Harc az aranyért

Egy kolumbiai vizekben talált kincses roncs miatt marakodnak- az arany tényleg mindenkit megbolondít.

roncs kincs

Maga a kolumbiai elnök, Juan Manual Santos jelentette be a fantasztikus jelentőségűnek titulált felfedezést: a spanyol San josé nevű hajó arannyal megrakodva süllyedt el nagyjából három évszázada. A 60 ágyús galleon 1708-ban veszett oda Cartagena közelében egy britekkel történt összecsapásban. Bár történelmi jelentősége is van a roncsnak, a vagyont érő kincs nyilván sokak számára sokkal fontosabb.

És pont emiatt kezdődött el a vita. Egy amerikai roncskutató cég, a Sea Search Armada ugyanis állítólag már 1982-ben megtalálta a San José maradványait, az információt átadta a kolumbiai kormányzatnak, aztán megindult a pereskedés, kit mi illet a kincsből. 25 év(!) után döntött úgy a bíróság, hogy az amerikaiaknak jár a vagyon fele.

Nos, a Sea Search Armada szerint két dolog lehetséges: Kolumbia vizeiben két arannyal megrakott San José nevű hajó süllyedt el háromszáz éve, vagy pedig a kormányzat "új" felfedezése valójában az ő régi eredményükön alapul. És ezzel a homályos magyarázattal csak ki akarják őket golyózni a nagy buliból. Mert itt dollármilliárdra rúgó értékről beszélnek, amiből sokan szeretnének részesedni. Santos elnök furcsa magyarázata a Hemingwayhez hasonlító öreg, szakállas roncsszakértőről, aki egyszerűen csak besétált a hivatalba a koordinátákkal, hogy segítsen, több mint zavaros. Mert persze ez a kedves, jószándékú ember még véletlenül sem akar a kincsből semmit, egyszerűen csak segíteni akart.

Az amerikaiak állítják, kolumbiai részről megtagadták azt a kérést, hogy adják meg az általuk felfedezett roncs helyzetét- gyorsan kiderülhetne, egybeesnek-e a koordináták, ugyanezeket adta-e meg a titokzatos ősz szakállú szakértő.  A Sea Search elismeri, tévedhettek is, és ha a kormányzat elárulja a helyszínt, akkor kiderülhet, annak idején bakot lőttek-e.

A Sea Search Armada jó nevű kincsvadász cég, tehát nem arról van szó, alaptalanul vádaskodnának- most is épp egy roncs feltárásán dolgoznak a Mariana-szigeteknél. Szerintük mese, hogy valaki öreg könyveket olvasgatva pontos helyszínt lenne képes megjelölni, egy-egy kutatáshoz szisztematikus munka és feltárás kell.

Megjegyzendő, az UNESCO szerint a csak a pénzre hajtó kincsvadászat egyáltalán nem támogatandó dolog, hiszen egy ilyen roncsnak történelmi, régészeti jelentősége van, és a leleteken nem úgy kéne osztozkodni, mint valami közönséges árucikken. Múzeumban lenne a helyük, nem pedig árveréseken.

roncs kincs

Milyen szép is lenne, ha ez az elv érvényesülne! Ám azóta újabb érdekeltek is jelentkeztek, akik kíváncsiak a San José kincseire. A hajó egykor a spanyol korona zászlaja alatt hajózott, tehát Spanyolország is kíváncsiak, mit rejtenek a maradványok. Az ezüst a mai Bolívia, az arany főleg Peru területéről származhat, ezen országok is igénnyel jelentkezhetnének, hiszen a korábban itt élőket fosztották ki a spanyol hódítók.

A kolumbiai elnök szerint hirtelen mindenkinek fontos lett a San José roncsa, de felesleges próbálkozniuk, a vagyon Kolumbiát illeti. Santos magabiztos optimizmusa kissé túlzónak tűnik annak fényében, hogy már a korábbi per is két és fél évtizeden át húzódott. Ám ennél már csak az lenne a nagyobb poén, ha kiderülne, a roncsot már rég kifosztották, és néhány korhadó fadarabon marakodnak az érdekeltek.

0 Tovább

Millió dolláros lelet

Egy floridai kincsvadász belenyúlt a tutiba, amikor egy 1715-ben elsüllyedt hajó maradványai után kutatva értékes érméket talált.

Floridában igazi iparág épült a víz alatti kincskeresésre. Mivel annak idején ez egy gyakran használt hajóútvonal volt, sokan jártak erre- és sok hajó veszett oda. Az amerikai kontinens kifosztása idején vagyont érő arannyal, ezüsttel megrakott vitorlások tucatjai, százai fordultak meg ezeken a vizeken, és amelyek a tenger fenekére kerültek, azok kincseiben csak a halak és a korallok gyönyörködhettek évszázadokon át.

Ahogy a búvártechnika bárki számára elérhetővé vált, meggazdagodásról álmodók sokasága kezdett el keresgélni Florida partjai előtt. Ezt a tevékenységet viszont szabályozzák manapság, egy fővállalkozó kaphat kutatási jogot egy területre, és ő aztán alvállalkozóknak adhatja tovább ezt egy kisebb tengerrészen. Kincskereső családi vállalkozások járnak ki rendszeresen a kis hajóikkal, abban reménykedve, hogy rájuk mosolyog a szerencse.

Természetesen a többségük nem talál soha semmi igazán értékeset. Egy korhadt fadarab is fontos tárgyi emlék, de nem ér milliókat, így a búvárok csak az aranyra hajtanak. Pont emiatt nem becsülik sokra a régészek az ő tevékenységüket, hiszen csak a pénz motiválja őket, ezért túrják fel a tenger fenekét, míg egy szakember komoly feltárást végezne egy roncsnál.

Persze érthető a kincsvadászok szenvedélye is. Ismerik Mel Fisher sztoriját, aki rengeteg időt áldozott a kutatása, ám amikor megtalálta az Atocha hihetetlen vagyont érő rakományát, minden erőfeszítése busásan megtérült- ők is hisznek benne, hogy egyszer majd nekik lesz valami hasonló nagy pillanatuk. Addig persze bele kell tolni a pénzeket a keresgélésbe, tehát a floridai kincskeresők jó része marad ugyanolyan szegény, mint volt.

Talán kevesebben lennének, ha időről időre nem röppennének fel sztorik nagy leletekről. Ám a helyzet az, hogy tényleg van ott arany, és bizony lehet az embernek mázlija. Egy családi vállalkozás egyik tagja, a 27 esztendős Eric Schmitt alig öt méteres mélységben kotorászva találta meg az arany érméket és a láncokat, méghozzá nem is keveset: 51 pénzérme mellett több, mint 10 méternyi lánc került elő.

A legértékesebb érme egy V. Fülöp spanyol királyhoz köthető darab, ami egymagában félmillió dollárt ér. A többivel együtt összesen egy milliót ér a víz alatt talált lelet. Schmitték elég szerencsés kincsvadászok, mert tavaly és tavalyelőtt is találtak hasonlóan nagy feltűnést keltő tárgyakat. 

A fővállalkozó, a kutatási joggal rendelkező cég a bejelentéssel megvárta az 1715. július 31-én egy hurrikánba került flotta elsüllyedésének 300. évfordulóját. A hajók alig egy héttel korábban hagyták el Kubát, de nem jutottak messzire, és a kincsekkel, tengerészekkel együtt odavesztek a szörnyű viharban.

A leletek értékét hivatalosan felbecsülik, és ez alapján osztoznak majd. Az állam igényt tart mindenből 20 százalékra, amit kiállíthatnak, a fővállalkozó és az alvállalkozó pedig a maradékot osztja fel. Szóval az egymilliónak csak egy része jut Schmittéknek, így hiába tűnik ez nagy vagyonnak, a beleölt időt, pénzt tekintve nem arról van szó, hogy mostantól dúsgazdagok. Egyébként is a kincsvadászat egy szenvedély- egy-egy sikeres kutatás után senki nem hagyja abba. Ha egyszer rájuk mosolygott a szerencse, miért ne lehetne még egyszer ilyen napjuk?...

1 Tovább

Kalózok nyomában Madagaszkáron

Egy roncsvadász bombasztikus bejelentést tett, állítása szerint rábukkant a hírhedt skót kalóz, William Kidd kincsére. Természetesen nagyot mondani nem nehéz, de neki sikerült nagyot is villantania, egy ötvenkilós ezüsttömb formájában- más kérdés, ez még nem jelenti azt, hogy a régészek is egyből elfogadják ténynek amit állít.

Barry Clifford egész életében víz alatt dolgozott. Voltak időszakok, amikor ipari megbízásokat kapott, de mindig is érdeklődött a rég elsüllyedt hajók felkutatása iránt. Legismertebb felfedezése az Egyesült Államok partjainál tenger fenekére került kalózhajó, a Whydah volt. Az a hajó 1717-ben Cape Cod közelében süllyedt el, fedélzetén számos értékes tárggyal- amikor Clifford 1984-ben rábukkant, igazi szenzációnak számított.

Madagaszkár közelében 1999 óta merül és kutat Clifford, és ott William Kiddhez köthető roncsokra bukkant. Kidd Skóciában született, tengerészként egészen a kapitányi rangig jutott. Az angol zászló alatt hajózó kalandor ellenséges francia hajókra csapott le, 1695-ben pedig New Yorkban a kormányzótól kapott megbízást arra, hogy kalózokra és franciákra vadásszon. A király által szignált megbízólevelet kapott, és egy vadonatúj hajót építettek a küldetés számára, ami az Adventure Galley nevet kapta.

A kalózok nyomába eredő Kidd nem járt túl sok sikerrel, és arról érkeztek hírek Angliába, hogy maga is fosztogatni kezdett. Egy francia zászló alatt hajózó kereskedelmi hajó, a Quedagh Merchant volt a legnagyobb zsákmánya, ám annak kapitánya angol volt. Ellentmondásosak voltak a beszámolók, hogy Kidd valóban kalóz volt-e, a királyi felhatalmazással ellenséges hajókat fosztogatók és a bárki megtámadó kalózok között elég keskeny volt a határvonal. Úgy vélik, a kapitány kezéből már kicsúszott az irányítás, és a sikertelen küldetés során csalódottá vált embereket nem lehetett visszafogni, amikor végre zsákmányolhattak valamit.

1698-ban érkezett Madagaszkárra Kidd, ahol már csak páran voltak hozzá hűségesek a legénységből. A sziget akkoriban hírhedt kalóztanya volt, ez is rontott a kapitány megítélésén. Az Adventure Galley nem volt jól sikerült hajó, ezért Kidd úgy döntött, visszatér a Karib-tengerre, de a hajó nélkül- arról minden értékeset és mozdíhatót leszereltek, aztán a felgyújtották és sorsára hagyták.

Kidd visszatért Amerikába, ahol szembesült vele, hogy kalózkodás miatt keresik. Tisztázni akarta nevét, és önként ment New Yorkba, ám egyből lefogták, és börtönbe vetették. Utána Angliába küldték, ahol bíróság elé állították. Kidd azt hitte, befolyásos támogatói segítenek rajta, de csalódnia kellett. Kalózkodás mellett gyilkosságban is bűnösnek találták, és 1701-ben felakasztották. Teste évekig lógott a Temze partján figyelmezetésként mindenki számára, aki kalózkodásra adta volna a fejét.

A hírhedt hajós elrejtett kincséről azóta is legendák szólnak. A világ több pontján kincsvadászok kutatnak évszázadok óta a vagyont érő arany és drágakő után, de mondani sem kell, a híreszteléseknek azért kevés alapja van. Vagy ha van is valami, az valószínű, hogy nem lehetett kincslerakata fél tucatnyi helyen Kiddnek.

Az Adventure Galley viszont előkerült, Barry Clifford bukkant rá a maradványokra még 2000-ben. Ám a teljesen lecsupaszított, leégett hajótest közelében gyakorlatilag semmit nem találtak- eddig legalábbis. Ehhez képes nagy meglepetést okozott, hogy pár napja Clifford előállt a megjelölt, fél mázsás ezüsttömbbel: állítólag fémkeresővel kutatott a roncs közelében, amikor az üledék alatt jelzett valamit a készülék. Ő biztos benne, hogy ez az ezüst Kidd kincsének a része, de ezt azért még igazolni kell.

Ugyanis Clifford sem tévedhetetlen. Ő volt az, aki biztosan állította nemrég, hogy megtalálta Kolombusz 1492-ben elsüllyedt zászlóshajóját, a Santa Mariát, ám a fa kormeghatározása szerint nagyjából két évszázaddal később hajó maradványait találta meg. A víz alatti régészkedés nem csak annyi, hogy valaki lemerül, talál egy hibátlan állapotú roncsot, amire még a név is rá van pingálva- szóval aki Kidd kincse után akar kutakodni, ne vessze el a reményt, talán ott van az még valahol elásva a Karib-térségben vagy Kanadában, vagy Madagaszkáron, vagy Vietnamban, vagy ki tudja hol... 

0 Tovább

Egy rakás arany

Izraelben a véletlen szerencse segítette kedvtelési búvárokat abban, hogy óriási aranykincset fedezzenek fel a tenger mélyén. A Fátmidák korából, tehát a 11. századból származó aranylelet megtalálását a búvárok azonnal bejelentették a régésztei felügyeletnek. Így semmi anyagi hasznuk nem származik a vagyont érő kincsből, de a dicsőség mindenképpen az övék.

Az ország vizeiben még soha nem találtak együtt ennyi pénzérmét. A búvárok a Caesarea Nemzeti Park területén merültek az elsüllyedt ókori kikötő maradványainál, ahol a téli viharok mozgathatták meg annyira az aljzatot, hogy előkerültek a homok alatt rejtőző értékek. Elmondásuk szerint amikor először megláttak egy érmét, egyszerűen csak azt hitték, játékpénz lehet, hiszen aranyra egyikük sem számított. Ám amikor jobban megnézték, mire bukkantak, begyűjtöttek néhányat és azonnal a partra vitték azokat. Ott először a helyi búvárklib vezetőjét értesítették, és rajta keresztül jutott el a hír az izraeli kulturális örökségvédelmi hatóság búvárrégészeti szekciójához.

Mondani sem kell, ők egy pillanatig sem haboztak: szakértőik azonnal a helyszínre utaztak, és az érméket megtaláló búvárokkal együtt tértek vissza a helyszínre. Fémdetektort vittek magukkal, és azzal összesen 2000 arany érmét sikerült találni. Többféle érméből áll a lelet, van benne egész, fél és negyed dínáros is. Vannak korábban és később vert érmék, többségük Egyiptomban és Észak-Afrikában készült. Hogy képet kaphassunk arról, mennyit is ért annak idején ennyi arany, azt a példát hozták fel, amikor a zsidó közösség fogságba hurcolt tagjait ki akarta váltani, 500 dínárt kellett fizetniük váltságdíjként.

Kobi Sarvit a búvárrégészek főnöke, és érthető boldogsággal beszélt a leletről. A hatalmas kincs az ókorban is óriási értéket képviselt, tehát máris elképzelések születtek arról, hogy került a tenger fenekére. Talán egy adót szállító hajó süllyedt el, vagy a Fátimidák Caesareában levő helyőrségének szánt zsold volt a pénz. Ám azt sem lehet kizárni, hogy egy kereskedőhajó fedélzetén volt az arany, ami a Földközi-tenger partvidékét járva szállított különféle termékeket, és igen jó üzleteket csinált eközben. Mindez ma mág csak elmélet, de most a helyszínt megpróbálják alaposan feltárni, és ez akár válaszokat is adhat a felmerülő kérdésekre.

Meglepő, hogy az aranyérméket a víz alatt töltött évezred ellenére sem kell megtisztítani, kitűnő állapotban kerültek a felszínre. Az arany ugyanis jól bírja a tengervizet is, így aztán az érméket egyből meg tudták vizsgálni a szakemberek. Az érmék egy része szinte vadonatújnak tűnik, másokon látszik a használat nyoma, sőt, fognyomokat is találtak, tehát valaki valahol harapással ellenőrizte a valódiságukat.

Kiemelték azt is, hogy a búvárok becsületessége mintaértékű, amiért eszükbe sem jutott az, hogy maguknak tartsák meg a nagy értékű leletet. Sokakat ugyanis a törvény sem tart vissza a lopástól, ami szerint minden, a földben rejtőző lelet az államé, és az illegálisan kiásott leletekkel seftelőket akár öt év börtönnel is sújthatják. Nem egyszer fordul elő, hogy a búvár talál valami apróságot a mélyben, és szuvenírként hazaviszi- noha nem a haszonszerzés motiválja, ez ugyanúgy illegális. Mindenesetre a népszerű "víz alatti múzeumként" működő ókori kikötőnél a merülés szabályait a jövőben át kell gondolni, ha lehetnek még ilyen leletek a tenger fenekén.

A Caesarea Nemzeti Parkot igazgató szervezet képviselői is nagy örömmel fogadták a felfedezés hírét. Büszkék arra, hogy ez is igazolja, milyen fontos szerepe volt annak idején az ókori kikötőnek, és milyen fontos helyszín ez az ország kulturális örökségében. Még a megsemmisülése után ennyi idővel is képes lenyűgözni a látogatókat, sőt, váratlan meglepetéseket is rejt.

0 Tovább

Tippek kezdő kincsvadászoknak

Akik búvármunkával akarnak meggazdagodni, bőven kutathatnak még vagyont érő kincsek után- egy újság össze is szedett egy csokorra való érdekes célpontot.

A Karib-tenger, azon belül is Florida a kincsvadászok igazi favoritja, sokan áldozták életüket a kutatásra, néhányan pedig szépen meg is gazdagodtak. A legnagyobb fogásnak a Nuestra Senora de Atocha rakományának felfedezése volt, Mel Fisher és családja hosszú évek és sok-sok merülés után járt sikerrel. De hiába telt el az első leletek előásása óta több évtized, még mindig lennie kell sok értéknek a tenger fenekén. A rakományról szóló dokumentumok szerint ugyanis olyan "apróságok" hiányoznak az eddig feltárt leletekből, mint 17 tonna ezüstrúd, 27 kilónyi smaragd, 35 ládácska arany. Búvárok betársulhatnak a keresésbe, néha egy-egy érme is a kezük közé akad, de a nagy zsákmány még nem került elő.

Az ausztriai Toplitzsee valószínűleg mindig is meg fogja mozgatni a kincsvadászok fantáziáját. A nácik állítólag rengeteg elrabolt aranyat, drágakövet süllyesztettek el a mély hegyi tóban 1945-ben, amiket többször megpróbáltak már megtalálni. Ám eddig még senki nem járt sikerrel, legalábbis tudomásunk szerint, az viszont közismert, hogy több búvár életét vesztette a mély és sötét tóban. Manapság ezért tilos a merülés, de ha valakinek meglenne a tuti infója, akkor felügyelettel talán lehet kutatni. Az egy másik kérdés, hogy a sikeres kincsvadász mit tarthatna meg a zsákmányból... És persze az is lehet, nem is ebben a tóban kell kutatni, hanem egy másikban, Ausztriában ugyanis bőven akad még mély és hideg tó, ahol könnyű elrejteni valamit, ám annál nehezebb megtalálni. És persze az se biztos, hogy valóban kerültek vagyont érő kincsek ezekbe a tavakba, nem csak a legendákban léteznek.

Kolumbián van egy aprócska tó, a Guatavita. A 3000 méteres magasságban található krátert megtöltő tó vizét az esőzések táplálják, de nem ez az érdekessége. A legenda szerint a szent helynek számító tóba szertartások során rengeteg arany került: az elöljáró rengeteg arany ékszerrel maga hajózott ki a tóba, ott lemerült, és az arany tárgyak róla a mélybe süllyedtek. Az arany természetesen már a spanyol hódítók is meg akarták találni, de ők sem jártak sikerrel, és azok sem, akik megpróbálták lecsapolni a tó vizét, hogy könnyebben menjen a kutatás. Talán ott van a kincs, talán nem...

Visszatérve a Karib-tengerre, valószínűleg a legjobb vadászterület az lenne a kincsvadászok számára, mert rengeteg szerencselovag kalandozott ott pár évszázada. Kincseket harácsoló spanyol hódítók, vagyonokat rabló kalózok hajóztak keresztül-kasul ezeken a veszélyes vizeken, és bizony sok hajó végezte a hullámsírban, értékes rakományukkal együtt. A kis szigetországok sekély parközeli vizeiben bizonyára vannak még felfedezetlen roncsok- a közelmúltban Haiti közelében például állítólag Kolumbusz egyik hajóját találták meg. Ugyan mindig is sokan merültek errefelé, azért akadhatnak még értékes leletek. Lehet, hogy nem száz millió dollárnyi vagyonnal gazdagodik a szerencsés búvár, de szerintem sokan beérnék néhány százezret érő érmékkel, ékszerekkel.

Európában szintén fontos roncsok nyugszanak még a mélyben, elég ha arra gondolunk, az ókori főníciai, egyiptomi, görög, római kereskedők mennyit hajóztak a Földközi-tengeren. A tenger fenekén még rejtve maradt amforák tartalmának persze több a történelmi jelentősége, mint a pénzben kifejezhető értéke, de azért sokan lennénk roppant boldogak, ha rábukkannánk egyre.

És hogy hazai vizeknél és nálunk ismert legendáknál maradjunk, szinte mindenki ismeri a mondát Attila hun király sírjáról: elterelt folyó, titkos helyen elásott hármas koporsó... Sokan vélik úgy, hogy valahol a Tisza medrének mélyén van a legendás király nyughelye, mások szerint pont hogy a Pilis hegyeinek egyikén temették el, és sok helyen élnek öregek, akik egészen biztosan tudják, hol kell kellene keresgélni. A folyómedres verzió önmagában sem áll túlságosan biztos lábakon, ráadásul a Tisza medre igen sokat vándorolt az évszázadok alatt, így aztán ha víz alá is temették a királyt, az a hely ma már kilométerekre is lehet a ma folyómedertől. Mindenesetre izgalmas búvármunka lenne a sír feltárása, de a veszélyek miatt én senkinek nem javasolnám, hogy a Tiszában találomra merülgetve próbáljon a sírra rábukkanni. Az élete mindenkinek nagyobb érték, mint egy ki tudja hol rejtőző és mennyit érő kincs...

Azért a fenti tippeket nem kell túlságosan komolyan venni. A világon mindenhol szigorúan védik a víz alatt nyugvó kulturális örökséget- ahol esetleg mégsem, ott meg talán a kincsvadász búvárt nem védi meg senki a modern kori kalózoktól. Senki ne azért akarjon merülni, hogy pénzben kifejezhető módon gazdagodjon, mert valószínűleg pénze nem nagyon lesz belőle, ám pár év börtönnel simán "jutalmazhatják", ha tilosban jár. A kedvtelési búvárkodás másról szól- és ha netán mégis olyan mázlista valaki, és felfedez egy leletet odalenn, értesítse a hatóságokat. Éppen elég dicsőség és maradandó élmény egy igazi búvárnak az, ha megkapja a méltó elismerést a becsületesen bejelentett leletért.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Családi kincsvadászat

Nagy hagyománya van Floridában annak, hogy kis családok szereznek roncskeresési koncessziót egy kisebb területre, és szabadidejükben merülgetve kincsekre vadásznak a víz alatt. Vannak olyan famíliák, amelyek ennek a munkának a sötét és vidám oldalát is megtapasztalják: Mel Fisher rengeteg időt és pénzt áldozott rá, családtagjait vesztette el a tengeren, ám végül döbbenetes vagyonra bukkant a mélyben.

A legtöbb ilyen kincskereső kisvállalkozás soha nem talál semmi nagyon értékeset. Vannak, akiknek összejön egy-két értékelhető lelet, a szerencsésebb horgára pedig valami nagyon extra dolog akad.

Eric Schmitt Orlandóban élő kincsvadász szüleivel dolgozik együtt, akik már egy évtizede keresgélnek a mélyben, számukra ez elsősorban hobbi. Tavaly rájuk mosolygott a szerencse, 300,000 dollár értékű arany érmét és láncot találtak egy roncs közelében.

És milyen az élet, az idén ismét szerencsével jártak Schmitték! Szokásos módon nézelődtek a tenger fenekén, és egy négyszög alakú tárgyra bukkantak a helyen, ahol 1715-ben egy spanyol flutta 11 hajója süllyedt el egy hurrikánban. A feldezést is spanyol történészek hitelesítették, akik kiderítették, egy 25 éve megtalált lelethez illeszkedik a most megtalált tárgy.

A pénzben kifejezhető értékre még becslés sincs Brent Brisben szerint, aki a roncskutatás jogát birtokolja ezen a területen a Queen Jewels céggel. Ahogy az Floridában megszokott, ők adnak ki alvállalkozóknak kutatási jogot, így merülhettek Schmitték ezen a helyen. Nagy kihívás nem volt a munkában, mert a leletre alig öt méteres mélységben bukkantak, inkább csak nagy-nagy türelmet és kitartást igényel a tengerfenék átfésülése. Szintén helyi jellegzetesség, hogy a kincset bírósági letétbe helyezik, majd az érték 20 százaléka Florida államé, a többin a fővállalkozó és Schmitték osztoznak.

Ha pedig az értékes leleteket kiállítják, a végén tulajdonképpen még mi, a roncsok, a történelem iránt érdeklődők is jól járunk...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

14 tonna arany

A hírek szerint megtalálták az Aranyhajó néven emlegett roncsot, benne sok-sok kinccsel.

Az Odyssey Marine Exploration megint nagyot kaszálhat: az SS Central America nevű gőzhajó roncsát felkutatták 2200 méteres mélységben, és onnan 28 kiló aranyat hoztak a felszínre. (Az MTI búvárokat emleget, de ez természetesen badarság, ilyen mélyen nem dolgoznak búvárok.)

Ám nem ez az első alkalom, hogy kincskeresők kutakodtak a roncsnál. 1988-ban fedezték fel eredetileg a hajó maradványait, mert már akkor is tudták, hogy nagy értékek rejtőznek itt. Dél-Karolina partjaitól több, mint 200 kilométerre találták meg a Central Americát, és el is kezdték az értékek felszínre hozatalát, amiből volt bőven.

Az 1857-ben egy hurrikánban elsüllyedt hajón ugyanis a becslések szerint 10-14 tonna(!) arany volt. A fedélzeten levő emberek közül 425-en vesztették életüket a tragédiában, de az óriási mennyiségű arany elsüllyedése az egész amerikai gazdaságban pánikot okozott. 

Az 1988-as expedíciót finanszírozó befektetők így aztán elégedetten dőlhettek hátra, amikor megkapták a hírt a roncs felfedezéséről. Arra viszont nem számítottak, hogy az expedíciót vezető kalandor, Tommy Thompson őket is becsapja majd- eleinte csak az okozott gondot, hogy a 19. században a süllyedés után óriási kártérítéseket fizető biztosítók most előálltak a követeléseikkel, mert érvelésük szerint így a kincs őket illette volna meg. 1996-ban aztán megszületett a bírósági döntés, ami a lelet 92 százalékát a roncskutatóknak ítélte oda.

Így is óriási értékről volt szó. Thompson eredetileg nem kincsvadász volt, hanem tudós, saját fejlesztésű távirányítású eszközével hozott a felszínre nagyjából három tonnányi aranyat, ezüstöt és értéktárgyat. 2000-ben sikerült túladni a zsákmány őket illető részén 52 millió dollárért- és aztán Thompson el is tűnt, nem fizette ki se a befektetőket, sem a hajón dolgozó legénységet. 2012 óta körözik őt és asszisztensét, állítólag Floridában bújkálnak.

Mivel a roncs helyzetéről rendelkeztek adatokkal, a maradványokban levő értékekkel rendelkező cég úgy döntött, bőven van ott még annyi arany, hogy megérje tovább kutatni. Így került képbe a sok sikeres mélytengeri expedíciót maga mögött tudható Odyssey Marine. Az nem kétséges, hogy sok pénz és különleges felszerelés kell ahhoz, hogy 2200 méteres mélységből bármit felhozzanak, de állítják, a roncsnak csak 5 százalékát tudta átkutatni a Thompson-féle expedíció, szóval ez a mostani 28 kiló arany csak a kezdet.

Persze a befektetők most már az elejétől fogva ügyelnek arra, hogy ne károsíthassák meg őket. A szerződés szerint a lelet jelentős részét kapja az Odyssey, de a maradék is bőven elég arra, hogy kárpótolja a veszteségekért a cégeket, illetve megkapják pénzüket a Thompson-expedíció hoppon maradt munkatársai is. És aztán jöhet a kutatás a további vagyont érő kincsleletek után a világ tengereinek és óceánjainak mélyén. Az aranyláz ugyanis csillapíthatatlan, aki a rabja lesz, nem tud leállni...

0 Tovább

A nácik aranya

A búvárkodásban az egyik "Szent Grál" az állítólag az ausztriai Toplitzsee fenekén nyugvó vagyonokat érő kincs felkutatása lenne- ha valóban van ott valami értékes.

A háttérről annyit, hogy a második világháború idején a németek igyekeztek minden mozdítható értéket megkaparintani. Van, ami bizonyos emberek magánvagyonát gyarapította, de a birodalmi kincstárban is mérhetetlen mennyiségű érték halmozódott fel. Ezeknek legalábbis egy része soha nem került elő. Bizonyára volt, amit a háború lezárása utáni zavaros időszakban vittek magukkal nácik menekülés közben, de a megszálló szövetségesek is sok értékre tették rá a kezüket.

És volt a kincsnek egy része, amit maguk a nácik rejtettek el, ki tudja, milyen szándékkal - tán jövőbeni terveik finanszírozására. Ezeknek a kincseknek sok helyen próbáltak a nyomára bukkanni, és számtalan szóbeszéd keringett egy időben itt-ott eldugott vagyonokról.

A pletykákban leggyakrabban előforduló helyszín Ausztriában található: az egyik szép hegyi tó Salzkammergutban, a Toplitzsee. Már 1943-ban szigorúan titkos fegyverkísérleteket, víz alatti robbantásokat hajtottak itt végre a németek, ezért ekkortól számítható a tó legendája. De az igazi nagy sztori nem ez: a Toplitzsee partján állítólag a háború végén rengeteg teherautót láttak a környékbeliek, és az itt sürgő-forgó katonák számos ládát süllyesztettek a mélybe. 

1959-ben valóban találtak itt valami érdekeset: Hitler egyik terve az volt, hogy romba dönti a brit gazdaságot hamisított fontbankókkal. A Sachsenhausenben levő koncentrációs táborba pénzhamisítókat gyűjtöttek, akik neki is láttak a munkának, a terv az Operation Bernhard nevet kapta. 1959-ben egy búvárcsapat több ládát talált a mélyben, ami tele volt ezekkel a hamis bankjegyekkel, több millió font értékben, sőt még a nyomólemezek is felszínre kerültek. Búvárok a fegyverkísérletek emlékeire is rábukkantak, bombák, fegyverek kerültek elő. Ez persze érdekes, de anyagilag kifejezhető értékük nem nagyon volt.

És az igazi vagyon nagyon sokakat érdekelt. Noha a Toplitzsee 1963, egy fiatal búvár halála óta elvileg tiltott terület, de illegálisan nyilván sokan próbálkoztak a merüléssel, többen életüket is vesztették. Voltak, akik az itt megforduló német katonáktól kaptak tippeket, mások csak úgy, saját szakállukra mentek a víz alá, no meg persze voltak hivatalos expedíciók is- de soha senki nem talált semmi vagyont érőt. Vagy legalábbis nem tudunk róla...

A hely egyébként több, mint különleges még az osztrák tavak közt is. Egyrészt 103 méter mély, akárki nem merülhet a fenekére. Másrészt roppant hideg. Harmadrészt egészen különleges élővilága van, 20 méter alatt az oxigén hiánya miatt nem élnek halak, csak baktériumok. És egy bizonyos mélységi szinten ott lebeg rengeteg fa törmelék, ami nem bomlik le- ezt is érzékelhetik a tó fenekének a szonárok, ám amennyiben a ládák ez alá süllyedtek, akkor ezeket így nem lehet megtalálni.

Mindenesetre évről évre hallunk híreket új expedíciókról, megszólalnak emberek, akik valami nagyon biztosat tudnak. Legutóbb Michl Kaltenbrunner, Ernst Kaltenbrunner most 79 éves unokaöccse jelentette ki, hogy "garantálja", ott van a nácik aranya a Toplitzsee mélyén. Ernst Kaltenbrunner magas rangú SS-tiszt volt, az SD majd az RSHA vezetője, a nürnbergi perben elítélték és kivégezték, és ő maga soha nem beszélt senkinek a kincsekről. Hogy rokonai, köztük a halálakor még gyerekkorú Michl mit tudhattak, az egy másik kérdés... Ami tény: hét évtized nem volt elég a megtalálására annak az aranyat és más kincsereket rejtő több ezer ládának, és meglehet, sose kerülnek elő az iszap alól, ha ott voltak egyáltalán. Marad tehát megoldatlan a Toplitzsee rejtélye.

Egy ismert osztrák búvár, a salzkammerguti tóvidék jó ismerője, Gerhard Zauner szerint ez pont jól is van így. Egy írásában úgy fogalmaz, mi lenne Loch Ness-szel a szörny legendája nélkül? A Toplitzsee is ettől a misztikumtól egyedi és híres...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Álom a meggazdagodásról

Lemerülünk, megtaláljuk a kincses roncsot, és mienk a világ! Ha ilyen egyszerűen menne...

A víz alatti kincskeresés egyike a tipikus búváros témáknak, gyakran dolgozzák fel könyvekben, dokumentum- és kalandfilmekben is. Ennek hátterében egyrészt van egy teljesen érthető dolog: a merülés során minden egy kicsit új, kicsit váratlan, bármikor láthatunk valami különöset, szokatlant, miért ne lehetne ez éppen egy rég elsüllyedt hajó maradványa? Ilyen gondolatok sokunk fejében megfordulnak, amikor víz alá megyünk, az ember közelebb megy, ha lát egy furcsa alakú sziklát, megnéz minden rozsdás szöget, de aztán úszunk tovább.

A hivatásos kincskeresők viszont nem adják fel ilyen könnyen. Nekik is jó okuk van erre: a tények. Egy dolog ugyanis biztos, mégpedig az, hogy óriási vagyonokat érő kincsek vannak a tenger fenekén még ma is. Az emberek több ezer éve hajóznak a világ tengerein, sőt, a folyókon is, és tudhatjuk jól, a hajók mindenféle okokból (vihar, lázadás, csata, tűz, stb.) el is süllyedtek időnként. A világ számtalan pontján merülhető roncsok mindannyiunkat emlékeztethetnek rá, a tenger mennyi ember és hajó végső nyughelye.

A kérdés már csak az, hol vannak a vagyont érő kincsek. Egyrészt a megtalált roncsok jelentős részének csak eszmei értéke van: a legénység által használt edények, cipők a felszínre hozhatók, de maximum gyűjtők számára érhetnek valamit. Az igazi búvárok nem is nyúlnak ezekhez, nem bolygatják sehol a maradványokat. Láttam már felhozott, aztán valahol a kamra sarkában porosodó tárgyat, aminek sokkal jobb helye lenne a mélyben.

Maradnak tehát célpontként a vagyont érő rakománnyal elsüllyedt hajók. Ami biztos: vaktában szinte soha semmire nem lehet rábukkanni. Egyszerűen olyan óriási területről beszélünk még a csak maximum negyven méteres mélységet tekintve is, hogy esztelenség összevissza úszkálva aranyat, ezüstöt keresni búvárkodás közben. A roncsok kutatása a felszínen kezdődik! Legyen szó akár kincses, akár történelmi jelentőségű hajókról, az első lépés a levéltárak bújásaa, mert ott derül ki, melyik hajónak lehetett értékes rakománya, mi volt az útvonaluk, hol süllyedtek el a kinccsel megrakott hajók.

Ha tudjuk, mi rejt vagyonokat, tudjuk a helyzetet, akkor már nyert ügyünk van, gondolhatnánk- elő a búvárcuccot, irány a tenger, és hamarosan meg is gazdagodunk! Nos, a történet még mindig nem olyan egyszerű. Sajnos GPS-t nem használnak olyan túlságosan régóta, egy több száz éves feljegyzés pontossága a hajó elsüllyedéséről több, mint kétes. Egyáltalán, kitől származik az információ? Ha viharba kerül a hajó, a szelek által felkorbácsolt tengeren hánykolódik, ugyan honnan tudná egy esetlegesen túlélő matróz, hogy egészen pontosan mi volt az utolsó pozíciója? Nagyjából olyan jó a hely meghatározása, mint ha azt mondanánk, kincs van elásva "valahol Győrnél". Északre, keletre, délre, nyugatra? A város szívében, attól 1 kilométerre, vagy 10 kilométerre?

Pechünkre ráadásul a partvonal is sokat változott. Ami a régi feljegyzésekben homokpadként szerepel, talán már rég eltűnt az óceán munkájának köszönhetően. Ahol parti hivatkozási pontként nagy erdőt említenek, ott talán ma már egy nagyváros áll. Ahol bizonyos vízmélységet írnak, az lehet több is, kevesebb is, amennyiben az óceán hoz vagy visz hordalékot. Kis távolság eltéréssel a tenger mélysége lehet 30 vagy 300 méter is- ha a túlélő, vagy a süllyedésről csak hallomásból tudó informátor téved a helyzetet illetően, az búvárszemszögből nagyon nem mindegy.

Szóval van egy hozzávetőleges helyzetünk, jó eséllyel rengeteget kell merülni amíg valamit találunk. Szeretünk búvárkodni, hol itt a hiba? Hát ott, hogy ez egy költséges mulatság. Hétvégente egy merüléssel csak a szóba jöhető terület töredékét vizsgálhatjuk át, hiszen itt nem lehet gyorsan úszni, szisztematikusan dolgozva kell például egy fémkeresővel felszerelve kutatkodni a homokos vagy sziklás aljzaton. Minden nap merülni kell többször, gyakran borzasztó unalmas körülmények közt, bízva a csodában. A tengerfeneket feltérképező szonárt egy több száz éves fahajó roncsánál nem nagyon lehet használni, hiszen a felépítményből ennyi idő után nem sok marad, a fa elkorhad, a tenger darabokra szedi, és gyakran befedi a maradványokat a homok.

Ha a búvár nagyon mázlista, találhat valami valóban régi dolgot. Lehet ez egy hatalmas aranyszobor is, de jellemzőbb, hogy csak egy kis érmére bukkan. Elvileg megtörténhet, hogy a roncs nyomában járunk, és az első apró lelet közelebb visz a nyughelyhez, alaposabban folytatva a terület feltúrását, a homok szivattyúzásával, meglehet a nagy kincs is. De mi van, ha csak egy matróz ejtett bele egy pénzérmét a vízbe pont ott? Telnek az évek, aztán az egyetlen nyamvadt pénzérmét nem követi több, miközben a költségek az egekben vannak. A roncskutató megpróbál túladni azon az aprócska leleten, és aztán kiderül, annyi pénzt kaphat érte, mint a fizetése lett volna két napra egy gyorsbüfében. Megérte?

Ha pedig megvan a nagy kincs, akkor sem olyan sima ügyről beszélünk. Az nem úgy van, hogy találunk egy kisebb vagyont odalenn, és aztán azt szépen felhozzuk és meggazdagszunk. A mélyben levő kincsekre igényt tarthat az ország, amelynek vizeiben találták, vagy az az ország, aminek zászlaja alatt hajózott a hajó. Törvények, előírások, nemzetközi egyezmények vonatkoznak ezekre a roncskutatásokra, a felkészült kincsvadásznak ezekkel mind tisztában kell lennie, mert ha illegálisan dolgozik, gyorsan egy fogdában találhatja magát.

Ezek után nyilván nem meglepő, ha elárulom, maroknyi ember tudott a kincsvadászatból meggazdagodni. Az eredményes csapatok csúcstechnikát felvonultatva akár több ezer méteres mélységben is megtalálhatnak roncsokat, az Odyssey Marine például többször akadt nagy zsákmányra- más kérdés, hogy volt, amit a hajó vitatott tulajdonjoga miatt el tudtak tőlük perelni. De ahhoz rengeteg pénz kell, hogy valaki ilyen hónapokon át tartó expedíciókat finanszírozhassson, több tucat embert megfizessen, távirányítású eszközöket vegyen.

Az amatőrként kincset kereső búvárok például Floridában köthetnek szerződést, ahol egy-egy területre vonatkozóan kaphatnak jogot a kutatásra. Florida igazi mekkája a kincsvadászoknak, mert az arannyal, ezüsttel megrakott spanyol hajók útvonala erre vezetett, és sokban óriási vagyonok nyugszanak odalenn. Vannak kis családi vállalkozások, akik hétvégente kifutnak a kis hajóikkal, valaki merül míg a másik a felszínen figyel, aztán cserélnek, és bíznak a mázlijukban. Időnként szerencséjük is van, és találnak valami értékeset, de nagyobb volumenű feltárásra nem tudnak vállalkozni. A többségüknek be kell érnie az élménnyel, mert soha semmire nem bukkannak rá.

Szóval kell a sikerhez szakértelem, hogy az ember a levéltárakban felkutassa a szóba jöhető roncsokat. Kell jogi háttérismeret, hogy a kincsvadászat ne a börtönben végződjön. Kell drága felszerelés, hajó, fémkereső, búvárcucc. Kell búvár, aki merül. Kell sok idő. Kell annyi pénz, hogy az ember bele tudja ölni a több hónapos vagy több éves munka finanszírozásába. És végül nem árt még egy kis szerencse. Arról nem is szólva, hogy a hivatásos régészek nem igazán kedvelik a lelőhelyeket felforgató, aranyra sóvárgó kincsvadászokat.

Igen, ez ennyire bonyolult ügy. Ezért van az, hogy legendává váltak az igazán nagy vagyonra bukkanó roncskutatók. A leghíresebb történet talán egy spanyol galleon, a Nuestra Senora de Atocha megtalálásához fűződik. Az 1622-ben elsüllyedt hajót Mel Fisher és csapata fedezte fel 1985-ben, a kiemelt kincsek (40 tonna arany és ezüst, smaragd, pénzérmék, ékszerek, stb.) értéke megközelítette a fél milliárd dollárt! Fisher és családja több, mint másfél évtizeden át kutatott a hajó után, az évek során olyan tragédiákkal kellett szembenéznie, mint fiának és menyének halála, aki az expedíció egyik elsüllyedt hajójában vesztették életüket.

Rengeteg küzdelem, kudarc, kínlódás jutalma lett a hatalmas felfedezés. És még komoly jogi csatározás is várt Fisherre, mert az állam igényt tartott a lelet egy részére, végül ennek negyedét kellett átengednie a kincsvadászoknak. Összességében elmondható, Fisher története happy enddel zárult, és az eltelt három évtized során is folyton az ő neve, no meg az Atocha-sztori kerül elő, ha a víz alatti kincsvadászatról folyik a beszélgetés. Ám az ő esete nem tipikus, hanem sokkal inkább nagyon-nagyon egyedi.

Ha valaki pár merüléssel a háta mögött úgy döntene, hogy erre teszi fel az életét, én inkább azt javaslom, ne álmodozzon gyors meggazdagodásról. Az átlagbúvár jobban jár, ha a víz alatt másféle értékekre hajt: merüljön történelmi jelentőségű roncsoknál, örüljön, ha egy különleges élőlényt lát, fotózzon, és akkor szinte minden egyes merülés örömforrás lesz. Aki viszont a homokot túrja álmodozva, annak a merülések túlnyomó többsége keserű csalódással zárul- sőt, talán az összes.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Google hirdetés

Hirdetés

Utoljára kommentelt bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog

Hirdetés