Big Blue Búvár Blog

Még egy meglepetés várt rám a szülinapi utazáson: egy új roncsot is megnézhettem.

Az ismerős búvárbázis oldalán már láttam régebben, hogy gyakorlatilag tőlük egy ugrásra új merülőhelyet alakítottak ki egy kiszuperált hajó elsüllyesztésével. Tudtam, hogy ez nem a Zenobia, de azért mégis új élmény látni valami mást is a ciprusi vizekben, mint a larnacai óriásroncsot.

Gyakorlatilag két éve, 2019 decemberében küldték a tenger fenekére a 63 méter hosszú teherhajót. A legmélyebb pontja 30 méter körül van, 20 méteren van a főfedélzet, tehát nem nagy kihívás a búvárkodás. Be lehet nézni a hídra, lehet úszni a raktérben, megcsodálható a hajócsavar vagy a kormánykerék is.

A sztori viszont a szokásos itt Cipruson: egy ilyen kényelmesen merülhető, a parttól alig pár perc hajózásra levő roncsnak mindig, mindenhol örülni szoktunk, de a Zenobia szomszédságában csak egy érdekes kitérő. Annak mondjuk nem volt rossz, hiszen a meleg vízben, jó látótávolság mellett úszhattuk körbe, és nem kellett közben tömegeket kerülgetni. 

Szóval csalódott semmiképpen sem lehetek, sőt. Kifejezetten érdekes kaland volt, színesítette ezt a különleges szülinapi kiruccanást. Hogy aztán a következői larnacai búvártúrán beiktatom-e a merülések közé? Majd eldöntöm, ha eljutok odáig. Most még viszonylag "tiszta" a roncs, kevés rajta az élet is. De ez azért gyorsan változhat!

Azaz több mint valószínű, hogy az Elpida kap még egy esélyt a jövőben...

Ilyen sem volt még velem: Cipruson roncsbúvárkodással ünnepeltem.

Valamiért a különleges születésnapozásokból eddig jellemzően kimaradtam. Igaz, nem is nagyon erőltettem sose hogy valami nagy eseményt kerítsünk ennek örömére- a mostani alkalom is legalább annyira szólt a búvárkodásról, utazásról, mint arról, hogy épp születésnapot ünneplek.

Mindez még október elején volt, de az emléket csak most idézem fel, így év végén. Nem azért, mert rossz volt, sőt. Ciprus már ismerős helyszín, ősszel még kellemes, az ára pedig kitűnő volt. Természetesen, ahogy mindenki más, én is némileg aggódtam a repülős út miatt, de felesleges volt. A plusz adminisztrációval együtt is kezelhető volt a dolog- igaz, egyik utastársunk lebetegedett indulás előtt. Ugyan nem tesztelték, de manapság senki nem mer elindulni egy kis köhögéssel, hőemelkedéssel...

Odakinn ismerős hotelben voltunk Larnacában, ismerős bázissal merültünk, és persze az ismerős Zenobia roncsot. Tulajdonképpen már unhatnám is, de nem így van. Kellemesen meleg volt a víz, barátaim körében voltam, lazáztunk egy kicsit víz alatt és felett- azt hiszem, ilyen születésnapból lehetne több is. Utólag is remek döntésnek gondolom, hogy belevágtunk az útba. 

Ez az év is bizonytalansággal telve zajlott, de én és velem együtt sokan már igyekszünk megkeresni a lehetőségeket arra, hogy hasonló módon ki tudjunk kapcsolódni, mint annak idején. Szükségünk van rá, mert jár nekünk ennyi pihenés és kaland. Oltásokon és maszkviselésen innen, formanyomtatványokon és digitális igazolásokon túl, de mentünk az Adriára, mentünk Ciprusra. És jó volt! Ha kérhetnék valami meglepit, akkor az lenne, hogy maradjon nekünk nyitva legalább néhány lehetőség jövőre is, aztán újra nyisson az egész világ...

Újabb szép magyar sikerről kaptunk hírt a napokban.

Sokakat nyilván meglep, hogy még a víz alatti fotósoknak is vannak különféle versenyei, pedig ezek igen hosszú múltra tekintenek vissza. A CMAS, a víz alatti tevékenységek világszövetsége évtizedek óta megrendezi a fotósok számára a világbajnokságot. A Magyar Búvár Szakszövetség, mint a búvárfotós országos bajnokság rendezője, jogosult CMAS tagszervezetként magyar versenyzőt jelölni. Többen is versenyeztek annak idején, jó helyezéseket is szereztek, de 2019 előtt másfél évtizeden át nem volt magyar résztvevő.

Abban az évben ifj. Lőrincz Ferenc fotós és Takár Yvette modell, segítő alkotta a magyar csapatot. Idén a Portugáliához tartozó Madeirán ismét ők vettek részt a magyar színeket képviselve, és aztán jött a hír a nagy sikerről: nagylátószögű fotó kategóriában az övék lett az aranyérem!

Szerencsére mind a kettejüket jól ismerem, Ferivel sokszor túráztunk is együtt, így első kézből hallgathattam meg a beszámolóját. Jellemzően kétféle búvárfotós verseny van: az egyikre csak küldeni kell a korábban készített képeket, és a világ minden részén dolgozó fotósok legjobb felvételeiből egy zsűri választja ki a díjazottakat. Ám van olyan verseny is, ahol egy időben, meghatározott helyen kell merülni a résztvevőknek, és ott, élesben kell megmutatni, ki mire képes. A búvárfotós VB-t is így rendezik: valamennyi csapat elutazott a helyszínre, és mindenkinek ugyanazokon a merülőhelyeken kellett dolgoznia.

A szabályok szigorúak. Vannak mélységre, időtartamra vonatkozó előírások, és be kell tartani a biztonságos merülés szabályait is. Emellett pedig még a versenybírók is a víz alá merülnek, és figyelik, hogy túlzott igyekezetükben a fotósok nem tesznek-e kárt a tenger élővilágában.

Mint Feri elmesélte, nagyon tudatosan készültek társával a nagylátós helyre. Itt egy roncs volt a fő téma, és erre koncentráltak. Feri barátom már hosszú évek óta lelkesen fotóz roncsokat, és voltunk nem egy olyan általam szervezett túrán is, ahol kifejezetten számunkra még új, izgalmas roncsok megmerülése volt a cél. Így aztán a gyakorló merülésen igyekezett megtalálni a megfelelő pozíciót a megálmodott fotóhoz. A verseny merülésen villámgyorsan lemerültek oda, hogy elkészülhessenek a képek, jött a roncson élő nagy sügér is- és aztán a második kattintás után megjelent a többi búvár a roncs körül. Ennyi jutott ez alkalommal erre a beállításra, de Feri rutinja, és a jól átgondolt terv miatt így is aranyérmes kép született. Ha bárki azt hiszi, itt kizárólag  a "véletlen" és a "szerencse" dönt, nagyon téved. A többi merülésen Yvette segítségével makró témákon dolgoztak, és a rák témában sikerült egy hatodik helyezést is elérniük.

Bizonyára sok úgy gondolják, nyilván rengeteget lehet javítani utólag a kevésbé sikerült fotókon, ezen a versenyen a szabályok tiltották a felszíni utómunkát. A győztes fotó "így jött ki a gépből". Az is nagy szó, hogy a többi résztvevő mind tengerrel rendelkező országból jött, ahol értelemszerűen sokkal több a merülési lehetőség. Nálunk nincsenek profi víz alatti fotósok, akik megtehetnék, hogy csak ebből éljenek- Feri is kedvtelésként űzi ezt a hobbit. 

Jó volt hírt kapni a régi barátok, merülőtársak sikeréről. Megcsodálhattam az aranyérmet, aztán szokás szerint máris búvárutakra, tervezett túrákra terelődött a szó. Hosszú évek óta ismerjük egymást, sokszor utaztunk, merültünk együtt, így aztán a győzelemtől függetlenül máris arról beszélgettünk, ki hol búvárkodna legközelebb. Fényképezőgéppel vagy anélkül, a lényeg az, hogy a víz alá menjünk. 

89 méterre ereszkedett a magyar búvár a ciprusi világbajnokságon, amivel aranyérmes lett.

Korok Fatima nevét nem is olyan régen ismerhettük meg, amikor szinte a semmiből robbant be a szabadtüdős búvárkodás élvonalába. Az idén már jegyezték őt, amikor a ciprusi AIDA világbajnokságra készültek a versenyzők. Bár Fatima felkészülését több akadály nehezítette, és nehéz volt támogatókat gyűjtenie, egy ideje már keményen edzett Cipruson.

Ma reggel pedig a Free Immersion (FIM) kategóriában vett részt a versenyen, ahol 89 méteres mélység, nemzeti rekord, egyben a kategória legnagyobb mélysége volt a kitűzött cél. Egy fantasztikus, valamivel több, mint három perces merülés után sikeresen a felszínre ért, és magyar csúcsot javított, illetve ha jól értem a szabályokat, ismét világbajnoki címet szerzett. Nagy gratuláció neki!

Az alábbi videó a verseny élő közvetítése, itt kicsit visszatekerve meg is nézhető a különleges mélymerülés.

A Dive Club inkább a fiatalokat célozza, de az egész családnak érdekes lehet.

A gyerekeknek, tinédzsereknek készülő, vagy róluk szóló sorozatok világa az idősebb generációk számára néha már idegen. Nincs ebben semmi különös, hiszen erősen megváltoztak a mindennapok, és a mai ifjoncok élete sok szempontból más.

Néhány téma viszont időtlen. Barátság és szerelem, hűség és árulás, sorsfordító kalandok- ilyenekről írtak ifjúsági könyveket már egy évszázada is. Ha úgy vesszük, a Dive Club (A búvárklub) című ausztrál sorozat is beleillik a sorba, maximum csak néha felbukkan egy okostelefon, és a főszereplők nagyokat szelfiznek.

Ettől még lehet jó egy sorozat, számunkra pedig főleg, ha búváros is. Természetesen tudjuk, hogy milyen klisék fordulnak elő egy ilyen műsorban: kincskeresés, titokzatos roncsok, cápák. Akár még ellenséges békaemberek is felbukkanhatnak!

A főszerepet négy tizenéves lány kapta, ők a címadó búvárklub tagjai, akik természetesen imádják a tengert, és meseszerűen jó helyzetben vannak. Egy szép ausztrál szigeten élnek, van saját csónakjuk, van saját búvárfelszerelésük, kiválóan felszerelt, stílusos klubházuk és bőven van idejük kedvükre merülgetni. Iskoláról szó se esik, viszont saját videocsatornát üzemeltetnek, hogy a kalandjaikat megosszák. A zsebkendőnyi Cape Mercy környékén biciklivel kalandoznak, szigorúan bukósisakban, és amikor merülni indulnak, a sznorkel sem maradhat le a maszkról. Szóval nagyon rendes és lelkes búvárlányok kalandjaihoz csatlakozhatunk.

A kis szigetnek rejtélyes a történelme, és a tenger mélyén nyugvó roncsok is izgalmakat ígérnek a lányok számára. Csak épp legutóbbi kalandjuk veszélyessé válik, amikor egyiküknek nyoma vész. A többiek mindent megpróbálnak, hogy kiderítsék mi történt vele, ám váratlan akadályokkal szembesülnek.

Hogy kissé idillikus a felállás, különösek a fordulatok, váratlanul jönnek a nagy felfedezések? Ez a műfaj sajátossága, és nincs is vele gond. A leegyszerűsítés ellenére a búvárkodás nincs teljesen hiteltelenül ábrázolva, és jut némi tér a kutatómunkának is- mert ugye azt tudjuk, a nagy víz alatti felfedezések története igen gyakran az archívumokban végrehajtott "búvárkodással" kezdődik. Mellesleg tényleg gyerekbarát a sorozat, ami jó pont manapság. Én azért csak afféle lélekben fiatal nézőként is kíváncsi voltam, hova jut el a történet.

Természetesen nem csodát, vagy a legmélyebb művészi értékű alkotást kell várni egy ilyen sorozattól. A Netflix és a többi csatorna programdömpingjében már az is értékelhető, ha valami többnyire tisztességesen meg van csinálva, és egy vállalható, nézhető végeredményt kapunk. Azt nem tudom, hogy a célcsoportnak érdekes-e a Dive Club, de én, aki nyilván mindenbe belenézek, aminek van kapcsolata a búvárkodáshoz, nem bántam meg hogy adtam neki egy esélyt.

Az első évad 12 fél órás epizódját viszonylag gyorsan végig lehet pörgetni a Netflixen, de azzal nem árulok el nagy titkot, hogy bizony még bőven maradnak nyitott kérdések a végére. A hírek szerint a Dive Club sikert aratott, így számíthatunk a folytatásra is. Legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg jönnek az új epizódok, és kiderül, hogy alakul a Búvárklub tagjainak a sorsa.

Dive Club (A búvárklub) a Netflixen

Óriási kártérítést kap egy elhunyt búvár fia, ám sokak szerint kérdések is felmerülnek az ügyben.

Nagy jelentőségű precedenst teremthet egy ítélet: egy orkney-i (Skócia) chartervállalkozást arra köteleztek, hogy fizessenek 290 000 font (közel 120 millió forint) kártérítést egy búvár még gyermekkorú fiának, aki 2012-ben a Wrath-foknál történt merülés közben meghalt.

A Scapa Flow Charters ellen indított ügyet az edinburgh-i Court of Session elé terjesztették a kilencéves Vincent Warner nevében, aki még csak csecsemő volt, amikor 50 éves, Sutton Coldfieldből származó édesapja, Lex életét vesztette egy technikai merülés során.

Warner özvegye, Debbie 2018-ban nyert pert az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságán, így a fiuk nevében polgári peres eljárást indíthatott.

A bíróság megismerkedett a balesetet történetével. Lex Warner teljes búvárfelszerelésben esett el az MV Jean Elaine nevű charterhajó fedélzetén, de annak ellenére, hogy Andy Cuthbertson kapitány a baleset után megkérdezte, ki akarja-e hagyni a merülést, ragaszkodott hozzá, hogy jól van. Így a vízbe ugrott és leereszkedett a végzetes mélymerülésre.

A bíró, Lord Sandison azonban úgy ítélte meg, hogy Cuthbertson "nem tett eleget annak érdekében, hogy minimalizálja a nehéz felszerelést cipelő, uszonyban a fedélzeten mozgó búvárokra leselkedő kockázat csökkentéséért". Azt mondta, hogy az esés hasi sérülést okozott Lex Warnernek - akit "nagyon tapasztalt búvárként" jellemeztek -, ami ahhoz vezetett, hogy végül pánikba esett állapotban 80 méterről vészhelyzetben felemelkedett, amely során elvesztette az eszméletét és szájából kiesett a légzőautomata.

Lord Sandison úgy ítélte meg, hogy ha biztonságosabb gyakorlatot alkalmaztak volna a teljes felszereléssel, uszonnyal mozgása során, Warner akkor sem sérült volna meg súlyosan az esés következtében. Így vélekedése szerint a búvár sérülése a Scapa Flow Charters hibájából és gondatlanságából következett be. Hozzátette, hogy a hatóságnak vannak feljegyzései olyan búvárokról, akik balesetet szenvedtek, mert uszonyban mozogtakk a hajók fedélzetén.

Miközben a baleset sokakat megrázott a technikai búvárok körében, mindannyian tisztában vannak ennek a hobbinak a kockázataival. A teljes felszereléssel mozgás, a mélymerülés komoly kihívást jelent. Azt feltételezni, hogy máshogy mozogva, de teljes felszereléssel elesve biztosan nem következett volna be sérülés, nem igazán megalapozott. 

Ráadásul a kapitány az esést látva egyértelműen megkérdezte a búvárt, nem akarja-e kihagyni a merülést, ám az áldozat nagyon is határozottan maga döntött úgy, hogy lemerül. A bíróság azt sem vette figyelembe, hogy a búvár egy héttel korábban orvosnál volt, és olyan gyógyszert kapott, aminek szedése miatt nem javasolták számára a búvárkodást- és erről senkit sem tájékoztatott.

A 290,000 fontos kártérítés óriási összeg egy búvárvállalkozás számára, és emiatt az amúgy is eléggé megtépázott üzletágban történhetnek kedvezőtlen változások. Itt azért nehéz arról beszélni, hogy a chartercég egyértelműen gondatlan és felelőtlen volt. Ez tehát sokakat elgondolkodtathat a jövőben, hogy és milyen feltételekkel merültessenek bárkit.

Egy különleges találkozás az Adriai-tengerben.

Alig egy hete még Horvátországban voltunk. Razanjból indultunk merülni, s a nap további részében is leginkább a tengerben, tengeren töltöttük az időt. Szerencsénk volt, a nyaralás jó volt, szép volt- és élményekben gazdag.

Önmagában az, hogy polipokat látunk a víz mélyén, nem feltétlenül akkora dolog. Az Adrián, bár néha több, néha kevesebb kerül a szemünk elé, a túrák többségét látunk üregekben rejtőző, vagy esetleg a sziklák színéhez hasonuló, a környezetbe olvadó példányokat.

Ezúttal is volt több polipos merülésünk. De az egyik, az kicsivel más volt. Az állat tűrte ahogy közelről fotóztam, gyakorlatilag csak a szemére koncentrálva készült pár portré. A polip szemeibe érzelmeket vizionálni lehet épp, csak felesleges, hiszen ezek a puhatestűekhez képest meglepően intelligens lények egészen máshogy élnek, mint mi. 

Aztán ez a polip is tovább állt, de nem ment messze. Mi nem üldöztük, csak fentről figyeltük, ahogy időnként szikláknál meg-megállva keres valami nyugvóhelyet. S azt is láttuk, hogy tucatnyi szemtelen kis fekete hal csipkedi, támadja, s a polip már nem nagyon védekezik. 

A polipok nem élnek sokáig. A nőstények nagyjából két évesen rakják le ikráikat, melyeket heteken át önfeláldozóan védelmeznek. Végül elerőtlenedve, elgyengülve pusztulnak el. Talán annak lettünk szemtanúi, ahogy egy ilyen megfáradt polipra csap le a többi tengeri állat- mert a tengerben így zajlanak a dolgok. S talán mégsem véletlen, hogy fáradtságot, beletörődést látunk bele abba a polipszembe....

Egy sugárhajtású gépet süllyesztettek el Trogir közelében a búvároknak.

Pár éve különleges látványosságot alakítottak ki a tenger mélyén Dalmáciában: Jézus keresztútjának stációját jelképező szobrokat helyeztek el. Most pedig arról adtak hírt, hogy a Torgir mellett levő Jelinak-öbölbe egy sugárhajtású gépet süllyesztettek látványosságként. Érdekes a két, egymáshoz nem igazán kapcsolódó dolog egymás mellé helyezése ilyen formában, de ettől még talán egyszer érdemes merülni itt- esetleg pont ezért.

A SOKO J-21 Jastreb típusú könnyű harci- illetve gyakorlógépet Jugoszláviában fejlesztették ki évtizedekkel ezelőtt, 1968-ban állt szolgálatba, és nem meglepő módon rég nem repülnek vele. Ez a példány motor nélkül, kibelezve állt már hosszú évek óta. Most kapott egy alapos tisztítást és új festést, aztán ment a víz alá, 10 méteres mélységbe. Ez mondjuk viszonylag sekély mélységnek tűnik, hiszen a J-21 hossza és szárnyfesztávolsága is kevesebb mint 11 méter, azaz viszonylag kicsi harci gép. Így aztán egy komolyabb hullámzás a tengeren ebben a mélységben akár károkat is okozhat- volt hasonlóra példa a világ más részein elhelyezett roncsokkal.

A J-21 érdekessége, hogy ilyen gépekkel is támadták a horvátokat a délszláv háborúban a szerbek, amikor Horvátország a függetlenségéért küzdött. Egy, a harcokban lelőtt J-21 maradványa egészen közel, Razanj mellett merülhető, Láttam is, de mostanában állítólag nem túl jók arra a látási viszonyok, ráadásul csak pár nagyobb darab, és szétszórt alkatrészek maradtak meg belőle. Akit érdekel ez a típus, most egyben nézheti meg a víz alatt, és nem is kell mélyre menni hozzá.

A merülésekről a helyi Blue Nautica búvárközpont oldalán lehet érdeklődni.

A Kajmán-szigetek tenger alatti makróvilága is lenyűgöző.

Kétségtelen, hogy a Karib-tenger legnépszerűbb úti céljai elsősorban tiszta, égszínkék vízzel, zátonyokkal, esetleg cápás merülésekkel vonzzák a búvárokat. De ahogy máshol a világon, úgy itt is számtalan apró, különleges lény él a homokban, üregekbe bújva, netán korallok tövében.

Kicsi rákok, békahalak, csigák, csikóhalak élnek itt is, csak jól kell figyelni. A búvárok jelentős része csak ránéz a szép színes szivacsokra és lágykorallokra, és nem is gondol arra, mit hagy ki. Szerencsére ennek a videónak a készítője mindannyiunk számára megmutatja, mi mindent rejt a Kajmán-szigetek melletti mélység.

Ha tehetném, Myanmar merülőhelyeit is útba ejteném. 

A Mergui szigetcsoport a ritkábban látogatott dél-kelet-ázsiai ország déli részén található. Az Andamán-tenger nem messze eső thaiföldi merülőhelyei is nagyon kellemesek, ott volt már szerencsém búvárkodni, szóval szívesen megnézném, mit tud Myanmar.

Persze nem épp olyan időket élünk, hogy ilyen távoli, egzotikus utakat tervezhetnénk nagy magabiztossággal. Addig igyekszek minél több információt begyűjteni, mondhatni, tudatosan álmodozni- mert egyszer úgyis újra eljön az ideje annak, hogy mehessünk amerre csak kedvünk tartja.

És akkor miért ne legyen Myanmar, színes korallzátonyokkal, halrajokkal, mantákkal és cetcápával?...