorozat további fotóihoz klikk: Tökölyi Csaba (http://outlet.csabatokolyi.com/)

0 Tovább

Összecsapás egy búvárgorillával

A búvárkodáshoz kötődő dolgokról olvasva futottam bele a Sea Devils nevű búvárcsapat képregényes kalandjaiba. A négy búvár nem klasszikus szuperhős, mert nincsenek emberfeletti képességeik, talán az ő esetükben az is elég komoly kaland volt, hogy a tenger mélyén kellett mindenféle veszedelmekkel szembenézniük.

A DC képregényeiben 1960-ban felbukkanó búvárok 1961 és 1967 között szerepeltek saját sorozatukban, ami összesen 35 füzetet ért meg. A hatvanas évek első fele volt a búvárkodás közismertté válásának korszaka, nyilván ezt a fajta népszerűséget próbálta meglovagolni a kiadó, de tényleg a legvadabb dolgokat kiagyaló történetekkel. Voltak a képregényekben idegen lények, mutáns tengeri szörnyek, sőt, még egy víz alatti gorilla is- istenem, a hatvanas években minden elképzelhető volt.

Kicsivel később, amikor realisztikusabbá váltak a sztorik, a Sea Devils már nem volt sehol. A hetvenes évek végén még felbukkantak más hősök oldalán, aztán a 21. században Aquaman kalandjaiban új tagokkal kiegészülve. Ám a főszerep már soha nem lett az övék, talán a búvárkodás lett túl hétköznapivá vált ahhoz, hogy azzal el lehetett volna adni egy akciódús képregényt.

Egyébként az eredeti csapat összetétele nagyon hasonló az 1961 végén bemutatkozó Fantasztikus négyeséhez: van egy vezető, az ő barátnője, a barátnő húga, illetve egy nagy erejű, hű barát. Pletykák szerint a Marvelnél dolgozó Stan Lee a Sea Devilsből merített ihletet a saját csapat megalkotásához. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy az eredeti csapat eltűnt, a Fantasztikus négyes sikersorozata pedig azóta is tart.

Mondjuk ha a Sea Devils csak arra volt jó hogy mutáns tengermélyi gorillákkal való küzdelmekben vegyenek részt, akkor annyira nem nagy tragédia az eltűnésük. Bizonyára lehetett volna értelmesebb tartalommal felruházni a történeteiket, de a képregénybiznisz is kemény világ, a pénz diktál. És az végülis nem nagy baj, ha egy idő után már keveseket érdekelt az, hogy a búvárkalandok mindig valami mutáns szörnnyel való birkózásban merültek ki. Egyre többen búvárkodunk, egyre többen tudjuk, a felszíni alatti világ valami egészen másról szól.

0 Tovább

Merülésre fel!

A kedvtelési búvárkodás ma ismert formájának gyökereit több helyen is lehet keresni. Egyrészt fontos volt annak az olcsó és egyszerűen kezelhető technikának a megalkotása Cousteau és Gagnan részéről, ami mindenki számára elérhetővé tette a "halemberré" válást, de ez önmagában még kevés lett volna.

A másik fontos lépcsőfok az volt, hogy a jómódú amerikaiak számára is vonzóvá, eladhatóvá kellett tenni a búvárkodást, és ekkor indult be a tengerentúlon kiváló eredményeket felmutatni tudó marketinggépezet. Megpróbálták kitalálni, milyen hívószavakkal lehet ezt a hobbit menővé tenni, és ha úgy nézzük, ma is ezek juthatnak eszünkbe: kaland, felfedezés, új közeg, természetközeliség...

A különbség talán csak a megfogalmazás módjában van, hiszen a hobbibúvárkodás kezdetei óta eltelt hat évtized. Nem szokatlan merülésről olvasni, ilyen témájú filmeket látni, egy átlagos tengerparti nyaraláson is hétköznapi programmá vált a búvárkodás. Szóval a kezdet kezdetén egzotikusabb volt ez a dolog, ám ennek ellenére is visszaköszönnek a fent említett kulcsszavak.

Kiváló bizonyíték erre ez az 1953-as film (több, mint hat évtizede készült!), és van benne minden: tengerpart, szigonyozás, aztán rátér az igazi mélytengeri kalandra, a palackos búvárkodásra. Felbukkannak a cápák, a teknősök, a polipok, a változatos formájú és színvilágú halak, mindez a korban megszokott lehengerlő narrációval.

Fogalmam nincs, az ilyen filmek láttán hányan kaptak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, de bizonyára sokan lehettek, hiszen az Egyesült Államokban egyre több cég kezdett búvárfelszerelések gyártásába és forgalmazásába, csatlakozva a nagymúltú európai gyártókhoz. Ma pedig már óriási volumenű globális üzletágról beszélhetünk.

A kaland viszont maradt szinte ugyanolyan régen is, ma is. Borzongató érzés leszállni a mélységbe, karnyújtásnyira lenni cápáktól és delfinektől. Odalenn nem számít semmiféle üzlet és marketing- és ettől szép ez az egész napjainkban legalább annyira, mint a hőskorban.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább
«
123

Google hirdetés


Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Google hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog

Hirdetés