Bali szeméttengere

Elképesztő videó készült az álomsziget közelében.

A Balira utazók körében gyakran felmerülő kérdés, mennyire szemetes a híres, sok turistát vonzó sziget. Van, aki szerint nagyon, van, aki szerint nem annyira. A helyzet az, hogy időnként igaza lehet mind a két félnek: napról napra változhat, az eső és a tengeri áramlatok függvényében, hogy mennyi hulladék kerül az emberek szeme elé.

Én láttam a sziget szemetes arcát is. Ami egyáltalán nem vonzó: műanyag hulladék mindenfelé, a begyűjtés és kezelés nem igazán működik. De ebben nincs semmi csoda, hiszen a sziget rettentően zsúfolt, több millió ember él egy aránylag kis területen, és ehhez társul a sok idelátogató. A turizmus ugyanis nagyon csúcsra van járatva. 

Igen, mi utazók is felelősek vagyunk a rengeteg szemét termeléséért, hiszen palackozott vizet iszunk, sok csipszet, csokit eszünk, pedig gyümölcsöt is választhatnánk, amit nem kell becsomagolni. Persze mondhatnánk azt, Balira nem utazunk, de a sziget tényleg gyönyörű, a merülés fantasztikus, tehát megyünk.

És így készülhetnek a szeméttengerről videók, képek, amik elgondolkodtatnak. Nem csak minket, akik legközelebb talán igyekszünk okosabban kezelni a szemetet, hanem a helyieket is, akik rájöhetnek, hogy a szemetes tenger nem vonzza, hanem taszítja a pénzes turistákat. A Manta Point például az egyik leghíresebb hely, minden nap több tucat búvár jár ki ide, de aki belecsobban ebbe a szeméttengerbe, a mantáktól függetlenül is vegyes benyomásokat szerez.

Hiszek benne, hogy lesz ennek megoldása. Kell, hogy legyen! Jó tudni, hogy a le nem bomló, de folyamatosan egyre jobban felaprózódó műanyag hulladékot végül elfogyasztják a hatalmas manták és a kisebb halak is- és ha utóbbiak a tányérunkra kerülnek, akkor mi is. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor sem törődünk azzal, hogy a mennyi szemetet öntünk a tengerbe?

És mindenki elhiheti, a hulladék ott van akkor is, amikor éppen a szerencsés tengeráramlatok miatt nincs a szemünk előtt. Önbecsapás azt hinni, hogy ez a probléma nem létezik- nagyon is égető kérdés! Csak közösen tehetünk ellene- ha legközelebb legyintünk egy eldobott műanyag csomagolásra, jusson eszünkbe ez a videó, és az, hova fog az végül kerülni.

0 Tovább

Csontvázak a roncstelepen

A roncsfosztogatókat nem zavarja, hogy háborús sírhelyeket dúlnak fel.

Az utóbbi évek aggasztó tendenciája, hogy Ázsiában illegálisan emelik ki a még mindig jól eladható fémből épült védett háborús hajóroncsokat. A Guardian cikkének szerzője egy indonéziai roncstelepen járt, ahol a roncsdarabok kisebb részekre vágása közben a munkások gyakran találnak emberi maradványokat, no meg az elhunytak felszereléseit, személyes tárgyait.

A lángvágóval dolgozók néha csak arra figyelnek fel, hogy egészen furcsa szaggal égő dologhoz érnek. Ilyenkor egy pillanatra megállnak, és ha emberi csontot találnak, azt félreteszik, és a főnök gondjaira bízzák. Senkit nem lep meg, hogy emberek vesztették életüket a roncsokban: ezek a hajók háborúban vesztek oda.

Évtizedeken át nyugodtak háborítatlanul az 1942-ben elsüllyedt roncsok: holland, brit, ausztrál és amerikai hadihajók kerültek a tenger fenekére, miután összecsaptak a japán flottával. Az utóbbi években viszont a világ legnagyobb sírrablása történik, és tényleg tucatszámra emelik ki a roncsokat. Búvárok és roncsszakértők felmérése szerint legalább negyven hajó tűnt el részben vagy egészben a tengerből!

2016-ban derült erre fény, amikor egy holland expedíciót indítottak a 75 éve zajlott jáva-tengeri csata emlékére. Akkor derült ki, hogy a HNLMS De Ruyter és NHLMS Java nevű hajóknak, amikre emléktáblát kívántak rögzíteni, csak a hűlt helyét találták a búvárok. A brit roncsok közül a HMS Electra, a HMS Encounter rombolókból illetve a HMS Exeter cirkálóból alig maradt valami. 

Pedig akár 100 méter hosszú hajókról beszélünk, amik nem közvetlenül a tenger feneke alatt nyugodtak, hanem néha 70 méteres mélységben. Régen csak egyedi fosztogatás volt, búvárok vitték ami mozdítható, de most már sokkal jobban felszerelt tolvajok dolgoznak: hatalmas úszódarukat vetnek be, amik egészen mélyről is tonnaszámra hozzák fel a hajót, darabokban. És nem csak réz, a bronz számít értékesnek, hanem az egykori acél is, amit még az első atombomba felrobbanása előtt gyártottak. Ezekből érzékeny orvosi műszerek és tudományos berendezések készülnek- az alapanyagok legjobb forrásainak ezek a roncsok számítanak.

A roncsok viszont egyben sírhelyek is, hiszen számos tengerészt rántottak magukkal a hullámsírba. Az emberi nemtörődömség és kapzsiság, a jogalkotók tehetetlensége, no meg a kulturális különbségek is közre játszanak abban, hogy nem nagyon törődnek azzal a helyiek, mit dúlnak fel. Ahogy az egyik melós fogalmaz, ő csak hajókat vág fel, erre koncentrál, a csontokkal nem foglalkozik. A hajótestet nagyjából egyméteres lemezekre vágják fel, és azzal nem törődnek, hogy maradványok rejtőznek a roncsokban. Odaadják ezeket a főnöknek, és nem kérdezik, ő mit csinál velük.

Némi utánajárás után ki lehet deríteni, van egy helyi ember, aki elföldelte a maradványokat pár dollárért pár percnyire a kikötőtől, ahol a roncsok darabolása zajlik. A kutatók, a helyi hatóságok illetve a holland illetékesek most együtt keresik fel ezeket a tömegsírokat, hogy tájékozódjanak. Néhány maradványt ki is emelnek, és törvényszéki vizsgálatnak vetnek alá. A temető egyik idős sírásója szerint zsákokban hozták a csontokat, és elásták azokat valahova. De úgy hírlik, amikor az ezzel megbízott embernek nem volt kedve ásni, a szeméttelepre kerültek a zsákok. 

A hollandok és a britek természetesen lépéseket sürgetnek. Nem hiszik el ugyanis hogy a hatalmas úszódaruk munkája senkinek nem tűnik fel, ugyanis a roncsok helyzete is ismert- ha valamelyik felett áll egy ilyen, könnyű kitalálni, mit keresnek ott. Egy angol parlamenti képviselő kijelentette, nem hagyhatják, hogy a hősi halált halt tengerészek maradványait így kezeljék, jelöletlen tömegsírba kaparják el őket. Több száz áldozatról van szó, a csatában a britek nagyjából 200, a hollandok 900 embert vesztettek. És mégis meg lehet mindezt tenni, ugyanis a víz alatti háborús temetőket nem lehet látni- ha valaki egy bulldózerrel menne át egy katonai temetőn a szárazföldön, egyből kitörne a botrány.

A kísérteties roncsok darabolásán dolgozók időnként nem csak csontokat találnak, hanem kisebb tárgyakat is, amiket szuvenírként elviszen. Lőszerek, apró fémdarabok, azonosító lemezek kerülnek a zsebekbe, és van, aki ezekkel díszíti a motorját, hogy egyedibb legyen. De ember és hadtörténész legyen a talpán, aki ezekből az apróbb dolgokból beazonosíthatná, hogy melyik hajó roncsát darabolták fel.

A munkások azt sem tudják, tényleg hadihajók maradványain dolgoznak-e, vagy máson, mert folyamatosan hozzák a nagy roncsdarabokat a telepre. A tengereken dolgozó fémvadászak eredményesen dolgoznak- és persze egyetlen kérdésre sem válaszolnak. Amit szétszedtek és eladtak, annak már nem akad nyomára senki, mint ahogy azok a csontok is őrzik a titkukat, amik kis falusi temetőkben nyugszanak. Talán egyszer legalább arra sor kerül, hogy a katonák maradványai megkapják a végtisztességet, ha már nyughelyüket feldúlták, eltüntették.

0 Tovább

Meglett a Lexington

Paul Allen legújabb roncsfelfedezése: rábukkant a második világháború idején elsüllyedt repülőgéphordozóra.

A Lady Lex néven emlegetett USS Lexington (CV-2) eredetileg csatacirkáló lett volna, ám építés során átalakították repülőgéphordozóvá. 1925-ben állították bocsátották vízre, és 1928-tól szolgált a tengereken az akkor még vadonatúj hajóosztálynak számító repülőgéphordozók egyik első képviselőjeként. 

Korábban a csatahajók számítottak a tengerek legfélelmetesebb urának, ám a második világháború idején kiderült, a több tucat repülőgépet szállítani képes hordozók félelmetes csapásmérő erővel rendelkeznek, jóval nagyobb távolságból képesek támadni, mint amennyi az ágyúk hatótávolsága. 

A Lexington épp a tengeren volt a Pearl Harbort ért támadás idején. A repülőgéphordozót 1942 májusában irányították a Yorktownnal együtt a Korall-tenger térségébe, hogy ott vegye fel a harcot a japán flottával, és annak repülőgéphordozóival.

A Lexingtonról és a Yorktownról felszállt repülőgépek elsüllyesztették a Shono könnyű hordozót, majd megrongálták a Shokakut, de a Lexington is komolyan megsérült. A mozgásképtelenné vált hajón megfékezhetetlen tüzek ütöttek ki, így május 8-án az amerikaiak maguk süllyesztették el, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe. A csata során 216 tengerész veszett oda.

A sokáig elveszettnek hitt hajót az amerikai milliárdos, Paul Allen kutatóhajója, az R/V Petrel találta meg a Korall-tengerben, két mérföldes mélységben, Ausztráliától 500 mérföldre keletre. A három részre szakadt hajótest középső része egyenesen áll, az orr és a tat pedig egymás közelében nyugszik, és szintén külön van a híd is.

A távirányítású eszközökkel felfedezték a hajóval együtt elsüllyedt repülők egy részét is, amelyek között Douglas TBD-1 Devastator, SBD Dauntless és Grumman F4F Wildcat típusok is voltak. A hajó azonosítását az tette lehetővé, hogy a nevét megtalálták a taton.

Paul Allennek régi szenvedélye a roncskutatás. A Lexington előtt is fedezett már fel csapata híres hajókat a tenger mélyén. Közleményében először is fejet hajtott az életüket áldozó tengerészek hősiessége előtt.

Utána rámutatott, hogy a Lexington roncsa azért jelentős, mert a történelem első olyan tengeri ütközetében veszett oda, amikor a két fél hajói nem is látták egymást. Egy új típusú hadviselés vette kezdetét, és az amerikai repülőgéphordozóknak sikerült megállítani a japán előrenyomulást- alig egy hónappal később Midwaynél pedig eljött a csendes-óceáni háború fordulópontját jelentő amerikai győzelem.

0 Tovább

Talált tárgyak osztálya

Már külön műfaj a búvárkodás közben elvesztett cuccok gazdáinak felkutatása.

Aki merül, szereti az új dolgokat, az érdekességet, a felfedezést. Jó érzés amikor az életünkben először látunk valami újat, az meg külön nagy szám, amikor olyanra bukkan a búvár, amit még soha senki nem látott.

Azért valljuk be, az ilyesmi nem gyakori. Az viszont már inkább előfordul, hogy egy népszerűbb merülőhelyen más által elveszített felszerelést talál egy búvár. Régen talán, amikor a közösségi oldalakon nem nagyon lehetett villámgyorsan kapcsolatot teremteni, ezek maradtak a szerencsés megtalálónál- de ma már más világ van.

Egy kanadai újságíró jellemző története illusztrálja, mennyire lehet bízni a búvárközösség erejében. Mexikóban, Cozumel szigete mellett vett részt egy búvártúrán, és az egyik merülés után azt vette észre, nincs meg régi, jól bevált GoPro kamerája. Mivel arrafelé jellemzően áramlásban merülnek, nem is számíthatott arra, hogy a közelben rátalál, így lemondott a minikameráról.

Másnap aztán a korallok közt nézelődve észrevette valamit: egy GoPro kamera volt, de az övénél újabb, kitűnő állapotban. Mondhatta volna, a sors elvett egyet, de visszaadott egy újabbat- ám búvárkörökben ez nem így megy. Noha jópár búvárhajó volt a közelben, sokan merültek aznap, igyekezett körbekérdezni a szigeten. A kamera állapotából látszott, rövide ideje lehetett a víz alatt, és sikerült is megtalálni a gazdáját. Ahogy az újságíró fogalmaz: "Csak egy dolog jobb annál, ha találok egy kamerát: ha vissza tudom adni a tulajdonosának."

Egy héttel később otthon, a hűvös Halifaxben már csak távoli emlék lehetett a mexikói búvárkodás. Aztán beesett egy üzenet a Facebookon: "valaki megtalálta a kamerádat!" Egy búvár képeket osztott meg a letöltött fotók közül, amelyekkel könnyen be lehetett azonosítani a tulajdonost.

Az újságíró felvette a kapcsolatot a becsületes megtalálóval. Beszélgetni kezdtek, s kiderült, egy texasi hölgy bukkant rá. A negyvenes éveiben járó asszony viszonylag újonc búvár, és annak is története van, miért vágott bele. Miután mellrákot diagnosztizáltak nála, több műtéten, kemoterápiás kezelésen átesett, úgy döntött, nem tarthatja vissza semmi attól, hogy régi álmait megvalósítsa. Új kihívásokat keresett, és így csatlakozott egy búvárklubhoz is, amit korosztályába tartozó nők alapítottak. 

Együtt utaztak Cozumelre, és ahogy az újságíró is egyből az általa talált kamera tulajdonosát kezdte keresni, ő is betartotta ezt az íratlan szabályt. Szóval a sors mégicsak visszaadta a kamerát, ráadásul nem másé, hanem a sajátja került vissza hozzá Kanadába. Azt hiszem, így igazán szép és kerek a történet...

0 Tovább

Jason visszatért

Vérfagyasztó látványosság riogatja a búvárokat Minnesotában.

A Péntek 13. horrorsorozat főgonosza Jason Voorhees, aki válogatás nélkül gyilkolja az ártatlan áldozatokat egy hangulatos tó partján. A későbbi részekben a jellegzetes hokimaszkban bukkant fel Jason, akit időnként megöltek, aztán így vagy úgy, feltámadt. A hatodik rész végén egy láncra kötött kővel dobták a vízbe, de mondani sem kell, ez sem volt "végleges pusztulás".

2013-ban jutott valakinek eszébe a fergetes ötlet, hogy egy minnesotai tóban, 40 méteres mélységben helyezzen el egy figurát, amire Jason hírhedt hokimaszkját is felerősítette. Így aztán aki erre merül megnézheti ezt a meglehetősen bizarr látványosságot.

Mivel ez csak egy szobor, és ezért nem támad fel, a víz alatt töltött évek megviselték Jasont. Az errefelé merülő búvárok állítólag szívesen megnézik a horrorsorozat "emlékművét", de azért én úgy sejtem, ha valaki nem tud róla, mi van ott, és aztán váratlanul szembe találja magát a sötét, zavaros mélységben vele, elsőre aligha kap röhögőgörcsöt.

0 Tovább

Akit lefejelt a cápa

A búvár maszkjára rögzített kamera vette fel a váratlan reakciót.

Dél-Afrikában történt az eset, amikor csalival etetett cápák sokasága úszkált izgatottan a búvárok között. Elég sok helyen divatos manapság az etetés, amiről erősen megoszlanak a vélemények. Kétségtelen, hogy ahhoz képest, mennyire veszélyesnek látszik ennyi szemmel láthatóan bepörgött cápa között lenni a tengerben, a valójában ritka a baleset.

De azért azt sem lehet mondani, ez lenne az első olyan videó, ami váratlan eseményt rögzít. Ami még érdekesebb, az az, hogy a kamera a maszkra volt rögzítve, így pont azt látjuk, mint a búvár- akiről le is verte azt a cápa. 

Nagy baj nem lett az esetből, de egy ijedősebb ember vélhetően erősen kapkodni kezd hasonló helyzetben, pedig az ennyi cápa közt biztosan nem segít. Már írtam többször, most is csak ismételni tudom magam: ilyen merülésre az vállalkozzon, aki képes jól reagálni egy veszélyes helyzetben- mert azért mégiscsak egy csapatnyi ragadozó sürög-forog az emberek körül, tehát észnél kell lenni.

0 Tovább

Indián temető a tengerben

Régészek izgalmas felfedezése Floridában.

Még 2016 júniusában talált rá emberi maradványokra Venice közelében egy búvár a tenger mélyén. A nagyjából hektárnyi méretű lelőhelyről bejelentést tett a hatóságoknak, s a régészek meg is kezdték a vizsgálódást.

Mint kiderült, egy hétezer éves temetkezési hely található a Mexikói-öbölben, amit az egykori amerikai őslakosok használtak. Az állam képviseletében nyilatkozó Ken Detzner elmondta, nagyon büszke az elvégzett munkára, aminek köszönhetően többet tudhatnak meg az egykor itt élt emberekről.

A temetkezési hely egykor egy édesvízű tavacska lehet, tőzeges aljzattal. Ekkor még alacsonyabb volt a tengerek vízszintje, ám aztán ahogy megváltozott az éghajlat, az egykori tavat ellepte a Mexikói-öböl. Mivel a tőzeg lassította a szerves anyagok lebomlását, az évezredek óta nem háborgatott temetkezési hely kiváló állapotban őrződött meg.

Ilyen korú, az évezredek alatt víz alá került temetkezési helyet csak alig pár helyen találtak a világon, tehát a felfedezés kifejezetten jelentősnek mondható. Az egyik régész, Dr Ryan Duggins szerint is hihetetlen dolog szembesülni egy hét évezreddel ezelőtt élt emberek által használt helyszínnel, ami ilyen kiváló állapotban marad fenn.

Ám mivel temetkezési helyszínről van szó, a búvárrégészek sem akarták megbolygatni az egykori maradványokat, tiszteletben tartva az egykor élt embereket. Most épp annak a terveit dolgozzák ki, hogy megőrizzék a lelőhelyet a jövő generációknak, és megakadályozzák, hogy bárki elkezdjen illegálisan kutakodni itt.

Azok az emberek nyugszanak itt, aki a mai őslakosok elődei voltak. Ezért fontos szempont, hogy ne dúlják fel a sírokat, és tudatosítják a lelőhely kulturális és vallási jelentőségét. A hatóságok mindenkit figyelmeztetnek arra, hogy a floridai törvények szerint bűncselekménynek számít a védett régészeti lelőhelyek engedély nélküli felkeresése, megbolygatása. Így aztán oda fognak figyelni minden illegális tevékenysége.

A régészek pedig a jövőben tudatosabban vizsgálódnak a part közeli vizekben, mert tudják, hogy rejtőzhetnek még ott több ezer éves lelőhelyek.

0 Tovább

A megtalált műkéz

Búvárok segítségét kellett kérnie a protézisét vesztő wakeboardosnak.

Ty-Ray White a Te-Ti Beach közelében pattant deszkára, hogy kedvtelésének hódoljon a tengeren. A férfi bal karjának alsó részén viselt protézissal együtt ment a vízbe, és ugyan felesége megmondta, hogy kéne valami olyat rögzíteni ami a felszínen tartja ha netán leesne, ám a bölcs férj csak legyintett rá.

Alig pár perc múlva, miután a karbonszálas erősítésű protézis a mélybe süllyedt egy rossz mozdulat után, Ty-Ray már szinte hallotta felesége "Ugye megmondtam!" szavait. Az egykor profi búvárként dolgozó férfi ugyanis ismeri a helyi körülményeket, ahol a gyatra látótávolság, az áramlatok és a homokos aljzat miatt nem könnyű megtalálni bármit is a víz alatt.

Felesége azonban okosabb volt, és a Facebook-ra tette fel a kérést, hogy aki talál egy műkezet, szóljon nekik. A helyi búvárklub, a Paihia Dive tulajdonosa, Craig Johnston egyből jelentkezett, hogy segít, természetesen ingyen. Két búvárpárt küldött a vízbe, akiknek a fél méteres látótávolság ellenére kellett volna rábukkanni a protézisra. Két helyen néztek szét, egy meghatározott keresési útvonalat követve, és már épp a végére értek volna, amikor az egyik búvár észrevette a kart. Az egyik fele már a homokba süppedt, de a másik végén levő neoprén kicsit kiemelte az aljzatból, és ez elegendő is volt.

Hiába volt csak három és fél méter mély vízben, kis idő múltán valószínűleg vagy messzire sodródott volna, vagy teljesen betemeti a homok. Így viszont sikerült rábukkannia Adam Scanlonnak, és visszaadhatták a kart jogos tulajdonosának. Nem meglepő módon a búvárbázis tagjai sokféle dolgot találtak már a tengerben, de protézist még soha, így aztán sokáig emlékezetes lesz számukra az eredményes kutatás.

Ty-Ray White örömmel vette a jó hírt. Ő nem balesetben vesztette el kezét, hanem így született, de mivel anyja mindig biztatta, ennek ellenére mindenre képes lehet, amire csak akar, így kiválóan boldogul a protézissel is. Ám nélküle azért nehezebb dolga lenne- így aztán a jövőben szerkeszt rá valami olyan kiegészítőt, hogy az fennmaradjon a tengeren. Mert nem mindig van kéznél egy szívesen segítő, ráadásul ügyes és szerencsés búvár...

0 Tovább

Először és utoljára

Nádai Anikó példája illusztrálja, nem kell mindenkinek búvárnak lennie.

Van egy Komfortzóna című sorozat, hírességek feszegetik a határaikat. Mivel a mélybe merülés sokak számára olyan kihívás, aminek a gondalatától is kiveri őket a víz, jó ötletnek tűnhetett búvárkodásra rávenni egy celebet.

A szerencsés kiválasztott Nádai Anikó lett, aki -elnézést a spoilerezésért- szemmel láthatóan már előre is meg volt rémülve, és a félelmeit nem tudta leküzdeni. (Az, hogy kb. 6 másodpercre lerángatták a búvárcuccba öltöztetett, pánikoló hölgyet nagyjából 20 centivel a felszín alá, nem merülés, hanem csak "merülés". És ez nem az oktató hibája, mert nincs olyan lelkiismeretes profi, aki bárkiből akarata ellenére akar tűzzel-vassal búvárt faragna. Ami itt történt, az csak a film kedvéért történt, normál esetben ennyire ijedt ember merülését teljesen felesleges erőltetni.)

De még mielőtt bárki félreértené: egyetlen másodpercig sem bántom Anikót. A felvezetésben elhangzik, hogy a vizet sem szereti, úszni is alig tud. Nem mondom, hogy ilyen hendikeppel ne lehetne valakiből búvár, de ahhoz kell két dolog: türelmes, alapos oktatás és annak a bizony embernek a saját elszántsága, akarata.

A sztori pedig innentől kezdve elég egyszerű: aki nem akar búvár lenni, abból ne akarjunk búvárt faragni. Tudom hogy ez nem egy olyan hihetetlenül nagy tanulság, de mégis észben tartandó. Aki rendszeresen merül, annak semmi "komfortzóna" meg hasonló érzése nincs egy búvártúrán. Nem megyünk különösebben mélyre, nem akarunk valami hihetetlen nagy dolgot végrehajtani, simán csak élvezzük a nézelődést a tengerben.

Ha komfortzónáról beszélünk, amikor egy méteres vízbe kellene bemászni csak úgy, akkor a búvárkodás legyen nagyon-nagyon távoli terv. A filmecske persze nem érhet ott véget, amikor valaki már a medence láttán is ijedten elszalad, nem is kell túl komolyan venni. Amikor viszont a valóságban történik ez, akkor fel kell tenni a kérdést: tényleg akar az érintett búvárkodni, vagy sem?

Ha igen, akkor lépésről lépésre kell haladni, például meg kell tanulni elfogadhatóan úszni, mert vízbiztonság nélkül nincs búvárkodás. Aztán jöhet az úszkálás maszkkal, majd a légzőkészülék- és ez nyilván egy hosszabb folyamat.

Amennyiben viszont igazán nem is akar merülni valaki, akkor nem szabad erőltetni. Annyi szép kedvtelés van a világon, nem kell mindenkinek búvárnak lennie. Szóval nagy baj nincs a fenti videóval, mert ha másra nem, erre a fontos dologra bárkit ráébreszthet.

0 Tovább

A búvárnosztalgia napja

Idén is összejöttek egy nagy közös merülésre a régi búvárfelszerelések iránt érdeklődők.

Most már hagyománya van annak, hogy régi cuccokat próbálnak ki biztonságos környezetben, medencében az érdeklődő búvárok.

A nosztalgia is érdekes, amikor beszélgetünk arról, mi mindenről merültek a hőskorban- na de amikor ki is lehet próbálni ezeket a régi duplatömlős reduktorokat, szovjet légzőkészülékeket, mégiscsak más kaland.

Én azért szeretem ezt a rendezvényt annyira, mert oly kevés manapság a kötetlen búvár közösségi esemény, ahol így össze lehetne gyűlni. Köszönet a szervezőknek, amiért már harmadjára hozták tető alá a Csillaghegyi strandon ezt a rendezvényt, ahol az érdeklődő búvárok mellett sok kiállító is elhozta féltre őrzött veterán felszereléseit, amelyek nem egyszer idősebbek voltak nálunk...

Ilyenkor fotósok is jönnek szép számmal, hiszen ritka, amikor medencében ennyi jó téma akad: izgalmas veterán cuccok, és persze az azokat használó, szívesen modellkedő búvárok.

Ezzel a kis képcsokorral én is szeretném bemutatni, mi minden került elő a polcokról. Igazi kincsek rejtőznek a búvároknál, s nem csak az idősebbeknél: az ifjabb generáció néhány tagja is gyűjti ezeket a relíkviákat.

Egy szó mint száz: remélem, hogy jövőre is lesz ilyen találkozó, s ismét alkalmunk lesz részt venni egy nagy közös búvárbulin. Mert a merülés mindig csak egy szelete a programnak: a felszíni beszélgetések a régi barátokkal ugyanolyan fontosak. És szerencsére erre  most is jutott idő!

0 Tovább

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog