A legveszélyesebb búvármunkák

Fura lista jelent meg a Cracked oldalán, ahol néhány durva melót szedtek össze, és párnak közülük van köze a búvárkodáshoz. Tényleg olyan kemény atomerőműben vagy golfpályák tavaiban merülni?

Előrebocsátom, ezeknek a dolgoknak a többségéről én is csak hallottam, sose űztem ilyesmit. De azért kicsivel jobb a rálátásom, ezért engedem meg magamnak az okoskodást.

A golflabdák keresése például elég sajátos búvármunka. Hihetetlen, de a bénázó játékosoknak köszönhetően ez tényleg jó üzlet, szép pénzeket is lehet vele keresni, ha egy népszerű pálya tavában dolgozik valaki. Az viszont tény, a környezet nem ideális: a látótávolság általában gyatra, a jellemzően egyedül dolgozó búvárok elakadhatnak, rosszullét esetén sem segít rajtuk senki. És például Floridában "apró" kellemetlenségnek számít az, hogy alligátorok költöznek be némelyik tóba- nem lehet vidám élmény, amikor váratlanul egy ijesztő fogsor vicsorog a búvárra. Azt kell mondjam, a golflabdakeresés tényleg elég veszélyes meló, nem egyszer olvastam már végzetes balesetről.

A barlangi búvárokat is említi a felsorolás. Nos itt azért már érdemes megállni: sok barlangban merülő ember nem dolgozik, hanem kifejezetten a különleges élményért búvárkodik. Közülük is vannak, akik egészen hosszú barlangrendszerekben hajtanak végre különleges merüléseket, de ez azért akkor sem olyan meló, mint az útkaparás- ők finanszíroznak maguknak mindent. Hogy veszélyes-e? A barlangi búvárkodásnak mára azért elég jól kialakított szabályrendszere van, remek felszerelésekkel.

A balesetek egy jelentős részében egyszerűen arról van szó, hogy a merülésre felkészületlen búvárok tévednek el, máskor egészségügyi ok áll a háttérben. Aki már annyira profi, hogy hivatásként űzi a zárt téri búvárkodást, mert merülést vezet vagy fosszíliákat gyűjt, az bőven birtokában van a szükséges tudásnak- nem is ők vannak nagy veszélyben, hanem a képzetlen, de vakmerő búvárok. Ők viszont nem csak barlangban, hanem bárhol máshol bajba kerülhetnek...

A cápás akváriumokat takarító búvárok munkáját a veszélyesek közé sorolják. Hát, megvallom őszintén, ilyen helyen bekövetkezett balesetekről sokkal ritkábban hallottam. Amikor előfordult, akkor például valamiért befogni szándékozott cápa sebesített meg valakit (nem halálosan). Az, hogy csak úgy odamenjen a búvárhoz egy ragadozó a vendégek szeme láttára és elkezdje harapni, talán még soha nem fordult elő... Pláne hogy az akváriumokban csak pár cápafaj tartható, ezek pedig jellemzően nem veszélyesek.

Az atomerőművek medencéiben merülés kétségkívül durván hangzik. De azért ne feledjük, ezek iszonyúan ellenőrzött körülmények között zajló búvármunkák, ezer szabállyal, profi búvárokkal. A kockázatok, például a sugárzásveszély nyilvánvalóak egy atomerőműben, de sokak számára így is vonzóbb itt melózni, mint a nyílt tengeri olajfúró-tornyokon, meglehetősen zord körülmények közt, és még jól is fizet.

Ha már a durva búvármunkák is bekerültek a válogatásba, a szaturációs merüléseket simán odatenném. Azok a roppant jól kereső búvárok, akik ilyesmit bevállalnak, heteken át élnek nagy nyomás alatt egy kis kamrában, és eközben mennek ki dolgozni a víz alá akár száz méternél is nagyobb mélységben. Ha valakivel valami történik, nem nagyon van gyors segítség. Természetesen bírni kell a hosszú időn át történő be- és összezártságot is. 

Aztán említhetnénk még a rázós merülések között az aknakereső búvárok feladatait, meg úgy egyáltalán a katonai búvárkodást magát, ami komoly kihívást támaszt mindenki elé. Az olyan munkákhoz is nagy lelkierő kell, amikor vízbe veszett embereket kell megkeresni a búvárnak, időnként például télen, jég alatt.

Szóval vannak veszélyes víz alatti munkahelyek, vannak kockázatos merülések. De sok más területen is leselkednek veszélyek az emberre- a búvárkodásban viszont ezzel általában jobban tisztában vannak a munkavégzők. Ahol nem, ott sajnos több a súlyos baleset: az ipari vagy egyéb munkabúvárkodást a fejlett országokban űzik profi, biztonságos felszereléssel, máshol erre nem költenek annyit. Persze arrafelé lazábban veszik a biztonsági szabályokat építkezéseken, hajózásban és más helyeken is, ezért egyébként is több a tragédia. 

Szóval általában a kockázatok ismertek, kezelhetőek. A veszélyt gyakran az emberi tényező jelenti: az oda nem figyelés, a felkészületlenség. Ezen túl is bekövetkezhet mindig valami váratlan, és nyilván a kockázatok (no meg a speciális szakértelem) miatt kell jobban megfizetni az ilyen munkát végzőket, ám felkészüléssel lényegesen javíthatóak az esélyek.

0 Tovább

Láncfűrésszel a víz alatt

Így dolgoznak a jómunkásbúvárok: lángvágóval, fúróval, láncfűrésszel.

Érdekel minden, ami a búvárkodáshoz kapcsolódik, még akkor is, ha egyébként nem akar azzal a területtel foglalkozni. Az ipari búvárkodás világa is érdekes, de sose gondoltam arra, hogy a mélyben akarnék építeni vagy bontani. Nekem a merülés sokkal inkább szól a szabadságról, a halacskák nézegetéséről, a fotózásról.

Ám bőven akadnak, akik melózni merülnek le. Mert ez meló a javából, ehhez kétség ne férjen, és egészen más szabályokat kell követni, mint amikor saját kedvére nézelődik a víz alatt. Sokkal pontosabban betartják az előírásokat, hiszen az életük múlik rajta, hogy meddig vannak lenn, hol állnak meg dekompresszióra, mint kapják a légzőgázt, és így tovább.

És persze eleve kihívás olyasmit csinálni a felszín alatt, ami esetleg még szárazon sem olyan sima ügy. Lángvágóval dolgozni vagy láncfűrészt használni ebben a közegben? Izgalmas kihívás. Szóval ez a videó azért volt számomra érdekes, mert nekem ismeretlen cuccokkal dolgoztak a búvárok. Nem állítom, hogy pontosan tudom, melyiket hogy biztonságos használni, sőt, inkább azt mondom, szinte semmit nem tudok ezekről. Például hidraulikus láncfűrésszel dolgozó búvárról soha nem láttam még felvételt. Érdekes látni ezt a fajta búvárkodást- és megerősíteni magamban az érzést, hogy erre nem vágyok.

0 Tovább

Extrém merülés az atomerőműben

Egészen furcsa és különös búvármunkák is léteznek, de ezek közül is feltűnést kelt a reaktorban merülő emberek feladata. 

Kyra Richter éveken át merült kedvtelési búvárként, majd oktatóként Ázsiában, a Karib-tengeren. Magasszintű képzettséget szerezve búvárkodott a mexikói barlangokban is, aztán érdeklődése az ipari búvárkodás felé fordult.

Ezen a téren a "királykategóriának" a szaturációs búvárkodás számít, amikor több száz méteren dolgoznak a búvárok, akik akár hetekig, hónapokig nem jöhetnek ki a szabad levegőre. Kyra úgy érezte, ebben a férfiak által dominált világban nem lehet túl sikeres, ezért más területeken kezdett el nézelődni.

Amikor látott pár képet atomerőműben dolgozó búvárokról, érezte, ez lesz az ő világa. Meglehetősen változatos helyeken merülnek: tavakban és folyókban az erőművek mentén, és az erőművön belül levő tartályokban és medencékben egyaránt. A víz néha pokolian hideg, időnként szennyezett, és persze ott van a sugárzásveszély is.

Kyra szerint mégsem számít ez a legveszélyesebb búvármunkának, elsősorban ezért, mert az iparnak ezen a területén elképzelhetetlen, hogy a biztonságon spórolnának. Minden felszerelésük korszerű és megfelelő védelmet biztosít. Természetesen kerülhetnek veszélybe a hideg vízben, vagy ha a különféle csövek közül egy olyanba hatolnak be munka közben, amibe nem kellene. 

A radioaktív sugárzás, amitől mindenki retteg, értelemszerűen jelen van egy atomerőműben. A búvárok és a technikusok folyamatosan figyelik a sugárzás szintjét, mindig vannak náluk ellenőrző műszerek, így elméletileg nincs különösebb kockázat, amíg nem következik be baleset. (A Csernobilban a biztos halálba merülő búvárok története jelzi, van olyan helyzet egy atomerőműben, amit bármilyen rutin birtokában van valaki, nem lehet megúszni.)

Az amerikai hölgy mindenesetre megtalálta a számítását ebben a különleges szakmában: Kyra Richter egy michigani erőműben dolgozik, de a világ több pontján számítottak már a szakértelmére. 

0 Tovább

Elfogytak a búvárok

Vietnamban egyre kevesebben vannak, akik életük kockáztatásával vállalnák a víz alatti halászatot.

A dél-kelet-ázsiai ország hosszú tengerpartja miatt a halászat mindig is az egyik legfontosabb iparág volt. A különböző régiókban más és más módszernek lettek a mesterei az évszázadok alatt az emberek- Quang Ngai arról vált ismertté, hogy az itteni halászok a felszín alá merülve dolgoztak. Ám a munka mindig is veszélyes volt, és manapság már egyre kevesebben akarnak búvárkodni.

Azok, akik még mindig a tengerben dolgoznak, arról mesélnek, hogy több tucat búvár vesztette életét az elmúlt évtizedek alatt. Az önmagában is problémás, hogy a felszerelés primitív, hiszen a búvárok egy maszkot viselnek, és egy locsolócsőhöz hasonló tömlőből szívják a felszíni kompresszor által pumpált levegőt, nincs semmilyen biztonsági tartalék. Az viszont még nagyobb gondot jelent, hogy nincs formális képzés, a búvárok "érzésre" merülnek, így gyakran szenvednek sérülést. 

Természetesen van olyan dolog, amiben a helyi búvárok tényleg nagyon jók: ismerik a tengert, tudják, hol vannak a legjobb pontok a halászatra, tisztában vannak az áramlatokkal, előre látják ha jön a veszélyes vihar. Ám ez kevés, amikor valaki a meghibásodott felszerelés miatt túl gyorsan úszik a felszínre, és dekompressziós betegség alakul ki nála. Ebbe akár bele is halhatnak, de ha túl is élik, gyakran maradandó fogyatékosság lesz a következmény, és természetesen soha többé nem merülhetnek.

Annak idején úgy "tanították" a kezdő búvárokat, hogy rájuk aggattak pár kiló súlyt, és az első teszt egy merülés volt. Aki azt mondta, nagyon fájt a füle, azt egyből el is tanácsolták a szakmától. Aztán fokozatosan növelték a mélységet, míg végül önálló munkára éretté nyilvánították az újdonsült búvárt. Most egy civil szervezet próbálja megismertetni a helyieket a biztonságosabb felszerelések mellett az élettani ismeretekkel is. Ez a tudás, kiegészülve a tenger alapos ismeretével, biztonságossá és eredményesebbé tehetné a munkát.

Ám a fizetés jellemzően nem volt túl jó, főleg a munka veszélyességéhez mérve, így a rutinos és jó búvárok külföldön vállalnak munkát, míg Quang Ngaiban több halászhajó a kikötőben vesztegel búvárok híján. Sokakat aggaszt ez a tendencia, hiszen régen úgy tartották errefelé, az emberek búvárnak születtek. Ly Son és a többi település hajóinak kapitányai most aztán járják a vietnami partokat és olyanokat toboroznak, akik vállalják a tengeri merülést. Ha egy képzett búvárt sikerül szerződtetni, az addig fel sem száll a hajóra, míg nem tesznek le neki egy kis pénzt. Régen hasonlót még el se tudtak volna képzelni, ám a hajótulajdonosoknak nincs más választása.

Meglehet, az is eltolódást okoz, hogy másféle halászati módszerek hódítanak. Ennek is lehetnek negatív következményei: a búvárok ugyanis kizárólag azt vitték ki a vízből, amire szükség volt, amit el tudtak adni. A vonóhálóval dolgozók viszont minden elpusztítanak amit érnek, és a "felesleges" fogást, a döglött, ám számukra értéktelen halakat visszadobálják a vízbe. Ez pedig hosszú távon nem fenntartható. 

Mindenkinek érdeke lenne tehát, hogy ne tűnjön el a víz alatti halászat hagyománya. Közösen tenni kell azért, hogy ez a munka egyszerre legyen biztonságos és jövedelmező.

0 Tovább

Pizzafutár búvárcuccban

A legfurcsább melók közé tartozhat Rob Doyle-é: a Floridában található víz alatti hotelben lakók számára szállítja ki a megrendelt ételt. Persze nyilván pár perccel meghosszabbítja az átfutási időt az, hogy fel kell venni a búvárfelszerelést, de ezzel nyilván számolnak a hotelben lakók. Azt pedig mondani sem kell, a hagyományos papírdoboz nem elegendő a pizza csomagolásának, mert kissé elsózná a tenger vize...

Ez is csak egyféle a sok furcsa búvármunka közül, hiszen vannak akik golflabdákat gyűjtögetnek a tavak mélyén, mások atomerőművek hűtővizében merülnek, vagy esetleg szennyvízcsatornában. Hozzájuk képest a víz alatti pizzafutárkodás egészen tűrhetőnek látszik, csak azt nem tudom, ha papírpénzt kap borravalóként a fickó, hova teszi hogy ne ázzon el?

Csak az nem túl szerencsés, hogy túlságosan kevés a víz alatti hotel, így aztán hiába kap kiváló értékeléseket a lelkes futár, a jó referenciák ellenére sem fognak kapkodni utána a munkaerőpiacon. Talán majd ha tovább emelkedik a tengerszint, nagyobb igény lesz a pizzafutárok iránt, akiknek nem robogót, hanem búvárpalackot biztosít az étterem...

0 Tovább

Munkában a csatornabúvárok

Összesen 2000 mérföldnyi vízi utat gondoz Angliában a Canal & River Trust, és ezek karbantartása búvármunkát is igényel. Mindez a hideg téli hónapokban nem túl kellemes foglalatosság...

Sokan tudják, hogy csatornák hálózzák be Angliát, és ezeken meglehetősen sok a kirándulóhajó. Népszerű nyaralási formává vált a hajózás, de ahol víz van, ott szükség van az óvatosságra is.

A csatornákra felügyelők dolgát nehezíti, hogy bizony ezek a csatornák meglehetősen régiek. A közelmúltban a West Midlandsben található, 200 éves vízi utakban merültek a búvárok, amik az építés idején korszerűnek számító technikát vonultattak fel. Így például vannak kapuk, amik erős vízáramlás idején automatikusan bezáródnak, ezzel gátolják meg azt, hogy a csatornából kiáradó víz elöntse a szomszédos településeket. 

Egyszerű, de nagyon ügyes szerkezetek, amelyek fontosak biztonsági szempontból. Ezért aztán minden évben a víz alatt ellenőrzik őket a búvárok: megvizsgálják, hogy hibátlanul működnek-e, és nincs-e olyan nagyobb törmelék, ami megakadályozná a bezáródást vészhelyzetben. 

Csak éppen telente, amikor ilyen munkákat végzik a búvárok, a víz három fokos, és a csatornák mélyén gyatra a látótávolság, inkább csak tapogatással tájékozódnak. Természetesen a kellő rutinnal és a szükséges felszereléssel a búvárok biztonságosan hajthatják végre a merülést, és így biztonságban vannak a csatornák által érintett települések.

0 Tovább

Melósok szigonypuskával

A minap a televízióban elcsíptem a Catching Hell című amerikai ismeretterjesztő(?) sorozat egyik epizódját. Nálunk Vadászat a tenger mélyén címmel adják, ami jól összefoglalja a lényeget: szigonypuskával lövöldöző búvárokról szól. Ám azt hiszem, érdemes árnyalni egy picit a sorozatból kirajzolódó képet...

Először is meg kell jegyezzem, úgy éreztem, párszor csúnya félrefordítások voltak a szövegben, amik félrevezetik a laikus nézőt és bosszantják a búvárkodásban jártasakat. De ez a legkisebb baj az ilyen filmekkel. Sokkal inkább azt nem szeretem az ilyen amerikai dokuszerűségekben, hogy olyasféle konfliktusokat igyekeznek kidomborítani, amik rettentően mesterkéltnek tűnnek.

Persze, lehet veszekedni a búvárhajón, de a direkt hülyeség, kötekedés elég önveszélyes egy olyan szakmában, ahol egyedül merül valaki, aki a vadászat miatt nagy kockázatot vállal. Természetesen a filmben percenként felbukkannak a cápák, mert enélkül mit sem érne egy izgalmakat ígérő tévéműsor. Az kétségtelen, hogy ezek a ragadozók roppant nagy távolságból érzékelik a kilőtt, vergődő halakat, a vér szagát. Az is tény, a szigonyosok messze a legnagyobb veszélyben vannak a búvárok közül.

De elég sokszor érzi úgy az ember, hogy a jelenetek úgy vennek megálmodva, hogy egy drámai pillanatban egyszer csak megjelenik a cápa, és a búvár bele tudjon kiabálni a víz alatt a mikrofonba, hogy "Úristen!!!" A teljesen egyedül búvárkodó ember nyugodtan kiabálhat odalent, ha a víz felett nincs segítségre kész, pillanatok alatt menteni képes társ, akkor nem sokat ér vele. Gyanítom, a valóságban egy "kicsivel" felkészültebbek a vészhelyzetekre a profik, ha valóban annyira gyakran felbukkannak a cápák. Pontosan tudják, hogy állandóan a közelben ólálkodnak, számítanak rájuk, ismerik a reakcióikat és pánikolás helyett tudatosan cselekednek- csakis ebben bízhatnak odalenn egyedül. Egyrészt életben akarnak maradni, másrészt viszont pénzt is akarnak keresni, hiszen ennek érdekében vállalják a kockázatot.

A szigonyos vadászat ugyanis kétségkívül jövedelmező üzlet, tehát a valóságban is sokan foglalkoznak ezzel. Amerikában a megfelelő engedélyek birtokában légzőkészülékkel merülők is lövöldözhetnek a szabályokat betartva, és a friss halnak megvan a piaca. Talán különösnek hangzik, de ez a halászati módszer bizonyos szempontból környezetbarátabb, mint a hálós. Itt ugyanis csak azt lövik ki, amire valóban szükség van és eladható. Míg egy halászháló elpusztíthat teknőst, delfint, kisebb, így piacra nem vihető halakat, egy szigonyos ilyesmire soha nem emeli fel a fegyverét. Én kedvtelési búvárként idegenkedek a vadászattól, de a halat bezzeg megeszem, noha esetleg olyan módon fogták ki, ami sokkal nagyobb kárt okoz a tenger élővilágában. Igyekszem valahogy feloldani ezt a konfliktust magamban, ám ez nem könnyű. 

Visszatérve a sorozatra: értem én, hogy cápa, anyázás meg életveszély kell, de alapvetően ez is csak egy meló, amit lehet okosan meg hülyén csinálni. Aki ilyen üzletbe akar belevágni, ne ebből informálódjon, ha már mindenáron halakra akar lövöldözni Floridában. Mi pedig elkönyvelhetünk egy újabb búváros műsort, ami kissé torz képet mutat a merülésről. Nem az első- és nem is az utolsó...

0 Tovább

Kincset érő fahulladék

Az igazán különleges fára vágyó asztalosok a víz alól szerzik be az anyagot- persze nem olyan egyszerű a hatalmas szálfákat kiemelni a mélyből.

A Pasquotank folyó már évszázadok óta ismert hajózási útvonalnak számít a faiparban. A környék gyönyörű fáit kivágták, összekötötték és tutajként leúsztatták, ám mindig akadt rönk ami elszabadult és a mélybe süllyedt. Az oxigénban szegény vízben pedig a fa nem rohadt el, sőt, minél öregebb, annál értékesebb.

Randy Hiestand egy reality műsort nézve jött rá, micsoda érték rejtőzik a folyó fenekén, mindenki szeme elől elrejtve. A hajósok csak sekély vízállás idején találkoznak a rönkökkel, amik sérülést okoznak a hajócsavarokban- ilyenkor csak bosszúságot okoznak. Ám a szonár jeleit figyelő Hiestand dollárezrekről álmodik, amikor feltűnik a képernyőn egy fél méter átmérőjű, húsz méter hosszú szálfa. Egy hasonló méretű, 200 éven át a mélyben levő fa akár 1500 dollárt is megérhet.

A lelkes nyugdíjas egy kis pluszjövedelem reményében kezdett bele a kiemelés tervezésébe. Az már kiderült, hogy több száz rönk van odalenn, épp csak a felszínre kellene őket hozni. Vett egy használt bárkát, a barátok is besegítettek, és koncessziós jogot is kapott a fa kiemelésére, mert csak úgy saját kedvére senki nem kutathat a víz alatt.

A projekt elvileg sikerre van ítélve, hiszen faanyagra mindig szükség lesz, pláne az ilyen különlegesre. Ráadásul mindez környezetbarát, hiszen nem új fakitermelésről van szó, hanem a rég kivágott szálfákat szedik ki. Azt tervezik, hogy a felderített rönköket a felszínről hurkolják meg és így húzzák ki. Ám meglehet, időnként búvárokra is szükség lesz, ők viszont drágák. Egy sötét folyó mélyére leküldeni nem lehet akárkit, hogy az iszapban óriási farönkökkel dolgozzon.

Persze eleinte nyilván maradnak az egyszerűbben kiemelhető szálfáknál- van miből válogatni, hiszen százszámra vannak a folyó mélyén. Lehet, Hiestand előbb megunja a munkát, mint hogy a végére érne.

0 Tovább

A csúcsgasztronómia ára

Az agar-agar, a tengeri algából készült zselésítő anyag a jó példája annak, hogy minden mindennel összefügg: a növényi alapú, természetes anyag népszerű termék a bioboltokban és a menő éttermekben. Ám az kevesebb embernek jut eszébe, tulajdonképpen miből is lesz ez, és mivel jár, ha egyre növekszik iránta a kereslet.

Marokkóban az agar-agar alapanyagául szolgáló vörös algát úgy nevezik, hogy "vörös arany", mert a helyi búvárok számára jó megélhetést biztosított- mostanáig. Ám egyre több a búvár és egyre kevesebb az alga, panaszkodnak a hosszabb ideje ezt a munkát űzők.

A sekély partmenti vizekben a nyári hónapokban gyűjtik az algát a víz alatt. Az agar-agart nem csak a gasztronómiában ismerik, a kozmetikai- és a gyógyszeripar is használja. Népszerűségét annak köszönheti, hogy nem állati eredetű termék, így a korábban csak Ázsiában használt anyag ma már nyugaton is keresett. Mivel más hőfokon zselésedik, a szakácsoknak is változik a mozgástere, és a vegetáriánusok is nagyon kedvelik. Egészen 2006-ig Marokkó volt a piacvezető az előállításában, amikor Kína és Chile is leelőzte, de mindmáig meghatározó a szerepük a világpiacon.

Ám olyan mennyiségben gyűjtötték be az algát, hogy a kormánynak korlátoznia kellett a búvárok tevékenységét: hatósági árat vezettek be és kvótákat szabtak meg. Egy több évtizede algát gyűjtő búvár elmondása szerint régen volt olyan nap, amikor 500 kilót tudtak a tengerfenéken learatni, de mostanában egyre kevesebb a növény, tehát a tevékenység szabályozása egyelőre nem érte el maradéktalanul a kívánt hatást.

A helyi, nem túl jómódú emberek százával, vagy akár ezrével szállnak tengerre, hogy a megélhetést jelentő algát felhozzák a felszínre. Ám a munka nem veszélytelen, mert a 20-25 méteres mélységben dolgozó búvárok jelentős részének meglehetősen ócska a felszerelése, és valószínűleg képzettségük is hiányos. A rutinos búvár arról mesélt, hogy már nem egy fiatalt látott odaveszni a mélyben, akik azt hitték, a vörösalga-mező számukra az El Dorado.

A búvárok 6-8 órát töltenek a tengeren a kis csónakjaikkal, aztán visszatérnek a fogással, aminek kilójáért 2010 óta 3,25 dirham (azaz 39 eurocent) felvásárlási árat adnak, ennyit ír elő a törvény. Azért pont akkor jött a szigorítás, mert 2009-ben egyetlen szezon alatt 14,000 tonnát arattak a búvárok a tenger fenekén, és ha ez így folytatódott volna, akár teljesen el tűnhetett volna a partszakasz nagy részéről a vörös alga. Onnantól nem csak személyes kvóták léptek életbe, hanem az év bizonyos hónapjaiban tilos a begyűjtés. A helyzet érezhetően javult is- ám még nem eléggé.

És azzal, hogy az évi 6,040 tonnában meghatározott összmennyiségen több búvár osztozik, az egyes embereknek kevesebb bevétel jut. Mivel az egész világon gondot jelent a túlzott mértékű begyűjtés, a kereslet pedig megugrott, az exportált vörös alga ára két és félszeresére ugrott. Marokkóból viszont csak az alga ötödét szállítják ki, a nagyobb részét otthon dolgozzák fel, és az agar-agart adják el. Nincs olyan mennyiség, ami el ne fogyna, szinte az összes külföldre kerül.

Ám azt a környezettudatos nyugati vásárlók nem tudják, milyen sokan fizetik a legnagyobb árat az algáért: a halászati minisztérium szerint 250 ember vesztette életét a merüléshez használt felszerelés hibái miatt. Tanfolyamokat szerveznek a búvárok számára, engedélyhez kötik a tevékenységet, hogy biztonságosabbá tegyék a merülést.

Egész családok jóléte függ attól, hogy a családfenntartó búvár dolgozik-e. A sok időt víz alatt történő férfiakra mindig leselkedik annak a veszélye is, hogy olyan sérülést szenvednek, ami után többé nem merülhetnek. Noha életben maradnak, az algagyűjtés nélkül a család pénz nélkül marad. Nem kevés olyan asszonyt és gyereket látni Marokkóban a tengerparton, akik a kisodródott algát szedegetik össze, annak reményében, hogy ezzel némi pénzhez jussanak. Természetesen az ott maradt sörösüvegeket sem hagyják ott, mert minden fillér számít. Így aztán nem csak a búvár számára fontos az, hogy jó felszereléssel, a biztonságos merülés szabályait betartva dolgozzon. Ám a kényszerhelyzetben levő, szegény emberek gyakran vállalnak túlzott kockázatot, mert addig kell pénzt keresni, amíg lehet.

Innen jön tehát az agar-agar, aminek felhasználói mit sem tudnak a háttérről. Persze az élelmiszeripar ezer más területére jellemző, hogy fogalmunk sincs, milyen módon előállított termék kerül az asztalunkra. Ám ha aggódunk a tonhalakért, a csirkék tartási körülményeiért, gondolhatunk azokra az emberekre is, akik testi épségüket kockáztatják azért, amit mi egyszerűen csak leveszünk a polcról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Álomesküvő a felszín alatt

A víz alatti fotósok jól meg tudnak élni Kínában az esküvői képek készítéséből, ugyanis arrafele most ez a trendi. Shanghajban állítólag már több tucat stúdió kínálja ezt a szolgáltatást a házasulandó pároknak, és rendes konkurenciaharc van, mert nagy a fizetőképes kereslet. Megjegyzendő, a világ más részein is egyre gyakrabban készülnek ilyen fotók, mert sokaknak tetszik az ötlet- talán az elején bele sem gondolnak, mennyi nehézséggel jár ez.

A búvárfotózás jellemzően hobbi, még a neves, sok díjat nyert alkotók számára is. Van egy civil foglalkozásuk, és mellette hódolnak ennek a szenvedélynek. Szerintem igazán megsüvegelendő, hogy sokan úgy ölnek bele pénzt, energiát a felszerelés beszerzésébe, a tanulásba, az utazásba, a fotózásba, hogy saját örömükre dolgoznak- no meg a mienkre, mert el tudnak kápráztatni a képeikkel.

Hallottam már magyar búvárfotósról, aki víz alatti modellfotózásra specializálódott, így jegyespárokkal is dolgozott. De mifelénk azért nem sokan érdeklődnek ez iránt, ellentétben például Kínával. Ott az esküvőt nagyon komolyan veszik, rengeteg pénz forog minden ahhoz kapcsolódó szolgáltatásban, és ezek közül az egyik drága tétel a fotózás. Mivel úgyis sokat költenek rá, beleférnek az extrém elképzelések. A jegyespárok jóval az esküvő előtt megszervezik a fotózást, keresik a legjobb stúdiókat, és a víz alatt készült képekkel most lehet kaszálni.

Ráadásul az új ötletekre szüksége van a stúdióknak a talpon maradáshoz, mert a sok költség miatt egyre többen inkább barátokat kérnek meg a fotózáshoz, sokaknak vannak minőségi gépeik, és ügyes amatőrök meglepően jól tudnak dolgozni. De víz alatti képeket nem lehet bármelyik haverral készíttetni.

Persze először ki kellett találni azt, hogyan lehet ezt ügyesen megoldani. Nem olyan könnyű ám egy levegővel pózolni a mélyben, miközben a képnek könnyedséget, légiességet, romantikát kellene sugallnia! Ha erőlködnek, akkor a végeredmény messze nem lesz lenyűgüző. A fotósnak legalább lehet légzőkészüléke, de azért van ám különbség kép és kép között, azért, mert valaki a gépet vízhatlan tokba teszi, nem válik azonnal ügyes búvárfotóssá. Igaz, akad stúdió, ahol a fotós maga nincs a víz alatt, hanem a medence üvegfalán keresztül dolgozik, de megítélésem szerint ez azért nem hoz olyan eredményt, mint az igazi búvárfotózás.

Még a felszíni rutin is kevés a víz alatti munkához, szóval jóval az első munkavállalás előtt neki is gyakorolnia kell modellekkel, meg kell találni az alkalmas medencét, azt esetleg be kell rendezni, kísérletezni kell a megvilágítással, a ruhákkal (mert az hülyén néz ki, ha a szoknya a menyasszony nyaka körül lebeg), a vízhatlan sminkkel és így tovább. Akadnak olyan, akik el is utaznak, hogy nyílt tengerben készítsenek jegyesfotókat, ott aztán már végképp elszaladhatnak a költségek.

Nyilván a fotózás előtt nem árt, ha az ifjú pár vesz pár szabadtüdős búvárleckét, megtanulják, hogyan tudnak hosszabb időt tölteni egy lélegzetvétel után a víz alatt, milyen módon kell pózolniuk, hogy kell kommunikálniuk a fotóssal. 

Nincs mese, a kép örök emlék lesz, de a folyamat miatt is, ami az elkészültéig vezet. Mondhatni, a fiatalok élesben tanulják meg, milyen együttműködni egy nehéz szituációban, amikor tényleg számít a másik minden lélegzetvétele...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább
«
12

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Google hirdetés

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog

Hirdetés