A tenger nem tiszteli a rangot

A parti őrség két tagja került bajba búvárkodás közben.

Két búvár volt nagyjából 15 méteres mélységben a víz alatt az észak-karolinai Atlantic Beach-től 8 mérföldre, amikor egy hangos csattanás hangzott fel. Michael Sparks és Samuel Ragsdale mind a ketten felfigyeltek rá, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, folytatták a roncsmerülést.

Amikor aztán visszatértek a csónakjuk horgonyához, és ott megdöbbenve látták, nem vezet fel kötél a felszín irányába, csak az elszakadt vég lötyög a tenger fenekén. Egyből tudták, nagy a baj, így aztán gyorsan a felszínre úsztak. Ám már csak a messzeségben távolodni látták az 5 méteres kis Seadoo Jetboat-ot, rajta valamennyi vészhelyzeti felszerelésükkel, rádiójukkal, telefonjaikkal. Tudták, semmi esély nincs arra, hogy úszva elérjék azt.

Ekkor már biztosak lehettek benne, hogy nagyon veszélyes helyzetbe kerültek. Egyedül lebegni a tenger felszínén hosszú időn át életveszélyes, a kiszámíthatatlan áramlások nyílt vízbe sodorhatják a búvárokat, akik kihűlnek, és édesvíz híján nem élhetnek túl pár napnál többet.

Mivel mind a ketten a parti őrség kötelékében szolgálnak, igyekeztek a vészhelyzetnek megfelelő módon cselekedni. Eldobták az ólmaikat, hogy biztosan a felszínen maradjanak, és próbáltak együtt maradni, tartani egymásban a lelket. És bíztak benne, hogy egy dolog segíthet rajtuk: elővigyázatosságból egyikük szobatársának megadták, hogy pontosan hova és mikor mennek merülni, és mikorra terveznek visszatérni. Ezt egyébként minden búvárnak javasolják, pont azért, mert ha mégsem jelentkeznek, lesz, aki keresse őket, és azt is tudni fogja, merre induljon el. Másoknak is küldtek tengerre szállás előtt üzenetet, és ahogy az éjszakában egyre inkább felkorbácsolódtak a hullámok, az volt az egyetlen reményük, hogy bajtársaik tudják, mi a teendő.

Természetesen a merülés előtt is felkészültek, volt rajtuk a hideg ellen védő búvárruha, vittek magukkal vészhelyzeti jelzőbóját és erős fényű lámpákat is. Noha nem volt hideg a tenger, mégis kezdtek vacogni a vízben töltött órák után. Együtt kapaszkodtak a jelzőbója kötelébe, és próbálták számolgatni, merre sodródhatnak- ha rossz irányba vitte volna őket a víz, az nagyon megnehezítette volna a keresők dolgát.

Az a bizonyos szobatárs pedig nem késlekedett, amikor barátja nem tért vissza időben: egyből felvette a kapcsolatot a parti őrség Fort Maconban található állomásával. A parancsnok elkezdte a mentés szervezését, igyekezett minél több hajót bevetni, s a légi keresést is elindították. 

A vízben lebegő búvárok viszont egyre fáradtabbak és reményvesztettebbek lettek. Ám akkor egyikük felfigyelt egy 47 láb hosszú mentőhajó fényeire, amit jól ismertek maguk is, hiszen a parti őrség állományában tartozott. Erős lámpáikkal próbáltak jelezni, s hamarosan a hajóról visszavillogtak- tudták, hogy hamarosan kimentik őket, és percek múlva érkezett is a segítség. 

A hajón aznap szolgálatot teljesítő Tyler McGregor vette őket észre, aki utólag elmondta, hiába az ő feladata a legénység biztatása, maga sem volt túl optimista, hiszen 2-3 méteres hullámzásban észrevenni két búvár fejét az éj leple alatt nem egyszerű- gyakran inkább csak a szerencsén múlik.

Hogy mennyire volt komoly az eset, azt jelzi, hogy hét óra alatt nagyjából hét kilométernyire sodródtak el a merülés helyétől, tehát egészen más helyen is lehettek volna, mint ahol keresték őket. A búvárok akkor döbbentek meg, amikor a partra visszaérve megláttak két hullazsákot, mert a parti őrségnél szolgáló bajtársaik a legrosszabbra is fel voltak készülve. Ám a búvárok szerencsés kimentése után másnap még a hajójukat is megtalálták a partra sodródva.

Ezzel együtt is le kellett vonnia Sparksnak a következtetést: az, hogy a parti őrség állományában szolgál, nem védi meg a tengeren bekövetkezett balesetektől. Ilyen bárkivel bekövetkezhet, teljesen mindegy mi a beosztása, a rangja. Így aztán legközelebb még óvatosabban fog horgonyt vetni, visz magával másodikat is, és beszerez egy műholdas vészhelyzeti jelzőt, ami merülés alatt is nála lehet. És észben tartja, hogy soha ne felejtse el az olyan alapvető dolgokat, mint a parton levők tájékoztatása a tervekről, vagy az életmentőnek bizonyuló lámpa magánál tartása. Ha ezekről most elfeledkezik, talán már későn indult volna a kollégák mentőakciója, s nem tréfálkozhatnának velük bajtársaik...

0 Tovább

A HMS E49 roncsa

Balsorsú brit tengeralattjáró nyugszik a Shetland-szigeteknél.

Az első világháború idején kezdtek sorsdöntő szerepet játszani a búvárhajónak is nevezett tengeralattjárók a harcokban. Elsősorban a németek tengeralattjárósairól hallott a többség, amik mind az első, mind a második világégés idején súlyos csapásokat okoztak, de a többi félnek is voltak ilyen hajói.

Az E49 egyike volt a britek E-osztályú tengeralattjáróinak. Az 55 méter hosszú hajót két dízel- és két elektromos motor hajtotta. Maximális merülési mélysége 30 méter volt, és öt órát tudott a víz alatt tölteni egyhuzamban. Ágyúval illetve öt torpedóvető csővel szerelték fel, ezekhez tíz torpedót hordozott a fedélzetén. 

A hajót 1916 decemberében állították szolgálatba, de nem sokáig tartott a karrierje. 1917. március 12-én süllyedt el a Shetland-szigetek közelében, amikor aknára futott- ezeket az aknákat csak két nappal korábban telepítette egy német tengeralattjáró, az UC76-os. A hajó darabokra szakadva süllyedt el, a tragédiát a 31 fős legénység egyetlen tagja sem élte túl.

A Skóciától északra található, meglehetősen zord Shetland-szigetek aligha tartoznak a tipikus búvár úti célok közé. Általában brit búvárok szerveznek oda túrákat, akik számára nem szokatlan a hideg víz. A kifejezetten roncsokat célzó útvonalak egyik állomása lehet a HMS E49 roncsa is, ami 29 méteres mélységben található.

A több, mint egy évszázad amit a víz alatt töltött az eleve erősen megrongálódott tengeralattjáró, meglátszik a hajótesten. Ahhoz képest, hogy ennyire északra van, meglepően kellemes tud lenni a látótávolság, és az is gyorsan feltűnik, milyen nyüzsgő az élővilág az E49 maradványai körül.

A búvároknak viszont tiszteletben kell tartani azt, hogy a hajó háborús sírhelynek számít, így természetesen bárminek a felszínre hozatala szigorúan tilos- a szuvenírgyűjtők itt is keményen büntetik. Természetesen a tisztességes búvároknak ilyen eszébe sem jut...

0 Tovább

Szépséges medúzák

Bár a csípésük kellemetlen, a tenger elegáns élőlényei közé tartoznak a pulzáló medúzák.

Medúzákat a világ minden részén lehet találni (érdekesség: még édesvízben, így hazai tavainkban is!), de azt túlzás lenne mondani, hogy a strandolók rajonganának értük. Vannak olyan fajaik, mint a kockamedúza, aminek a csípése halálos is lehet, de az se nagy élmény, amikor "csak" egy fájdalmas sérülést okoznak.

A búvárok nyilván védettebbek, hiszen egyrészt látják az állatokat, el tudnak távolodni, másrészt pedig van rajtuk vastag neoprénruha. Ahol viszont nem védett az ember bőre, ott azért így is okozhatnak kellemetlenségeket. Sebaj, én is nem egyszer néztem már meg közelebbről medúzákat, mert egyszerűen látványosak.

Hideg vizekben jó nagyra nőtt példányokat találni: az alábbi videó például Kanadabán készült. Nézi az embereket ezeket a pulzáló, sodródó állatokat, s arra gondol, milyen furcsa is a természet. Puhák, lassúak, nincs agyuk- tulajdonképpen a legyszerűbb élőlények közé tartoznak, és mégis fenn tudtak maradni az évmilliók alatt...

0 Tovább

Az álomszép Komodo

Nem csak a sárkányairól híres ez az indonéz sziget, hanem a káprázatos víz alatti világáról.

video

Sokan láthattuk már dokumentumfilmekben a Komodón baktató óriásgyíkokat, amiket sárkányként szoktak emlegetni. Az viszont kevésbé közismert, hogy a fantasztikusan gazdag tengeri élővilág a halrajaival és színes korallkertjeivel legalább olyan lenyűgöző, mint a felszíni látnivalók.

video

video

video

0 Tovább

Szeméttakaró a tenger fenekén

Sajnos nem egyedi az a videó, ami Tajvan közelében készült.

Xiaoliuqiu szigete Tajvantól délre található, és itt készítette egy búvár a felvételt szemetet gyűjtő társáról. Az aljzatot szinte beborítja a sok hulladék, elsősorban a műanyag palackok, az egy zsákkal felszerelkezett szemétgyűjtő meglehetősen sziszifuszi munkát végez.

A videós, Hiau Su a környéken élő veszélyeztetett tengeri teknősök tanulmányozása miatt utazott ide, de mondani sem kell, a jelek arra utalnak, van itt probléma bőven a tengerben a teknősökre fenyegetést jelentő dolgokon túl is. A tenger hullámai által mozgatott palackok plasztik takaróként borítják be a homokot- és választ kaphatunk rá, hova is kerül az újra fel nem dolgozott műanyag hulladék.

Pedig Tajvanon komoly előrelépést tettek ez ügyben, az országban már a műanyag szemét 55 százalékát begyűjtik és feldolgozzák. Ám ez nyilvánvalóan még mindig nem elegendő.

Megjegyzem, ilyen problémával a világ sok pontján szembesülhetünk. Nekem az alábbi felvételt Málta egyik szép öblének mélyén "sikerült" készíteni. Vannak helyek, ahova az áramlás igen nagy számban viszi a hulladékot, s az ilyen látvány nagyon letaglózó.

Nem egyszer vettem részt pont ezért víz alatti szemétgyűjtésben, de amit így elérünk, az csak csepp a tengerben. Sajnos azért is, mert mi csak korlátozott mélységig dolgozhatunk, s ki tudja, mi van még a nagy mélységeken...

0 Tovább

A feladat: roncskutatás

Második világháborús gépet találtak egyetemi projekten dolgozó diákok Málta közelében.

A Földközi-tenger közepén fekvő kis szigetország óriási stratégiai jelentőséggel bíró hely volt a világháború idején, ezért a németek igen nagy erőket mozgósítottak a meghódítása érdekében. Ám a máltaiak és az őket segítő britek kitartottak, hősies harcuknak köszönhetően ez a fontos bázis végig a szövetségesek kezén maradt.

A szigeten állomásozó hajók és repülők rendszeresen támadták az ellenséges erőket. Az egyik brit repülőgép a tenger felett került bajba, de nem a németek miatt: egyszerűen leállt a motor. A pilóta és a legénység másik tagja sikeresen a vízre szállt, és két, szabadnapjukon vitorlázó angol halászta ki őket.

Mindez 74 évvel ezelőtt történt. Az esemény nem volt sorsfordító a harcok kimenetelét illetően, aligha hallottak róla túl sokat még a korszakkal foglalkozó szakértők se. Ami viszont most beszélnek róla, az a roncs előkerülése: a Cal Poly egyetemi hallgatói, akik egy keresési és felmérési projektben vesznek részt Málta környékén, megtalálták a Fairy Swordfish típusú gépet. 

A csapatot a Cal Poly professzora, Zoe Wood vezeti a Harvey Mudd College mérnöki karát képviselő Christopher Clarkkal együtt. Wood elmondása szerint biztosak benne, hogy a parttól három mérföldre nyugvó gép az a brit kétfedelű, ami ebben a balesetben zuhant le, ugyanis megegyezik a helyszín, és az is árulkodó tény, hogy a vízre szállásoknál szokásos módon, nem szakadt darabokra a gép, hanem nagy része egyben maradt. 

A Fairy Swordfish már meglehetősen régimódi gépnek számított a második világháború idején: a harmincas évek közepének tervezési elveit tükröző kétfedelű támadó gép volt, alig 230 km/órás sebességgel. Már a haború kitörésekor is elavultnak számított, de meglepő módon a torpedóvetőként harcba vetett gépekkel komoly sikereket értek el: elég a Bismarck üldözésében játszott szerepüket vagy az olasz hadiflottára mért komoly csapásukat említeni. Ezek után érthető, miért is épült a "Kardhalakból" 2,400 darab. A számok nem hazudnak, és az adatok szerint az össztonnát tekintve egyetlen másik repülőtípussal sem küldtek több ellenséges hajót a tengeri fenekére a szövetségesek, mint a jó öreg Swordfish-ekkel, amiket 1945-ben vontak ki végleg a szolgálatból.

A diákok és tanáraik a három évig tartó ICEX (International Computer Engineering Experience) programban vesznek részt, és céljuk új térképezési algoritmusok kidolgozása illetve az eszközök alkalmazása a terepen. Ennek keretén belül először alacsony felbontású szonárral vizsgálták a tenger fenekét, ekkor rajzolódott ki a repülő sziluettje.

Az azonosítás érdekében két méter hosszú víz alatti távirányítású eszközzel vizsgálódtak a helyszínen, ami három dimenziós modellt is alkot, és videó rögzítésére is alkalmas. Ekkor láthatták az első képeket a lezuhant gépről. A helyi víz alatti régészeti hivatal búvára volt az, aki le is merült a hatvan méteres mélységben nyugvó roncshoz, és azonosította a gép típusát. 

A Swordfish fémszerkezetét vászon borította, így a tengerben töltött több, mint hét évtized után már csak a váz maradt meg. A kiemelésnek így sok értelme nem lenne, ilyen típusú gépből több is található kiállítva a nagyvilágban. A roncs ráadásul mára kis halaknak, mindenféle egyéb tengeri élőlénynek az otthona.

0 Tovább

Apróhalak raja

Pici halacskáktól is lehet látványos egy merülés- feltéve, hogy elég sokan vannak.

A Kajmán-szigetek közelében az egyik fő látványosságot az jelenti, hogy nyaranta üregekben zsúfolódik össze rengeteg kicsi, fényesen csillogó testű hal. Az ilyen rajokból szeretnek falatozni a nagyobb ragadozók, ezért a túlélés záloga az, hogy az egyes halak minél beljebb próbálnak maradni a rajban, s így az egész több ezres csapat együtt mozog, hullámzik, örvénylik.

Azt szokták mondani, kis hal is hal, és ez ebben az esetben tökéletesen igaz. Itt-ott láttam már a világon látványos halrajt, s hosszú időt el tudok velük tölteni, úszkálva a raj körül, vagy közéjük tempózva, figyelve, hogy nyílik meg előttem a halfelhő- s hogy záródik be mögöttem. Azt hiszem, ha eljutnék a Kajmán-szigetekre, ezt biztosan szeretném megnézni a saját szememmel.

0 Tovább

Sylvi és a mélymerülés

Pár gondolat Bódi Sylvi szabadtüdős búvárkodási kalandjairól.

Megvallom, elfogult vagyok a mostanában elsősorban tengerimádatáról ismert modellel. Akár már csak azért is, mert én is hasonlóan szeretem a tengernél tölteni az időt, másrészt pedig azért is, mert Sylvi ügyesen menedzseli a dolgait: sikerült hobbiját, a szörfözést összekötni a fizetős megbízásokkal. Szimpatikus az életöröme, és az, ahogy járja a maga útját.

Az olyan piszkálódásokra most ki se térek, "hogy finanszírozza az álomútjait", nem szorul senki védelmére- elmondja bárkinek, aki kérdezi. Inkább arról ejtek szót, hogy nemrégiben a közösségi oldalakon követhettük, hogy új kedvtelésbe vetette bele magát nagy szenvedéllyel: a felszín alatti világban kalandozik.

Számomra az a természetes, hogy aki merül, az légzőkészülékkel teszi. Ebben van némi rutinom, de azért képben vagyok a szabadtüdős búvárkodással is. Itt azért érdemes említést tenni arról, hogy például angolul sokkal jobban megkülönböztetik a műfajokat. Amikor csak a víz felszínén, vagy egészen sekélyen úszkál, nézelődik valaki egy búvármaszkkal és uszonnyal felszerelve, azt snorkeling (magyarosan sznorizás) névvel illetik, amikor kifejezetten a nagyobb mélységre, hosszabb lenn töltött időre törekednek egy lélegzetvétellel, az a freediving vagy apnea (amit én szabadtüdős merülésnek nevezek).

Az előbbi egy milliók tengerparti időtöltésének számító, amatőrként is biztonságos kikapcsolódás, utóbbi viszont sokkal inkább sport. Szóval ha az a kérdés, Bódi Sylvi mélymerülései értelmezhetőek-e sportteljesítményként, akkor a válasz egyértelműen igen. Beszámolója szerint 20 méterre jutott el egyetlen lélegzetvétellel- én ilyen mélységben kizárólag palackkal jutottam el, egy levegővel lebukva a közelében sem jártam. Szóval az én szememben is szép eredmény ez.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben a szabadtüdős merülés különböző műfajaiban a világrekord 80, 100 vagy még több méteres mélység körül van, tehát a 20 méter nem világverő eredmény. (Megjegyzem, bár a laikusok körében megtehetné hogy magát fényezi, Sylvi sem állította soha, sehol, hogy valami iszonyú nagy búvárhős lenne. Ez is becsülendő.)

De nem is kevés ez a mélység, sőt. Ilyen mélységbe kezdőként eljutni szép teljesítmény, kell hozzá vagányság, ügyesség, és fejben is ott kell lenni, hiszen már a tudat is befolyással van az emberre, hogy ekkora vízoszlop van a feje felett. A legtöbb ember a 20 méteres medencét egy levegővel nem tudnál keresztül úszni- s a szabadtüdős merülésnél ez még csak az út egyik fele, a felszínre is fel kellene jönni valahogy. Tudjuk, a víz alatt 20 centi vagy 20 méter ugyanúgy halálos, ha elfogyott a levegő. S ezért van az, hogy ellentétben a sznorizással, a szabadtüdős merülést tanítják, felkészült oktatók vigyáznak a palack nélkül merülőkre. Jó dolog, hogy erről is szó esik a beszámolókban, mert nem árt tudni, ez a műfaj veszélyes is lehet, ha valaki egyedül űzi.

A végső jutalom persze nem az elért mélység, és ezt tisztán kell látni. Az csak egy mérhető érték, amivel lemérhető az ember fejlődése, ahogy egyre többre válik képessé- a szabadtüdőzés ugyanis a teljesítményről is szól. Aztán amikor magabiztosan mozog a vízben, akkor lehet igazán élvezni a mélyben töltött perceket. Nem a méterek számítanak már, hanem ahogy körülvesz a tenger az ezernyi csodájával. Hasonló ez, amit mi, légzőkészülékesek megélünk, mégis más, mert sokkal szabadabban mozog egy szabadtüdős a sok nehéz felszerelés nélkül. S ezért bizony még én is, pár száz merüléssel a hátam mögött tudom irigyelni Sylvit.

Ő pedig, ahogy megszokhattuk tőle, kitalálta hogy belevág, szenvedélyesen csinálja és élvezi ezt az egészet. Nem a smink, a felhajtás számít, hogy luxushotelben profi fotós által készített, gondosan beállított "elkapott pillanatfelvételen" pózoljon egy pohár pezsgővel a kezében, hanem az élmény amit a tengerben megél. Szerintem ez menő, s ez az, amivel én is tudok azonosulni, hiába nem vagyok híresség, akinek minden lépését rengetegen figyelik. Nagy igazság van abban ahogy a golfozó Tiger Woods fogalmazott annak kapcsán, miért szeret búvárkodni: a halak nem tudják, ki a celeb... Akik szeretik a tengert, a merülést, azokat egy titkos kötelék fűzi össze, nem számít, honnan jöttek, hány évesek, mivel foglalkoznak a felszínen. S ez az igazán szép ebben a hobbiban.

0 Tovább

39 merülés 93 évesen

Ray Woolley az egyik legidősebb aktív búvár a világon.

Őrület még leírni is, az angol búvár 1923-ban született! Már a második világháború idején aktív szolgálatot teljesített, rádiósként hajók fedélzetén élte át a harcokat. Az elsők között volt, akik Rodosz szigetén partra léptek miután a német csapatok elhagyták azt.

Búvárkodni még 1960-ban kezdett el a Portland and Weymouth SAC (búvárklub) tagjaként. Azok sem akármilyen idők voltak, hiszen éppen csak kezdett teret hódítani a kedvtelési búvárkodás. A nagyközönség akkortájt csodálkozott rá a víz alatti világra Cousteau vagy Hans Hass filmjeiből, a Sea Hunt tévésorozatból.

Ray szerencséjére 1964-ben Ciprusra rendelte a sors, ahol aztán igazán sok lehetőség nyílik a búvárkodásra. Mivel az angolok itt is jelen voltak, a helyi BSAC klubbal merült, újabb tanfolyamokat végzett. Eljutott a világ más pontjaira is búvárkodni, aztán amikor 1999-ben nyugdíjba ment, úgy döntött, végleg Cipruson telepdik le. Ma is ott él Limasszol közelében.

Az ő korában a többség már nem hajszolja a túl nagy kihívást jelentő kalandokat (valljuk be, már az is jó, ha valaki megéri a 93. életévét), de ő továbbra is aktív maradt, és rendszeresen merül. Amikor elérte a kilencvenet, születésnapján megszervezték neki a 90@90 merülést, azaz 90 évesen 90 láb mélységű merülést hajtott végre.

Az idén új terve volt: a 39@93 számok arra utalnak, hogy 93 évesen akart 39-et merülni egy év leforgása alatt. Egy helyi búvárklub segíti a merülések bonyolításában, mert számukra is büszkeség, hogy a tenger veterán szerelmese velük búvárkodik. 

Mit is mondhatnék? Remélem még sokáig űzheti kedvelt hobbiját a brit búvár, s magamnak is azt kívánom, ha megérem azt a kort, én is merülgethessek még amolyan szépen, nyugisan, öregesen valami kellemes helyen.

0 Tovább

Folyó a víz alatt

Becsapja a szemet a két vízréteg találkozása ezen a mexikói merülőhelyen.

A Yucatán-félsziget igazi búvárparadicsom, mert nem csak a tengerben vannak izgalmas merülőhelyek, a szárazföld számtalan kristálytiszta vízű barlangja is rengeteg embert vonz. A cenotéknak nevezett üregeket szent helyként tisztelték az őslakosok, manapság viszont a búvárok tekintenek rájuk áhítattal.

Az Angelita cenote különlegessége az, hogy a benne található sós- és édesvizet egy opálos réteg választja el. A sós víz sűrűsége nagyobb, így ez mélyebben van és nem keveredik az édesvízzel, ám a kétféle víz találkozásánál hidrogén-szulfid réteg alakult ki, ez pedig pont úgy néz ki, mintha egy folyó felett úszna a búvár.

A valóságban erről nincs szó, sőt, aki belemerül ebbe a "felszínbe", végül eléri a sós vizet is, ahol értelemszerűen sötétebb minden a fény útjában levő réteg miatt. Ráadásul az Angelitában ez a réteg nagyjából 30 méteres mélységben van, ami eleve nem kevés. Mindenesetre ennél sokkal különlegesebb, izgalmasabb merülési élményt elképzelni sem lehet- ismét egy példa rá, hogy a búvárkodás nem csak az élővilág miatt lehet lenyűgözően látványos.

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Reblog