Spock magyar merülőtársa

Leonard Nimoy arcát elsősorban a Star Trek sorozatból, majd a Star Trek filmekből ismeri a közönség. A jellegzetes megjelenésű színész által megformált Spock igazi geek ikonná vált, de Nimoy azért más műsorokban is munkát vállalt.

Csak nem is ő búvárfilmben bukkant fel, kérdezik most talán páran. Nos, a válasz igen. Az ausztrál Ben Cropp volt a rendezője és operatőre a Coral Jungle című sorozatnak, amiben Nimoy volt a házigazda. Az ausztráliai korallzátonyokról szóló epizódok különböző témákat dolgoztak fel, cápák, delfinek, roncsok közelében merültek a búvárok. A hetvenes évek közepén még nem feltétlenül volt tipikus az, hogy hírességek bukkantak fel az ilyen dokumentumfilmekben, így Nimoy neve mindenképpen segíthetett a népszerűsítésben.

Persze a filmben Nimoy társaságában Cropp csapatának rutinos tagjai merültek. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni: elég gyakran előfordul, ha egy ismertebb búvárfilmes olyan feleséget választ, aki később a filmjeiben is aktívan közreműködik. Már Hans Hass második felesége, Lotte is erről volt ismert, de említhetjük például Ron és Valerie Taylor jól működő csapatát is.

Ben Cropp ezen a téren mindenképpen kitűnt, három dekoratív búvárfeleséggel. Először Van Laman volt a partnere a víz alatt is, aztán Eva Papp (nos, itt magyar szálat vélhetünk felfedezni, és nem is tévedünk, valóban magyar származású), harmadjára pedig egy kanadai hölgyet, Lynn Pattersont vett el. 

A Coral Jungle sorozatban tehát a Magyarországról elszármazott Eva Cropp volt Nimoy merülőtársa, éppen ezért róla kerestem néhány felvételt, ami igazolja, hogy Ben Croppnak nem csak a tengeri élővilág megörökítéséhez volt jó szeme.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Csalós dokuk

Igen gyakran láthatunk víz alatti témájú dokumentumfilmeket a tévében, ám búvárszemmel ezek némelyike legalábbis megkérdőjelezhető minőségű, a témában járatlan ismerősöknek időnként el is kell magyarázni, hogy amit látnak, az nem is úgy van.

Először is látni kell azt, hogy az ismeretterjesztő csatornák ma ugyanúgy piaci alapon működnek, mint bármelyik kereskedelmi tévé. Dollármilliók forognak kockán, és biztosra kell menni, a tévének is, a stábnak is. A csatorna ezért olyan filmeket vesz át, amik kellően bombasztikusnak számítanak, a stábok pedig olyan anyagot próbálnak produkálni, ami borzongató- bármi áron. Olyan nyomás van mind a két félen, ami belekényszeríti a dokumentumfilmeseket elképesztő dolgokba is.

Vannak alaptrükkök, amikkel még nagy kockázat nélkül lehet élni. Az egyik a jól összevágott beharangozó, ami hihetetlen képeket ígér, aztán a teljes filmet megnézve kiderül, az összes látványos kockát tartalmazta az előzetes, a többi csak töltelék. Aztán ott van a szokásos amerikai doku-felépítés, hosszú beharangozó a film elején, reklám előtt a következő fejezetből adnak ízelítőt, reklám után az előzőeket foglalják össze- kis ügyességgel egy jó felvételt 4-5 alkalommal el lehet sütni.

Szintén jó időhúzás a filmben szereplőket hosszan beszéltetni a kamerába, akik csacsognak az állatokhoz való viszonyukról, a félelmeikről, a karrierjükről, a családjukról, a kedvenc cipőjükről- mindegy, mi a téma, ki lehet húzni vele pár percet. Nem árt, ha van egy csinos nő is a csapatban, vele az ilyesmi is jobban eladható. Épp a napokban láttam egy filmet, feltűnt benne Caterina Gennaro, aki rúdtáncosként állítólag sztár volt, a képeit látva viszont természetfotósnak középszerű- a búvárruha viszont jól áll neki, és ez a lényeg. Néha hírességeket rángatnak bele a projektbe, az ő érzéseik ecsetelésével mindig jól ki lehet tölteni az időt.

Remek trükk az is, hogy a filmben valami hihetetlen nagy felfedezésről beszélünk, ami képileg nem jelenik meg, de ha a narrátor huszonhatszor elmondja, mekkora élmény sztepptáncoló polipokat látni, akkor mégiscsak úgy marad meg a felületes nézőben, hogy a nyolckarúak a parkett ördögei. A filmek jelentős része, bármekkora dolgokat ígér, nem leplez le semmit.
Esetleg két össze nem függő felvétel egymás mögé vágásából lesz drámai jelenet- nem szokatlan dolog, hogy a vágóasztalon sikerül az átlagos felvételekből jó filmet csinálni, de ha mondjuk térben és időben messze készült snittekből dolgozik rendszeresen egy ismeretterjesztő film készítője, azzal magát a műfajt csúfolja meg. És bizony szakértő szemmel nézve feltűnik, ha megváltozik a víz színe, a látótávolság, a napszak...

Gyakran dobnak be trükköket a stábok. A felvétel előtt, kamerán kívül etetik az állatokat, netán máshogy érik el hogy a felvételen "jól viselkedjenek". Épp Jean-Michel Cousteau csapata keveredett a közelmúltban ilyen botrányba, de már a régi időkben is előfordult ehhez hasonló, hiszen a tengeri állatok jelentős részét oda kellett csalogatni valahogy a kamerák elé, és az sem árt, ha valami látványosat csinálnak is.

Mert azért a filmesek védelmében le kell szögezni: "a tenger nem múzeum!" Amikor a víz alatti természetfilmes órákon, napokon, heteken át próbál megörökíteni egy viselkedést, de nem sikerülnek a felvételek, pont abban a percben nem mennek a kamerák, épp elfogy a levegő a palackból, akkor az őrjítő érzés. Nem kevés pénzbe kerül beszerezni a felszerelést, megszervezni az utazást, és esetleg minden erőfeszítés felesleges volt- ilyenkor gyakran nyúlnak "kreatív megoldáshoz" az alkotók, vagy a jobbik esetben a született felvételekhez illeszkedően módosítják a forgatókönyvet, változtatnak a koncepción. Ez teljesen tisztességes megoldás- esztelenül támadó ragadozókról akarunk filmet csinálni, de aztán azt tudjuk megörökíteni, hogy ezek jó fejek, akkor módosítható a sztori. De kiprovokálni agresszív viselkedést nem túl szép, hogy sikerüljön kellően drámai anyagot összehozni.

Valószínűleg itt válik el, ki az, akinek nem csak munkája, hanem szenvedélye is a természetfilmezés, aki akár saját pénzét is rááldozza a filmezésre, és nem érdekli, mi jön ebből vissza. Ők szeretnek merülni, szeretnek filmezni, azt akarják megmutatni, amit látnak, és nem azt, ami a csatorna számára jól eladható. Akinek ez az egész csak a pénzről szól, az könnyen köt kompromisszumot: ha vért akarnak a producerek, megkapják, így vagy úgy. És ilyenkor születnek életveszélyről, kockázatról, halálfélelemről szóló anyagok, csattognak az állkapcsok, összedőléssel fenyegetnek a roncsok, és így tovább... Közben meg búvárként annyit látok, hogy egy átlagos szituációt adnak el a laikus közönség számára halálközeli élményként.

Sajnos az ingerküszöbünk az egekben van. A pár éves dokumentumfilmek ahol a cápa csak úgy elúszkál a nagy kékségben már nem elég. Jöjjön közelebb. A búvár fogja meg az uszonyát és vontattassa magát vele. És közben lehetőleg kapjon el egy fókát is a ragadozó... Erre kapjuk fel a fejünket. Nem segítenek a hülye fikciós filmek se, ahol cáparajok, óriáspolipok meg más látványos animált szörnyetegek gyilkolnak. Mennyivel látványosabb, mint egy hagyományos dokumentumfilm! Hát miért ne lehetne ilyen hangulatú egy ismeretterjesztő műsor?

