Tintahal-romantika

A tengeri puhatestűek gyengéd balettje párosodáskor igencsak jó téma egy videósnak. Ráadásul a Sydney előtt élő hatalmas tintahalak  akár fél méteresre is megnőnek, emiatt is látványosabb az "előadás".

Ám szegény jószágokkal kegyetlenül bánt a természet: a Sepia apama fajba tartozó nagy tintahalak csak 2-3 évet élnek, egyetlen párosodási szezont érhetnek meg, utána a nőstények lerakják a tojásokat, és elpusztulnak. Ebben az időszakban az állatok gyakorlatilag nem táplálkoznak, testsúlyuk felét is leadják, majd teljesen elgyengülnek.

A puhatestűeknél nem szokatlan ez a rövid élettartam, ami sokak szerint az evolúció pazarlása. De valamiért mégiscsak működik ez a fajta reprodukció, legalábbis a hatalmas tintahalak új generációi évről évre visszatérnek a téli hónapokban, hogy párosodjanak.

A búvárok számára különleges élmény megfigyelni ezeket az izgalmas lényeket. Noha Ausztráliában a legtöbben csak a Nagy korallzátonyra gondolnak, ha búvárszempontból izgalmas helyekről esik szó, a kontinens szinte minden részén van valami izgalmas. Ezekkel a tintahalakkal például délen, Sydney környékén lehet találkozni- van tehát a víz alatt felfedeznivaló szerte az egész országban. Én legalábbis szívesen megnézném őket...

0 Tovább

Így támad egy cápa

Egy 17 éves búvár kamerája saját szemszögéből rögzítette, ahogy megharapja egy ragadozó.

Sam Smith barátjával együtt éppen szigonnyal vadászott, amikor felbukkant a nagyjából másfél méteres, tehát viszonylag kistestű cápa. Sam le akart merülni hozzá, hogy felvételeket készítsen, de az állat agresszíven reagált, és a karja felé kapott. A felvételen jól látszik, milyen pokolian gyors tud lenni ilyen helyzetben a cápa- de ez sem "emberevő" volt, mert a harapás után villámgyorsan tovább is állt.

A sérülések szerencsére nem bizonyultak komolynak, a bal karján ejtett sebeket helyben ellátták, aztán Sydney-be szállították a fiatal búvárt. Ausztráliában minden évben több cápatámadást jegyeznek fel, az ország több partszakaszán is fordult már elő ilyen, de Új-Dél-Wales, ahol a mostani baleset történt, ritkábban érintett. A mostani nyári időszakban rengetegen strandolnak a partokon, tehát érthetően nagyobb riadalmat okoz egy cápa felbukkanása.

Ám meg kell jegyezni, ahogy már többször írtam róla, a szigonnyal vadászók mindig is nagyobb kockázatot vállalnak, mert az általuk kilőtt halak mozgása, vérzése vonzza és felpaprikázza a ragadozókat. Ráadásul a cápák gyakran reagálnak rosszul arra, ha valaki meg akarja őket közelíteni. Talán Sam Smith csak "barátkozni" akart, hiszen sok búvár szereti a cápákat, de azért jól teszi az ember ha mindig kellő óvatossággal közelít hozzájuk.

0 Tovább

Rákok egy rakáson

A búvárkodás egyik érdekessége az, hogy gyakran jól körül lehet határolni, melyik időszakban hol várható valami különleges látványosság. Számon szokták tartani a bálnák vándorlását, a cápák felbukkanását, ám sok, csak helyileg ismert esemény is van. Ezekről ritkábban hallanak a világ más részein, nem lesz belőlük internetes szenzáció, de aki épp ott van és megnézheti, az mindig roppant módon élvezi a kalandot.

Ausztráliában például Melbourne előtt a téli hónapokban a tengeri pókok együtt indulnak el a párosodásuk helyszínére. Időnként az egész tengerfeneket beborítják az ízeltlábúak, akik szinte rémfilmeket idézve ezerszámra nyüzsögnek és masíroznak a közös cél felé. Természetesen teljesen ártalmatlanok, és a helyi búvárok lelkesen örökítik meg a rákok nagy kalandját.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

0 Tovább

Aki nem tart a cápáktól

Ausztrália egyik utolsó cápaketrec nélkül merülő kagylógyűjtő búvára Gyula Plaganyi, aki Dél-Afrikából tette át székhelyét a távoli kontinensre.

Plaganyi munkája veszélyes, az évek alatt legalább húsz alkalommal találkozott a mélyben nagy fehér cápával, de kevesebb munkával több pénzt tud összehozni, mint a legtöbb ember: évi fél millió dollárra is rúghat a bevétele. Az ehető kagylókért szép summát fizetnek, de az egyedül merülő búvárra sok veszély leselkedik, amikor akár napi hat órán át merül. Viharossá válhat a tenger, bajba sodorhatja egy óvatlan hajós, ott van a búvárbaleset esélye, és persze cápák is bármikor felbukkanhatnak.

A Perth Now című lapban megjelent portré szerint Plaganyi viszont szereti a munkáját a cápaveszély ellenére. Pedig itt nem csak üres ijesztgetésről van szó, legutóbb Peter Clarkson nevű kollégáját ragadta el egy nagy fehér 2011-ben, tavaly pedig egy másik búvár sebesült meg súlyosan merülés közben.

A munka közben nem nagyon lehet nézelődni, hiszen gyorsan kell dolgozni, a hat órás műszak során a jobb búvárok akár 800-1000 puhatestűt is begyűjtenek- aki ketrec nélkül dolgozik, az többet tud összeszedni. Plaganyi szerint a ketrec egyébként sem túl jó dolog, mert a sok turistáknak szervezett ketreces merülés miatt a cápák hozzászoknak ahhoz, hogy ahol ketrec van, ott csali és etetés is várható. Úgy véli, igazán a szigonyos vadászat közben van veszélyben a búvár- Plaganyi tudja, miről beszél, ebben is járatos.

De ő úgy véli, mégis szívesebben néz farkasszemet egy cápával, mint ha egy nagy pókot kellene elkapnia- a tenger lényeinek társaságában tudhatja, mire számíthat. A közelmúltban épp egy hatalmas fehér cápa közelítette meg, ami meredten bámult rá. Aztán olyan közel úszott el a búvárhoz, hogy az a nála levő rúddal tolta el magától, majd még egyszer visszatért, de Plaganyi szerint nem akarta őt megenni.

A búvár egyébként még otthon, Dél-Afrikában kezdett el szigonnyal vadászni, később Ausztráliában ipari búvárként dolgozott, de azt nem szerette, mert túl sok időt kellett távol lennie a családjától. Mostanság évente nagyjából 150 napot dolgozik, és szerinte "őrültség", hogy a legtöbb ember hetente öt napot a munkahelyén tölt. Pedig annak idején könyvelőként ő is kipróbálta, milyen egy irodában ülni naphosszat- most viszont a kék mélység az "irodája".

Ennyi merülés után tele van sztorikkal, és persze az érdeklődők gyakran terelik a cápákra a szót. A nagy fehérek és a tigriscápák tucatjai közül állítólag egy olyan volt, amivel valóban agresszíven viselkedett vele, egyenesen neki úszott olyan irányból, ahonnan nem láthatta. Csak a szerencsén múlott, hogy azon az oldalon volt a szigonypuskája, és az megvédte, később ki tudott menekülni a szorult helyzetből. De Plaganyi szerint itt is inkább csak összetévesztette őt a ragadozó egy tipikus prédájával. A búvár így fogalmazott: "Ha vadásznának ránk, ki van zárva hogy merülnék."

A szigonypuska mellett egy speciális búvárruhával is védi magát, mert a Stealth Sharkskin állítólag árnyékolja a test által kibocsátott elektromágneses jeleket. Emellett pedig igyekszik az aljzat közelében maradva dolgozni. Egy társa van a munkában, aki korábban szerkesztő és webdizájner volt, amikor úgy döntött, valami egészen új kihívásra vágyik, így felcsapott búvárnak. Ő azt mondja, ha családja lenne, inkább maradt volna a munkahelyén, de a három gyerekes Plaganyi másként gondolkodik.

Pedig mostanában gyakrabban találkoznak a búvárok cápával, mint annak idején. De a gondosan szabályozott kagylógyűjtésnek köszönhetően annyira jó minőségű a fogás, hogy feltétlenül megéri a merülés, így aztán ő nem törődik a cápaveszéllyel- másokat viszont ez visszatart a munkától.

Plaganyi most azzal kell szembenézzen, hogy legnagyobb gyereke, a 10 esztendős Zita is megszerette a víz alatti világot. Ő pedig mint apa szeretné, ha nem kerülne veszélybe amíg a tengerben van. Ezért próbálták megtanítani neki, hogy minél nyugodtabban mozogjon a vízben, ne vonzza magához a ragadozókat a csapkodással. A cápák érzékelik a szívverés felgyorsulását, az idegességet, tehát inkább szembe kell velük fordulni, és nyugodtan kell távolabb tempózni tőlük. Plaganyi szerint nem az a cápa veszélyes, ami látható módon közelít, hanem az, ami hátulról lopakodva próbál támadni.

A búvár szerint pont ezért kevésbé veszélyes a búvárkodás, mint a szörf, hiszen a víz alatt sokkal nagyobb esély van látni a ragadozókat, mint szörfözés vagy úszás közben. Plaganyi azt mondja, bármekkora őrültség, ő inkább vízbe ugrana a szörfről, ha egy cápa körözne körülötte, mint hogy a deszkán maradjon, mert így a ragadozó láthatná, ő ember, nem pedig préda. Meg kell nekik mutatni, hogy tisztában vagyunk a jelenlétükkel. Egy ideig ugyanis csak ólálkodnak támadás előtt, de ha érzékelik, látják őket, gyakran továbbállnak. Vannak még olyan szabályok, amire érdemes ügyelni: vihar előtti napon a cápák gyakran agresszívabbak, a zavaros vízben sem ajánlatos merülni, és persze rossz ötlet kapatosan a hajóról a vízbe ugrálni az éjszaka közepén.

A kockázat tehát mindig jelen van azok életében, akik a tengerre szállnak vagy a víz alá merülnek, de sok dologgal lehet kalkulálni, és minden egyes alkalommal ugyanúgy tisztelni kell a mélységet és annak lakóit. A kockázattal való szembenézést viszont el kell választani a rettegéstől, ha valaki ezt a hivatást szeretné űzni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Open Water

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Karácsony búvármódra

Mifelénk sajnálkozunk, ha nem fehér a karácsony. Ausztráliában viszont a búvárok inkább örülnek annak, hogy ilyenkor ott nyár van: merüléssel ünnepelnek.

Idehaza is van búvárkarácsony, én is vettem részt ilyenen. Hogy is néz ez ki? Összegyűlünk egy tó partján, aminek a vize ilyenkor már roppant hideg, ezért csak pár bátor ember vállalkozik a merülésre. Van feldíszitett karácsonyfa is, de arra ügyelni kell, hogy kellően ki legyen egyensúlyozva, hiszen a víz alatt marad. A díszeknek se illenék fellebegnie a felszínre. Bemegyünk a jéghideg és általában nem túl jó látótávolságú vízbe, pár percet "ünnaplünk", majd kissé fagyoskodva iszunk egy pohár forralt bor- feltéve, hogy nem kell vezetnie az embernek.

Élmény? Az hát, naná. Nem mondom, hogy rendszeresen vágyok ilyenre, de egyszer feltétlenül érdekes volt. Amikor én is merültem, egy roppant érdekes epizódra is sor került. Egy tévéstáb is jelen volt, akik valamiért kitalálták, hogy a műsorvezető lány is velünk merül majd. Előtte való nap uszodában tréningeztek, aztán megjelentek a tópartok. Mi, rutinos búvárok összecuccoltunk, beöltöztünk, bementünk a vízbe és csendben vacogva vártuk. Akkor még nem tudtuk, mire: később megjelent búvárruhában a csaj, kissé bizonytalan léptekkel. Teltek a percek, és már nem volt túl kellemes csak úgy várakozni. Aztán végül a hős tévés elszánta magát, és belépett a tó vizébe. Majd két lépés után sarkon fordult, és úgy integetett, menjünk csak bátran, neki ennyi elég volt a decemberi merülésből. Tulajdonképpen megértettem, de hogy magunkban mit mondtunk, nem idézném- nem volt túl ünnepi...

A lenti videót készítő búvárklub tagjainak viszont nyilván nem volt ilyen gondja, mert Sydney környékén a víz elég kellemes decemberben. Ráadásul a mikulásruhás merülést az is feldobja, hogy bőven van mit nézni: búvárkodás közben például tintahalat, tűzhalat, szőnyegcápát is láttak a felvételek tanúsága szerint. Ezért megéri közösen ünnepelni a víz alatt is...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Gyógyító korallzátony

Mifelénk eseményszámba megy, ha egy jobban sikerült imázsfilmet tud felmutatni a magyar idegenforgalmat népszerűsítő szerv. Volt már Tony Curtis, gulyás, fürdők, romkocsmák- némelyik film nagyon lapos, némelyik kicsit fantáziadúsabb.

Azt azért le kell szögezni, nem ma találták fel a vicces imázsfilmeket. Ennek remek példája ez az 1967-es (45 éves!!) ausztrál film, a "Will The Great Barrier Reef Cure Claude Clough?", ami arról szól, hogy egy, a mindennapi stressztől kissé besokkalt ember milyen módon feledheti gondjait. Miután azt veszi észre, az emberek rajta kívül mind hátrafele mennek az utcán, sőt, fejjel lefelé, felkeresi pszichológusát, aki azt javasolja, képzelje el, hogy egy csodálatos korallzátony felett száll a repülőgépen...

Aztán a trópusi szigeten szép lányok kalauzolják hősünket, egyikük egyenesen a tengerbe csalogatja magával, ahol a korallzátony csodái kápráztatják el. (A szép szőkeség a fiatal Valerie Taylor, férje, a legendás Ron Taylor pedig víz alatti operatőrként működött közre.) Az éjszakában halak úszkálnak a két sznorkelező körül, akik még cápát is látnak.

A film poénja sejthető, de azért nem lövöm le. Ma már kicsit lassú tempójúnak tűnhet a szűk negyedórás filmecske, ám búvárként azért szeretem nézni a régies színvilágú felvételeket a Nagy Korallzátonyról. Mit ne mondjak, nekem se ártana egy ilyen terápia...

Megjegyzendő, szintén a The Commonwealth Fim Unit megbízásából készült egy inkább dokumentumjellegű film nagyjából ugyanakkor, 1968-ban. Ebben is Ron Taylor kapta a búvároperatőri feladatokat. A színvilág fakóbb, kékesebb, mint a mai látványos természetfilmekben megszoktuk, de ugyanúgy nagy gondossággal és alapossággal készült, mint a most látható legjobb filmek.

A Nagy Korallzátony víz alatti világa iránt érdeklődők számára szinte kötelező megnézni, ám reményeim szerint mások is találhatnak benne érdekes, látványos felvételeket. Betekintést kaphatunk a tudósok munkájába, felbukkannak cápák és teknősök, szóval én kifejezetten érdekes anyagnak tartom, ami igazolja, nem a technika a döntő, hanem a filmkészítők alapossága, igényessége.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Spock magyar merülőtársa

Leonard Nimoy arcát elsősorban a Star Trek sorozatból, majd a Star Trek filmekből ismeri a közönség. A jellegzetes megjelenésű színész által megformált Spock igazi geek ikonná vált, de Nimoy azért más műsorokban is munkát vállalt.

Csak nem is ő búvárfilmben bukkant fel, kérdezik most talán páran. Nos, a válasz igen. Az ausztrál Ben Cropp volt a rendezője és operatőre a Coral Jungle című sorozatnak, amiben Nimoy volt a házigazda. Az ausztráliai korallzátonyokról szóló epizódok különböző témákat dolgoztak fel, cápák, delfinek, roncsok közelében merültek a búvárok. A hetvenes évek közepén még nem feltétlenül volt tipikus az, hogy hírességek bukkantak fel az ilyen dokumentumfilmekben, így Nimoy neve mindenképpen segíthetett a népszerűsítésben.

Persze a filmben Nimoy társaságában Cropp csapatának rutinos tagjai merültek. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni: elég gyakran előfordul, ha egy ismertebb búvárfilmes olyan feleséget választ, aki később a filmjeiben is aktívan közreműködik. Már Hans Hass második felesége, Lotte is erről volt ismert, de említhetjük például Ron és Valerie Taylor jól működő csapatát is.

Ben Cropp ezen a téren mindenképpen kitűnt, három dekoratív búvárfeleséggel. Először Van Laman volt a partnere a víz alatt is, aztán Eva Papp (nos, itt magyar szálat vélhetünk felfedezni, és nem is tévedünk, valóban magyar származású), harmadjára pedig egy kanadai hölgyet, Lynn Pattersont vett el. 

A Coral Jungle sorozatban tehát a Magyarországról elszármazott Eva Cropp volt Nimoy merülőtársa, éppen ezért róla kerestem néhány felvételt, ami igazolja, hogy Ben Croppnak nem csak a tengeri élővilág megörökítéséhez volt jó szeme.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Ólálkodó cápa

A tenger sokaknak pont azért ijesztő, mert nem tudhatják, mi van a felszín alatt. Nos, tengeri szörnyek inkább csak legendákban léteznek, de egy-két potenciálisan veszélyes állat tényleg bárhol előfordulhat.

A nagy fehér cápáknak rossz a híre, de a valóságban csak igen ritkán támad emberre. Előfordulhat, de támadnak meg embereket még olyan háziasított állatok is, mint a kutya, szóval néhány esetnek kevésnek kéne lenni ahhoz, hogy "emberevő" cápafajnak tituláljuk a nagy fehért.

Természetesen azért én is igen óvatosan viselkednék, ha felbukkanna a közelemben egy ilyen ragadozó, és jó tudni azt, merre van esélye egy ilyen találkozásnak. Ausztrália bizonyos részeiről köztudott, hogy a fehér cápák gyakran megfordulnak arra, de a zsúfolt, zajos Sydney környéki vizek pont nem számítanak ezek közé.

A közelmúltban viszont egy távirányítású kamerával víz alatt felmérést végző szakember, Daniel Fitzhenry képernyőjén felbukkant a nagy fehér. North Head térségében úszott el a kamera optikája előtt, a parttól nagyjából 3 mérföldre, ami egy ilyen állat számára tényleg csak egy ugrásnyi távolság. Fitzhenry nem volt meglepődve, állítása szerint évről évre egyre több új állatot lát a kameráján, ami jó hír.

Szóval ha úgy nézzük, még ennek a magányos ragadozónak is lehet örülni. Persze azért biztos voltak olyanok, akik egy darabig inkább kerülték a partszakaszt a felvétel nyilvánosságra kerülése után...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Google hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog

Hirdetés