Gyűrűk a vízben

Búvárok találtak rá mostanában két elveszett gyűrűre is, a két sztori között azonban óriási a különbség.

Carol Bates-Smith és barátai újra és újra lebuktak a wisconsini Shell Lake mélyére, hátha valamelyikük megtalálja a Carol ujjáról lecsúszott iskolai emlékgyűrűt, de nem jártak szerencsével. Mivel az aljzat elég iszapos volt, már csak a szerencsében reménykedhettek, aztán pár nap múlva abban sem. 

Nem csoda, hogy Carol mostanában már nem hitt abban, a gyűrű valaha meglehet, valószínűleg el is felejtette azt: az a bizonyos kétségbeesett keresgélés 1954-ben történt. Ám nemrég megcsörrent a telefon, és a 82 esztendős hölgy számára ismeretlen hang szólt bele. Van Kinunnen volt a hívó, és azzal az örömhírrel szolgált a számára, hogy megtalálta az elveszett gyűrűjét.

Az ámuló asszonynak aztán elmesélhette a teljes történetet. Kinunnen hobbija évek óta a fémkeresős kutakodás, és nemrég búvárvizsgát tett, így víz alatt is tud kincsre vadászni. Azon a napon már találtak egy pénzérmét, amikor detektor sípolni kezdett egy ponton. A búvár beletúrt az iszapba és megtalálta a gyűrűt.

A gyűrűbe vésett 1952-es évszám mellett a C J monogram állt. Alaposabban megnézve kiderítette, hogy a Storm Lake középiskola egyik osztályáé volt. Az iskola öregdiákjai készségesen segítettek neki, így tudta meg, Carol Johnson volt a gyűrű tulajdonosa, aki Carol Bates-Smith-ként él manapság Arizonában. Így hát fel tudta venni vele a kapcsolatot, majd elküldte a becses emléket az idős hölgy számára- egy kísérőlevéllel együtt. Mint a hölgy elmondta, tényleg ő kapta a köszönetet, mert a búvár annyira büszke volt rá, hogy végre valakinek vissza tudott juttatni egy olyan tárgyat, amit a víz alatt talált meg, s az elvesztő számára fontos lehetett.

Ez a fajta önzetlen segítség jellemző a búvárok többségére hasonló esetben, és ennek jó példája a másik gyűrűs sztori is. Jessica Pasquarelli tavaly kötötte össze életét partnerével, és ebben az évben a Kajmán-szigetekre utaztak nyaralni. Jessica lelkes búvár, és ezért jelentkezett egy merülésre, a bázis a USS Kittiwake roncsához vitte ki őket. Ám a felszínen elkeseredve vette észre, hogy jegygyűrűje elveszett.

Természetesen meg volt győződve arról, hogy a hatalmas hajóroncsból soha nem fog előkerülni az ékszer, vagy ha valaki meg is találja valamikor, aligha jut vissza hozzá az. Szomorúan mondott le a gyűrűről, ám a merülést vezető hivatásos búvárnak még volt egy ötlete. Mark Rowe végigvideózta a merülést, és azt ajánlotta, percről percre nézzék végig alaposan, hátha észrevesznek valamit.

A felvételekből kiderült, a roncs egyik ismert pontját, a rekompressziós kamrában történhetett valami: amikor Jessica benézett, még a kezén volt a gyűrű, utána viszont már nem. Rowe és a Divetech búvárbázis pedig felajánlotta, hogy nem hagyják annyiban a dolgot- kihajóztak a Kittiwake roncshoz, és a búvároktató sikeresen megtalálta és előkotorta a gyűrűt a kamra aljáról!

Jessica öröme leírhatatlan volt, mert még akkor sem reménykedett, amikor a videó alapján nagyjából kiderült, hol lehet a gyűrű, hiszen becsúszhatott volna az elérhetetlen üregbe is. Ám a segítőkész búvárbázisnak köszönhetően most visszakaphatta a számára fontos gyűrűt, amire talán a legközelebbi merüléskor jobban vigyáz majd. A búvároktató pedig hasonlót érzett, mint az első történet hőse: számára volt nagy öröm, hogy segíthetett, mert ritka az olyan alkalom, amikor sikeresen megtalálják valaki ilyen-olyan elveszített ékszerét, felszerelését.

0 Tovább

Védett szemét

Fizetni kell az angol búvároknak, ha ki akarják szedni a vízből a beszakadt halászhálókat.

Nem minden tengerben kikötő hulladék ugyanolyan: vannak olyanok, amelyekből mérgező anyag szivárog, mások nagyon lassan bomlanak el, s így tovább. A beszakadt, mélyben maradt hálók és horgászzsinórok azért problémásak, mert továbbra is "munkában maradnak" és halakat, egyéb állatokat ejtenek fogságba. Ám azokat már nem szedik a vízből, egyszerűen csak elpusztulnak. S ha ragadozó akarja megenni azokat, a vadász is a hálóba kerülhet.

Emiatt több helyen az önkéntes búvárok kifejezetten a beszakadt, "szellemhálónak" nevezett halászati eszközök összegyűjtésére szakosodnak. A probléma az, hogy ez nem egy könnyű munka, hiszen ahogy az állatok, úgy a búvárok is bele tudnak gabalyodni a régi, össze-vissza csavarodott, a roncsokba ezer helyen beakadt hálókba.

Ezért is volt nagy siker, amikor közelmúlban brit búvárok Cornwall partjainál nagyjából száz kilónyi hálót húztak ki a tengerből, amik a James Eagan Lane roncsára voltak akadva. A második világháború idején elsüllyedt hajó felett elhúzó halászok nem kevés eszköze szakadt le a különféle kiálló részekbe akadva, volt tehát mit kiszedni.

A helyi környezetvédelmi hatóság viszont úgy döntött, felülvizsgálja a korábbi szabályokat, és engedélyhez köti a szellemhálók kiemelését. Az engedélyért még fizetni is kell, az önkéntesek tehát értelemszerűen csalódottak, amiért a szervek nem segítik a tengerért, a közösségért végzett munkát, hanem nehezítik.

Még olyan szabály is létezne, hogy különbséget tennének a 12 hónapnál rövidebb illetve hosszabb ideje víz alatt levő hulladék között. Ember legyen a talpán, aki egy halászháló (vagy egy sörösüveg, például) esetén meg tudja mondani, több, mint egy éve víz alatt van-e. Nyilvánvaló van olyan indok is, hogy ne lopjanak el szemétgyűjtésre hivatkozva értékes dolgokat a mélyből, de a tenger élővilágát megtizedelő szellemhálók esetén elég egyértelmű, nincs helye a vízben.

0 Tovább

Megvan a USS Indianapolis

Több, mint hét évtized után találtak rá a balsorsú hajóra.

roncs

A USS Indianapolis Portland-osztályú nehéz cirkáló volt, ami 1932-ben állt szolgálatba. A 186 méter hosszú, komolyan felfegyverzett amerikai hadihajó végigharcolta a második világháborút, több komoly ütközetben vett részt. 1945-ben titkos küldetést teljesített: ez a hajó szállította az atombomba építéséhez szükséges alkatrészeket és dúsított uránt. Ebből állították össze a Little Boy nevű bombát, amivel elpusztították Hirosimát.

1945. július 28-án indult el a Indianapolis Guam szigetéről a Fülöp-szigetekhez tartozó Leytére. Július 30-án 00:14-kor találta el a hajót a japán I-58 tengeralattjáró két torpedója. A súlyosan megsérült hajó 12 perc múlva megfordult és elsüllyedt, nagyjából 300 tengerészt rántva magával a hullámsírba.

A 1196 fős legénység többi tagjából csak kevesek tudtak mentőcsónakba szállni, nem voltak mentőmellényeik sem. Kétségbeesetten sodródtak a tenger felszínén, segítségre várva. Ám a haditengerészet csak augusztus 2-án értesült a hajó elsüllyedéséről, amikor egy járőrgépről kiszúrtak néhány túlélőt. Azonnal hajók és repülők indultak a helyszínre, és azt látták, a magányosan a tengeren sodródó emberekkörül cápák köröznek.

roncs

Az egyik PBY Catalina repülő a parancs ellenére a tengerre szállt, hogy minél több embert fel tudjon venni. Amikor a gépbe már nem fért több túlélő, a szárnyra kapaszkodtak fel. A Catalina nem tudott felszállni, ám így is megmentettek 56 embert. Ez a végül megmenekült 317 tengerész hatoda volt. Több, mint 500 ember viszont hiába élte túl a süllyedést, a tengerbe vesztek. Ez volt az amerikai haditengerészet egyik legtöbb veszteséggel járó hajókataszrófája. 

Utólag próbálták feltárni, miért szereztek olyan későn tudomást a hajó elvesztéséről. Akkoriban az olyan nagy méretű hajóknál, mint az Indianapolis, nem jelentések alapján rögzítették a pozíciót, hanem feltételezték, hogy biztosan célhoz értek. Így július 31-én bejelölték, hogy megérkezett Leytére, és nem néztek utána, tényleg ott is van-e. A vészjelzéseket három helyen is vették, de nem tettek semmit.

roncs

A kapitány, Charles B. McVay III túlélte a tragédiát, ám bíróság elé állították. Az volt a kérdés, hogy másféle manőverezéssel elkerülhető lett volna-e a hajó elvesztése, de még a japán tengeralattjáró kapitánya szerint is teljesen mindegy volt ez. Végül visszahelyezték a szolgálatba. A túlélők általában nem hibáztatták a kapitány, ám néhány odaveszett tengerész családtagja őt vádolta. McVay 1968-ban önkezével vetett véget életének.

A roncs helyzete sokáig nem volt ismert. 2001-ben és 2005-ben nem jártak sikerrel a kutatóexpedíciók, majd új információk alapján 2016-ban kezdtek további kutatást tervezni. Úgy vélték, rossz helyen keresték addig a USS Indianapolist, mert a 40 kilométerrel odébb nyugszik. 2017. augusztusában a Microsoft társalapító milliárdos Paul Allen jelentette be, hogy megtalálták a roncsot 5500 méteres mélységben.

roncs

Paul Allen érdekes figura. A pénzéből számos kutatást támogat, intézeteket tart fenn, van egy NBA és NFL csapata is. Emellett pedig hobbija a roncskutatás, saját, kitűnően felszerelt luxusjachtjával járja a tengereket. Az ő nevéhez fűződik a japán Musashi nevű csatahajó megtalálása többek között, s most a USS Indianapolis megtalálásával végképp a legeredményesebb roncskutatók közé emelkedett.

A hajó tragikus történetét többször feldolgozták. A tengerben magányos, a véglegetig kimerülve a túlélésért küzdő emberek, akikre cápák tucatjai támadnak, már a Cápa című filmben is előkerült. Akkor Quint, a cápavadász mesélte el a borzongató históriát. Legutóbb 2016-ban készült film az eseményekről, Nicholas Cage főszereplésével. A hajó roncsának megtalálása újabb részlettel egészíti ki a USS Indianapolis tragikus történetét.

roncs

0 Tovább

Cetcápák a hálóban

Így mentettek búvárok óriáshalakat Indonéziában.

A tengerben élő legnagyobb halak a planktonevő, hatalmas cetcápák. Ezek a békés óriások a búvárok igazi kedvencei, és amennyire nagyok, annyira nagy élmény találkozni is velük.

Érdekesség, hogy elég jól behatárolható, hol lehet számítani rájuk. Vannak olyan pontjai a világnak, ahol az év megfelelő szakában szinte biztosan előfordulnak (a szerencsésebb helyeken egész évben), és ezek a pontok sok-sok turistát vonzanak.

Az Indonéziához tartozó Raja Ampat közelében, a Cenderawasih Bay szintén igen híres a cetcápáiról. A helyi halászok szépen keresnek azzal, hogy a búvároknak mutogatják őket, születtek is már remek fotók. Ám a hálók veszélyt is jelentenek a cetcápák számára, mert beakadva komoly bajba kerülnek.

A most nagy karriert befutó felvétel már több éve készült, amikor egyszerre négy(!) cetcápát mentettek ki búvárok. Ha a búvárok nem segítenek, és a halászok próbálják kihúzni a cápákat, azok elpusztulhattak volna. Ha a hálót teljesen leengedik, akkor a helyi halászok elvesztették volna a teljes fogást, ha pedig hagyják úgy az egészet, a cetcápák megrongálhatták volna a hálót, miközben szabadulni próbálnak.

A közelben járó búvárok ezért ajánlották fel segítségüket. Gyakorlatilag csak egy kicsit húzták lejjebb a hálót, hogy a cetcápák elmehessenek, míg a fogás nagy része továbbra is megmarad.

Így aztán mindenki elégedett volt a mentőakció végén. A videót néző búvárok pedig irigyekedhetnek egy kicsit a szerencsés búvárokra: ők ugyanis nem csak egyszerre négy békés óriással merülhettek, még valami kalandos dologban is részt tudtak venni...

0 Tovább

Műkincstolvajok a mélyben

Saját víz alatti múzeumából lopattak volna tárgyakat egy búvárral.

A víz alatt nyugvó tárgyak közül soknak van igen jelentős értéke. Akár a dollármilliókat érő aranygályák rakományára is gondolhatunk, de gyűjtők körében egy ókori amfora, vagy egy háborús roncsról származó kisebb darab is komoly értéket képviselhet.

A felszín alatt viszont sajnos nincs rendőrjárőr, mondhatni természetes fedezéket nyújt a mélység a tolvajoknak. Ráadásként újabb dolgok kerülnek a víz alá, igazi műalkotások, mint Jason deCaires Taylor szobrai, és lassacskán ezeknek is lesz értéke a gyűjtők számára. Az ilyen újonnan kihelyezett dolgok is eltünedeznek, és nem csak a harmadik világban, hanem még az Egyesült Királyságban is.

Törökországban pedig már igazán pofátlanok a tolvajok, mint ez a hihetetlen történet bemutatja. Murat Yaman búvárbázist vezet az ország nyugati részén, Gümüldürben. Az Izmir közelében található nyaralóhelyen levő hotelek kérték meg őt arra, hogy víz alatti látványosságokat alakítson ki Tavsan szigetnél. Yaman ide vitte a vendégeit, a hotelek pedig izgalmas búvárprogramokkal csalogathatták a turistákat. Mindenki jól járt.

A török búvár elképzelése az volt, hogy ókori maradványokat idéző alkotásokat helyezzen el a mélyben. Szobortöredékeket, portrékat vitt a tenger fenekére, bízva abban, hogy a búvárok számára ez érdekes lesz. Azt viszont nem gondolta volna, hogy lesznek, akik azt hiszik, ezek valóban komoly értéket képviselő, eredeti ókori alkotások, így meglepte, amikor elkezdtek eltünedezni a szobrok.

A lusta rablók már merülni sem akartak, és így helyi búvárokat kerestek, hogy hozzák ki nekik a vízből a "kincseket". És eljutottak magához Murat Yamanhoz is, mondhatni megtalálták a megfelelő embert a kényes feladatra: ő aztán pontosan tudta volna, hol melyik szobrot lehet találni. 

Mondani sem kell, saját magától nem akart lopni, viszont a történet érthető módon felkavarta. Felfordult a gyomra attól, hogy a tolvajok nem csak pofátlanok, de még ostobák is. És az a szomorú helyzet, hogy valószínűleg találnak majd embert, aki vállalja a megbizatást...

0 Tovább

Turistacsalogató romok

Elsüllyedt várost is bevetnének a török idegenforgalmi szakemberek.

Mint az sokak számára ismert, erősen megcsappantak Törökország turizmusból számító bevételei a különféle történések miatt. Az ország jelenlegi vezetésének nem túl jó a külföldi sajtója, voltak merényletek, puccs, és persze karnyújtásnyira van a szíriai konfliktus is: úgy fest, páran az idegenforgalom padlóra küldésében is zsarolási potenciált látnak.

Egy szó mint száz, a gyönyörű, szinte egész évben látogatásra érdemes tengerpartokkal büszkélkedő Törökországban jóval kevesebb a nyaraló, mint korábban. Ebben a helyzetben nyilván minden eszközt be kell vetni, de az akciózás csak ideiglenesen lehet jó. Ha az árverseny túlzott mértékű, az a nyereséget is megcsappantja, és a korábbi árszint visszaállításakor meg az lesz a baj, hogy az ország drága.

Ezért kitörési pont lehet az, ha inkább új látványosságokkal csalogatnak különféle csoportokat a tengerpartra. Ahol tenger van, ott búvárkodni is lehet- ezt a régi aranyszabályt felismerve például roncsokat süllyesztettek több helyen. A közvetlenül a búvárturizmusból származó bevételek nem olyan irdatlan nagyok, na de ha számba vesszük, egy-egy búvárral együtt mennyi családtag érkezik, akik legalább egy hetet a tengerparton töltenek, szálláshelyért, ellátásért fizetnek, máris fontosabbá válnak a merülés szerelmesei.

Számukra pedig az új roncsok mellett nagyon érdekesek a történelmi jelentőségű emlékek. Így aztán izgalmas lehet a hír, hogy Antalya várostól nem messze, Kekova sziget mellett merülhetővé válik egy régi városból maradt "mini-Atlantisz". Simena városát földrengés pusztította el a második században, és 1986, a feltárások kezdete óta védett hely, tilos itt látogatóknak búvárkodni. A törökök még világörökségi helyszínné is szerették volna nyilváníttatni a lelőhelyet.

Ám a minisztérium és a helyi önkormányzat egyaránt támogatja, hogy változzák a helyzet, és amatőrök is szétnézhessenek a víz alatt. Az elmúlt három évtizedben az értékesebb leleteket már kiemelték, így nem gond ha ők is merülnek itt. A hely ráadásul nagyon sekély, akár kezdők számára is élvezhető.

Igaz, az általam ráaggatott mini-Atlantisz kifejezés erősen túlzó, hiszen szó nincs látványos elsüllyedt városról. Házak és a kikötő romjai vannak a mélyben. Aki fogékony rá, az persze nagyon fogja élvezni, hogy egy több évezredes civilizáció után maradt kövek felett merülhet, és egy ilyen egyedi helyszín kifejezetten színesítheti egy búvártúra programját. (Én sem hagynám ki, ha arra járnék.) És aztán a felszínen folytatódhat az utánaolvasással az a folyamat, amivel igazán kerek élménnyé válik egy ilyesfajta búvárkaland.

A kezdeményezés még eléggé újkeletű, ebben a szezonban még aligha fognak Simena romjai felett turisták merülni, de ki tudja, jövőre talán már igen. A nem kevés többi jó hely mellett ez is újabb érv lehet egy törökországi búvártúra mellett. 

0 Tovább

Gumik a tengerben

Francia vizekben is kárt okozott az átgondolatlan zátonyépítés.

Már régebben is hallottam arról, micsoda károkat okozott az, hogy pár évtizede ócska gumiabroncsokból próbáltak új élőhelyeket kialakítani az Egyesült Államok partjainál. Szuper ötletnek tűnhetett, abroncsból sok volt, elnyűhetetlenek, aztán majd ha a tenger benépesíti azokat, lesz egy szép, új zátony belőlük. 

Aztán kiderült, az egész messze nem úgy működött, mint kellett volna. A gumit nem szeretik az élőlények, nem telepedtek meg rajtuk, csupaszon csúfították a tenger fenekét. És ami még rosszabb, a gumik elpusztíthatatlanok, de az azokat összefogó fém alkatrészek nem azok: az egyesével elszabaduló gumik, amiket a hullámzás, áramlás ide-oda vitt, csak törtek-zúztak. Most aztán ezrével kell kiemelni az ócska gumikat, nagy pénzért.

Az viszont új hír volt számomra, hogy ez a remek ötlet nem csak a tengerentúlon jutott a szakemberek eszébe: Franciaországban is építettek gumizátonyt. A nyolcvanas években az ország délkeleti részén, például Antibes közelében süllyesztettek sok gumit a tenger fenekére, amik mára sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznuk van. A helyzet az egyszerűen fogalmazva, hogy a környezetvédelem jegyében sikerült teleszemetelni a tenger fenekét.

Az USA-ban már évek óta tart az ócska gumik kihalászása, és mondani sem kell, rengetegbe kerül a sok munkaóra miatt, hiszen búvárok szedegetik ki azokat. (Csak Floridában több, mint félmillió gumiabroncsot dobtak a vízbe, ez érzékelteti a munka léptékét!) 

A példa elsősorban arra figyelmeztet, hogy ésszel kell tervezni még a jó szándékú projekteket is. A hajók süllyesztése is csak akkor értelmes ötlet, ha azokat megtisztították, és úgy rögzítik, hogy darabokra esve, elmozdulva ne pusztíthassanak el természetes élőhelyet. Iszonyú elkeserítő látvány lehetett a búvárok számára látni az ilyen sivár gumitemetőket, mintha egy szeméttelep felett úszkáltak volna.

Most aztán megint új célokra használnák a régi abroncsokat, megőrölve például útburkolatba kerül. Csak aztán nehogy ezzel is úgy járjunk, mint a zátonyokkal, és kiderüljön pár év múlva, fel kell szedni az egészet, mert csak bajt okoz. A gumizátonyból mindenestre már tanultak, mostanában sokkal inkább ellenőrzött anyagokat tesznek a tenger fenekére- vagy legalábbis úgy tudjuk. De azért térjünk majd erre vissza pár év múlva...

0 Tovább

Az Azúr Ablak új élete

Leomolva szebb a sziklahíd, mint egyben?

máltamálta

Kicsit marketingszagú cikket olvastam arról, hogy a búvárok lelkendeznek, milyen különleges látvánnyá változott a Gozo sziget jelképének számító természetes sziklahíd a tenger mélyén. Mint az ismert, a Málta kisebb testvérén található sziklaalakzat nem bírta a tenger folyamatos ostromát, s váratlanul összeomlott. A változásnak már korábban voltak jelei, de nyilván sokan bizakodtak benne, még azért pár száz évig így is bírni fogja- nem így történt.

málta

Aki Máltán nyaral, az gyakran befizet egy gozói egész napos kirándulásra is. Ezeknek mindig fénypontja volt az Azúr Ablak. A vicces az, hogy a kirándulóbuszok most is megállnak, csak most már nincs mit nézni, tehát repkednek az interneten a negatív értékelések.

A víz alatt viszont más a helyzet, ott megtekinthető, ami maradt. Hatalmas, darabokra szakadt sziklák vannak a tenger fenekén, ezek felett lehet úszkálni. Megszólal a cikkben egy búvár, aki szerint ez nagyon izgalmas és csodálatos helyszín. Hát, bevallom, én nem vagyok meggyőzve...

málta

Merültem itt, átúsztunk a sziklahíd alatt is, de elsősorban az élővilág szokta vonzani a búvárokat. A képeken persze valamelyest érdekes az a kopár, különleges sziklavilág, de ez nem egy roncs, nem valami ókori, tenger mélyére süllyedt város, hanem csak sziklák. Körbeúszod, megnézed, de nem biztos hogy visszavágysz. Ezen a helyen mi is annyi minden mást láttunk, üregeket, élőlényeket, hogy az Azúr Ablak alatti úszkálásra alig emlékszem. 

A felszínen viszont természetesen érdekes volt, mi is megnéztük, körbefotóztuk, csináltam a merülés előtt képeket ahogy búvárok mentek be a vízbe, háttérben a sziklahíddal, és úgy tényleg nagyon szép, nagyon látványos- volt. Ettől még biztos merülnék ott, mert az Inland Sea nevű hely egy ugrásnyira van, és kifejezetten érdekes, mint ahogy a Blue Hole is. 

málta

Az viszont egy másik kérdés, hogy az idegenforgalomban dolgozók próbálják meggyőzni a turistákat arról, ha nem látják fenn, nézzék meg odalenn a sziklákat. Bár szerintem a búvárkodás így sem lesz tömegsport, tehát inkább arra kellene odafigyelni, hogy a többi felszíni látványosságot, Gozo őskori építményeit, a hangulatos fővárost, egyebeket népszerűsítsenek, mert Azúr Ablak ide vagy oda, el lehet egy szuper napot tölteni arrafelé. 

Én legalábbis nem hagynám ki, ha visszajutnék megint Máltára. A gondolattal minden évben kacérkodom, hiszen amióta két fapadosnak is van oda járata, az őszi időszak pedig kifejezetten kellemes, bármikor összejöhet egy hosszabb-rövidebb túra. Igen, körbeúsznám azt, ami maradt a sziklahídból, s talán évek múlva újra visszatérnék megnézni, miként népesítette be az élővilág azt.

0 Tovább

Az utolsó út

Így kerül a víz mélyére a mesterséges zátonynak szánt hajó.

roncs

Továbbra is kérdéses annak a megítélése, jó ötlet-e kiszuperált hajókkal, repülőkkel, egyéb járművekkel új élőhelyeket kialakítani a tengerben, vagy inkább a természetes zátonyok védelme lenne a fontos. A választ időnként csak évtizedek múlva kapjuk meg, amikor kiderül, valamelyik ötlet sokkal több kárt okoz mint használ (pl. a gumizátonyok), máskor meg azonnal felpörgeti a búvárturizmust egy látványos roncs, és jól jár vele a helyi közösség, míg csökken a természetes élőhelyeken a nyomás. 

roncs

A kérdés igen gyakran az, hogy megfelelően elő van-e készítve a süllyesztés, azaz tényleg minden szennyező anyagot letakarítottak-e a hajóról. Nem hiányzik, hogy olajsáros, mérgező anyagot kiengedő műanyaggal teli rozzant bárkákat küldjenek a tenger fenekére. Míg nyugaton nagyon szigorúak ennek a szabályai, és a mesterséges zátonyok telepítésének költsége ezért égbe szökött, nem biztos, hogy a harmadik világ országaiban is mindenki annyira alapos.

roncs

Ezért talán jobb is, ha kisebb hajókat süllyesztenek el, ahol a takarítás azért nem akkora kihívás, mint egy óriási repülőgéphordozó esetén. És azért már ezek is jelentenek akkora látványosságot, hogy búvárokat lehessen oda vinni. 

roncs

Persze beletelik egy kis időbe, amíg megtelepszik az élővilág a roncsokon. Eleinte nagyon steril, nagyon újszerű minden, de ennek is megvan a maga izgalma, mondani sem kell. Ez a Thaiföldön készített videó egy halászhajó utolsó útjáról készült, látható, ahogy lassan eltűnik a felszín alatt (nem tudom, mit gondol ilyenkor egy igazi hajós), majd az első búvárélményekről kaphatunk képet, amikor még egy árva hal sincs a környéken.

Tulajdonképpen azért jó, hogy készülnek ilyen felvételek, mert nagyon izgalmas lesz egy, két, öt év múlva visszatérni, újra megörökíteni, hogy vált a tenger részévé a roncs. Remélhetően ez a süllyesztés a sikeres projektek közé tartozik majd, és valóban profitál az új roncsból a helyi közösség, a búvárok és az élővilág is.

0 Tovább

A rabbi és a búvárklub

Ez nem valamiféle vicc: a tengerek védelmét vallási alapon is fontosnak tartják a Scubi Jew klub tagjai.

Egy floridai intézmény, az Eckerd College zsidó hallgatói nem éppen tipikus hagyományőrző csoportot hoztak létre. A tagok (akiknek egyébként nem kell zsidó vallásúnak lennie, mások is csatlakozhatnak) inkább búvárkodnak, korallokat tanulmányoznak, víz alatti szemétgyűjtést szerveznek. A közös "hit" a tengerek szeretetén alapul, s így a klub nyitott mindenki számára.

De azt nem lehet vitatni, az ötletgazda Ed Rosenthal rabbi, megtalálta a kapcsolódást a valláshoz is. A "tikkun hayam" héber kifejezés, a tenger meggyógyítását jelenti, és a rabbi szerint azt fejezi ki, amit Isten megteremtett, ám az emberek elrontották, azt az embereknek kell és lehet helyrehoznia. A tengerek épségére pedig még mindig kevés figyelem irányul, noha életünk alapját jelenti vizeink egészsége. Ezen a főiskolán többet szeretnének elérni, mint hogy egyszerűen megtanítsák merülni a hallgatókat: azt szeretnék, ha a tenger megóvásáért is tennének.

Rosenthal elmondása szerint az Eckerd 130 zsidó vallású hallgatójából 49-en búvárok. Egyébként viszonylag kicsinek számító intézményről van szó, ahol a tengerbiológia az egyik legnépszerűbb szak (ami talán nem meglepő egy floridai főiskola esetén). A Scubi Jew jelenlegi elnöke Josh Keller, aki számára az óceán igazi "spirituális helyszín". Úgy érzi, a klub mind a tanulmányaival, mind a hitével kapcsolatban tud újat adni a számára. Amikor nem az előadóteremben ül és tanul, tengerre száll, hogy az élőhelyükön tanulmányozza a halakat, s gyűjtse a mélyben levő hulladékot.

A klubban búvárképzés is folyik, hogy az újoncokat beavassák abba, ahogy ők gondolkodnak a merülésről. Különleges túrákat is szerveznek (nem meglepő módon például a két tengerrel is határos Izraelbe), és ezeknek mindig fontos eleme a környezetvédelmi vonal is. Rosenthal rabbi szerint a zsidó hagyományban könnyű megtalálni a víz és a spiritualitás kapcsolódási pontjait. 

Az egyik tag, Ariele Dashow már évek óta lelkesen merül a Scubi Jew klubbal. Az keltette fel az érdeklődését, hogy egy rabbi áll a kezdeményezés mögött, és új, hasonló érdeklődésű és felfogású barátokat is talált. A merülés, az aktív környezetvédelem olyan élményeket ad neki, amivel úgy gondolja, maga is gazdagodik emberileg, miközben a bolygónknak is segít. S ez abszolút beleillik abba, ahogy zsidó emberként a világról gondolkodik.

Egy kis személyes megjegyzés a végére: én már búvárkodtam arab országokban, Izraelben, Ázsiában és a Karib-tengeren, mindenféle nemzetiségű merülőtársakkal, és azt tapasztaltam, a tenger szeretete tényleg olyan közös "vallás", ami képes hidakat építeni az emberek között. Szóval abszolút örülök minden kezdeményezésnek, aminek a fontos, jó, közös cél érdekében hívtak életre, bárki volt az ötletgazda, bármilyen háttérrel. Igazán szerencsések azok a fiatalok, akik ilyen közösségre találnak, mert egész életükre meghatározó élményeket szerezhetnek.

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Reblog