Nos, a bajom ezzel egyszerű: azért, mert maga a búvárkodás sem ilyen. Több száz merüléssel a hátam mögött azt kell moondjam, nem a halálfélelemről szól számomra a víz alatti kalandozás. A cápák nem támadtak a közelemben se emberre, se állatra. Nem szorulok be rendszeresen roncsok belsejébe, és nem kell az utolsó slukk levegőmre hagyatkozni hogy túléljem az életveszélyes merüléseket. Borzongás előfordul, hiszen önmagában a víz alatti lét egy kaland, de a feltupírozott drámák komolytalanok. Vannak értékes, tanulságos, szép dokumentumfilmek, amiket bátran merek ajánlani mindenkinek, de bizony akadnak fércművek is. Ahol nem maga a víz alatti világ bemutatása a legfontosabb, hanem a bombasztikus előzetesek, a hangulatkeltés, ott azért nyugodtan elkezdhetünk gyanakodni, hogy nem a merülés hozta izgalomba a filmeseket és a csatorna fejeseit, hanem a guruló dollárok.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

2 Tovább

Sophia, a sellő

A búvárfilmekben feltűnt hírességek közül talán az egyik legmeglepőbb név az olasz színészlegendáé: Sophia Loren is büszkélkedhet ilyen szereppel. Az isteni Sophia fiatalon és csinosan meglehetősen sok filmben bukkant fel, amelyek jelentős részen felejthető alkotás, és maximum egy-egy különlegesség miatt tartják számon.

Az 1957-es Boy on a Dolphin így aztán elsősorban azért lett emlékezetes, mert Sophia egy görög szivacshalász-lányt alakít, aki egy víz alatt felfedezik antik szobor miatt keveredik mindenféle bonyodalmakba.

Mindenesetre, ha a filmet nem is ismerik túl sokan, az annak idején készített fotók még ma is gyakran bukkannak fel az interneten. Sophia még búvárcuccban, korántsem túl elegáns ruhában is roppant vonzó nő volt, ez tagadhatatlan.

A víz alatt nyilván kaszkadőr dolgozott helyette, gondolhatnánk. Ám ki tudja- ugyanis nem ez volt az első búvárfilmja! A ma már tényleg alig ismert Africa Sotto i Mari című filmben is merült Sophia, és meglehet, ezekben a régi, kis stábbal készült, olcsó olasz filmekben talán még dublőrre sem telt? Akkor azért még messze nem volt akkora sztár Sophia: 1952-ről beszélünk, amikor alig 18 éves volt, és ekkortól szerepelt Loren művésznéven.

Nos, azért csodák nincsenek, a feltörekvő ifjú színésznőt egy olasz sportolónő helyettesítette a veszélyesebb jelenetek felvételekor. Azért így is érdekességnek számít ez a sok évtizede készült film a búvártémájú alkotások közt. Meglepő módon az alapsztori nem túl sok akciót ígér: egy vörös-tengeri tudományos expedíció hajójára vesznek fel egy ifjú hölgyet, aki meglehetősen felkavarja a monoton napok állóvizét.

Amikor ilyen különleges régi filmeket látok, elgondolkodok, vajon mennyi érdekes alkotás született a világ különböző sarkain az elmúlt évszázadban?

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Cápaterápia

Az egyik legkülönösebb dokumentumfilm amit valaha láttam, az Tanya Streeter cápafóbiájának leküzdéséről szól.

Ki is Tanya Streeter? Világhírű (és nagyon csinos) szabadtüdős búvár, azaz olyan sportoló, aki egyetlen lélegzetvétellel igyekszik minél mélyebbre merülni. Ezt pedig igencsak jól csinálta, amikor egy évtizede karrierje csúcsán volt, két kategóriában is olyan rekordot állított fel, ami egy ideig a férfiak legjobb eredményét is felülmúlta! A no limit kategóriában 160 méterre merült egyetlen légvétellel- fantasztikus teljesítmény volt ez 2002-ben.

Szóval Tanya ezer szállal kötődik a tengerhez, a búvárkodáshoz. Ezek után kissé furcsa volt a számomra, hogy retteghet ennyire egy rekorder búvár a cápáktól, és ezt a fóbiáját miért csak úgy tudja leküzdeni, hogy a világ számtalan fantasztikus pontján merül a különféle ragadozókkal? A film bemutatja a stáb által szervezett cápaterápiát, Tanya pedig nem meglepő módon rájön a film végére, hogy a cápák tulajdonképpen csodálatos állatok, és indokolatlan volt a félelme. Őszintén szólva nem hiszem, hogy adásba került volna a program, ha Tanya csak még jobb megutálja őket és vöröslő fejjel üvöltözi, "irtsuk ki mindet!!!"

A magamfajta búvár meg persze csak csendben elgondolkodik, milyen jó lenne, ha a magyar társadalombiztosítás is finanszírozná ezt a fajta kezelést. Mert ha csak sok merüléssel lehetne gyógyítani, akkor én is félek a cápáktól. Meg a delfinektől, a bálnáktól, a polipoktól, a csikóhalaktól is...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

1 Tovább

Hétvégi mozi: Cousteau és a cápák

A híres francia búvár, Jacques-Yves Cousteau sok szempontból számított úttörőnek. Új felszerelések, új kutatási módszerek, új víz alatti kamerák- mindent nekik kellett kitalálni a kezdet kezdetén, amikor a víz alatti világ felfedezése még gyerekcipőben járt.

Ebbe a sorba illeszthető bele az is, hogy az első búvárok még az ismeretlennel néztek szembe, amikor rettegettnek gondolt élőlények közé merészkedtek. A cápákra még ma is sokan babonás félelemmel gondolnak, de annak idején pláne őrültségnek tűnt, hogy valaki egyenesen közéjük merül. Cousteau és csapata viszont meg akarta ismerni ezeket a ragadozókat, és sok víz alatt töltött óra alatt egészen más kép alakult ki róluk, mint amit az emberek többsége gondolt. 

Ám az is tény, hogy tisztában voltak a téma vonzerejével, és ezért a televíziós filmjeikben is gyakran foglalkoztak a cápákkal. Cousteau ismertségét az átlagemberek körében nem a tudományos munka alapozta meg, hanem az, hogy milliók csodálkozhattak rá a képernyőn bemutatott búvárkalandokra. Az Undersea World of Jacques Cousteau lenyűgöző volt a nézők számára, akik közül sokan maguk is kedvet kaptak a búvárkodáshoz. Ennek első epizódja volt az 1968-ban bemutatott Sharks, ami értelemszerűen a cápákról szó.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

A Király a mélyben

Igen, maga Elvis Presley is játszott búvárfilmben! Ma már nem nagyon nézik az annak idején futószalagon gyártott Elvis-filmeket, amiben a Király különféle bonyodalmakba keveredik, de a lényeg az volt, hogy a történet bizonyos pontjain énekelhessen egy rock'n'roll slágert, a hatvanas években viszont sok rajongó váltott jegyet ezekre.

Az 1967-es Easy Come, Easy Go (Kalifornia kincse) egyértelmű sztárja Elvis volt, aki egy katonai búvár szerepét kapta a filmben. A történet nem túl izgalmas: van benne csinos fiatal lány, elsüllyedt kincs, gonosz ellenfél és sok zene. Ha nem kapcsolódna a búvárkodáshoz, nem is nagyon lenne értelme megemlékezni róla.

Elvis Presley, a búvár

Így viszont mégiscsak érdemes megemlíteni érdekességként, hiszen valószínűleg Elvisről a legtöbbeknek nem egy víz alatti akciójelenetekkel tarkított kalandfilm jutna az eszébe. Ő egyébként nem volt rossz színész, de középszerű filmekben nehéz nagy alakítást nyújtani, főleg, ha gyakorlatilag a nevével adták el az összeset, és a zenélés fontosabb volt, mint a sztori.

Igazán különleges talán attól lehetett volna az Easy Come, Easy Go, ha a Király a víz alatt is dalra fakadt volna. Ám valószínűleg az így is filmtörténeti érdekesség, hogy Elvis egy jógaórát énekléssel dob fel...

(A víz alatti akciójelenetek nagyjából a 80. perctől indulnak, a megzenésített jógaóra pedig a 33. percben kezdődik. Elnézést az orosz nyelvért...)

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Próba a rézsisakkal

Nem mindig volt a búvárkodás olyan könnyed, a többség számára kedvtelésből űzött tevékenység, mint manapság. Nagyon hosszú ideig szabadtüdővel merültek alá azok, akik a víz alatt dolgoztak. Mivel nem volt maszkjuk, nem láttak túl sokat odalenn, csak annyi levegőjük volt, amennyivel a tüdejükben lemerültek, és ezért igencsak kockázatos foglalkozás volt annak idején a búvárkodás.

Nagyon komoly újításnak számított az, amikor képesek voltak a felszínről levegőt juttatni a búvárhoz, aki ezek után sokkal tovább maradhatott a mélyben- sajnos ezzel viszont együtt jártak másféle kockázatok, a dekompresszióról például nem sokat tudtak, így nem egy búvár sérült meg súlyosan a felemelkedés közben.

Ám veszélyek ide vagy oda, sok helyen a búvárkodás volt a leginkább jövedelmező munka. Görögországban például a szivacsokért merültek alá már az idők kezdetétől, eleinte ott is csak szabadtüdősök dolgoztak, később pedig váltottak a rézsisakos nehézbúvár felszerelésekre. Ezekkel a mozgás meglehetősen nehézkes volt, a munkavégzés mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult.

Ám szépen lassan először a szivacsok tűntek el, aztán pedig a szintetikus szivacsok elterjedése miatt szorult vissza ez a tevékenység. Ma pedig már a szivacshalászok sem a rézsisakos felszerelést preferálják, sokkal jobban szeretik a könnyebb mozgást biztosító megoldásokat. De a görögök büszkék a hagyományaikra, és még múzeuma is van a szivacsbúvároknak például Kalymnos szigetén, ahol a legkomolyabb múltja van ennek a hivatásnak.

A görög búvárkodás egyik legendás alakja, Alexis Papadopoulos elsősorban könnyűbúvárként merült, ilyen technikával készítette filmjeit már évtizedekkel ezelőtt. Ám egyszer készített filmet a rézsisakos búvárkodásról is, és ennek kedvéért csinos lánya, Christina vette magára a nehéz búváröltönyt. A felvételek jól illusztrálják, hány ember segítsége volt szükséges annak idején ahhoz, hogy valaki lemerülhessen- egy mai könnyűbúvárnak ez sokkal könnyebben megy. 

De a lényeg, a borzongató érzés a víz alatt valószínűleg ugyanaz maradt. Hiszen akármit is használunk, idegen közeg számunkra a felszín alatti világ. Furcsa, hogy ennek ellenére ennyi embert vonzanak a tengerek és tavak mélységei...

További kalandok, fotók és élmények a víz alól - látogass el Facebook oldalunkra!

0 Tovább

A legócskább cápafilmek

A minap olvastam, megint valami bődületes marhaság bukkan majd fel a másodvonalbeli tévécsatornák műaorán: a cápák majd a tornádóból fognak támadni, a címe Sharknado... 

Ezek a blőd baromságok mostanában évről évre felbukkannak itt-ott, az Asylum nevű Zs-kategóriás filmszemét-gyártó garázscég ontja őket. Az ő kezükből kerültek ki mostanában mindenféle olyan "mesterművek", mint a Sand Sharks, a 2-Headed Shark Attack, a Mega Shark vs. Crocosaurus... Semmiféle komolyan vehető dolog nincs ezekben a filmekben, ostoba történetek, máshonnan kikopott színészek, gagyi effektusok fémjelzik őket. Tipikus, hogy a cápák nagymacskákra emlékeztető morgással vetik rá magukat a szerencsétlen áldozatokra. A homokban "úszó" cápák sztorija volt talán mind közül a leggázabb, bár erős a konkurencia...

De nem kell azt hinni, hogy mások korábban nem csináltak vacak cápás horrorokat. Az egyik közülök a Deep Blue Sea (Háborgó mélység) 1999-ből, ami még egy-két ismertebb arcot is felvonultatott a vásznon, mint például Samuel L. Jackson. Talán az átlagnál több pénzt költöttek az effektekre is, de ez igencsak elfecsérelt pénz volt, mert a végeredmény semmivel sem vehető komolyabban, mint a fenti darabok. Látványos ökörség az egész szuperintelligens cápákról, akiknek komplex haditerveit egy igazi generális is megirigyelhetné.

Volt egy cápafilmes sorozat, a Shark Attack 1, 2 és 3, ami közepes vagy gyenge filmekből állt, és az elsőben tulajdonképpen még érdekes is volt az alapszitu: a cápák nem voltak hibásak a támadásokért, és nem is őket mészárolták le, hanem a cápákat emberekre vadító gonoszokat. Aztán később visszatértek a gonosz cápák sztorijához, végül a negyedik film már a Shark Zone címet kapta 2003-ban. Nos, itt már kicsit sem ügyeltek a részletekre: a búvárok helikopterrel indulnak merülni, a vízbe ugrás után egészen más búvárokká válnak, ugyanis a korábbi Shark Attack filmek jeleneteit használták fel. Ez is egyfajta "újrahasznosítás", de értelemszerűen nehezen lehet komolyan venni egy olyan filmet, ahol még arra se vették a fáradtságot, hogy pont a látványos víz alatti jeleneteket ne forgassák le, csak beillesztették máshonnan őket... Sztori? Ugyan már...

Már így is elég sok filmipari hulladékot tettem be, így aztán ahelyett, hogy minden borzasztó cápafilmet betennék (hosszú lenne a lista...), egy régebbi "klasszikussal" zárom a bejegyzést. Az 1984-es Monster Shark a jó példája annak, hogy teljesen vad ötletek nem mostanában pattantak ki a filmesek fejéből: ebben az örökbecsű alkotásban egy polippal keresztezett mutáns cápaszörnnyel kell végezni...

Mit is lehetne mondani ezekről a filmekről? Általában jellemző a cápás felvételek gagyisága: vagy teljesen máshonnan származó, más minőségű cápás felvételeket kombinálnak a legócskább makettekkel, vagy eleve sok gyengécske számítógépes animációt alkalmaznak, ezért aki ilyen filmet lát, biztos lehet benne, a cápák valódi viselkedéséhez semmi köze nincs a jeleneteknek. A másik gond búvárszemmel az, hogy ha valaki víz alá merül, szinte biztosan cápaeledel lesz, pedig a valóság egészen más képet mutat. Az egy másik kérdés, hogy a "fejlődés" már oda jutott, hogy a tornádós meg homokban úszkáló cápák miatt a tengertől kilométerekre sincs már biztonságban senki a filmekben. Sajnos ugyanilyen veszélyeztetett a néző is, aki számos agysejtjével fizet azért, ha időt áldoz ezekre a borzalmakra...

Szeretnél még többet megtudni a víz alatti világról? Böngészd Facebook-oldalunkat!

7 Tovább

Víziszony

Amikor a különféle búvárfilmek (nem dokuk hanem akció- vagy kalandfilmek) szóba kerülnek, elég sok klasszikusról tudok mesélni az érdeklődőknek. Ám magyar alkotásokban azért ritkán kapott főszerepet a merülés, ami nem meglepő: ahogy magashegyi expedíciókat se nagyon lehetne hazai körülmények közt megfilmesíteni, úgy a búvárkodásban is jobb helyszínnek számítanak a tengerek mint a tavak és folyók.

Kivétel azonban mindig akadhat. És igen, létezik magyar "búvárfilm" is, még ha ez kicsit sárga, kicsit savanyú is... A Linda című sorozat Víziszony c. epizódjáról van szó, amiben jelentős rész játszódik a víz alatt. És tényleg csak kicsit sárga és savanyú, egyáltalán nem vállalhatatlan próbálkozás.

Aki nem tudná, miféle sorozat a Linda (ó, boldog ifjúság!), annak annyit elmondhatok róla, hogy a nyolcvanas években roppant népszerű, akkoriban frissnek számító krimiről van szó. Linda egy fiatal rendőrlány -őt az energikus, kicsit fiús Görbe Nóra alakítja a véleményem szerint hitelesen-, aki mindig belekeveredik a legváltozatosabb bűncselekményekbe, de talpraesettsége, ügyessége no meg a harcművészetekben való jártassága miatt mindig fülön csípi a bűnözőket. Persze elcsattan pár pofon is...

A Lindához hozzá tartozott az, hogy Görbe Nóra részt vesz az akciókban, és igen gyakran valami zártabb közösségbe "épül be". Így aztán női focicsapatban, balettegyüttesben, szoftverfejlesztő teamban és más hasonló "egzotikus" csoportban próbálja felderíteni az ügyeket Linda. És igen, az egyik epizódban búvárok közé csöppen hősünk, akik nem különösebben formabontó módon a mélyben talált kincsen vesznek össze- halálosan.

A sztorit nem szeretném elmesélni, aki kíváncsi arra, hogy végződik a történet, manapság már interneten is megnézheti az epizódot. Semmiképpen sem szeretném az alkotók munkáját gunyoros szavakkal illetni, sőt, a három évtizeddel ezelőtti viszonyokhoz képest vállalható minden. Persze, ma már pörgősebb, látványosabb dolgokhoz vagyunk szoktatva, de a víz alatti forgatás mostanság sem lenne egyszerűbb a rossz látótávolságú hazai édesvizekben. A sztoriban van pár logikátlanság, de ezektől függetlenül azt kell mondjam, a Víziszony a maga módján korrekt darab. Az is felismerhető, hogy nem csak kaszkadőrök merülnek, ezt szintén a jó pontok közé sorolom.

Az már egy másik kérdés, hogy lehetne-e sokkal többet, jobbat hazai viszonyok között kihozni egy ilyen témából. Nehéz ügy! Azt gondolom, csodára senki nem lenne képes, szóval így ennyi év távlatából is elismerem a stáb és a színészek munkáját is. Főleg azért, mert nem számítok rá, hogy belátható időn belül születni fog hasonló film magyar alkotóktól...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Egy búvárfilmes Hitler árnyékában

Leni Riefenstahl életútja meglehetősen jó példája annak, milyen szélsőségek akadhattak egy huszadik századi művész karrierjében.

Az 1902-ben született német rendező, színésznő és fotós eleinte az alakításai révén lett ismert, ám Hitler hatalomrajutása után a diktátor kedvenc rendezőjeként emlegették. Több film is fűzödik a nevéhez, de a leghíresebb az egy propagandafilm lett. A náci párt 1934-es nürnbergi kongresszusáról készült film, Az akarat diadala esztétikai értelemben remekmű, ám azt a tényt nehéz függetleníteni ettől, hogy mi volt a téma. Leni Riefenstahl évtizedek múlva tagadta, hogy a nácik népszerűsítése lett volna a célja, és taszította, hogy Hitlerék így használták fel az alkotást, de ez legalábbis nagy-nagy naivitásra utalna.

Nagyon híres alkotása volt még Riefenstahlnak az 1936-os berlini olimpiáról készült film. Egészen újszerű trükkfelvételeivel, lassításaival, különleges beállításaival egyike lett a legelső igazán drámai hatású sportfilmeknek az Olympia. Ünnepelt rendezőként továbbra is bejárása volt a náci párt legfelsőbb vezetőihez, de később tagadta azt, hogy szimpatizált volna velük, nem akart többé a nácikról szóló dokumentfilmeket sem készíteni. A második világháború után többször bíróság elé állították, de egyszer sem ítélték el.

Ám a filmes karrierje derékba tört, több meghiúsult terve is volt az elkövetkezendő években. Ezért az 1960-as évektől inkább a fotózás iránt kezdett érdeklődni, különösen Afrika vonzotta. A Szudán területén élő nuba törzs tagjairól készült látványos albumok 1974-ben és 1976-ban jelentek meg, és nagy nemzetközi sikert arattak.

És ekkor egy újabb váratlan fordulat következett: Leni Riefenstahl 72 évesen vágott bele egy búvártanfolyamba- a jelentkezéskor két évtizedet tagadott le a korából, és így is furcsán néztek rá! 1978-ban már víz alatti képeiből jelent meg egy fotóalbum, amit 1990-ben egy második követett.

A német művész már ekkor sem volt fiatal, de mindenki meglepetésére 2002-ben rendezőként jegyzett egy búvárfilmet, ami az Impressionen Unter Wasser címet kapta. Valószínűleg hosszú ideig megdönthetetlen rekord lesz az, hogy valaki 100 évesen mutat be egy víz alatti filmet. Pedig megvolt az esélye, hogy ne érjen meg ilyen magas kort: a történelem viharai mellett túlélt például egy szudáni helikopterbalesetet is 2000-ben. A búvárfotózást élete végéig folytatta, a halál 101 éves korában érte németországi otthonában.

Vannak szakértők, akik szerint szinte egész művészi pályája azt mutatta, Leni Riefenstahl mindig a szépséget, az esztétikumot kereste- sportolók mozgásában, a nuba férfiakban, a korallkertekben egyaránt. Akadnak, akik szerint a huszadik század legtehetségesebb rendezőnője volt, de az is kétségtelen, Hitler kedveltjeként egészen más lehetőségei voltak mint kortársainak. Nekünk búvároknak pedig önmagában az is érdekes, hogy milyen idős korában kezdett bele a víz alatti világ felfedezésébe, mert jelzi azt, okosan csinálva ez nem csak a fiatalok kedvtelése.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Képek, hírek, videók a Facebook-on is.

0 Tovább

Google hirdetés


Google hirdetés

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

divecenter.hu

Hirdetés

Címkefelhő

roncs (221),cápa (142),video (133),búvár (126),fotó (67),baleset (66),híresség (51),környezetvédelem (51),alapok (45),film (43),adria (41),egyiptom (36),barlang (34),szabadtüdős (33),utazás (30),felszerelés (27),retró (27),régész (26),történelem (26),delfin (26),egzotikus (26),magyar (22),sellő (20),teknős (19),munka (19),bálna (19),édesvíz (17),usa (17),videó (15),tanfolyam (14),karib (14),bánya (12),Cápa (12),üzlet (12),kutatás (12),mélytenger (11),polip (10),ausztrália (9),támadás (9),kincs (9),fóka (9),doku (9),manta (9),medence (8),szobor (7),sport (7),szemét (7),tengeralattjáró (7),szafari2014 (7),málta (6),ciprus (6),rekord (6),tél (6),Bali (6),verseny (6),rák (6),cousteau (6),humor (6),szafari18 (6),tudomány (5),florida (5),ausztria (5),ázsia (5),csikóhal (5),rája (5),tintahal (4),hidegvíz (4),szafari2016 (4),múzeum (4),repülő (4),mexikó (4),olaszország (4),jordánia (3),Egyiptom (3),víz alatti (3),orosz (3),skandinávia (3),találkozás (3),karácsony (3),krokodil (2),könyezetvédelem (2),spanyolország (2),hal (2),görög (2),muréna (2),európa (2),csiga (2),magyarország (2),medúza (2),éjszaka (2),bali (1),horvátország (1),bomba (1),balti (1),Florida (1),celeb (1),repülőgép (1),feketetenger (1),hollandia (1),írország (1),egyesült királyság (1),izland (1),könyv (1),bulgária (1),románia (1),korall (1),dubaj (1),Búvár (1),thaifold (1),görögország (1),technológia (1),szörny (1),tenger (1),uk (1),norvégia (1)

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog