Negyvenéves a Cápa

Peter Benchley bestsellere, a Jaws (Cápa) 1974-ben jelent meg, és sokak szerint rettentően sokat ártott a ragadozók hírnevének.

A legendás borító

Az 1940-ben született Benchley újságíróként, szerkesztőként, beszédíróként is dolgozott. Olvasott egy hírt egy 1964-ben kifogott, hatalmas fehér cápáról, majd egy 1916-os támadásorozat jutott eszébe, és már meg is volt az alapötlete az emberevő cápa sztorijának. A Doubleday kiadó szerkesztője volt az, aki először beszélgetett vele a tervekről. Ő győzte meg arról Benchley-t, hogy regényt írjon, még előleget is kapott a könyvre a szerző. Ám az első verziót alaposan átíratták vele, mert a kiadó nem volt elégedett.

A könyv megfilmesítésének jogait már a kiadás előtt megvették. A producerek jó döntést hoztak, mert a Jaws 1974 egyik legnagyobb könyvsikere lett, 44 héten át szerepelt a bestseller listán. Ezek után gyorsan bele is vágtak a forgatásba, a rendező a fiatal Steven Spielberg lett. Ő rendesen átíratta a forgatókönyvhöz a sztorit, ugyanis úgy vélte, olyan unszimpatikus emberek a könyvben a főszereplők, hogy mindenki a cápának fog szurkolni.

Így aztán sok történetszál kikerült, módosult a szereplők jelleme, és egészen máshogy zajlott le a végső, nagy összecsapás is a cápával a filmben, mint a könyvben. Spielberg módosításai bejöttek, az 1975-ben mozikba került Jaws óriási siker lett, az első olyan film volt, aminek amerikai összebevétele elérte a 100 millió dollárt. A világ más részein is özönlöttek a nézők a horrorra, mert a készítőknek sikerült egészen hitelesen ábrázolni a cápa vérengző támadásait. Az egyik "sztár" Bruce, a gépcápa lett, a közeli jeleneteknél értelemszerűen nem valódi cápák szájába vetették a statisztákat, ezért volt szükség a valósághű műcápára.

Spielberg és Bruce

Semmiképpen nem akarom kisebbíteni az alkotók érdekeit: jó munkát végzett a forgatókönyvíró, a rendező, jók a szereplők (Roy Scheider, Robert Shaw, Richard Dreyfuss), John Williams filmzenéje is legendás lett. Műfajában ez egy kimagasló alkotás- kár, hogy sokan készpénznek vették az emberevő cápás sztorit, és ez alapján alakították ki a véleményüket például a nagy fehérekről.

Benchley következő könyvében maradt a tengeri témánál, a The Deep roncskereső búvárokról szól, és szintén látványos film készült belőle. Későbbi könyvei már nem voltak igazán sikeresek, noha többször is visszanyúlt a tengeri szörnyekhez (Beast, White Shark). Utolsó éveiben már nem volt büszke arra, hogy egyike volt azoknak, akik a cápaellenes tömeghisztériát elindították, de nyilván nem sejthette, mekkora siker lesz a regény és a film. A tengerek élővilágának megóvása, és különösen a cápák megvédése érdekében szónokolt, több, a témával foglalkozó könyvet is írt. 2006-ban hunyt el.

És hogy mi lett a film utóélete? Az eredeti Jaws ma is klasszikusnak számít, de sajnos sorozatban követték a különféle tengeriszörnyes, emberevő cápás, polipos, barrakudás filmek. Még ma is kedvelt téma ez a rémfilmek készítőinek körében. Magának a Cápának több folytatása is született, Brody seriff családtagjainak felbukkanásával, de ezek már messze nem voltak olyan átütő hatásúak- sőt, inkább csak simán gyengének mondhatók.

Utólag lehet azon filozofálni, mennyit ártott a sikeres könyv és film a cápák ügyének- de gyaníthatóan a kínaiak előtte is, utána is ugyanúgy sok cápauszony-leveset ettek, és a legtöbb ragadozót emiatt fogják ki, nem pedig azért, hogy kipusztítsák az emberevőket. Bár kétségtelenül rontott a cápák imázsán Benchley alkotása, az semmiképpen nem az ő bűne, hogy rövidtávú gazdasági érdekekért lelkesen halásszák a cápákat.

Leginkább annyi történt, hogy nekünk, búvároknak kell mindig elmagyarázni, nem rettegünk attól, hogy felbukkan a közelben egy cápa, sőt, direkt örülünk neki. Aztán ha az érdeklődőt egyszer lecsalogatja valaki a víz alá, és esetleg maga éli meg egy ilyen találkozás élményét, máris megért minket. Mert a valóság nem olyan, mint a film. Szerencsére!

És a vicces az, hogy ezzel Benchley maga is tisztában lehetett, hiszen rutinos búvár volt, felesége, Wendy társaságában a világ számos pontján merült. Negyvenedik házassági évfordulójukat fehér cápás merüléssel ünnepelték- ha maga a szerző vízbe merészkedett a ragadozók közelében, akkor az olvasónak sem kell félni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Helen Mirren búvármaszkban

1969-ben az akkor még fiatalka Helen Mirren szerepet kapott az ausztrál Age of Consent című filmben. A kifejezetten csinos színésznő egy apró szigeten felnőtt naiv lányt alakít, aki halfogással tartja el magát, zsákmányát eladva. Így ismerkedik meg egy ide vetődő festővel, és kettejük kapcsolatáról szól az alkotás.

Helen Mirren első jelentős szerepe volt ez, és ő kellően bevállalósnak bizonyult, nem csak merült, de elég gyakran bukkant fel meztelenül is.

Ma már Helen Mirren az egyik legelismertebb angol színésznő, számtalan nagyszerű alakítással a háta mögött, és gyakran emlegetik, hogy hatvanon túl is aktív életet élő, vonzó nő. Úgy fest, a 69-es forgatás során megkedvelte a sznorkelezést, mert azóta is többször örökítették meg búvármaszkkal a tengerparton...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

A delfinlány

A búvárkodást sokáig tartották meglehetősen férfias kedvtelésnek, de az végképp sokáig tartott, amíg a hölgyek a szabadtüdős merülés világában is letették a névjegyüket.

Angela Bandini

A Nagy kékség című filmet sokan ismerik, két legendás szabadtüdős búvár, Jacques Mayol és Enzo Maiorca ihlette a filmben feltűnő búvárokat. Noha a film azt sugallja, mind a ketten szenvedélyük áldozatai lettek, a valóságban szó sem volt erről, Enzo még ma is él, Jacques 2001-ben, 74 évesen önkezével vetett véget életének. Ez a két fantasztikus búvár volt az, aki saját maga avatott be hölgyeket a szabadtüdős merülés világába.

Maiorca dolga egyszerűbb volt, hiszen két lányát tanítgatta a mesterfogásokra, Patrizia és a fiatalon elhunyt Rossana is rekordokat állított fel. Mayol a hetvenes években törte át a száz méteres mélységi álomhatárt, ekkor vált a sportág élő legendájává. Az évtized végén ismerkedett meg egy fiatal olasz lánnyal, Angela Bandinival, aki ekkor még alig 17 éves volt, ám már akkor is rajongott a tengerért, a delfinekért. 

Angela Mayollal készül merülésre

Mayol és Maiorca társaságában

Angela elkísérte Mayolt sok helyre, részt vett a különleges vizsgálatokban, Mayolt és szabadtüdős mélymerüléseit ugyanis sokszor tanulmányozták kutatók. Kíváncsiak voltak, mi játszódik le nagy mélységben az emberi szervezetben. Angela maga is merült, hiszen Mayol tanítványa volt, de rettentő sokat segített neki Leo Amici is, aki segített átlépni a saját korlátait. 1985-ben 52 méteres merüléssel Angela új női világrekordot állított fel, de ez még csak az első lépés volt. 

Leo Amici magyaráz Angelának

1989-ben egészen különleges merüléssorozatra került sor Elba szigete mellett. Angela Bandini 85 majd 90 méteres merüléssel messze felülmúlta Rossana Maiorca korábbi rekordját, majd október 3-án 107 méteres mélységet ért el. Ezzel nem csak a női, hanem a férfi világrekordot is elhódította, Mayol és Maiorca korábbi legjobb eredményeit felülmúlva!

Címlapok a nagy rekord után

Bár nem sokkal később az abszolút rekordot egy férfi visszahódította, a női világrekord 1996-ig az ő nevéhez fűzödött, amikor a kubai Deborah Andollo 110 méteres mélységbe merült a no limit kategóriában. Angela viszont ekkoriban már nem versenyezett, teljesen elzárkózott a világtól, és azóta is nagy eseménynek számít, ha valahol megjelenik. 

Ehhez képest történetét alaposan átírva 1993-ban még film is készült Angeláról, a főszerepet egy modell, Alexandra Brochen kapta, akinek partnere Franco Nero volt. A film egyébként csapnivaló, eredeti címe Azzurro Profondo, azaz Tengerkék mélység volt, de Dolphin Girl néven is forgalmazták. Volt benne mester és tanítványa kapcsolat, sok delfinezés, csúcsjavítás, de a kép mégsem állt össze. Nem mérhető a Nagy kékséghez semmilyen szempontból...

Alexandra Brochen és Franco Nero a filmben

Az alternatív cím talán abból fakad, hogy Bandini állítja, nagyon sokat köszönhet a delfineknek. Már tizenéves korukban igyekezett velük úszni, minél több időt tölteni a társaságukban, Mayolt is így ismerte meg. És Angela arról is mesélt, a delfinektől próbálta ellesni, hogyan lehet mélyebbre merülni, miként lehet ügyesebb szabadtüdős búvár. Meglehet, ez is segített neki, de a kitartás, a tehetség és mesterei nélkül nem juthatott volna el a csúcsra- vagyis a mélybe.

Angela Bandini a rekord után negyed századdal ugyanúgy a tenger szerelmese

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Felszíni búvárkodás

A filmekben néha még az is "merül", aki vízbe se mehet...

A James Bond-filmekre való visszatekintésből nem maradhat ki a For Your Eyes Only (Szigoran bizalmas). Ebben is jelentős szerepet kap a víz alatti akció, de a felvételek során egy kis (vagyis inkább nagy) trükkel kellett élni. És most nem arra célzok, hogy milyen módon oldották meg azt, amikor Bond még egy mélytengeri merülés során is ökölharcba keveredik egy különleges öltözetet viselő nehézbúvárral.

1981-et írtunk, ekkor már Roger Moore alakította a 007-es ügynököt. A sztori szerint egy elsüllyedt hajóból kellett kimentenie egy fontos titkosító eszközt, és ebben partnere ismét egy csinos hölgy volt. Carole Bouquet egyike volt a kor divatos, elegáns francia színésznőinek, megjelenése alapján jó társa volt Bondnak.

Ám akadt egy kis probléma: a forgatás során derült ki, hogy a színésznőnek olyan fülproblémája volt, ami lehetetlenné tette számára a búvárkodást. Az nyilván köztudott, hogy a komolyabb víz alatti akciókat kaszkadőrök hajtják végre a filmekben, de majdnem mindig készül pár közelkép is a sztárok arcával, amit be lehet vágni. Ehhez legalább 1-2 méterre le kell merülni, gyakran forgatnak ilyen snitteket medencében.

A filmből viszont nem akarták kihagyni azokat a közelképeket, amikor Carole Bouquet merül- megoldották hát a felszínen! Nyilván nem akartak egész testet és a fejet is fedő búvárruhát adni a csinos sztárra, a haj vízbeli lebegésének a problémáját kellett hát megoldani. Az történt tehát, hogy alulról egy ventillátorral fújták a haját, majd az egész jelenetet belassították. A buborékokat már effektként oldották meg.

Igazság szerint ezen a kis csaláson nem múlt semmi. A rajongók nem számítják a legjobb Bond-filmek közé a Szigorúan bizalmast, nem volt igazán erős a történet, Moore-ral kapcsolatban pedig sokaknak vannak fenntartásai. Azért nézhető darabról van szó, és talán egyszer még előveszik ezt a sztorit is egy Bond-újrafeldolgozáshoz. Meglehet, sikerül majd egy olyan színésznőt is találni, aki úgy alakít búvárrégészt, hogy nincs eltiltva a merüléstől...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Szigonypuska újratöltve

A 007-es ügynök egyszer már megfilmesített kalandjait másodjára is feldolgozták. A Thunderball volt az eredeti film, amiben Sean Connery számol le a víz alatt atombombákra szert tevő bűnözőkkel, de ez az a történet, aminek a jogai miatt hosszú ideig pereskedtek. A szerző, Ian Fleming ugyanis sok ötletet kapott másoktól, mert eredetileg filmforgatókönyvben gondolkodott. Aztán regény született előbb, de a korábbi társak jelezték, hogy nekik is jár a bevételből.

Mindez önmagában nem lenne akkora szám, mindennaposak az efféle jogi csetepaték. Ám azzal is járt mindez, hogy a Thunderball filmes feldolgozásának jogait az egyik szerzőtárs szerezte meg! Így aztán amikor Connery helyét már rég Roger Moore vette át a brit szuperügynök szerepében, és a filmek továbbra is szép bevételt hoztak, valakinek egy konkurens producerirodánál eszébe jutott a Thunderball: újra fel lehetne dolgozni a sztorit, maximum egy kicsit felfrissítve.

Így aztán körvonalozódott egy "kalóz" Bond-film terve, már csak főszereplőt kellett találni. Jött a következő nagy ötlet: bújjon ismét Sean Connery a 007-es bőrébe! A kissé már öregedő skót színésznek volt ehhez kedve, és talán a gázsi is meggyőzte őt. A szereplőgárda többi tagja sem akárki volt: Blofeld, a gonosz terv mögött álló főgonosz Max von Sydow lett, míg a víz mélyén Bondra vadászó főellenség Klaus Maria Brandauer. Utóbbi alakítása egyértelműen kimagaslik a Bond-filmek tipikus gonosz-figuráinak sorából. A terroristák seregét erősítette az egzotikus szépségű Barbara Carrera, míg a Bond-lány a fiatal és bájos Kim Basinger lett. Apró mellékszerepben olyanok tűnnek fel, mint Rowan Atkinson- szóval megadták a módját.

A cím viszont megváltozott, Never Say Never Again (Soha nem mondd, hogy soha) címmel került mozikba az új Bond-film 1983-ban, gyakorlatilag párhuzamosan az aktuális Roger Moore-féle Bond kalanddal. Természetesen tetten érhető a hasonlóság a Thunderball és a Never Say Never Again közt, de több ponton változott a sztori. Az egyik komoly áldozata a módosításnak a víz alatti lövöldözés lett, elmaradt a nagy tömegjelenet. Azért nem maradunk szigonypuska nélkül: a film csúcspontján komoly szerepe jut ennek a búváros akciófilmekben gyakran felbukkanó fegyvernek.

A színészek közül páraknak a forgatás kedvéért kellett belekóstolni a búvárkodásba. Elmondása szerint Barbara Carrera például kifejezetten élvezte a merülést. Nyilván a cápás, vagy víz alatti birkózós jelenetekben aztán már jönnek a kaszkadőrök, de ez már csak így működik Hollywoodban. Ettől függetlenül akiket érdekelnek a jórészt víz alatt játszódó akciófilmek, bizonyára ezt az alkotást is szívesen megnézik.

Végül pedig még egy kis csemege a búvárkodó Bond-rajongóknak: a Bahamák vizeiben nyugszik a Thunderball és a Never Say Never Again forgatása során használt víz alatti díszlet. Az előbbiben egy repülőgép modelljét építették fel, ennek már csak a váza maradt meg, amit gyönyörűen benőtt a tengeri élővilág. A másodikban viszont egy hajó roncsánál kerül kalamajkába Bond, ebben a roncsban alaposabban szét lehet nézni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Búvártőr és szigonypuska

A James Bond-filmekben elég gyakran előfordulnak víz alatt játszódó jelenetek, de az egyikben még a többihez képest is nagyobb hangsúlyt kaptak a víz alatti akciók.

Az 1965-ös Thunderball (félelmetes, majdnem fél évszázada készült!) sztorija önmagában nem annyira meglepő: egy világuralomra törő gonosz atomfegyverrel zsarolja a szabad világot, és csak az angol szuperügynök, a 007-es mentheti meg a helyzetet. Mit ad isten, még egy szép lány is felbukkan- ezúttal a víz alatt "ismerkedik meg" filmbeli partnerével Bond, vagyis Sean Connery. Megjegyzendő, Claudine Auger egyébként a szebb Bond-lányok közé tartozik, jól áll neki a búvárcucc is- vagyis a mélyben a dublőrének.

De ez csak mellékszál. Az igazi látványosság a film végén a rossz és jó oldalon álló búvárok epikus harca. Tőrökkel és szigonypuskákkal esnek egymásnak, és mondani sem kell, még pár cápa is feltűnik a jelenetben. Bond természetesen bőségesen kiveszi a részét a közelharcból, de ezt el is várjuk a Királynő legjobb titkosügynökétől. 

Meg kell jegyezni, technikailag komoly kihívást jelentett ennek a búvárharcnak a leforgatása. Kellett sok ügyes kaszkadőr, aztán a munka közben derült ki, páraknak mégsem megy olyan jól a merülés, akadtak sérülések. A koordinálás nyilván nem egyszerű, amikor egyszerre ennyien mozognak a vízben, nem lehet hangos utasításokkal egyszerűen irányítani az embereket, az operatőrnek és a stáb több tagjának pedig szintén a víz alatt dolgozva kellett kihozni a lehetőségekből a maximumot. Gondoljunk bele, 40 búvár volt lenn egyszerre a harcot előadni, plusz a filmesek, ráadásként pedig még egy csapat biztosító búvár!

Az is tipikus, hogy a film rendezőjének semmilyen víz alatti tapasztalata nincs, ezért igazán el sem tudja képzelni, milyen is ebben a közegben dolgozni. Vannak nehézségei, cserében viszont a kamera mozoghat bármerre, nézhet fel és le, és meg kell tanulni, hogyan kell kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. Nincs mese, a Thunderball alkotóinak sikerült is.

A helyzet az, hogy egy izgalmas víz alatti akciójelenetet gyakorlatilag ma is szinte ugyanúgy kellene megvalósítani, mint annak idején. A kameratechnika változott, de a búvármunka különlegessége nem, és a számítógépes animáció szerintem még sokáig nem tudja megközelíteni az élesben felvett jelenetek látványát. Aki nem hiszi, annak ajánlom, hogy nézze meg ezt a kis összeállítást a film víz alatti akcióiból- ismét csak felhívom rá a figyelmet, hogy majdnem ötven éves ez a búvárcsetepaté!

A Thunderball tehát egyike a legemlékezetesebb Bond-filmeknek, nem kis részben a tenger mélyén játszódó részek miatt. Ráadásul a sztorit némileg módosítva később újból feldolgozták egy "kalóz" Bond-kalandban- egyszer még erre a filmre is visszatérek.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

A polip halálos ölelése

A régi rémtörténetek a tenger szörnyeiről könnyen tűnhettek hihetőnek az átlagember számára, hiszen kevesen hajóztak, a víz alá meg végképp szinte senki nem ment szétnézni.

A tenger mélyének első kutatói voltak azok, akik meséltek arról, hogy a legendákban szereplő szörnyekkel nem találkoztak. Az ijesztőnek gondolt ragadozók egy része teljesen ártalmatlan, a többi se nagyon lehet veszélyes az emberre, és vannak, amelyek kifejezetten érdeklődőek. Cousteau, Hass és a többiek könyveket, filmeket szenteltek a témának, és hogy jól dolgoztak, azt jelzi, hogy ma már sok millióan búvárkodnak, és akár cápákkal merülve is jól érzik magukat a víz alatt.

Bármennyire voltak hitelesek a tenger felfedezői, a kutatók, az emberek már csak olyanok, hogy egy látványos kitalált sztori jobban tudja befolyásolni a gondolkodásukat. Az, hogy a cápák ma nem túl népszerűek, sokak szerint Spielberg hatásos horrorjának, a Cápának (Jaws) a bűne.

Ám még mielőtt rákennénk minden tévhitet és ijedelmet, ne felejtkezzünk meg arról se, hogy már Spielberg előtt jóval születtek különféle kalandfilmek, ahol szerepet kaptak az emberre vadászó víz alatti lények. Ez egy jól dramatizálható, az emberek hiedelmeit kihasználó forgatókönyv-típus, hiszen a múlt század első felében sportbúvárkodásról még csak nem is beszélhettünk. Az akkori színvonalat tekintve káprázatosnak tűnő víz alatti felvételek és effektek simán elhitették a nézőkkel, hogy amit látnak, az pontosan úgy megtörténhet a valóságban is, mint egy filmben.

Egy ismerősöm linkelte be azt a videót, aminek kapcsán a fenti eszmefuttatás megszületett. A film egy 1937-es alkotás részlete. Egy víz alá merülő sisakos búvárra a tenger szörnyei lesnek, gonosz teknős rágja a tömlőjét, áldozatra leső polip veti rá magát a bajba került emberre, és csak egy bátor víz alá bukó szabadtüdős búvár, no meg a kése oldhatja meg a veszedelmes helyzetet.

Azt kell mondjam, elképzelve, milyen eszközökkel dolgozhattak a korabeli filmesek, a maguk színvonalán kiváló alkotást készítettek. Más kérdés, hogy hülyeség az egész, az embervérre szomjazó teknős és polip nekem, búvárnak elég komikus látvány. De más ettől még elhihette, és nyilván el is hitte. És elhitték Spielberg embervadász cápáját, meg az óriáskrokodilokat is, meg még mennyi mindent.

A lényeg: nem lehet kijelenteni, hogy a rossz imázsért ez vagy az az ember a felelős egy személyben. Egyrészt hibásak vagyunk mi, amiért jobban felkapjuk a fejünket a szenzációra, mint a tényekre, és szívesen éljük bele magunkat a fikcióba. Másrészt pedig hibás az a kiválóan működő pénztermelő gépezet, ami már egész régóta kihasználja a mi gyengeségeinket. 

Szóval kezeljünk mindent a helyén: lehet rémüldözni egy jól megcsinált horroron, de ne higgyük el. Teljesen mindegy, hogy ma szebbek az effektek, ugyanúgy becsapnak minket a szörnyfilmek, mint a támadó polipról készült harmincas évekbeli film becsapta a korabeli nézőket.

Őszintén remélem, hogy nem okozok kárt ennek a fekete-fehér filmecskének a megosztásával, mert nem lesz olyan, aki készpénznek veszi a sztorit. Ha mégis, akkor legközelebb óvatos leszek- vagy esetleg felcsapok rémfilm-készítőnek, ha ennek ilyen jó piaca van...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Open Water

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

0 Tovább

Priscilla, a búvároktató

Elvis Presley felesége is belekóstolt a víz alatti kalandfilmek világába egy valós események alapján készült alkotásban. (Ne feledjük, maga a király is vállalt ilyen szerepet...)

Meg kell jegyezni, az igazi történet maga kifejezetten érdekes. John Everingham ausztrál újságíró 1949-ben született, fiatalon otthagyta az iskolát a kalandozás kedvéért. Európába készült, de csak Indokínáig jutott, és ott is maradt: Dél-Kelet-Ázsia szerelmese lett, már tinédzserként fotóriporkedett. Később azzal a sztorival vált ismertté, hogy a Vietnamot bombázó amerikai B-52-esek thaiföldi bázisaikra visszatérve időnként a bombaterhük egy részét Laosz felett oldották, ami ártatlan emberek életét követelve.

Everingham Laoszban telepedett le, és üdvözölte amikor a régi diktatúrát leváltották. Ám kiderült, a kommunisták sem jobbak, letartóztatták őt, majd kitoloncolták Thaiföldre, százezer képre rúgó archívumát viszont elkobozták és megsemmisítették. Még a Laoszban töltött évek során egy helyi lányba szeretett bele, ám Keo Sirisomphone-t a kiutasítása után letartóztatták, és egy átnevelő táborba hurcolták. Az ausztrál újságíró ekkor egészen vakmerő mentőakcióba vágott bele: a víz alatt úszott ki vele az országból!

1978 májusában Everingham elmerült a Mekong folyó zavaros vizében búvárfelszerelést viselve. Hosszú úszás várt rá az áramlással szemben, majd célba érve a parton várakozott. Amikor Keo megjelent, tartalék légzőautomatáját odaadva neki alámerültek, hogy elmeneküljenek a mélyben. Keo viszont úszni sem tudott, és a felkavarodott vízben pánikba esett. A férfi a felszín közelében próbált maradni, hogy a fényt látva kicsit megnyugodjon a lány, végül 20 percnyi tempózás után egy thai járőrhajó vette őket a fedélzetére. 

Ez volt a Love is Forever (forgalmazták Passion and Valor címmel is) alapjául szolgáló történet. Michael Landon alakította az újságírót, a feleségét Laura Gemser játszotta, és szerepet kapott a filmben Priscilla Presley, aki mint búvároktató vezeti be a mentőakcióra készülő férfit a merülés rejtelmeibe. A laoszi tábort vezető tiszt szerepét szintén ismert színész kapta, a német Jürgen Prochnow.

Everingham nem volt maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, állítása szerint kissé túl sok volt az eltúlzott, klisés jelenet, miközben pár fontos, érdekes részlettel nem forogtak a film készítői. Búvárszemmel azért érdekes, szokatlan a film, mert elég sokat foglalkozik azzal, ahogy a kezdőt igyekeznek felkészíteni a várható körülményekre, másrészt a víz alatti mentőakció is elég drámai sikeredett a pánikoló lánnyal és a búvárokat üldöző járőrhajó megjelenésével.

Mindenesetre érdekes színfolt ez az 1983-as alkotás a búvárfilmek palettáján. Kár, hogy csak rossz minőségű kópiákat lehet elérni, de azért így is érdemes belenézni a víz alatti jelenetek kedvéért. (A búvárképzés nagyjából 1:04-nél kezdődik.)

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Gyógyító korallzátony

Mifelénk eseményszámba megy, ha egy jobban sikerült imázsfilmet tud felmutatni a magyar idegenforgalmat népszerűsítő szerv. Volt már Tony Curtis, gulyás, fürdők, romkocsmák- némelyik film nagyon lapos, némelyik kicsit fantáziadúsabb.

Azt azért le kell szögezni, nem ma találták fel a vicces imázsfilmeket. Ennek remek példája ez az 1967-es (45 éves!!) ausztrál film, a "Will The Great Barrier Reef Cure Claude Clough?", ami arról szól, hogy egy, a mindennapi stressztől kissé besokkalt ember milyen módon feledheti gondjait. Miután azt veszi észre, az emberek rajta kívül mind hátrafele mennek az utcán, sőt, fejjel lefelé, felkeresi pszichológusát, aki azt javasolja, képzelje el, hogy egy csodálatos korallzátony felett száll a repülőgépen...

Aztán a trópusi szigeten szép lányok kalauzolják hősünket, egyikük egyenesen a tengerbe csalogatja magával, ahol a korallzátony csodái kápráztatják el. (A szép szőkeség a fiatal Valerie Taylor, férje, a legendás Ron Taylor pedig víz alatti operatőrként működött közre.) Az éjszakában halak úszkálnak a két sznorkelező körül, akik még cápát is látnak.

A film poénja sejthető, de azért nem lövöm le. Ma már kicsit lassú tempójúnak tűnhet a szűk negyedórás filmecske, ám búvárként azért szeretem nézni a régies színvilágú felvételeket a Nagy Korallzátonyról. Mit ne mondjak, nekem se ártana egy ilyen terápia...

Megjegyzendő, szintén a The Commonwealth Fim Unit megbízásából készült egy inkább dokumentumjellegű film nagyjából ugyanakkor, 1968-ban. Ebben is Ron Taylor kapta a búvároperatőri feladatokat. A színvilág fakóbb, kékesebb, mint a mai látványos természetfilmekben megszoktuk, de ugyanúgy nagy gondossággal és alapossággal készült, mint a most látható legjobb filmek.

A Nagy Korallzátony víz alatti világa iránt érdeklődők számára szinte kötelező megnézni, ám reményeim szerint mások is találhatnak benne érdekes, látványos felvételeket. Betekintést kaphatunk a tudósok munkájába, felbukkannak cápák és teknősök, szóval én kifejezetten érdekes anyagnak tartom, ami igazolja, nem a technika a döntő, hanem a filmkészítők alapossága, igényessége.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Címkefelhő

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog