Egy elsüllyedt római város

Tunéziai búvárrégészek nagy felfedezése: szököár által elpusztított város romjaira bukkantak.

Aki kicsit járatos a történelemben, az tudja, hogy az ókori Karthago városa a mai Tunézia területén található. (E sorok írója járt is a maradványokat bemutató múzeumban, feltétlenül érdemes felkeresni.)

Mondani sem kell, az egykori virágzó civilizáció maradványainak egy tengerparti országban nem csak a felszínen, hanem a tenger mélyén is utána lehet menni. A Tunézia északkeleti részén talált romok pedig igazolják, érdemes kutatást folytatni a víz alatt is.

A megtalált 1600 éves település ugyanis igen jelentős központ lehetett a római korban. Utcákra, szobrokra bukkantak, és előkerült nagyjából száz edénnyel az ókorban nagyon népszerű, garum nevű halszószból is. Ezt az ízesítőt sokan a ketchuphoz hasonlítják, mert annyira közismert és széles körben felhasznált szósz volt- de az íze nyilván egészen más lehetett.

A Neapolis nevű város a leletek alapján a garum egyik legfontosabb előállításai helye lehetett a római birodalom területén, vélekedik Mounir Fantar, aki a tunéziai-olasz búvárrégészeti expedíciót vezeti. 2010 óta dolgoznak a helyszínen, ahol a feljegyzések szerint 365-ben egy pusztító erejű szökőár rombolt le egy várost. 

Az egykori település harmada lehet most a felszín alatt. A jelentős felfedezés olyan izgalmas leleteket tartogatott, mint például a házak padlóját alkotó mozaikokat. Még korai gazdasági épületekre is rábukkantak. 

A szökőár annyira jelentős esemény volt Róma történelmében, hogy sok feljegyzés született róla. A Földközi-tenger térségét 365 július 21-én nagyjából 8,5-es erősségű földrengés rázta meg, ami meglehetősen pusztító erejűnek számít. A legnagyobb károkat az epicentrumban található Kréta szenvedte el, de görög, ciprusi, szicíliai, spanyol és észak-afrikai területek is károkat szenvedtek el. A szökőár miatt komoly városrészek kerültek víz alá, hajókat pedig a szárazföldre dobott az árhullám.

Ami egykor katasztrófát okozott, az ma lehetőséget ad a szakembereknek a vizsgálódásra. Aztán ha véget érnek a feltárások, talán egy új, izgalmas merülőhely nyílik meg a kedvtelési búvárok előtt. Tunézia nem számít búvárparadicsomnak, de ha a Nabeul városa (ez épült az egykori római város megmaradt részeire) közelében található Neapolist megnyitják előttünk, azért én is fontolóra veszek egy utazást...

0 Tovább

Ray nem lassít

Mostantól Ray Woolley hivatalosan is a legidősebb búvár a világon.

A veterán brit búvárról már többször írtam. Először akkor találkoztam a nevével, amikor 90 láb mélységre merült 90 évesen, aztán idén azért írhattam róla, mert teljesítette a 39. merülését 93 évesen.

A vagány öregúr még a második világháborúban is szolgált, aztán a brit hadsereg kötelékében jutott el Ciprusra. Beleszeretett a szigetbe, itt is telepedett le, és mivel a merülésnek is nagy rajongója, elsősorban errefelé űzi hobbiját. 

A különféle kihívások közül a legutóbbi az volt, amikor meg kívánta dönteni a legidősebben végrehajtott búvármerülés rekordját. Az amerikai Erwin Paul Staller 2014-ben 93 évesen és 163 naposan merült. Ezt múlta felül Ray a 94. születésnapján, aki elmesélte, hogy legalább 12 méteres mélységbe kell ereszkedni és a merülésnek 30 percesnek kell lenni, hogy a Guiness elismerje. De hát ez az alkalom sem csak valamiféle buta csúcsról szólt, így a Ciprus híres roncsán, a Zenobián végrehajtott merülés során egészen 38 méterig lecsúszott, s 41 perc után bukkant fel a felszínen- ha már búvárkodik az ember, legyen valami értelme is!

Ezen a roncsmerülésen a Viking Divers csapatával hajózott ki a helyi búvárlegendának számító Ray. Mint kiderült, a 93 évesen végrehajtott 39 merülés sem egészen úgy alakult, ahogy megálmodták, mert végül 51 merülés jött neki össze. Mert az a kihívás sem a rekordról szólt, az inkább csak jópofa mellékszál...

Ray természetesen tudja, hogy nagyon szerencsés amiért még mindig búvárkodhat. Az meg külön mázli, hogy ennyi évtizednyi merülés után ugyanúgy élvezi. Igyekszik egészségesen élni, nem dohányzik, minden nap rendszeresen úszik. 

Érdemes idős korban is aktívnak maradni, mint azt az ő példája bizonyítja. Ráadásul nem is kell "vasembernek" lenni ahhoz, hogy valaki bármilyen korban élvezze a merülést. Ahogy egyre inkább terjed a kedvtelési búvárkodás, úgy készülnek fel a különböző korosztályú búvárokra a bázisok.

Az, hogy valaki nem tudja úgy cipelni a felszerelését, nem gond, hiszen akad egy segítő kéz. A derék- és hátfájás sokakat aggaszt, de a kényelmes, súlyzsebes búvármellényekkel a többség számára ilyen probléma sincs, sőt, a súlytalan lebegés nagyon kellemes élmény számukra. Természetesen az is csak szervezés kérdése, hogy olyan merüléseket szervezzenek, ahol nem a mélység a fontos, hanem a békés, megnyugtató nézelődés egy szép, sekély helyen. Vicces, de ezt is "meg kell tanulni" élvezni. Annak, aki egyszerűen csak nyugodtan akar merülgetni, ezerféle lehetőség áll a rendelkezésére, kortól függetlenül.

Szóval Ray-t lehet irigyelni a szerencsés génjei miatt, de rajtunk is múlik, mit teszünk meg azért, hogy meghosszabbítsuk búvárkarrierünket. Egészségesebb életmóddal készülhetünk fel a merülésre, a korlátainkat ismerve szervezhetjük a túrákat, és ha segítség kell, akkor kereshetünk bázist, ahol ez nem jelent gondot. Lehet, hogy nem leszünk rekorderek, de azt hiszem, igazán őt sem az ilyesmi motiválja- egyszerűen csak szeret búvárkodni és nem hajlandó lemondani róla olyan butaságok miatt, mint az életkora.

Mindenesetre sokatmondó, hogy a búvárvilág irigyelt "sztárja" most egy kilencvenes éveiben járó mosolygós öregúr, nem pedig a méregdrága extrém mélymerülési expedíciót végrehajtó technikai búvárok. Azok teljesítményét is messzmenően elismerjük- de titokban inkább arra vágyunk, hogy mi is merülhessünk egy jót 94 évesen.

0 Tovább

A medúza érintése

Vajon jó ötlet egy csalánozó simogatása?

Belefutottam egy videóba, ahol egy búvár medúzát érint, sőt, inkább simogat. Úgy általában nem nagyon vagyok híve a tengeri élőlények fogdosásának, s ez most sincs másként. 

Persze mit álszentkedjek, a kísértés nagyon nagy. Vagyok annyira szabálykövető, hogy a saját magam és az állatok biztonsága érdekében igyekszek távolságot tartani. Ám nyilván voltak helyzetek, amikor eszembe jutott, olyan közel van az a delfin vagy cetcápa, miért ne érhetnék hozzá egy kicsit, vagy óvatosan kézbe véve jobb pozícióba tehetném fotózáshoz a csikóhalat. 

Aztán ezek nem történtek meg, maximum addig jutottam, hogy például a csikóhalak esetén óvatosan lehajtom előlük a tengeri füvet, ha nagyon belezavarnak a képbe. De ez nem sokat segít- nincs is túl jó, túlságosan látványos csikóhal-portrém! Megvagyok enélkül én is, a világ is, én a közepeseknek is örülök. Aki igazán ügyes, annak pedig semmiféle trükk nem kell, a rossz pozícióban álló témából is tud kihozni szépet.

Azt gondolom, mindenképpen fontos a jó példa. Bármelyik állat reagálhat rosszul a tapizásra, a videóban látható medúza közeli rokonai például igen fájdalmas csípéseket tudnak okozni. Az jó dolog, ha a profi búvár elmondja, mi veszélyes, mi nem, mi az, ami akár meg is érinthető lenne, de én személy szerint inkább nem demonstrálnám. Legközelebb esetleg a rutintalan búvár pont ilyenek miatt kap kedvet ahhoz, hogy hozzáérjen máshoz is, amihez nagyon nem kellene.

Ha a búvár óvatos, vélhetően egy medúzának nem lesz nagy baja, egyébként is kevesen sajnálnák. A történet ilyenkor soha nem csak a medúzáról szól, hanem a tenger élővilágának és az embernek az interakciójáról. Hiszen maga a jelenlétünk is befolyással van mindenre, akkor is, ha semmihez hozzá nem érünk! Nem kell a delfinekbe kapaszkodni, mégis van egyfajta kapcsolatfelvétel a víz alatt, ha felbukkannak.

Szeretném hinni, ezzel nem teszünk rosszat. A határt igazság szerint nem feltétlenül azzal lépjük át, amikor valamit megérintünk, hanem már akkor, amikor lemerülünk a tenger mélyére, az ott élő lények közé. Hiszen nekünk ott semmi dolgunk nincs, csak betolakodók vagyunk...

0 Tovább

Csak pár régi érme

Csempészet miatt ülhet pár évet török börtönben egy gyűjtögető búvár.

Az 52 esztendős brit Toby Robyn ötgyerekes családapa, mentősofőr, tulajdonképpen átlagos, becsületes állampolgár. Egy hobbija van: a tengerparti nyaralásokon állandóan a vízben úszkál búvármaszkkal, légzőcsővel, s nézi, mi minden van a tenger fenekén. 

Nyilván az esetek túlnyomó többségében élőlényeket lát, de ezen a nyáron a törökországi Bodrum közelében töltött két hetet a családjával, és ott valami másra figyelt fel. A homokban és a kövek között néhány régi pénzérmét talált, mindet össze is szedegette és büszkén mutogatta. Aztán pedig a kézipoggyászába tette hazautazás előtt, hogy szuvenírként hazavigye.

Ám amikor a csomagok átvilágításakor azonnal előállították, valószínűleg már sejtette, ezek az ócska pénzek nem csak számára voltak fontos kincsek. A több száz éves leletek kivitele az országból bűncselekmény, így aztán a 13 érme kicsempészésének szándéka miatt letartóztatták és azóta is előzetesben ül, a török bíróságok ítélkezési szünete miatt. Akár három évre is ítélhetik, ha bűnösnek találják.

Ilyenkor persze szokás mondani, nem akart ő rosszat, s nem tudhatta, ennyire komoly dolog annak a pár érmének az összeszedése a hatóságok értesítése nélkül. Ám tudjuk jól, a törvények nem ismerete nem mentesít a felelősségrevonás alól: ha ez a helyi szabály, ezt kell betartani.

Másrészt lehet, hogy tényleg nagyon ritka, nagyon értékes érmékre bukkant, amik valóban akár vagyonokat érnek. Azokban a vizekben már két tucatnyi roncsot tártak fel, amelyek a 4. és a 16. század között süllyedtek el, tehát valóban lehettek ott fontos leletek. A kedves családapa ugyan egyszerű szuvenírvadásznak tűnik, de nem tudhatjuk, nem az eBay-en végezték volna-e az érmek, és akkor tényleg megvalósult volna az illegális műkincskereskedelem.

A tanulság ez esetben is ugyanaz, mint általában a búvárkodásban mindig: a víz alatt mindent a szemnek, semmit a kéznek! Ártalmatlan lények is lehetnek mérgezőek, és pár ócska fémdarabért is börtönben köthet ki az ember. Vagy ha már valaki talál valamit és kihozza, értesítse a hatóságokat. Mennyire más dolog az, ha a büszke felfedező úgy látja viszont magát a lapokban, mint becsületes és szemfüles búvárt, aki hozzásegíti a régészeket a nagy lelethez, mint ha épp az előzetesben ülve írnak róla.

0 Tovább

Szép szardíniai roncs

Jó merülőhely a kora őszi utazást tervezők számára a KT 12.

roncs

Már tegnap is arról elmélkedtem, a fapadosok milyen búvárkordási lehetőségeket nyitnak meg a számunkra (akkor Norvégia volt a célkeresztben), ma pedig egy szeptemberben még egészen kiváló úti cél ugrott be: Szardínia. Az Olaszországhoz tartozó szigeten még remek akkor az idő, a repjegy Wizzair járattal teljesen megfizethető, és van is mit látni.

roncs

Ott nyugszik például a KT12 nevű, a második világháború idején elsüllyedt német felfegyverzett teherhajó. Az olasz építésű, 834 tonnás hajót a német haditengerészet 1943 májusában állította szolgálatba, első útján ellátmányt és járműveket vittek volna rajta Észak-Afrikába. Ám nem nyúl túlságosan hosszúra KT12 hadikarrierje, mert már ezen az első úton szerencsétlenül járt: június 10-én a brit HMS Safari tengeralattjáróról indított torpedó a tenger fenekére küldte.

roncs

A robbanás szétszaggatta a hajótestet, a hajó orrát jó 300 méterre vitte a KT12-törzsétől. Vélhetően utóbbi, a 28-34 méteren nyugvó rész az izgalmasabb: a roncsból is sok látszik, a rakomány is érdekes, látni lehet az egykori hadieszközöket, a járművekből maradt alkatrészeket, a használati tárgyakat. Errefelé még az élővilág is a látványosabb arcát mutatja a Földközi-tengernek, szóval jó búvárkaland itt merülni.

Persze ez csak egy jó merülőhely Szardínia körül, tehát akinek időben és pénzben belefér, feltétlenül érdemes a helyi lehetőségekről tájékozódni. Még nincs késő megszervezni egy szeptemberi kiruccanást.
0 Tovább

Cápázás Norvégiában

Nem csak a szokásos helyeken merülnek cápákkal.

cápa

Hamarosan fapadossal lehet utazni a norvégiai Stavanger városba, s ha már az ember előtt megnyílnak a lehetőségek, érdemes szétnézni búvárszemmel is, mit nyújt a környék. Onnan alig 30 kilométerre délre van ugyanis Reve, ami előtt ez a cápás felvétel készült.

Az szimpatikusabbá teheti a túl nagy ragadozóktól rettegő búvárok számára a merülést, hogy errefelé jóval kisebb cápákra kell számítani: a Squalus acanthias legnagyobb példányai sem nőnek nagyobbra másfél méteresnél. Cserébe viszont csapatostól bukkannak fel.

cápa

Az némi kellemetlenségnek számít, hogy Skandináviában a víz nem olyan rettentően meleg, de ki az, aki ezzel nincs tisztában? Ha már valaki rászánja magát az utazásra, visz vagy bérel ehhez megfelelő felszerelést is. És ezek után elmondhatja magáról, olyan cápás merülésben vett részt, amilyenben kevés magyar búvár. Az alábbi felvétel elég meggyőző, én szívesen megnézném a cáparajzást saját szememmel...

Mondanom sem kell, már elkezdtem nézegetni, mennyibe kerülnének a repjegyek jövőre. Az árak nem rosszak, ez máris jó kiindulás. Lehet, hogy nem fog megvalósulni a terv, vagy nem a közeljövőben, de érdemes mindig a talonban tartani pár jó búvártúra-ötletet...

0 Tovább

Gyűrűk a vízben

Búvárok találtak rá mostanában két elveszett gyűrűre is, a két sztori között azonban óriási a különbség.

Carol Bates-Smith és barátai újra és újra lebuktak a wisconsini Shell Lake mélyére, hátha valamelyikük megtalálja a Carol ujjáról lecsúszott iskolai emlékgyűrűt, de nem jártak szerencsével. Mivel az aljzat elég iszapos volt, már csak a szerencsében reménykedhettek, aztán pár nap múlva abban sem. 

Nem csoda, hogy Carol mostanában már nem hitt abban, a gyűrű valaha meglehet, valószínűleg el is felejtette azt: az a bizonyos kétségbeesett keresgélés 1954-ben történt. Ám nemrég megcsörrent a telefon, és a 82 esztendős hölgy számára ismeretlen hang szólt bele. Van Kinunnen volt a hívó, és azzal az örömhírrel szolgált a számára, hogy megtalálta az elveszett gyűrűjét.

Az ámuló asszonynak aztán elmesélhette a teljes történetet. Kinunnen hobbija évek óta a fémkeresős kutakodás, és nemrég búvárvizsgát tett, így víz alatt is tud kincsre vadászni. Azon a napon már találtak egy pénzérmét, amikor detektor sípolni kezdett egy ponton. A búvár beletúrt az iszapba és megtalálta a gyűrűt.

A gyűrűbe vésett 1952-es évszám mellett a C J monogram állt. Alaposabban megnézve kiderítette, hogy a Storm Lake középiskola egyik osztályáé volt. Az iskola öregdiákjai készségesen segítettek neki, így tudta meg, Carol Johnson volt a gyűrű tulajdonosa, aki Carol Bates-Smith-ként él manapság Arizonában. Így hát fel tudta venni vele a kapcsolatot, majd elküldte a becses emléket az idős hölgy számára- egy kísérőlevéllel együtt. Mint a hölgy elmondta, tényleg ő kapta a köszönetet, mert a búvár annyira büszke volt rá, hogy végre valakinek vissza tudott juttatni egy olyan tárgyat, amit a víz alatt talált meg, s az elvesztő számára fontos lehetett.

Ez a fajta önzetlen segítség jellemző a búvárok többségére hasonló esetben, és ennek jó példája a másik gyűrűs sztori is. Jessica Pasquarelli tavaly kötötte össze életét partnerével, és ebben az évben a Kajmán-szigetekre utaztak nyaralni. Jessica lelkes búvár, és ezért jelentkezett egy merülésre, a bázis a USS Kittiwake roncsához vitte ki őket. Ám a felszínen elkeseredve vette észre, hogy jegygyűrűje elveszett.

Természetesen meg volt győződve arról, hogy a hatalmas hajóroncsból soha nem fog előkerülni az ékszer, vagy ha valaki meg is találja valamikor, aligha jut vissza hozzá az. Szomorúan mondott le a gyűrűről, ám a merülést vezető hivatásos búvárnak még volt egy ötlete. Mark Rowe végigvideózta a merülést, és azt ajánlotta, percről percre nézzék végig alaposan, hátha észrevesznek valamit.

A felvételekből kiderült, a roncs egyik ismert pontját, a rekompressziós kamrában történhetett valami: amikor Jessica benézett, még a kezén volt a gyűrű, utána viszont már nem. Rowe és a Divetech búvárbázis pedig felajánlotta, hogy nem hagyják annyiban a dolgot- kihajóztak a Kittiwake roncshoz, és a búvároktató sikeresen megtalálta és előkotorta a gyűrűt a kamra aljáról!

Jessica öröme leírhatatlan volt, mert még akkor sem reménykedett, amikor a videó alapján nagyjából kiderült, hol lehet a gyűrű, hiszen becsúszhatott volna az elérhetetlen üregbe is. Ám a segítőkész búvárbázisnak köszönhetően most visszakaphatta a számára fontos gyűrűt, amire talán a legközelebbi merüléskor jobban vigyáz majd. A búvároktató pedig hasonlót érzett, mint az első történet hőse: számára volt nagy öröm, hogy segíthetett, mert ritka az olyan alkalom, amikor sikeresen megtalálják valaki ilyen-olyan elveszített ékszerét, felszerelését.

0 Tovább

Védett szemét

Fizetni kell az angol búvároknak, ha ki akarják szedni a vízből a beszakadt halászhálókat.

Nem minden tengerben kikötő hulladék ugyanolyan: vannak olyanok, amelyekből mérgező anyag szivárog, mások nagyon lassan bomlanak el, s így tovább. A beszakadt, mélyben maradt hálók és horgászzsinórok azért problémásak, mert továbbra is "munkában maradnak" és halakat, egyéb állatokat ejtenek fogságba. Ám azokat már nem szedik a vízből, egyszerűen csak elpusztulnak. S ha ragadozó akarja megenni azokat, a vadász is a hálóba kerülhet.

Emiatt több helyen az önkéntes búvárok kifejezetten a beszakadt, "szellemhálónak" nevezett halászati eszközök összegyűjtésére szakosodnak. A probléma az, hogy ez nem egy könnyű munka, hiszen ahogy az állatok, úgy a búvárok is bele tudnak gabalyodni a régi, össze-vissza csavarodott, a roncsokba ezer helyen beakadt hálókba.

Ezért is volt nagy siker, amikor közelmúlban brit búvárok Cornwall partjainál nagyjából száz kilónyi hálót húztak ki a tengerből, amik a James Eagan Lane roncsára voltak akadva. A második világháború idején elsüllyedt hajó felett elhúzó halászok nem kevés eszköze szakadt le a különféle kiálló részekbe akadva, volt tehát mit kiszedni.

A helyi környezetvédelmi hatóság viszont úgy döntött, felülvizsgálja a korábbi szabályokat, és engedélyhez köti a szellemhálók kiemelését. Az engedélyért még fizetni is kell, az önkéntesek tehát értelemszerűen csalódottak, amiért a szervek nem segítik a tengerért, a közösségért végzett munkát, hanem nehezítik.

Még olyan szabály is létezne, hogy különbséget tennének a 12 hónapnál rövidebb illetve hosszabb ideje víz alatt levő hulladék között. Ember legyen a talpán, aki egy halászháló (vagy egy sörösüveg, például) esetén meg tudja mondani, több, mint egy éve víz alatt van-e. Nyilvánvaló van olyan indok is, hogy ne lopjanak el szemétgyűjtésre hivatkozva értékes dolgokat a mélyből, de a tenger élővilágát megtizedelő szellemhálók esetén elég egyértelmű, nincs helye a vízben.

0 Tovább

Megvan a USS Indianapolis

Több, mint hét évtized után találtak rá a balsorsú hajóra.

roncs

A USS Indianapolis Portland-osztályú nehéz cirkáló volt, ami 1932-ben állt szolgálatba. A 186 méter hosszú, komolyan felfegyverzett amerikai hadihajó végigharcolta a második világháborút, több komoly ütközetben vett részt. 1945-ben titkos küldetést teljesített: ez a hajó szállította az atombomba építéséhez szükséges alkatrészeket és dúsított uránt. Ebből állították össze a Little Boy nevű bombát, amivel elpusztították Hirosimát.

1945. július 28-án indult el a Indianapolis Guam szigetéről a Fülöp-szigetekhez tartozó Leytére. Július 30-án 00:14-kor találta el a hajót a japán I-58 tengeralattjáró két torpedója. A súlyosan megsérült hajó 12 perc múlva megfordult és elsüllyedt, nagyjából 300 tengerészt rántva magával a hullámsírba.

A 1196 fős legénység többi tagjából csak kevesek tudtak mentőcsónakba szállni, nem voltak mentőmellényeik sem. Kétségbeesetten sodródtak a tenger felszínén, segítségre várva. Ám a haditengerészet csak augusztus 2-án értesült a hajó elsüllyedéséről, amikor egy járőrgépről kiszúrtak néhány túlélőt. Azonnal hajók és repülők indultak a helyszínre, és azt látták, a magányosan a tengeren sodródó emberekkörül cápák köröznek.

roncs

Az egyik PBY Catalina repülő a parancs ellenére a tengerre szállt, hogy minél több embert fel tudjon venni. Amikor a gépbe már nem fért több túlélő, a szárnyra kapaszkodtak fel. A Catalina nem tudott felszállni, ám így is megmentettek 56 embert. Ez a végül megmenekült 317 tengerész hatoda volt. Több, mint 500 ember viszont hiába élte túl a süllyedést, a tengerbe vesztek. Ez volt az amerikai haditengerészet egyik legtöbb veszteséggel járó hajókataszrófája. 

Utólag próbálták feltárni, miért szereztek olyan későn tudomást a hajó elvesztéséről. Akkoriban az olyan nagy méretű hajóknál, mint az Indianapolis, nem jelentések alapján rögzítették a pozíciót, hanem feltételezték, hogy biztosan célhoz értek. Így július 31-én bejelölték, hogy megérkezett Leytére, és nem néztek utána, tényleg ott is van-e. A vészjelzéseket három helyen is vették, de nem tettek semmit.

roncs

A kapitány, Charles B. McVay III túlélte a tragédiát, ám bíróság elé állították. Az volt a kérdés, hogy másféle manőverezéssel elkerülhető lett volna-e a hajó elvesztése, de még a japán tengeralattjáró kapitánya szerint is teljesen mindegy volt ez. Végül visszahelyezték a szolgálatba. A túlélők általában nem hibáztatták a kapitány, ám néhány odaveszett tengerész családtagja őt vádolta. McVay 1968-ban önkezével vetett véget életének.

A roncs helyzete sokáig nem volt ismert. 2001-ben és 2005-ben nem jártak sikerrel a kutatóexpedíciók, majd új információk alapján 2016-ban kezdtek további kutatást tervezni. Úgy vélték, rossz helyen keresték addig a USS Indianapolist, mert a 40 kilométerrel odébb nyugszik. 2017. augusztusában a Microsoft társalapító milliárdos Paul Allen jelentette be, hogy megtalálták a roncsot 5500 méteres mélységben.

roncs

Paul Allen érdekes figura. A pénzéből számos kutatást támogat, intézeteket tart fenn, van egy NBA és NFL csapata is. Emellett pedig hobbija a roncskutatás, saját, kitűnően felszerelt luxusjachtjával járja a tengereket. Az ő nevéhez fűződik a japán Musashi nevű csatahajó megtalálása többek között, s most a USS Indianapolis megtalálásával végképp a legeredményesebb roncskutatók közé emelkedett.

A hajó tragikus történetét többször feldolgozták. A tengerben magányos, a véglegetig kimerülve a túlélésért küzdő emberek, akikre cápák tucatjai támadnak, már a Cápa című filmben is előkerült. Akkor Quint, a cápavadász mesélte el a borzongató históriát. Legutóbb 2016-ban készült film az eseményekről, Nicholas Cage főszereplésével. A hajó roncsának megtalálása újabb részlettel egészíti ki a USS Indianapolis tragikus történetét.

roncs

0 Tovább

Cetcápák a hálóban

Így mentettek búvárok óriáshalakat Indonéziában.

A tengerben élő legnagyobb halak a planktonevő, hatalmas cetcápák. Ezek a békés óriások a búvárok igazi kedvencei, és amennyire nagyok, annyira nagy élmény találkozni is velük.

Érdekesség, hogy elég jól behatárolható, hol lehet számítani rájuk. Vannak olyan pontjai a világnak, ahol az év megfelelő szakában szinte biztosan előfordulnak (a szerencsésebb helyeken egész évben), és ezek a pontok sok-sok turistát vonzanak.

Az Indonéziához tartozó Raja Ampat közelében, a Cenderawasih Bay szintén igen híres a cetcápáiról. A helyi halászok szépen keresnek azzal, hogy a búvároknak mutogatják őket, születtek is már remek fotók. Ám a hálók veszélyt is jelentenek a cetcápák számára, mert beakadva komoly bajba kerülnek.

A most nagy karriert befutó felvétel már több éve készült, amikor egyszerre négy(!) cetcápát mentettek ki búvárok. Ha a búvárok nem segítenek, és a halászok próbálják kihúzni a cápákat, azok elpusztulhattak volna. Ha a hálót teljesen leengedik, akkor a helyi halászok elvesztették volna a teljes fogást, ha pedig hagyják úgy az egészet, a cetcápák megrongálhatták volna a hálót, miközben szabadulni próbálnak.

A közelben járó búvárok ezért ajánlották fel segítségüket. Gyakorlatilag csak egy kicsit húzták lejjebb a hálót, hogy a cetcápák elmehessenek, míg a fogás nagy része továbbra is megmarad.

Így aztán mindenki elégedett volt a mentőakció végén. A videót néző búvárok pedig irigyekedhetnek egy kicsit a szerencsés búvárokra: ők ugyanis nem csak egyszerre négy békés óriással merülhettek, még valami kalandos dologban is részt tudtak venni...

0 Tovább

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog